Skip to main content

Vazelindemokrácia?

Vissza a főcikkhez →


Szerbiában nem volt szükség választási kampányra, hisz folyamatosan választási kampány van: az évek óta tartó propagandaháborúban a kormányzó párt jobbkeze a belgrádi televízió. Minden tv-híradó csupán ingyen műsoridő a Párt részére, a többi száznyolc (!) pártocska bármelyike csupán néhány másodpercre számíthat. Egy ellenzéki – tehát: hazaáruló – újságíró kiszámította, hogy december elsején, szerdán a belgrádi tv-híradóból 543 másodperc jutott a Pártnak, míg a pártoknak összesen 24. Másnap, másodikán a vezér és csapata, 1101:23-ra nyert. De az újvidéki televízió sem marad le a fővárosi mögött. A genfi tárgyalásról úgy számolt be „professzionálisan és elfogulatlanul”, hogy 20 percig közvetítette Milosevic felszólalását, míg a többi hazai és külföldi résztvevő szavait összesen 4,10 percben foglalta össze a bemondó.

Milosevic malmára hajtja a vizet az írástudatlanság is. A 15 évesnél idősebb lakosság 10,8%-a analfabéta, 44,7% nem járta ki a nyolc osztályt, 24,4%-a csak elemivel rendelkezik. A lakosság 63,9%-ának az a véleménye, hogy nem szükséges a tv-híradó tartalmát más forrásokból származó információkkal ellenőrizni: Szerbia polgárainak csupán 5%-a vásárol rendszeresen újságot, az újságvásárlás luxusáról (a nyugat-európai árakon kínált – vagyis zárolt – könyvekről nem is beszélve) persze sokaknak az általános szegénység miatt kellett lemondania. Sok helyütt az egyetlen „alternatív” információforrás a növekvő létszámú, a falusi szegénység soraiból verbuvált milícia: ők is bőven közvetítik a megfélemlítő híreket.

A belgrádi televízió, mely Bogdan Tirnanic, a NIN újságírója szerint az elmúlt évtizedekben Európa legjobb televíziói közé tartozott, felgyűlt tapasztalatát most a manipulációban kamatoztatta: teljesen átgyúrta a közgondolkodást. Az emberek megszokták, hogy ne a saját szemüknek higgyenek, hanem inkább annak, amit este a tévé „valóságként” tálal nekik. A tévé egyik főszerkesztője, Dusan Cukic, aki egyúttal az újságíró-szövetség elnöke is (ezt a szervezetet egyébként az újságírók fele nem támogatja) fennen hirdeti, hogy a nagyvilági zsurnalizmussal szemben ő mindent megtesz a Szerbiáról való igazság terjesztéséért. Én, mint újságíró isten bizony nem szégyellem magam, ha a szerbek érdekében hazugságra kényszerülök – jelentette ki még a szlavóniai háború idején az újvidéki televízió egy felelős személyisége, aki nemrég még, akár a „hazafias újságírás” többi mestere, az elmúlt rendszerben az újságírás ún. „vazelines irányzatához” tartozott, a szürkék, középszerűek, simulékonyak közé. Miodrag Stanisavljevic belgrádi író szerint az a két szó, hogy „nemzeti érdek”, úgy fityeg és csilingel azoknak a száján, akik embermilliók sorsának urai, mint a fülbevaló a fülcimpán. Dicső vezérünk és bohócai még éjszaka se veszik le a fülbevalót a nyelvükről: „Mi kitartunk a nemzeti érdekek védelmében. Mi tapodtat se tágítunk nemzeti érdekeinktől”… A „nemzeti érdek” nem csupán isteni fűszer, balzsam, elixír, ambrózia, hanem felmentő ítélet is, birtokosa büntetlenül elkövethet bármiféle gaztettet: egy mániákus őrült, aki Szarajevóban megcéloz és eltalál egy tantermet, nem egyszerűen mániákus őrült. Az ő találata a „nemzeti érdeket” szolgálja. Egyvalami fontos: a nép legyen kész akár éhen halni is a szent nemzeti érdekeikért.

Szerbia és Crna Gora lakosai nemcsak anyagilag merültek ki a nyomorgásban, hanem lassan mentálisan is, fizikailag is kimúlnak – írja; Momcilo Djorgovic, a Borba című napilap szerkesztője. Képtelenek felfogni, a megaláztatás és a szellemi tompaság mily fokára süllyedtek. Az ínségben nő a szent nemzeti dolgok becsülete, s az államhivatalnokokból hazafias hősök lesznek. A tűrhetetlen életkörülmények miatti kétségbeesés könnyen a képzelt ellenségek és az árulók elleni dühvé fordítható.

A mostani, decemberi választások előtt – akár az 1990-es választási kampány előtt – megpróbálták lehetetlenné tenni a tisztességes tájékoztatás még megmaradt műhelyeit is: a minisztérium megvonta az üzemanyag-járandóságot a Stúdió B-től, újabb és újabb felmondásokról hallani, a Vreme című lapot pedig ország-világ előtt árulónak nyilvánította a televízió. A tv-képernyő egyben szégyenoszlop is: kiadók, napilapok igazgatóit szégyenítik meg esténként a híradóban, kereskedőket, cégeket, termelőket, pékségeket pocskondiáznak, ha nem az állam által megszabott áron ugyan, de mégis kínálnak némi élelmet.

Mindeközben Radovan Karadzic, a Boszniában küzdő szerb hazafi – egyébként háborús bűnös – Szláv vendég című verseskötetéért elnyerte a Risto Ratkovic-díjat, amelyet a Crna Gora-i írószövetség adományoz évente a legjobb szerb nyelvű könyv szerzőjének. A díjátadást ezúttal is ökölvívómeccs követte, melyen egy költő és a zsűri elnöke mérkőzött meg. Egyformán szeretem a költőket meg a harcosokat, de az utóbbiakat jobban tisztelem – nyilatkozta az elnök úr.

A díjazott kötetben található egy Szarajevó című verse is, amit a költő még a hetvenes években szerzett. Már akkor éreztem a történelmi sár mélységét, amelybe belesüllyedtünk, és hallottam az eljövendő idők szavát, úgyhogy néhány versem profetikusnak bizonyult – nyilatkozta Karadzic, a poéta. Egyik verséből sem hiányzik a halál, a kés vagy a golyó említése. Sietek, hogy reggeli bombát vágjak a magányos ember fejéhez – írta Reggeli bomba című költeményében. És amit megköltött, azt mind százszorosan meg is valósította ebben az országban.














Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon