– Mi lesz a referendum után?
– Egy újabb referendum! – így kommentálják Szarajevóban a boszniai szerbek által szervezett hétvégi népszavazást. E kommentár mögött azonban nem csupán az önirónián alapuló, közismert bosnyák humor rejlik, hanem az a már lassan hagyománnyá váló szokás, hogy Radovan Karadzic és társai minden béketerv elutasítása után „megkérdezik a népet”: vajon mi a véleménye a „külső diktátumról”.
A sok helyütt háborús bűnösként nyilvántartott Karadzic már szombaton leadta szavazatát, és a helyi televízió egész hétvégén ismételgette nyilatkozatát, miszerint ő természetesen nemmel válaszolt az összekötő csoport javaslatára, amely 51:49 arányban osztaná fel Boszniát, és amelynek értelmében a szerbeknek az elfoglalt területek mintegy 30%-át vissza kellene szolgáltatniuk.
Karadzic nemcsak az urnák előtt fitogtatta végső elszántságát, hanem a Spiegelnek adott interjújában is. Nem kevesebbet állított, mint azt, hogy ha a szarajevói kormánnyal szemben feloldják a fegyverembargót, akkor letartóztatja a területén tartózkodó külföldieket, teljesen elszigeteli Szarajevót, és megtámadja az ENSZ-egységeket.
A világ
A világ, úgy tűnik, komolyan veszi a boszniai szerb vezetés fenyegetéseit. Alain Juppe francia külügyminiszter – miután német kollegájával, Klaus Kinkellel együtt ismételten felszólította Milosevic szerb elnököt, hogy engedélyezze külföldi megfigyelők jelenlétét a Szerbia és a boszniai szerbek által ellenőrzött terület közötti határon –, világosan kifejtette, hogy ha az Egyesült Államok feloldja a fegyverembargót, akkor a francia kéksisakosok távoznak Boszniából. Nem lesznek egyedül. A francia külügyminiszter szavaiból ugyanis az is kitűnik, hogy a NATO-ban már régóta egyeztetik a terveket arra az esetre, ha az ENSZ-csapatok saját biztonságuk érdekében elhagynák a forró boszniai terepet. Alain Juppe szerint „nem lehet a végtelenségig várni a béketerv elfogadására sem”, márpedig a határidő lejárta – október – vészesen közeleg.
Az október másutt is varázsszónak számít. Az amerikai törvényhozás is arra kötelezte az amerikai elnököt, hogy októberig döntsön a fegyverembargó ügyében.
A Biztonsági Tanácsban továbbra is teljes a zűrzavar. Két egymástól eltérő határozati javaslat szerepel a 15-ök előtt. Az egyik értelmében meg kellene szigorítani a Kis-Jugoszlávia elleni szankciókat, a másik viszont amellett érvel, hogy fel kell oldani néhányat a Belgrádot sújtó intézkedések közül.
Ez utóbbi variáció feltétlen hívének számít például Kozirjev is, aki a hétvégén Milosevic vendége volt. Az orosz külügyminiszter elindulása előtt többször is meleg hangon méltatta a jugoszláv vezetés újabb politikáját: magyarán azt, hogy Milosevic szembefordult Karadzicékkal.
A szerb háttér
Ez a szembefordulás olyan látványos volt, hogy még azon kevesek is kételkedtek vagy még mindig kételkednek benne, akik töviről hegyire ismerik a délszláv belső viszonyokat. A „boszniai” szerb és a „szerb” szerb vezér közti feszültség azonban egyáltalán nem új keletű, csak épp nagyon kevesen fogták az erre utaló jelzéseket. Pedig a „szakítás” története már akkor elkezdődött, amikor egy évvel ezelőtt a Karadzic vezette palei vezérkar először „verte át” Milosevicet: sem a szerb elnök, sem az azóta eltávolított Cosic szövetségi elnök nem tudta rávenni a boszniai szerbeket, hogy elfogadják az épp esedékes béketervet.
A boszniai szerb vezetés elleni propaganda-hadjárat mostanában érte el csúcspontját: Zoran Lilic, a jelenlegi szövetségi államfő a Politika című lapnak adott szokatlanul kemény hangú interjúját aligha lehet felülmúlni. A negyvenes évei elején járó egykori manöken Milosevic feltétlen híve, olyasmiket olvasott Karadzicék fejére, amit eleddig csupán a boszniai kormánytól hallhattunk: egyebek között a nem szerb lakosság ellen elkövetett vérengzésekkel, visszaélésekkel, a szerb nemzeti érdekek kijátszásával vádolta a boszniai szerbeket. A többoldalas interjú sorra veszi „azokat a kísérleteket is, amelyekkel Belgrád jobb belátásra akarta bírni Palét” – eddig sikertelenül.
A szerb ellenzék, amely éppoly gyámoltalanul vergődik a Milosevic szövögette hálóban, mint a nemzetközi tényezők, mindeközben elérkezettnek látta az időt, hogy végre odacsapjon a nemzeti érdekekkel zsonglőrködő szerb elnöknek.
Egyedül Vuk Draskovic, a legerősebb ellenzéki párt, a Szerb Megújhodási Mozgalom elnöke mondta egy elhamarkodott nyilatkozatában, hogy támogatja Milosevic békepolitikáját. A rezsim teljes ellenőrzése alatt álló szerbiai hírközlő szervek azonnal vérszemet kaptak: olyannyira kihasználták az óvatlan megjegyzést, hogy Draskovic kénytelen volt helyesbíteni, miszerint a békepolitika támogatása nem jelenti egyben a szerb államfő korábbi „bűneinek” megbocsátását. Természetesen a helyesbítés nem hangzott el a Szerb Televízióban.
A szélsőjobboldalt megtestesítő, Vojislav Seselj vezette Radikális Párt Milosevic fejét követelte, de csupán annyit ért el, hogy a múlt csütörtökre összehívták a szerb parlament rendkívüli ülését. Mindössze egyetlen kérdés szerepelt a napirendjén: hogyan kezeljék immár a boszniai szerbeket. A végeredmény várható volt: az ülés elnöke váratlanul berekesztette a vitát, mire az ellenzék kivonult a teremből. A szerb elnöknek arcizma sem rándult: a kényelmes többséggel rendelkező szocialisták simán megszavazták a Karadzicékat elmarasztaló határozatot.
Mirko Marjanovic, a belügyes múlttal rendelkező szerb miniszterelnök egyébként a rendkívüli parlamenti ülésen újabb részleteket ismertetett a Belgrád–Pale-viszály múltjából. Például azt, hogy a boszniai szerb vezetés néhány órával a palei parlament ülése előtt megígérte, hogy elfogadja a béketervet. Közvetlenül utána minden teketória nélkül nemet mondtak rá.
A békeharcos
A szomorú délszláv történet lassan visszakanyarodik az elejére. A válság gerjesztője Belgrád volt, azaz Szerbia mindenható elnöke, most ismét rajta a sor, hogy valamiképp pontot tegyen a végére.
A történetnek persze itt van egy homályos mozzanata: miért lett minden szerb föld egyesítőjéből egyszeriben ilyen lelkes békeharcos? A válasz egyszerűbb, mint ahogy az első látásra tűnik. Milosevic sohasem volt meggyőződéses nacionalista, csupán kihasználta a nacionalizmust, mégpedig azokban a helyzetekben, amikor úgy érezte, ez a legjobb eszköz hatalma megerősítésére.
Még érthetőbbé válik a szerb elnök politikai „pálfordulása”, ha az egyházhoz fűződő viszonyára vetünk egy pillantást.
Mint ismeretes, 1987-ben az azóta hírhedtté vált 8. ülésszakon (a Szerb Kommunista Szövetség tanácskozása) ő került ki győztesként a pártküzdelmekből, s a diadal mámorában azon nyomban az ország „meghódítására” indult. Mi sem volt kézenfekvőbb eszköz erre, mint a koszovói albánok lázongása és az ottani szerbek „veszélyeztetettségi” érzése. Felvilágosult kommunista apparátcsikként menten a helyszínre utazott, és „megvédte” a szerbeket. Hívéül szegődő védencei ezt követően végigjárták az országot, és megdöntöttek minden olyan helyi vezetőséget, amelyik nem volt Milosevic kedvére való (Vajdaság, Crna Gora).
A szerb nép „ébredésének” egyik velejárója az ortodox papok megjelenése volt. Elmaradhatatlan díszletként szerepeltek minden felvonuláson. A több évtizedes, jószerivel önként vállalt kommunista ateizmusba fásult tömeg számára ez a látvány inkább nyugtalanító, semmint megtérésre ingerlő volt. A kommunista Milosevic neve azonban ezeken a közös körmeneteken egyszer s mindenkorra összefonódott az egyházzal. Mint utóbb kiderült, színtiszta érdekházasságról volt szó. Milosevicnek csak addig kellett az egyház, amíg a nacionalizmus volt az ütőkártyája.
Most, amikor a „béke mindenáron” jelszó jött divatba, Dedinjén (a belgrádi Rózsadombon, az elnök lakóhelyén) már nem szívesen látott vendég az egyház. Egyes külföldi megfigyelők hangsúlyozott jelentőséget tulajdonítottak annak, hogy a szerb pravoszláv egyház vezetése Karadzicék mellé állt az éppen aktuális szerb–szerb összetűzésben. Valójában azonban az egyháznak nincs komolyabb befolyása a közvélemény alakítására. Nem volt a második világháború előtt sem – még kevésbé lehet ötven évvel később.
A hatalom egyedüli letéteményese Szerbiában és Jugoszláviában Slobodan Milosevic. A szerbiai polgárok 60%-a nem fejezte be az általános iskolát sem: számukra a fél nyolcas esti tévéhíradó a legfontosabb hírforrás. Márpedig a televízió Milosevic kezében van. De az elnök emberei ülnek az összes jelentősebb gyár élén is: Szerbia gazdasági élete ugyancsak szigorú kézi vezérléssel történik.
És ennek a kéznek most a béke a legsürgősebb. Csak így kaphat feloldást a szankciók alól. A boszniai meg a horvátországi szerbek pedig harcolhatnak tovább – a saját szakállukra.
- Külföld [6]