Bódis Gábor

Nyomtatóbarát változat

Néhány héttel a legutóbbi szerbiai parlamenti választások után sokak véleménye szerint nem maradt más kiút, mint ismét urnák elé szólítani a választópolgárokat. Bár a végleges eredményeket csak lapunk megjelenése után, január 6-án teszik közzé, az bizonyosnak látszik, hogy a választások legnagyobb vesztese a Milosevic államfő vezette Szocialista Párt, annak ellenére, hogy 1992 decemberéhez képest 22 mandátummal többet sikerült szereznie (1992-ben 101 képviselőjük volt, most 123).

Az első pillantásra ellentmondásosnak látszó megállapítás arra utal, hogy a szocialisták, akik „Szerbiáért” választási jelszóval indultak hadba, nem tudták elérni két legfontosabb céljukat: nem szerezték meg az abszolút többséget (126 mandátum), és nem kényszerítették térdre a szélsőjobboldali Szerb Radikális Pártot. Néhány szavazókörzetben, elsősorban a vörösnek számító déli országrészekben pótválasztásokat tartottak azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy valahogyan betöltsék a hiányzó 3 képviselői helyet.

A sikertelen foldozási kísérlet után Slobodan Milosevic elnöknek kell döntenie arról, hogy kit bíz meg kormányalakítással. Mivel a kormányfő egyben a Szocialista Párt vezetője is, és a párt néhány más képviselője már úgy nyilatkozott, szóba sem jöhet egy ellenzéki koalíciós kormány, Milosevic lépését előre meg lehet jósolni. Azazhogy mégsem. Nem csupán azért nem, mert a szerb elnök eddig is a végsőkig kiszámíthatatlannak bizonyult, hanem mert egy kisebbségi kormány megalakítása gyöngítené hatalmát. Egyes ellenzéki vezetők, mint például Vojislav Kostunica, a Szerb Demokratikus Párt elnöke, azt állítja, hogy a legdrasztikusabb megoldás sincs kizárva. Ezalatt természetesen a rendkívüli állapot bevezetését kell érteni. Utána pedig újabb választások következhetnek.

A decemberi erőpróba igazi túlélője a magát csetnikvajdának nevező Vojislav Seselj. Milosevic elnök ugyanis legfőképpen miatta oszlatta fel a régi parlamentet, mert kellemetlenné vált a szélsőjobboldali politikus partnersége. Szédületes lejáratási kampány indult a kormány teljes ellenőrzése alatt álló Szerbiai Rádió és Televízióban Seselj radikálisai ellen. Nyilvánosságra kerültek a politikus múltjának kényes részletei, amelyek elsősorban a horvátországi és boszniai háborúban vállalt szerepére vonatkoznak. A Radikális Párt ennek ellenére talpon maradt, csupán a második helyről visszaesett a harmadikra, és 34 mandátumot veszített (1992: 73, 1993: 39). Sokak szerint a szocialisták számítása az volt, hogy egyszerűen lesöprik a radikálisokat a szerb politikai színtérről. A pontot az i-re Seselj letartóztatása jelentette volna.

Amit a csetnikvajdával nem tudtak megtenni, az kiválóan „működött” a nemzetközileg körözött Zeljko Raznativoc Arkannal. Hagyták, hogy márkamilliókat költsön látványos választási kampányára, hiszen világos volt, hogy a szélsőjobbon már aligha van számára hely. A szabadcsapatairól („tigrisek”) hírhedtté vált Arkan egyetlen képviselői helyet – és ami még fontosabb –, képviselői immunitást sem szerzett.

A legnagyobb segítséget a Szocialista Pártnak – ismét csak paradox módon – a koszovói albánok nyújtották: távolmaradásukkal szinte ingyen juttatták 25 képviselői mandátumhoz Milosevicékat (mint ismeretes, Koszovón a lakosságnak csupán 10 százaléka szerb: ők mind a szocialistákra szavaztak). A déli tartományban, a szerb elnök hagyományos bázisában már néhány ezer szavazattal is be lehetett jutni a parlamentbe.

A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége négy mandátumot (1992: 9, 1993: 5) veszített, valószínűleg a szűnni nem akaró kivándorlás következtében.

• Külföld