Skip to main content

VSZ-vég

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

–efhá– [F. Havas Gábor]: Búcsúztató


Kedden délelőtt dr. Kónya Imre (MDF) napirend előtt kért szót a parlamentben, hogy tudassa azt, amit már mindenki tudott: a Varsói Szerződés tagállamainak „honvédelmi és külügyminiszterei a tegnapi napon és éppen Budapesten közös egyetértéssel arra a megállapodásra jutottak, hogy a jövő hónap végéig megszüntetik a Varsói Szerződés katonai szervezetét”.

Ebben az örömteli pillanatban talán nem árt emlékezni arra, hogy 1990. május 9-én, az új Országgyűlés 3.



A Varsó Szerződés halotti bizonyítványának aláírásakor senkinek sem állt el a lélegzete, a meghatottságnak nyomát sem lehetett látni, mindössze némi megkönnyebbülés jelezte, hogy sikerült a dolgot nagyobb konfliktusok, összecsapások nélkül megúszni.

A sajtócélozgatások még néhány nappal ezelőtt is arra engedtek következtetni, hogy a részt vevő felek – mindenekelőtt a csehek, a lengyelek és persze a magyarok – roppant erőfeszítéseket tesznek majd, hogy végérvényessé és bizonyos fokig látványossá tegyék a VSZ felszámolását. A budapesti értekezleten azonban egyértelművé vált, hogy most csakis a katonai szervezet feloszlatása kerülhet szóba. A kifejezetten szovjet igény, hogy a kimúlt szervezet iratai továbbra is maradjanak titkosak, csak szaporította a különféle tisztázatlan mozzanatokat, és tetézte annak gyanúját, hogy Moszkva a szervezet jogi kereteit még talán jó ideig nem lesz hajlandó feladni.

Ez a fordulat azonban váratlannak mégsem volt nevezhető, különösen azok számára nem, akik a múlt hét végi Jelcin-ellenes tüntetéseken részt vevő Ahromejev marsall nyilatkozatából értesülhettek, hogy a marsall – aki mellesleg Gorbacsov legfőbb katonai tanácsadója – helyteleníti a VSZ feladását, és továbbra is úgy véli, hogy a NATO veszélyezteti a Szovjetunió biztonságát.

Néhány nyilvánvaló körülményen túl azonban még nyitott kérdés, hogy milyen eszközök is állnak Moszkva rendelkezésére, amelyekkel befolyásolni tudná az egykori testvérállamok akaratát. A jelek szerint Lengyelország van a legkellemetlenebb helyzetben.

Krysztof Skubiszewski lengyel külügyminiszter minden alkalmat megragadott annak a diszkriminációnak a hangsúlyozására, hogy Varsó az egyetlen volt testvérállam, amelyikkel Moszkva nem kötött megállapodást a megszálló szovjet csapatok kivonására. Azt persze senki sem hozta szóba, hogy e lehetőségről, még a nyár folyamán, maguk a lengyelek mondtak le, cserébe, hogy ott lehessenek a német egyesülés kérdését rendezni hivatott úgynevezett „négy plusz kettes” tárgyalásokon.

Az sem képez nagyobb államtitkot, hogy Magyarország gazdaságilag zsarolható, s költözzék akármilyen kormány a Kossuth térre, az soha nem feledkezhet meg arról, hogy az energiahordozók java részét továbbra is a Szovjetunió szállítja majd Magyarországnak.

A csehek vannak a legkönnyebb helyzetben, de a másik két közép-európai állam – akár csak regionális – támogatása nélkül Moszkvával szemben nekik sincs esélyük.

Budapesten tehát – a reményekkel ellentétben – a boldogító vég még nem egészen következett be. Tisztázásra vár ugyanis, hogy a paktum felszámolása vajon függetlenné válási folyamatának része-e, avagy csak egyik epizódja annak az agóniának, amellyel a Szovjetunió egyre reménytelenebbül küszködik.

Erre a tisztázásra – jellemző módon – ez alkalommal sem került sor. Az eseményt záró sajtótájékozatóra a szovjet delegáció el sem jött, a többiek pedig igyekeztek eltitkolni, hogy ők sem feledkeztek meg arról: a szuverenitás – a Varsói Szerződésen kívül is – lehet korlátozott.


















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon