Bódis Gábor

Nyomtatóbarát változat

Történik mindez az Úr azon évének végén, amely során megszületett a legújabb boszniai fegyverszünet. Aláírták, hosszabb huzavona után, a szerbek és a muzulmánok, akik mellesleg nem szeretik, ha így hívják őket, mert még mindig a legális többnemzetiségű kormánynak tekintik magukat. Ebben a hitükben talán csak az amerikaiak támogatják őket. És aláírták a boszniai horvátok, pedig őket alig kérdezték bármiről is a tárgyalások során. Meg is sértődtek, és ebbéli érzelmi károsodásukról beszámolt Kresimir Zubak, a nem létező bosnyák–muzulmán föderáció horvát nemzetiségű elnöke. Haragjuk azonban nem volt hosszantartó, mert az új év elején siettek ők is áldásukat adni a Carter-misszió sikerére.

Történik mindez annak az évnek az utolsó napjaiban, amikor a délszláv válság főszereplői, hirtelen és váratlan ihlettől megtáltosodva a Nyugat felé fordították esdeklő tekintetüket. Karadzic, a boszniai szerbek vezére, aki háborús bűnös köpenyét a békeharcos palástja alá szeretné rejteni, és emiatt ügyes húzással meghívta a volt amerikai elnököt, aki már sikeresen közvetített Haitiben és Koreában. A húzás annyira meglepő volt, hogy sokan azt hitték, ez ismét Milosevic szerb elnök műve, hiszen mind ez idáig neki voltak ilyen „vad” ötletei. Azt sem lehetett egészen kizárni, hogy ha nem is Washingtonban kezdeményezték az ügyet, de jótékonyan szemet hunytak felette.

Milosevic szerepe néhány nappal később világosabbá vált, hiszen elintéztette, hogy Larry King, a CNN hírtelevízió fő „társalgója” meghívja műsorába, amely az egyik legnézettebb. A szerb elnök itt nem szerepelt fényesen, sőt ízléstelen volt, kioktatta például az amerikaiakat egészségügyben. Közben csak meg akarta dicsérni a jelenlegi kormányzatot, amely ha továbbra is ilyen szociális politikát folytat, még az amerikaiak is megérhetik, hogy olyan szociális biztonságuk lesz, mint Jugoszláviában van a boldog alattvalóknak.

Az alattvalók pedig kétségkívül boldogok. Annak ellenére, hogy Szerbiában áramszünet-hisztéria van. Egyes körzeteket akár 12 órára is kikapcsolnak, és még fenyegetőznek is az illetékesek, hogy „ha a fogyasztók nem mérsékelik a fogyasztást, még nagyobb korlátozások következnek”. A „legsötétebb szocializmus” világában kétféle ember létezik: olyan, akinek nincs árama, és olyan – ezek vannak sokkal, de sokkal kevesebben –, akinek valamilyen isteni szerencse folytán (közeli kórház, kaszárnya) van. Az osztályharc már meg is indult, kialakultak a frontok.

Ilyen állapotok közepette csöppen a dolgok közepébe a tudósító, akinek az a szerencse jutott osztályrészül, hogy egyazon napon találkozzon a mind sárosabbá váló Újvidéken két volt kollegájával, mindkettő az Újvidéki Televízió egykori igazgatója. A Nezavisni (Független) című vajdasági hetilap 101. számának megünneplésére igyekezvén az egyik közbülső állomáson, egy kaficban (presszó), ahol túl hangos nyugati zene szól, és csak egyfajta (apatini) sört lehet kapni, belefutottam A. M.-be, aki a „joghurt” forradalom idején állt az ötnyelvű tévé élén. Azért nevezték joghurtnak, mert a Milosevic szerb elnök által szervezett tömegtüntetés során a megszeppent újvidéki „vendéglátók” joghurtot osztogattak a koszovói szerbek között, akik az akkori tartományi pártépület előtt randalíroztak. Szomjukat a „vendégek” azonban mással oltották, és a joghurtos csomagokat az épület és az előtte véletlenül megjelenő személyek megdobálására használták. Tudósítójuk bőrdzsekije még mindig hordozza eme történelmi pillanat kitörölhetetlen nyomait. Emlékezete pedig azt a telefonbeszélgetést, amelyet aznap éjjel folytatott A. M.-mel, akit a pártépület újságíróknak fenntartott szárnyából hívott fel, arra kérve, hogy kapcsolják be a kamerákat, mert baj van, és ha nem teszik meg, még nagyobb baj lesz. A döntést A. M. másnapra halasztotta, amikor már késő volt.

A volt igazgató még mindig a Szerb RTV berkeiben keresi meg a betevőjét, persze távol a döntéshozatal bármilyen fórumától. „Megmaradását” ő azzal magyarázza, hogy tartalékos tisztként részt vett Vukovár ostromában. „Polgári célpontot azonban nem lőttem” – mondta a füstös és hangos kocsmában.

A másik helyszín a Vajdasági Ügyvédi Kamara büféje, ahol a már említett Nezavisni ünnepelte jubileumát. Az újságot az Újvidéki „Televízió  és Rádió,  illetve  a  Dnevnik című szerb nyelvű napilap menesztett újságírói írják. Szerbek, magyarok, szlovákok, ruszinok.

Sok a régen látott ismerős. Az ügyvéd, aki számos sajtóperben védte az érdekeinket. A pártelnök, aki maga is megírta a frontot annak idején, de fegyvert nem volt hajlandó a kezébe venni. És akit Szegeden, 1991-ben a nagy menekvés idején, amikor odalátogatott, a zsúfolásig megtelt terem magyarjai megéljeneztek. Az újságíró, aki igazi szerbként  erre a mivoltára nem tegnapelőtt jött rá, hanem azt az élet egyik elengedhetetlen velejárójaként viseli – elsőként ment  Zágrábba, és mondta el a horvát kollegáknak, hogy az, amit az ő népe nevében tettek, nem az ő ügye, hanem ennek az ügynek ő is szenvedő alanya. Bocsánatot kért, de csak a maga nevében.

• Külföld