K. J. [Krausz Jenő]

Nyomtatóbarát változat

Május 9-én a brezsnyevi pangás legszebb éveit idéző műsorokban gyönyörködhetett az orosz tévénéző: mind az öt csatornán díszünnepségek, katonazenekarok, háborús filmek és veteránok váltogatták egymást. Az elmúlt években visszafogottan ünnepelt Győzelem napja újra régi fényében ragyogott.

A hadsereg igazi ünnepe azonban két napot váratott magára: Jelcin csak ekkor írta alá a katonai költségvetés módosító indítványát, miszerint az eredetileg jóváhagyott 37 trillió rubel helyett az idén 55 trilliót költhetnek a katonák – ha ezt a Duma is elfogadja (ami szinte bizonyosra vehető). Ez az összeg persze, bár a teljes szövetségi költségvetési terv kiadási fejezetének közel 28%-a lesz, még így sem éri el a védelmi minisztérium által eredetileg kért 87,8 trillió rubelt, de úgy látszik, egyvalamiben lassan mégis mindenki egyetért Vlagyimir Sumejko felsőházi elnök szavaival: „ha valamit meg kell erősíteni az orosz államiság megszilárdítása érdekében, az az orosz hadsereg”.

Nem lesz gond e „vadonatúj” ideológiai tételnek a számok nyelvére való lefordítása sem: az új orosz gazdasági program kidolgozását Csernomirgyin kormányfő legközelebbi munkatársa irányítja, az az Oleg Szoszkovec, aki a mindenható „hadiipari komplexum” létjogosultságának legfőbb propagátora. Érdemes észben tartani azt is, hogy Oroszország még mindig atomnagyhatalom: stratégiai támadó rakétái még a START–2 ratifikálása esetén is 3-3,5 ezer atomrobbanófejjel fognak rendelkezni, s az új orosz katonai doktrína egyik legfőbb újdonsága épp az atomfegyver elsőként való bevethetőségének tétele (Beszélő, 1994. január 22.). Egy „elhibázott költségvetés” tehát nem fogja lefegyverezni Oroszországot – vélik a „kemény fiúk”.

Mi van a dobozban?

A megemelt katonai költségvetésből a hírek szerint legelőször is a hadiipar helyzetét igyekeznek megoldani. Az egykor szupertitkos „dobozok” (a hadiipari üzemeknek címe nincs, csak postafiókszáma, ezért nevezi őket a népnyelv „jascsik”-nak) dolgozói április végén a Fehér Ház elé vonultak tiltakozásul a katasztrofális állapotok miatt, s bár egyelőre csak termékeik makettjeit (pl. műanyag tankokat) vitték magukkal, a protestálást nagyon is komolyan gondolták. Az egyes adatok szerint 1700 vállalatot tömörítő több mint 10 millió dolgozót foglalkoztató hadiipari komplexum gyárainak egyharmadát a teljes leállás fenyegeti, 17 gyár már leállt, több mint 140 ezren vannak kényszerszabadságon az állami megrendelések hiánya, illetve a legnagyobb megrendelő, az állam (pontosabban a védelmi minisztérium) mintegy 760 milliárd rubeles tavalyi kifizetetlen tartozása miatt. Az állami hadiipari bizottság vezetője szerint a védelmi ipar (az „oboronka”) 1993-ban 1991-es teljesítményének csak 47,8%-át produkálta: egyrészt azért, mert csökkentek az állami megrendelések, másrészt mert miután Oroszország csatlakozott az ENSZ-szankciókhoz, elvesztette legjobb piacait, például Líbiát.

Jobb helyzetbe hozza a hadiipart a kormány májusi ajándéka, a fegyver- és haditechnika-kereskedelem állami monopóliumának megszüntetése. A külkerjog megszerzésével a hadiipari vezetők régi álma vált valóra: az izsevszkiek például ezentúl minden további nélkül eladhatják Kalasnyikovjaikat akár 180 dollárért is, eddig ugyanis az orosz állami fegyverkereskedő cégek ilyen alacsony áron nem voltak hajlandóak a híres terméket értékesíteni. Az idén azonban akár meg is duplázódhat a tavalyi közel kétmilliárd dolláros orosz fegyver- és haditechnikai export.

Orosz zsoldoshadsereg?

Jóval többet akarnak költeni a hadsereg személyi állományának fönntartására is. A közel kétmillió fős hadsereget az Argumenti i fakti című lap értesülései szerint nem kevesebb, mint 2500 tábornok vezeti, hatszázzal több, mint 1991-ben a 3,8 milliós szovjetet. A tetemes növekedést azzal indokolják, hogy a Szovjetunió széthullása után a hadseregnek jóval összetettebb stratégiai feladatokat kell megoldania: második, harmadik lépcsős alakulatok hirtelen az országhatáron találták magukat, külföldre kerültek viszont a előrejelző radarrendszer egyes részei, jó néhány fontos légvédelmi bázis a Baltikumban maradt, politikai, majd egyre inkább üzleti alku tárgyát képezik az utódállamok területén elhelyezett stratégiai atomfegyverek stb. S mindennek összehangolása az orosz tábornoki karra „vár”: a FÁK közös hadvezetése a gyakorlatban életképtelennek bizonyult.

A hadsereg reformját 1995-re szeretnék befejezni: ekkorra az orosz hadsereg létszáma 1,5 millió lesz, fele hivatásos, fele sorkatonai állomány. Ezen arány eléréséhez persze újra csak pénz kell: tavaly 120 ezer szerződéses zsoldoskatonának mintegy 20 milliárd rubelt fizettek ki, míg az 1,3 millió sorkatona zsoldja mindössze 8 milliárd volt. Az orosz hivatásos közlegény minimum 110 ezer rubelt kap havonta – a polgári minimálbér 14,6 ezer –, igaz, ezért a pénzért akár Abbáziába vagy a tádzsik–afgán határra is vezényelhetik. Az idei terv 150 ezer hivatásos közkatonával és tiszthelyettessel számol, többre nem futja. Gracsov védelmi miniszter szerint már tavaly is csak 70%-ban sikerült feltölteni a hadsereg személyi állományát, s a helyzet az idén sem javult: a szárazföldi csapatok állománya az előírtnak mindössze 54 százaléka, sőt a távol-keleti katonai körzetben ez az arány csupán 38%.

A katonáskodást, aki csak teheti, igyekszik elkerülni. A tavaly decemberi népszavazáson elfogadott új orosz alkotmány elvben biztosítja az alternatív katonai szolgálathoz való jogot, az erről szóló törvény azonban az elmúlt fél évben nem készült el (a fegyveres szolgálat megtagadóit továbbra, is büntetőszázadok várják), s Mihail Kolesznyikov vezérezredes, orosz vezérkari főnök azt szeretné, ha 1997-ig vagy el sem készülne, vagy nem alkalmaznák, addig ugyanis véleménye szerint minden „ingyen”-katonára szüksége van Oroszországnak. Pedig a sorkötelesek nem véletlenül ódzkodnak a katonáskodástól: tavaly – rendes békeidőben – a közzétett adatok szerint 2572 katona hunyt el szolgálattétel közben. Hivatalosan ugyan nem ismerik el a hadseregben s a büntetőszázadokban uralkodó állapotok tarthatatlanságát, ennek ellenére a katonai ügyészség katonai rendőrség létrehozását tervezi a rend helyreállítására. Ez szándékaik szerint a polgári lakosság védelmét is szolgálná: tavaly több mint 2800 fegyver tűnt el a laktanyákból – például néhány tankelhárító reaktív gránát, melyeket az egyik legforgalmasabb moszkvai sugárúton, a Kutuzov proszpekten végrehajtott nagy maffialeszámolási akcióban lehetett viszontlátni.

Ki az ellenség?

A hadsereg demoralizálódását sokan, főként a „konzervatív” katonai körökben azzal magyarázzák, hogy eltűnt az ellenségkép: ma egy orosz katona nem tudja, végül is kitől kell megvédenie a hazát.

Az új orosz katonai doktrína valóban kissé általánosan jelöli meg, mikor vethető be az orosz hadsereg: „ha helyi, illetve kiterjedt háborús konfliktusok veszélyeztetik Oroszország biztonságát…” Az orosz katona nem ilyesmihez van szokva. Az egyik szibériai egységnél végzett felmérésen a megkérdezettek egyharmada nem tudott potenciális ellenséget megnevezni: egyötödük az USA, Kína, Németország vagy Grúzia valamelyikére tippelt.

Nem sokkal megfoghatóbb egy sorkatona számára a doktrína azon kitétele sem, mely szerint a hadsereg „az ország belső biztonságának fenntartása, illetve helyreállítása érdekében” is bevethető. E pont alkalmazásáról nyilvánvalóan a politikai és katonai vezetők mindenkori viszonyától függően döntenek a parancsnokok, miként az az elmúlt években is történt: 1991-ben legalább a moszkvai városközpontig sikerült a hadsereg egyes alakulatait elvezényelni, de tavaly már csak négy tankot lehetett rávenni a parlament elleni támadásra, a vezérkart pedig – biztos, ami biztos – elvágták a csapatoktól…

Ki parancsol?

Az októberi puccs másnapján, nagy hirtelenjében keresztülvitt katonai doktrína nyomán nem csupán a hadsereg és a hadiipari komplexum éledt újjá, hanem mindenekelőtt a katonai erőre építendő hatalomgyakorlás mint „új” politikai koncepció is. A legutóbbi hónapok oroszországi eseményei arra utalnak, hogy Jelcinnek égetően szüksége van a hadseregre: egyre több jele van annak, hogy ő is, a mögötte álló döntéshozó kör is a hadseregen, illetve ütőképes belügyi alakulatokon keresztül akarja érvényesíteni belső politikai befolyását. Alkotmányosan is megerősített főhadúri tisztét Jelcin olyannyira komolyan és betű szerint értelmezi, hogy legutóbb például minden formaságot mellőzve személyesen mentette fel beosztásából a csendes-óceáni flotta (állítólag vétlen) parancsnokát a flotta lőszerraktárának felrobbanásakor. Védelmi miniszterével, Gracsov marsallal folytatott személyes rivalizálásáról legendák keringenek, egy dologban azonban minden bizonnyal megegyeznek (kénytelenek megegyezni): a hadsereg belső bevethetősége jelen pillanatban politikai döntés kérdése. A mai orosz hadsereg ugyanis tisztán katonai szempontok szerint aligha irányítható: a tisztikar szociális elégedetlensége, demoralizáltsága és még számtalan egyéb ok miatt ma egyszerűen nem lehet tudni, mi lesz egy parancs sorsa – egyáltalán nincs rá garancia, hogy végrehajtják. A belső lázadások, puccsok leverésére – mint többször is kiderült – nem csupán a gyorsan bevethető mobil (utcai harcokra is kiképzett) alakulatok hiányoznak, hanem sokkal inkább a parancskiadás alapját képező egységes politikai szándék. Mondhatni: az orosz hadsereg bárhol bevethető, kivéve saját országában.

Kié a volt Szovjetunió?

Abba lassan mindenki beletörődik, hogy a Baltikumot Oroszország kénytelen „elengedni”, bár Gracsov szerint az Észtországban maradó orosz nemzetiségűek védelme akár még plusz kontingens kiküldését is indokolná: nem véletlenül halad olyan nehézkesen az ott állomásozó, alig háromezer fős állomány kivonása. Nem véletlen az sem, hogy a Lettországban néhány óráig fogva tartott két orosz tábornok miatt elsőfokú harckészültséget rendeltek el az északnyugati katonai körzet légideszant-alakulatainál.

Az exszovjet területeken még mindig mintegy 100-150 ezer orosz állampolgárságú katona teljesít ott szolgálatot, legtöbben, kb. 30 ezren, Belorussziában. Oroszország mintegy 30 katonai bázist akar működtetni az utódállamokban – immár kétoldalú megállapodások alapján. Ezek az alakulatok a legkülönbözőbb, olykor igen körülhatárolatlan feladatokat látnak el: kb. kilencezren Örményország és Irán, illetve Törökország határát őrzik, Grúziában rend-, míg Tádzsikisztánban rendszerfenntartással foglalkozik 24 ezer orosz katona – ugyanannyi, mint a többi közép-ázsiai köztársaságban együttvéve, s valószínűleg a 400 ezer abbháznak sem sikerült volna Moszkva nélkül a négymillió grúzzal szemben „függetlenségét” kivívni. Az exszovjet területek feletti dominancia teljes visszaszerzéséhez voltaképp már csak egy dolog hibádzik: a fekete-tengeri flotta és a hozzá tartozó melegtengeri kijárat ellenőrzése, ami a krími konfliktus egyik fő tétje. Merthogy például egy orosz tiszt azt mondja: a volt Szovjetunió az oroszoké, nem is kell nagyon szélsőségesnek lenni…

(Moszkva)

• Külföld