Gyurovszky S. László

Nyomtatóbarát változat

A szlovákiai választások eredményével senki sem igazán elégedett. A győztes, Vladimír Meciar ugyan megközelítette két évvel ezelőtti eredményét (akkor 37 százalékot, most kb. 35 százalékot ért el), ez azonban a többiek jobb eredménye miatt csak 60 képviselői helyet jelent (1992-ben 74-et a lehetséges 150-ból). A nacionalista Szlovák Nemzeti Párt csupán 15 ezer szavazattal csúszott át az 5 százalékos parlamenti küszöbön: Meciar még velük együtt sem tud kormányzati többséget létrehozni.

A véletlen győztes

A legutolsó, már nyilvánosságra nem hozott felmérések a nagy győztes, Meciar mozgalmának csupán 28 százalékos eredményt jósoltak, ami néhány nap alatt 35-re ugrott. Mindebben azonban nagy szerepet játszott az, hogy a választások első napján Vladimír Meciar és családja nem tudott élni szavazati jogával, mivel kifelejtették őket a szavazásra jogosultak jegyzékéből. Az esetet rögzítette a szlovák televízió, majd az esti főműsorban, kampánycsend ide vagy oda, több mint ötperces összeállításban ecsetelték az ügyet. Igaz, más pártok vezetőivel is előfordult, hogy lemaradtak a listáról, róluk azonban még csak említést sem tettek, Meciart azonban politikai áldozatként mutatták be. És ennek óriási lélektani hatása volt: másnap ugyanis még azok is elmentek a „szegény Meciart” támogatni, akiknek egyébként eszükbe sem lett volna leadni szavazatukat. A szavazás első napjának végén készített felmérések szerint ugyanis még csak 30 százalékos volt Meciar támogatottsága, a végeredmény pedig már 35 százalék. Az ingyen tévépropaganda az erre egyébként is fogékony közegben 5 százalékpontos növekedést jelentett. A központi választási bizottság ugyan másnap megállapította, hogy a közszolgálati televízió manipulációja rendkívül durva módon megsértette a választási törvényt, ám az eredményen már nem tudott változtatni.

A nagy vesztes

A választások nagy vesztese a Peter Weiss vezette baloldali blokk, hivatalos nevén a Közös Választás koalíció (tagjai: a Demokratikus Baloldal Pártja – a kommunista utódpárt –, a Szociáldemokrata Párt, a Földművesek Szövetsége és a Szlovákiai Zöldek Pártja) éppen csak hogy átcsúszott a négyes koalíció számára érvényes 10 százalékos parlamenti küszöbön. Különösen nagy bukás ez a DBP számára: mandátumainak száma az előző ciklushoz képes kétharmadára csökkent. A nagy összefogásként megálmodott blokk fokozatosan vesztette el a választópolgárok támogatását: közrejátszhatott ebben a rendkívül határozatlan választási kampány és a DBP elmúlt két évben követett lavírozó politikája. Az utolsó pillanatban nagyon sok szavazatot elvitt tőlük a Munkásszövetség és az a parlamenten kívül rekedt kommunista párt, akiket pedig a DBP nem is tekintett igazán esélyes ellenfélnek. A legnagyobb veszteséget azonban az okozta, hogy az ingadozók többsége végül az említett okok miatt Meciar mellett kötött ki.

A következetesen koalíciópárti Peter Weiss pártelnök már fel is ajánlotta lemondását, de valószínű, enélkül is hamar megrendült volna a pozíciója.

A baloldali szavazók jelentős része tehát sokak meglepetésére a Ján Lupták vezette Munkásszövetségre adta szavazatát. A volt kőműves elnökletével megalakult párt így a maga 7,34 százalékos eredményével probléma nélkül átlépte az ötszázalékos parlamenti küszöböt, s 13 tényleges munkást juttatott a parlamentbe

Magyar meglepetések

Meglepően jól szerepelt a Jozef Moravcík kormányfő vezette liberális Demokrata Unió, mely magabiztosan vette az akadályokat, és a töredékszavazatokkal együtt 15 képviselői helyre tett szert (köztük van Rudolf Chmel volt budapesti nagykövet is). Stabil szavazóbázisának köszönhetően a Ján Carnogursky vezette Kereszténydemokrata Párt 17 képviselői mandátumot szerzett.

A Magyar Koalíció szereplése minden eddigi eredményt felülmúlt: 17 képviselői helyhez jutott, hárommal többhöz, mint 1992-ben, amikor a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom és az Együttélés nem volt hajlandó koalíciót kötni a Magyar Polgári Párttal. Jobb az idei százalékarány is: akkor a két magyar párt összesen 9,7 százalékot ért el, most a magyar blokk 10,18 százalékot.

A Magyar Koalíció viszonylagos sikerének van azonban egy szépséghibája: a legtöbb áldozatot hozó Magyar Polgári Pártnak csupán egyetlen mandátum jutott, ami A. Nagy László pártelnöké. Ez nem véletlen: a választási szerződésben a két koalíciós partner eleve rendkívül hátrányos pozícióba kényszerítette a liberális MPP-t. Pedig a párt iránti rokonszenv igen sokat használt az egész választási szövetségnek: a hármas szerződés megkötését követően a koalíció támogatottsága 7 százalékról azonnal 10 százalék fölé emelkedett, most a magyarok a szlovák parlament harmadik legerősebb frakcióját alkotják.

A preferenciaszavazatok versenye érdekesen árnyalta a végeredményt. Mint ismeretes, a szavazók bekarikázhatták két kedvencük nevét, s ha egy jelölt preferenciaszavazatainak száma elérte az adott körzetben az adott listára leadott szavazatok tíz százalékát, akkor a szóban forgó jelölt előbbre juthatott a listán, melyet a pártok előzetesen rögzítettek. Így például Bugár Béla, az MKDM elnöke fölényesen megelőzte Duray Miklóst (97 ezer 61 ezerrel szemben), s az Együttélés elnökét még az MKDM második embere, Csáky Pál frakcióvezető is lehagyta a maga 67 ezer preferenciaszavazatával. Mindez arra utal, hogy a szlovákiai magyarok politikai ízlése megváltozott, s előtérbe kerülnek azok a politikusok, akik nem törekszenek mindenáron konfrontációra.

A hármas pártcsoportot szinte az egész szlovákiai magyar kisebbség támogatta: a leadott szavazatok száma megegyezik a szlovákiai magyarok arányával. Egyes vélekedések szerint a magyar koalícióra leadott szavazatok kb. 5 százaléka szlovák nemzetiségű választópolgároktól származik, ám ez kevéssé valószínű. Egyrészt azért, mert a választások titkosak voltak, tehát megállapíthatatlan, milyen nemzetiségűek szavaztak a magyar pártokra, másrészt mert egyáltalán nem készült komolyan vehető felmérés, amelyből következtetni lehetne a szavazók nemzetiségi összetételére. A becslések tehát sokkal inkább magánbeszélgetéseken és benyomásokon, semmint tényeken alapulnak. Ráadásul sok olyan személy lehetett közöttük, aki magyar anyanyelvű, de hivatalosan és formálisan szlováknak tekinti magát.

Győztes van, nyertes nincs?

A szlovákiai választások eredményeként veszélyes patthelyzet keletkezett: egyik párt sem szerzett akkora többséget, hogy simán kormányt alakíthasson. Meciar hiába nyert, a kormányalakítás joga nem automatikusan az övé.

Elvileg három lehetőség kínálkozik: létrejöhet egy szélsőséges kormány a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom, a Szlovák Nemzeti Párt és a Munkásszövetség összes 82 képviselőjéből. Ez persze csak akkor válik valóra, ha a Munkásszövetség kőművesei igent mondanak a bokszbajnok Meciarnak: egyelőre a szélsőbal azt nyilatkozta, mindenképpen ellenzékben marad.

Elképzelhető egy Meciar–baloldal–kereszténydemokrata koalíció is: a több mint 90 fős többségű kormány akár az alkotmánymódosításhoz is elegendő lenne. Hasonlóan életképes lenne a harmadik változat, a maihoz hasonló kormánykoalíció is: Demokratikus Unió–Kereszténydemokrata Párt–Demokratikus Baloldal Pártja–Magyar Koalíció–Munkásszövetség. Ennek a csoportosulásnak 81 képviselője volna. A magyar pártok mindenesetre egyértelműen nyilatkoztak: az ilyen összetételű koalícióban hajlandók részt venni – mégpedig súlyuknak megfelelő nyílt részvétellel, vagyis miniszterként és államtitkárként. Elzárkóznak ugyanakkor a Meciarral való koalícióra lépéstől (bár Duray Miklós utóbbi nyilatkozataiban lebegteti a kérdést).

Hasonló álláspontot képviselt a Jozef Moravcík vezette Demokratikus Unió, ingadozott a Kereszténydemokrata Párt és a Demokratikus Baloldal Pártja.

A Demokratikus Szlovákiáért Mozgalmon belül két gyökeresen eltérő álláspont alakult ki. Az egyik szerint, melyet Vladimír Meciar pártelnök és egyes munkatársai képviselnek, nem szabad koalíciós kormány létrehozására törekedni, hanem meg kell várni, míg megalakul egy Meciar-ellenes blokk, majd miután egy év múlva megbukik, kényelmesen át lehet venni a hatalmat akár egyedül is. A másik álláspont szerint a DSZM-nek tárgyalásokat kell kezdenie néhány más párttal, és koalíciós kormányt kell létrehozni Szlovákiában. Meciar viszont kitartóan hallgat: a Michal Kovác köztársasági elnök által összehívott kedd délutáni pártelnöki megbeszélésre is egyik sameszát küldte el. A hírek szerint Kovác megbuktatására játszik.

Egyelőre csak annyi a biztos, hogy Szlovákiában állandósul a belpolitikai válság. Amelyik koalíció ugyanis nagy többséget alkotna, az belsőleg látszik instabilnak, amelyek pedig stabilnak tűnnek, azok nem érik el a szilárd kormányzáshoz szükséges létszámot. Michal Kovác köztársasági elnök elég nehéz helyzetbe került, és minthogy semmi oka sietni a kormányalakítási megbízatás kiadásával, a jelek szerint megvárja, míg a pártok egymás közt megegyeznek, s csak aztán kezd maga is tájékozódni a lehetséges megoldásról. A szlovák alkotmány ugyanis nem ír elő megoldásokat erre a helyzetre, és nagy szabadságot biztosít az államfőnek. A kormányprogram elfogadásához 76 szavazat kell: az alkotmány szerint azonban a pártok akár hat hónapig is alkudozhatnak, a köztársasági elnök csak ezt követően köteles új választásokat kiírni.

(Pozsony)

• Külföld