Bódis Gábor

Nyomtatóbarát változat

A parlamenti választások alaposan felbolygatták a kedélyeket nemcsak a Nagykörúton belül, hanem a szomszédos országokban is. Megváltozott ugyanis az ábra: az előző azt mondta, hogy mind a 15 milliónak a miniszterelnöke, a most következő pedig csak a 10 és felet vallja magáénak. Mi tehát a teendő? Mit csináljon a kisebbségi, ha magyar?

Egyesek úgy vélik, hogy alkalmazkodni kell mindenáron. Tegnap még mélymagyarok voltunk, ma meg visszacseppentünk az eredendő szocialista bűn állapotába. De ha ez jó a lengyeleknek, a litvánoknak, az „igazi” magyaroknak, miért ne lenne jó nekünk, trianoni árváknak? S hogy hogy kell majd viselkedni benne? Már készen is állnak a követendő minták. Tőkés László például, akinek a nevét csak mély meghajlások és fohászkodások mellett lehetett kiejteni a ma már mindenki által megvetett MDF-korszakban, megáldotta az anyaország aktuális győzteseit. Egy másik apostol, Ágoston András, a Népszabadságban minden kertelés nélkül kijelenti, hogy „a magyar kormány verte szét a VMDK-t”. Valószínűleg azzal, hogy agyonfinanszírozta.

A magasztos küldetéstudattól nem annyira szenvedők azonban tényleg gondban vannak. Egyesek az elmúlt négy esztendő alatt olyannyira felbátorodtak, hogy még Csurka István eszméivel is eljátszogattak. Mert ha a határokat nem az Isten teremtette, miért ne lehetne követni a dedinjei látnokot, és a világ szemébe vágni, hogy: minden magyart egy államba! De most egyszer csak jön ez a Horn, és azt mondja, hogy ez a 15 milliós mese már nem érvényes. Sőt, a végén még képes lesz, és a fejünk felett kiegyezik a főbérlőinkkel. Lesz itt annyi államszerződés, amennyit csak akartok.

Na már most, különösen érdekes a vajdasági magyarság helyzetének alakulása. Itt ugyanis már kéznél volt a nemzetállamügyekben követendő példa. A Szerb Tudományos Akadémia hírhedt (bár állítólag nem létező) memorandumának nemzetegyesítő zagyvaságait csak be kellett helyettesíteni a már említett Csurka hasonló képleteibe, és máris lehet kezdeni a határok módosítását. Aminek persze gyakorlati haszna is lenne, hiszen útlevél nélkül mehetnénk Szegedre bevásárolni.

Van azonban az ügynek néhány bökkenője. Az első az, hogy még nem lehet tudni, milyen végső elbírálásban részesül Milosevics műve, az etnikai tisztogatás által létrehozott nemzetállam. Az akadékoskodók erre azt mondhatnák, hogy ha a világ úgyis elismeri a hódításokat, vagy más szóval a „felszabadításokat”, akkor csak tessék, lehet követni: így kell ezt csinálni. Csakhogy van némi különbség a szerb és a magyar nemzet múltja, jelene és helyzete között.

Vegyük sorjába: a történelmi körülmények miatt – és ez esetben mindegy, hogy igazságtalannak nevezzük azokat vagy sem – ebben a században a szerb nép minden vezetése jobb lovakra tett, mint a magyar. A szerb, illetve a jugoszláv állam olyannyira jól helyezkedett a két világháború idején, hogy hagyományos szövetségesekre tehetett szert, amelyek még ebben a háborúban sem hagyták cserben. Valószínűleg senkit sem kell meggyőzni arról, hogy az angolok és a franciák évek óta tartó ellenállása miatt hiúsult meg például az Egyesült Államok minden szentimentalizmust nélkülöző komolyabb közbelépése. Ilyen háttere a magyar államnak nincsen, bárki vezesse is. A magyarok hagyományos szövetségesei rendre veszítenek.

A másik alapvető különbség a katonai erő. Ebből a szempontból Magyarország még hátrányosabb helyzetben van. A Milosevics-féle Szerbiának négy évtizeden keresztül önállóan fejlesztett, nyugati és szovjet technológiával felszerelt, „jugoszláv” öntudatú tisztikar vezette hadserege volt. A magyarok meg a körkörös védelemmel voltak elfoglalva. Ez a katonaság, mármint a Jugoszláv Néphadsereg, képes lett volna nagyobb falatot is lenyelni, mint Szlovénia, Horvátország vagy Bosznia. Más lapra tartozik, hogy Milosevics természetesen átejtette a jugoszláv érzelmű tisztikart, és a jugoszláv hadsereget a szerb nemzeti célok elérésére használta fel. Mire a tábornokok erre rájöttek, már régen bevérezték a kezüket.

A harmadik különbség az, hogy a délszláv háborúban félig-meddig mégiscsak belső határok megváltoztatásáról volt szó, Magyarország körül pedig Trianon óta igen megkövesedett sorompók vannak.

Mindezek figyelembevételével nagy felelőtlenség még csak homályos utalásokkal is etetni a kisebbségeket, mert azok hajlamosak az ábrándozásra. Most a kijózanodás korszaka következik. A korhelyleves elengedhetetlen tartozéka a demokratikus, fejlődő anyaország. Meg a jól ellátott szegedi üzletek.

• Külföld