Matus János

Nyomtatóbarát változat

1996 – ha addig nem történik semmi rendkívüli esemény – kritikus év lesz a vadonatúj „békepartnerek” számára. A maga nemében stratégiai remekműnek számító program ugyan valóban kezelni tud egymástól gyökeresen eltérő problémákat (konstruktív együttműködés Oroszországgal, korlátozott elkötelezettség Közép-Európa biztonsága iránt), ám ezt csak időlegesen képes teljesíteni. 1996-ban azonban elnökválasztás lesz Oroszországban, s ha akkor nacionalista erők kerülnek hatalomra, új programot kell kidolgozni a „Békepartnerség” helyett is: s ez akár a közép-európai országok NATO -felvételét is jelentheti.

1996 kritikus év lesz Nyugat-Európában is: ekkor tűzik napirendre az Európai Unió addigi fejlődésének tapasztalatait – egyebek közt a biztonságpolitika terén. 1996-ra már a Visegrádi Csoport „identitása” is minden bizonnyal kialakul, s lesznek tapasztalataik az Európai Unióval való társult együttműködés terén is.

A magyar biztonságpolitikának ezen átmeneti időszakban mindenekelőtt az orosz politika változásából eredő új szituációra kell figyelnie. Oroszország ugyanis potenciálisan lehet konstruktív, de lehet destabilizáló tényező is Magyarország számára, a földrajzi közelség miatt mindkét hatás következményeit fokozottabban érzékelnénk, mint az államok többsége. Ezért nem volna helyes, ha csak a Zsirinovszkij-jelenséget vizsgálnánk, és figyelmen kívül hagynánk azt a tényt, hogy az orosz biztonsági és védelmi politika túljutott a Szovjetunió szétesése miatt keletkezett sokk hatásain, és meghatározó személyiségei elkezdtet egy nukleáris nagyhatalom összefüggésében gondolkodni. Erről tanúskodik a tavaly november elején nyilvánosságra hozott új orosz katonai doktrína, amelynek egyik fő tétele épp a nukleáris fegyverek alkalmazásával kapcsolatos. Az új orosz doktrína szerint ugyanis Oroszország nem mond le az atomfegyverek elsőként történő alkalmazásáról, ami pedig 1982-tól mind ez idáig a szovjet védelmi koncepció lényeges eleme volt. Igaz, a Nyugat kezdettől fogva propagandafogásnak minősítette Brezsnyev akkori pártfőtitkár bejelentését, amely egybeesett az eurorakéták ellen tiltakozó nyugat-európai békemozgalmak erősödésével. Az új orosz doktrína azonban – az amerikai gondolkodást követve – a nukleáris elrettentés elemének tekinti azt, hogy a potenciális ellenfelek bizonytalanságban hagyják egymást a tekintetben, hogy mikor és hol alkalmaznak atomfegyvert. Jellemző, hogy az új doktrínát sem az atomhatalmak vezetői, sem a szakmailag tájékozott sajtó nem bírálta a fenti tétel miatt.

Az új orosz katonai doktrína rendkívül részletesen foglalkozik azzal, hogy az orosz fegyveres erők milyen szerepet kapnak Oroszország biztonságának védelmében. Az egyik legfontosabb stratégiai cél az ország területi egységének megőrzése, amiből egyenesen következik, hogy Oroszország esetleges további dezintegrálódása milyen fellépésre késztetné a hadsereget: a doktrína kifejezetten előirányozza a fegyveres erők belső konfliktusok megoldására történő felhasználását. Az Oroszország biztonságát kívülről fenyegető veszélyek között a dokumentum mindenekelőtt a katonai blokkok olyan módon történő bővítését említi, amely veszélyezteti Oroszország katonai biztonságát az orosz katonai vezetők tehát már jó előre félreérthetetlenül utaltak arra, hogyan viszonyulnának a NATO esetleges keleti irányú terjeszkedéséhez.

Tavaly november végén az orosz hírszerzés nyilvánosságra hozott egy jelentést, amely azt elemzi, milyen hatást gyakorolna a közép-európai országok NATO-ba történő felvétele Oroszország biztonságára. Az ún. Primakov-jelentés azt állítja, hogy a NATO alapvetően nem változott az elmúlt négy év alatt, Oroszország számára továbbra is fenyegetést jelent, és ez a fenyegetés olyan mértékben megnőne a közép-európai országok felvételével, hogy arra Moszkvának feltétlenül reagálni kellene.

A Primakov-jelentés megállapításait persze nem feltétlenül fogadja el minden biztonságpolitikai szakértő még Moszkvában sem: Vlagyimir Kozin, az orosz külügyminisztérium fegyverzet-ellenőrzési osztályának főtanácsadója alapvetően hibásnak tartja a Primakov-jelentés állításait. A The Moscow Tribune című angol nyelvű lapban a múlt hónapban megjelent cikkében cáfolja azt az állítást, hogy a NATO nem változott az elmúlt évek során: a londoni, koppenhágai és a római csúcstalálkozók határozatai nyomán – írja – alapvetően átalakult a NATO viszonya a volt Varsói Szerződés tagállamaihoz, többek között Oroszországhoz is.

Nyilvánvaló, hogy mind az orosz hadsereg, mind az orosz titkosszolgálatok úgy vélik: egyenesen létüket veszélyezteti, ha a NATO hirtelen megszűnik külső fenyegető tényező lenni. Tanulságos lenne elemezni azt, hogy a kormányon lévő reformerők vajon miért fogadják el a döntően régi gondolkodás szerint működő titkosszolgálatok és a hadsereg értékelését az gyökeresen átalakult nemzetközi környezetről. Érdekes lenne azt is szemügyre venni, miért ellenzik a különböző orosz politikai irányzatok a volt közép-európai szövetségesek csatlakozását a NATO-hoz, miután már korábban hozzájárultak politikai függetlenségük visszaállításához. Vajon nem az-e a céljuk, hogy mesterségesen fenntartsanak egy átmeneti helyzetet Közép-Európában mindaddig, amíg Oroszország vissza nem szerzi politikai és gazdasági stabilitását, amelynek birtokában majd ismét valódi nagyhatalomként viselkedhet a régió kisebb országaival szemben?

Nem arról van-e szó, hogy gondolatmenetük szerint Oroszország perspektivikus nagyhatalmi szerepét zavarná meg, ha ezt az átmeneti helyzetet kihasználva a közép-európai országok visszavonhatatlanul beépülhetnének a Szovjetunióval korábban szemben álló biztonsági struktúrákba? Az orosz birodalmi gondolkodás feléledésével kapcsolatos egyre erősödő gyanakvást ma már nehéz eloszlatni, már csak azért is, mert a szélsőséges nacionalista erők erről nyíltan is beszélnek. Vajon a Nyugat bizalmát és támogatását élvező reformerők ellent tudnak-e állni a birodalmi gondolkodás kísértésének?

(Szerzőnk a Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet tudományos főmunkatársa)

• Külföld