– Egy újabb referendum! – így kommentálják Szarajevóban a boszniai szerbek által szervezett hétvégi népszavazást. E kommentár mögött azonban nem csupán az önirónián alapuló, közismert bosnyák humor rejlik, hanem az a már lassan hagyománnyá váló szokás, hogy Radovan Karadzic és társai minden béketerv elutasítása után „megkérdezik a népet”: vajon mi a véleménye a „külső diktátumról”.
A sok helyütt háborús bűnösként nyilvántartott Karadzic már szombaton leadta szavazatát, és a helyi televízió egész hétvégén ismételgette nyilatkozatát, miszerint ő természetesen nemmel válaszolt az összekötő csoport javaslatára, amely 51:49 arányban osztaná fel Boszniát, és amelynek értelmében a szerbeknek az elfoglalt területek mintegy 30%-át vissza kellene szolgáltatniuk.
Karadzic nemcsak az urnák előtt fitogtatta végső elszántságát, hanem a Spiegelnek adott interjújában is. Nem kevesebbet állított, mint azt, hogy ha a szarajevói kormánnyal szemben feloldják a fegyverembargót, akkor letartóztatja a területén tartózkodó külföldieket, teljesen elszigeteli Szarajevót, és megtámadja az ENSZ-egységeket.
A világ
A világ, úgy tűnik, komolyan veszi a boszniai szerb vezetés fenyegetéseit. Alain Juppe francia külügyminiszter – miután német kollegájával, Klaus Kinkellel együtt ismételten felszólította Milosevic szerb elnököt, hogy engedélyezze külföldi megfigyelők jelenlétét a Szerbia és a boszniai szerbek által ellenőrzött terület közötti határon –, világosan kifejtette, hogy ha az Egyesült Államok feloldja a fegyverembargót, akkor a francia kéksisakosok távoznak Boszniából. Nem lesznek egyedül. A francia külügyminiszter szavaiból ugyanis az is kitűnik, hogy a NATO-ban már régóta egyeztetik a terveket arra az esetre, ha az ENSZ-csapatok saját biztonságuk érdekében elhagynák a forró boszniai terepet. Alain Juppe szerint „nem lehet a végtelenségig várni a béketerv elfogadására sem”, márpedig a határidő lejárta – október – vészesen közeleg.
Az október másutt is varázsszónak számít. Az amerikai törvényhozás is arra kötelezte az amerikai elnököt, hogy októberig döntsön a fegyverembargó ügyében.
A Biztonsági Tanácsban továbbra is teljes a zűrzavar. Két egymástól eltérő határozati javaslat szerepel a 15-ök előtt. Az egyik értelmében meg kellene szigorítani a Kis-Jugoszlávia elleni szankciókat, a másik viszont amellett érvel, hogy fel kell oldani néhányat a Belgrádot sújtó intézkedések közül.
Ez utóbbi variáció feltétlen hívének számít például Kozirjev is, aki a hétvégén Milosevic vendége volt. Az orosz külügyminiszter elindulása előtt többször is meleg hangon méltatta a jugoszláv vezetés újabb politikáját: magyarán azt, hogy Milosevic szembefordult Karadzicékkal.
A szerb háttér
Ez a szembefordulás olyan látványos volt, hogy még azon kevesek is kételkedtek vagy még mindig kételkednek benne, akik töviről hegyire ismerik a délszláv belső viszonyokat. A „boszniai” szerb és a „szerb” szerb vezér közti feszültség azonban egyáltalán nem új keletű, csak épp nagyon kevesen fogták az erre utaló jelzéseket. Pedig a „szakítás” története már akkor elkezdődött, amikor egy évvel ezelőtt a Karadzic vezette palei vezérkar először „verte át” Milosevicet: sem a szerb elnök, sem az azóta eltávolított Cosic szövetségi elnök nem tudta rávenni a boszniai szerbeket, hogy elfogadják az épp esedékes béketervet.
A boszniai szerb vezetés elleni propaganda-hadjárat mostanában érte el csúcspontját: Zoran Lilic, a jelenlegi szövetségi államfő a Politika című lapnak adott szokatlanul kemény hangú interjúját aligha lehet felülmúlni. A negyvenes évei elején járó egykori manöken Milosevic feltétlen híve, olyasmiket olvasott Karadzicék fejére, amit eleddig csupán a boszniai kormánytól hallhattunk: egyebek között a nem szerb lakosság ellen elkövetett vérengzésekkel, visszaélésekkel, a szerb nemzeti érdekek kijátszásával vádolta a boszniai szerbeket. A többoldalas interjú sorra veszi „azokat a kísérleteket is, amelyekkel Belgrád jobb belátásra akarta bírni Palét” – eddig sikertelenül.
A szerb ellenzék, amely éppoly gyámoltalanul vergődik a Milosevic szövögette hálóban, mint a nemzetközi tényezők, mindeközben elérkezettnek látta az időt, hogy végre odacsapjon a nemzeti érdekekkel zsonglőrködő szerb elnöknek.
Egyedül Vuk Draskovic, a legerősebb ellenzéki párt, a Szerb Megújhodási Mozgalom elnöke mondta egy elhamarkodott nyilatkozatában, hogy támogatja Milosevic békepolitikáját. A rezsim teljes ellenőrzése alatt álló szerbiai hírközlő szervek azonnal vérszemet kaptak: olyannyira kihasználták az óvatlan megjegyzést, hogy Draskovic kénytelen volt helyesbíteni, miszerint a békepolitika támogatása nem jelenti egyben a szerb államfő korábbi „bűneinek” megbocsátását. Természetesen a helyesbítés nem hangzott el a Szerb Televízióban.
A szélsőjobboldalt megtestesítő, Vojislav Seselj vezette Radikális Párt Milosevic fejét követelte, de csupán annyit ért el, hogy a múlt csütörtökre összehívták a szerb parlament rendkívüli ülését. Mindössze egyetlen kérdés szerepelt a napirendjén: hogyan kezeljék immár a boszniai szerbeket. A végeredmény várható volt: az ülés elnöke váratlanul berekesztette a vitát, mire az ellenzék kivonult a teremből. A szerb elnöknek arcizma sem rándult: a kényelmes többséggel rendelkező szocialisták simán megszavazták a Karadzicékat elmarasztaló határozatot.
Mirko Marjanovic, a belügyes múlttal rendelkező szerb miniszterelnök egyébként a rendkívüli parlamenti ülésen újabb részleteket ismertetett a Belgrád–Pale-viszály múltjából. Például azt, hogy a boszniai szerb vezetés néhány órával a palei parlament ülése előtt megígérte, hogy elfogadja a béketervet. Közvetlenül utána minden teketória nélkül nemet mondtak rá.
A békeharcos
A szomorú délszláv történet lassan visszakanyarodik az elejére. A válság gerjesztője Belgrád volt, azaz Szerbia mindenható elnöke, most ismét rajta a sor, hogy valamiképp pontot tegyen a végére.
A történetnek persze itt van egy homályos mozzanata: miért lett minden szerb föld egyesítőjéből egyszeriben ilyen lelkes békeharcos? A válasz egyszerűbb, mint ahogy az első látásra tűnik. Milosevic sohasem volt meggyőződéses nacionalista, csupán kihasználta a nacionalizmust, mégpedig azokban a helyzetekben, amikor úgy érezte, ez a legjobb eszköz hatalma megerősítésére.
Még érthetőbbé válik a szerb elnök politikai „pálfordulása”, ha az egyházhoz fűződő viszonyára vetünk egy pillantást.
Mint ismeretes, 1987-ben az azóta hírhedtté vált 8. ülésszakon (a Szerb Kommunista Szövetség tanácskozása) ő került ki győztesként a pártküzdelmekből, s a diadal mámorában azon nyomban az ország „meghódítására” indult. Mi sem volt kézenfekvőbb eszköz erre, mint a koszovói albánok lázongása és az ottani szerbek „veszélyeztetettségi” érzése. Felvilágosult kommunista apparátcsikként menten a helyszínre utazott, és „megvédte” a szerbeket. Hívéül szegődő védencei ezt követően végigjárták az országot, és megdöntöttek minden olyan helyi vezetőséget, amelyik nem volt Milosevic kedvére való (Vajdaság, Crna Gora).
A szerb nép „ébredésének” egyik velejárója az ortodox papok megjelenése volt. Elmaradhatatlan díszletként szerepeltek minden felvonuláson. A több évtizedes, jószerivel önként vállalt kommunista ateizmusba fásult tömeg számára ez a látvány inkább nyugtalanító, semmint megtérésre ingerlő volt. A kommunista Milosevic neve azonban ezeken a közös körmeneteken egyszer s mindenkorra összefonódott az egyházzal. Mint utóbb kiderült, színtiszta érdekházasságról volt szó. Milosevicnek csak addig kellett az egyház, amíg a nacionalizmus volt az ütőkártyája.
Most, amikor a „béke mindenáron” jelszó jött divatba, Dedinjén (a belgrádi Rózsadombon, az elnök lakóhelyén) már nem szívesen látott vendég az egyház. Egyes külföldi megfigyelők hangsúlyozott jelentőséget tulajdonítottak annak, hogy a szerb pravoszláv egyház vezetése Karadzicék mellé állt az éppen aktuális szerb–szerb összetűzésben. Valójában azonban az egyháznak nincs komolyabb befolyása a közvélemény alakítására. Nem volt a második világháború előtt sem – még kevésbé lehet ötven évvel később.
A hatalom egyedüli letéteményese Szerbiában és Jugoszláviában Slobodan Milosevic. A szerbiai polgárok 60%-a nem fejezte be az általános iskolát sem: számukra a fél nyolcas esti tévéhíradó a legfontosabb hírforrás. Márpedig a televízió Milosevic kezében van. De az elnök emberei ülnek az összes jelentősebb gyár élén is: Szerbia gazdasági élete ugyancsak szigorú kézi vezérléssel történik.
És ennek a kéznek most a béke a legsürgősebb. Csak így kaphat feloldást a szankciók alól. A boszniai meg a horvátországi szerbek pedig harcolhatnak tovább – a saját szakállukra.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Nyomtatóbarát változat
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét