Bódis Gábor, Gyurovszky S. László

Nyomtatóbarát változat

„Valakinek finanszíroznia kell”

A legújabb magyar szervezet, a Vajdasági Magyar Szövetség olyan „szabad társulási forma”, amelytől a kezdeményezők „a vajdasági magyarok korlátozott önrendelkezésének gyakorlati megvalósítását” remélik. A kezdeményezők pedig nem mások, mint a VMDK vezetőségének néhány tagja, köztük Hódi Sándor, a VMDK eddigi alelnöke, aki a szervezet széthullásához vezető, közelmúltbeli zentai kongresszus egyik „főszereplője” volt…

Az öt évvel ezelőtt még érdekszervezetként rajtoló VMDK akkori alapítói tényleg az egész vajdasági magyarság képviseletét szerették volna ellátni. Akiket eleve kizártak, azok az úgynevezett „pozicionált” értelmiségiek voltak: azok, akik már 1989 előtt is viszonylag magas beosztásban dolgoztak. Az együttműködéstől való elzárkózásban személyes okok is szerepet játszottak: Ágoston András, a VMDK elnöke a vajdasági magyarság csúcsintézményének számító Fórum Kiadóház vezérigazgató-helyetteseként összetűzésbe került a többi „pozicionálttal”, akiket az előző rendszer kiszolgálóinak kiáltottak ki. A VMDK-n kívül maradottak „vezetőjeként” Major Nándort, a Vajdaság utolsó elnökét tartották számon, közéjük sorolták Bori Imre irodalomtudóst, Gerold Lászlót, a magyar tanszék vezetőjét, Bányai Jánost, a Fórum egykori vezérigazgatóját – Ágoston közvetlen felettesét – és nem utolsósorban Várady Tibor nemzetközi hírű jogászprofesszort. Hosszú időre ez a csoport lett „az” ellenség. Az első többpárti választások előtt a VMDK aktivistái valóságos hadjáratot indítottak Várady ellen: azt vetették szemére, hogy magyarként egy ellenzéki szerb párt színeiben jelöltette magát. Valójában attól tartottak, hogy népszerűsége révén kiütheti a versenyből a kevésbé ismert, de természetesen lojális „tiszta magyar” jelöltet. De nincsenek kisimíthatatlan ellentétek a vajdasági politikai életben sem: így találkozhatott Ágoston és Várady május elején Budapesten a Határon Túli Magyarok Hivatalában, ami néhány hónapja – de tegyük hozzá, a magyarországi választások első eredményeinek körvonalazódása előtt – elképzelhetetlen volt.

A VMDK népszerűsége a négy évvel ezelőtti szabadkai kongresszus után tetőzött: a szervezet az első választásokon az összes „magyar” szavazatok több mint 80%-át szerezte meg. Nagy szerepe volt ebben a szervezet egyik lelkes ideológusának, Hornyik Miklósnak, a választási nagygyűlések állandó szónokának, aki később alaposan kivette a részét a már említett „pozicionált” értelmiségiek kirekesztésében: már-már nemzetiségárulással vádolta őket. Hamarosan Magyarországra tette át tevékenysége székhelyét: leginkább a szélsőjobboldali csoportok körül tűnt fel.

A bomlás megindulásának persze nemcsak személyes, hanem „elvi” és szociális okai is voltak. A tervezett háromszintű autonómia megvalósítása jelenleg ugyanolyan távol van, mint a VMDK megalakulásakor. Időközben mintegy 40 000 vajdasági magyar vándorolt ki, főleg az anyaországba, mégpedig a legtehetségesebb és legképzettebb réteg. Helyzetüket többszörösen rontotta az a tény, hogy Magyarországon többnyire nem jól képzett, jól használható „bevándorlóként”, hanem „felesleges idegenként” kezelték őket a hatóságok, s letelepedésüket bürokratikus akadályokkal nehezítették vagy tették lehetetlenné. Az otthon maradás vonzóbbá tételéért azonban sokak szerint a VMDK sem tett meg mindent: jelszava, a „Talpra, álltunk és megmaradtunk” egy idő után igen kevésnek bizonyult. Programnak végképp nem volt elég. A tényleges problémák feltárása helyett a vezetőség egyre többen foglalkozott az ellenségkereséssel: a hírhedt zentai kongresszus előtt több – a VMDK-t korábban támogató – értelmiségi után Herceg János vajdasági írófejedelem is lemondott tiszteletbeli elnöki tisztségéről – éppen az értelmiség ellen folytatott hadjárat miatt. Ágoston András összetűzésbe került a Soros-alapítvánnyal is, amelynek vajdasági képviselőjét, Végel László írót – titkos informárokra hivatkozva – azzal vádolta meg, hogy a Borba nevű belgrádi független napilapnak akarja átjátszani a Fórum Kiadóház nyomdáját, és ezzel megfosztani a vajdasági magyarságot egyetlen rotációs gépétől.

Nem elhanyagolható körülmény, hogy a zentai kongresszus előtt hirtelen abbamaradt a szerbiai állami sajtó évekig tartó magyarság- és VMDK-ellenes kampánya. Ezt összefüggésbe lehet hozni Jeszenszky Géza magyar külügyminiszter Milosevics szerb elnökkel folytatott váratlan tárgyalásával, aki nem tudni milyen ígéreteket tett. Egy bizonyos: a szerb sajtó szinte tüntetőleg hallgat a vajdasági magyarokról (hogy jót írjon, már túlzott elvárás lenne), kivéve Seselj csetnikvajda Radikális Pártjának képviselőnőjét, Fekete Elvirát, akinek televíziós riportjait azonban senki sem veszi komolyan.

De hogy valamilyen megállapodás mégis született Milosevics–Jeszenszky–Ágoston között, erre utal az a tény is, hogy Vékás János – a VMDK alelnöke és szürke eminenciása – saját maga juttatott el a zentai kongresszus után az Újvidéki Napló szerkesztőségébe egy, a VMDK-t súlyosan terhelő okmányt. Az Illyés Alapítvány Ágostonhoz intézett válaszleveléről van szó, amelyben olyasmi is szerepel, hogy ki finanszírozza a VMDK elnökségét és tanácsát. Pedig Szerbiában egy szervezet külföldről történő pénzelése olyannyira főben járó bűn, hogy ennek lelepleződése miatt azonnal betilthatnák a VMDK-t is. A Zentán „megtisztult” vezetőség azonban szemmel láthatóan ezzel mit sem törődik. Ergo: Belgrád felől nincs veszély.

A fordulatot jelentő pénzügyi botrányt tehát maga a VMDK vezetősége váltotta ki néhány héttel a párt márciusi kongresszusa előtt. Ahelyett, hogy a delegátusok az autonómia egyre halványabb csillagáról vagy a tömeges kivándorlásról beszéltek volna, Hódi Sándor alelnök pénzügyi „visszaélései” mellett vagy ellen foglaltak állást. Ágoston András azt állította, hogy Hódi mintegy 600 000 német márkát tulajdonított el. Ezt az összeget az Illyés Alapítványtól „örökölte” a VMDK saját és a vajdasági magyar oktatási, tájékoztatási és kulturális intézmények címére. A pénzügyi botrány megosztotta a vezetőséget, amelyből a kongresszuson az Ágoston-hívek kerültek ki győztesen. Hódiék megpróbálták ideológiai síkon kivédeni pozíciójukat, de sikertelenül.

A vajdasági magyarságot nem lehet a magyarországi minták szerint megítélni, az új szervezet, a Vajdasági Magyar Szövetség alapítóinak összetétele azonban valamire enged következtetni. Ágoston András, a Naplónak írt levelében maga fogalmazta meg politikai ellenfeleinek hovatartozását: „A maximalisták vagy radikálisok, élükön Hódival, voltaképpen nem akarják az autonómia megvalósítását, hiszen akkor a határmódosítás már nem lehet reális politikai követelés. Az egyezkedők pedig, akiket Csubela Ferenc vezet, nem kívánnak területi autonómiát, mert azt már túlzásnak tartják: félnek a politikai kockázattól s a szerbek ellenállásától.”

Így alakult ki a politikai pluralizmus a vajdasági magyarságnál is. Várható, hogy a legrövidebb időn belül megindul a helyezkedés az anyaországi politikai erőviszonyoknak megfelelően. Az elnökség tevékenységét valakinek finanszírozni kell.

Bódis Gábor

„Kívülről sugallt pártvélemény”?

A szlovákiai választási törvény szerint az egyedül induló pártoknak a szavazatok 5 százalékát kell megszereznie ahhoz, hogy bejussanak a parlamentbe, a két vagy három párt által alkotott koalíció számára ez a küszöb 7 százalék, míg a négy és több párt által létrehozott blokk esetében 10 százalék. A szlovákiai magyarok az ország választópolgárainak 10-11 százalékát alkotják, ezért a Magyar Polgári Párt (MPP), a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom (MKDM) és az Együttélés híveinek egy része a hármas magyar koalíció létrehozását tartotta célszerűnek (Beszélő, 1994. május 12.), s egy nemrég közzétett felmérés adatai szerint a szlovákiai magyar közvélemény is többségében ezt támogatná. Emellett szólt az a tény is, hogy hiába szerezte meg a liberális Magyar Polgári Párt az 1992-es választásokon a szlovákiai magyar választópolgárok szavazatainak 25 százalékát, ez az arány a választási küszöb miatt nem volt elegendő a parlamentbe való bejutáshoz.

Az MKDM és az Együttélés a jelenlegi parlamentben is koalícióban van, folytak is tárgyalások e szerződés megújításáért, bővítését azonban a Duray-mozgalom nem tartotta szükségesnek. Az MPP tavaly ősz óta próbálkozik a koalíciós tárgyalások új alapokra helyezésével, eleddig kevés sikerrel. Némi tétovázás után elfogadta a hármas magyar koalíció gondolatát a jelenleg is parlamenti pártként működő MKDM, sőt mindkét párt úgy képzeli, hogy ez nem csupán a választások napjáig szóló, hanem hosszabb távú parlamenti és parlamenten kívüli együttműködést is jelentene.

A Duray Miklós vezette Együttélés nem fogadta kitörő örömmel a másik két magyar, párt koalíciós elképzeléseit. A mozgalom vezető tisztségviselői és a sajtóban levelezőként megszólaló pártaktivisták azt vetették a Polgári Párt szemére, hogy csupán önös érdekből kíván csatlakozni a másik két magyar mozgalom már létező koalíciójához. Duray Miklós pártelnök a Vasárnap című magazin hasábjain kijelentette: „Az efféle koalícióóhajtás lényegében egy pártmanipuláció következménye. (…) Az igazi választói érdek azonban más: az egységes politizálás s az ennek révén születő egy magyar szubjektum, amire kinek-kinek szavaznia kell. (…) Ez a valós választói igény: aki viszont csak koalícióról, akárhányas koalícióról beszél, az pusztán kívülről sugallt pártvéleményt tesz magáévá.”

Az Együttélés „unióval” szeretné helyettesíteni a hármas magyar koalíciót, mondván, hogy az unió közös szervei feleslegessé teszik az egyes pártok párhuzamos szerveit, csökkentik a széthúzás lehetőségét. Az unió önálló jogi szubjektum lenne, saját nevében lépne fel külföldön és belföldön, egységes listát állítana a parlamenti és helyhatósági választásokon. Közös irányító szerve delegálással jönne létre az egyes pártok képviselőiből „objektíven mérhető súlyuk arányában”, a döntéseket szavazással hoznák. Az MPP hajlandó lett volna tárgyalni az unióról, az MKDM azonban elutasította, így nem is kezdődtek el a megbeszélések, s az Együttélés ezt nem is különösebben szorgalmazta.

Ilyen előzmények után jelent meg az elmúlt pénteken az a közös közlemény, mely szerint az Együttélés és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom befejezte a hosszabb ideje tartó „választási koalíciós szerződésről” szóló tárgyalásait, s az aláírásra csupán azért nem került sor, mivel az Együttélés még nem döntött a zárórendelkezéssel kapcsolatos álláspontjáról. Ez a zárórendelkezés azt rögzítette volna, milyen feltételekkel csatlakozhat a szerződéshez a Magyar Polgári Párt mint harmadik koalíciós partner.

A múlt szombaton késő éjjel az Együttélés végül, úgy látszik, föloldotta ezt a patthelyzetet. A választmányi ülése döntött: ugyan továbbra is az uniót szorgalmazzák, de a biztonság kedvéért szükségesnek tartják az MPP-vel és az MKDM-mel kötendő szoros hármas koalíció előkészítését is. Csakhogy ennek feltételei közt megint csak az „uniókoncepció” fő elemei köszönnek vissza: közös szerv az önkormányzati és a külföldi képviselet ellátására, közös választási lista a helyhatósági választásokra, anyagi jellegű szankciók stb. S újra csak egy záradék: ha az MKDM nem fogadja el e feltételeket tárgyalási alapként, az Együttélés a kettes koalíciót tekinti érvényesnek, melynek listáján független jelöltként részt vehetnek a Magyar Polgári Párt és a Magyar Néppárt képviselőjelöltjei is.

A jelek szerint végre – a záradékharc ellenére is – mindhárom magyar mozgalom hozzájárult a koalíciós tárgyalások megkezdéséhez, s a választási blokk működése „csupán” azon múlik, egyeztetni tudják-e a programokat, s tudnak-e közös jelöltlistát állítani.

Gyurovszky S. László

• Külföld