Ara-Kovács Attila

Nyomtatóbarát változat

Két Ukrajna?

A Moszkvával szembeni ellenszegülés mögött időnként olyan szándékok sejthetőek, amelyek arra irányulnak, hogy a mai helyzetet konzerválják egy majdani saját – ukrán vagy nagyromán – államiság keretei között; miközben alig mutatnak hajlandóságot arra, hogy az európai eszméket elfogadják. Jól példázzák ezt Nyugat- és Kelet-Ukrajna látványosan szaporodó ellentétei. Az okok ismertek: az Osztrák–Magyar Monarchia részét alkotó egykori Galícia kulturális másmilyensége és Európával fennálló nyitottabb kapcsolatai miatt alapvetően más utakat kíván ma választani, mint a Kijev központú Kelet-Ukrajna. A különbségeket még inkább növeli a vallási elkülönülés (görögkatolikus és ukrán-pravoszláv), valamint nem kis mértékben az a tény, hogy Nyugat-Ukrajna a második világháborút megelőzően nem tartozott a Szovjetunióhoz, így nem sújtották a 30-as évek tisztogatásai.

A legtöbb valódi demokratikus kezdeményezés és a nemzeti hagyományok toleráns érvényesítése valóban inkább Nyugat-Ukrajnában figyelhető meg (annak ellenére, hogy a politikai élet fő színtere Kijev), ugyanakkor a szovjetrendszert és Gorbacsovot totálisan elutasító szélsőséges kísérletek eszmei indítékai szintén galíciai hagyományokra vezethetők vissza. Ebből következően a politikai életben szereplő szervezetek is mintegy „megkétszereződtek”: van egy, a nyilvánosságnak szánt, Kijevben folyó életük, melyet többé-kevésbé megtűr a Moszkvával mindenben együttműködő Ukrán Kommunista Párt; és van egy „titkos tevékenységük”, amellyel ugyan szimpatizál a lakosság, de nyíltan egyelőre nem vállalható.

A RUH igyekezett – mérsékelt nacionalista jelszavakkal – összefogni a kommunista- és szovjetellenes erőket, s ez a legutóbbi időkig tulajdonképpen sikerült is neki. A RUH nem egy vezetőjét afféle „kedélyes antiszemitizmus” jellemzi, mások töretlen optimizmussal szemlélik azt a „harmadik utat”, amely a szabad Ukrajnára vár. Mint középjobb beállítottságú szervezet gondosan kerülte, hogy a szélsőjobboldali nézeteket valló szervezetek helyet kapjanak benne, ugyanakkor e szervezetek tagjai – egyéni tagként – minden további nélkül otthonra lelhettek benne, mint ahogyan a kommunista párt egykori tagjai is tömegesen tódultak közéjük. Sőt, az utóbbi időben olyan hírek is terjednek, hogy a RUH fennen hirdetett jelszavai ellenere is bizonyos mértékig kész kiegyezni az Ukrán Kommunista Párttal… Tény, hogy a RUH igen körültekintő, már-már számító politizálást folytat: a moszkvai széljárást éppúgy figyelembe veszi, mint a közhangulatból eredő kívánalmakat.

Az ezzel elégedetlen tagok az Ukrán Republikánus Pártban fogtak össze, meglehetősen radikális, ám legalább annyira eklektikus célkitűzéseket hirdetve. A kommunistaellenesség éppúgy jellemzi őket, mint bizonyos fokú nemzeti kizárólagosság. Befolyásuk nem csekély, de meggondolatlan demonstrációik miatt egyre nagyobb tömegek fordulnak el tőlük, nem valószínű viszont, hogy szembe is fordulnának velük. A jelenleg Ukrajnában működő tizenöt párt között a legújabb ellenzéki tömörülés a Demokratikus Megújulás Pártja – volt reformszocialisták, európai szemléletű reálpolitikusok kis csoportja. Imponálóak és teljesen befolyás nélküliek; egy valódi demokratikus hagyományokkal rendelkező országban viszont ők lennének a liberalizmus igazi megtestesítői. Lehet, hogy Ukrajnában is hamarosan esélyük nyílik rá?

A hatalmat gyakorló Ukrán Kommunista Párt az elmúlt hónapokban meghátrálni kényszerült a RUH és a néha egységesen fellépő összellenzék követelései láttán. Ennek az idilli korszaknak azonban vége. A keményedő moszkvai politika ráébresztette a kommunistákat arra, hogy a Kremllel a hátuk mögött még mindig jelentős erőt képviselnek. Biztos parlamenti többségük tudatában a diktatúra legkeményebb eszközeitől sem riadnak vissza ellenzékük leszerelése érdekében.

Három Moldávia?

Ukrajnával ellentétben Moldáviában szinte nyomát sem látni a pártoknak: a szuverenitás megvalósításáért folyó küzdelemben a többséget alkotó románság félretette a szó szoros értelmében vett politikai eszközöket. Miként egy litván politikus megállapította: „Moldáviának szerencséje van, mert itt a kormány és a parlament egymást igyekszik túllicitálni, ami a litvániai helyzetnek pont a fordítottja.” A moldáviai parlament lényegében valóban csak nemzetcentrikus törekvéseket képvisel, ám a kormányzat kénytelen olykor szembenézni a valósággal is.

Mint ismeretes, a moldáviai közvélemény nemrégiben még a távoli jövőbe helyezte az ország és Románia egyesülését, de most már napról napra, egyre hevesebben sürgetik a minél előbbi uniót. A parlament külügyi bizottságának elnöke, Vasile Nedelciuc, óvatosan bár, de elismerte: Bukarest minden alkalmat megragad, hogy növelje az egyesülés híveinek táborát. És Moldáviában az is nyílt titoknak számít, hogy Romániában tényleges fegyveres szervezkedés indult annak hírére, hogy a gagauz és az orosz–ukrán regionális területek bejelentették autonómiájuk megszervezését. Nem egy moldáviai román forrás célzott továbbá arra, hogy rendkívül nagy anyagi és fegyveres segítség érkezik folyamatosan Romániából. A Costas tábornok által vezetett belügyminisztérium máris főosztályt hozott létre a belbiztonsági apparátus kiépítésére; az itt szolgálatot teljesítőket Romániában képezik ki, akik a minisztérium területén román – azaz az egykori román királyi – katonai egyenruhát viselnek.

Míg a biztonsági erők látványosan építgetik kapcsolataikat Bukaresttel, addig a gazdasági vezetés, most először, szintén Románia felé fordult, mivel csalatkoztak az inkább Gorbacsov mellé álló Nyugatban. A nemzetgazdasági minisztérium külgazdaságért felelős igazgatóhelyettese, Marin Mazur például, olyan államként jellemezte Romániát, „melyben a nehézségek átmenetiek, s amely alkalmas lesz arra, hogy Moldáviát összekapcsolja a külfölddel”. Kisinyovban eléggé egyöntetűen komolytalannak tekintik a romániai többpártrendszert, s a mérvadó erők – már csak reálpolitikai számítások alapján is – a Nemzeti Megmentés Frontjával igyekeznek jóba lenni.

A moldáviai románság tehát saját jövőjét csak akkor látja biztosítottnak, ha mihamarabb csatlakoznak az anyaországhoz. Igaz, bizonyos fokozatosságot ígérnek e téren, mint mondják: az első esztendőkben mindenképpen fenntartanák a kisinyovi parlamentet, mely csak bizonyos átmeneti szakasz után olvadna bele a bukarestibe. Egyidejűleg szeparatizmusnak minősítik a többi etnikum ellenkezését, és mereven szembehelyezkednek azzal, hogy figyelembe vegyék mások akaratát is, netán megosszák a jelenlegi Moldávia területét. A moldáviai kisebbségek persze hallani sem akarnak Moldávia elcsatolásáról. Az sem kizárt – állapította meg az itteni Intermozgalom egyik vezetője, Andrej Szafonov –, hogy a Romániával való egyesülés esetén legalább három részre szakad az ország. Moldávia nemzeti mozgalmai ezért mindenesetre igyekeznek teljes saját intézményrendszert teremteni (beleértve a saját milíciát is).

Jó ideig a román Népfront és az oroszokat, ukránokat és gagauzokat tömörítő Interfront állt szembe egymással, már ezzel is jelezvén, hogy e társadalom nem a demokratizálás vagy a gazdasági-társadalmi átalakítás nyomvonalán oszlik meg, hanem nemzetiségi kritériumok mentén. Azóta a parlament román származású tagjai színt vallottak, s egységesen igyekeznek a román érdekeknek megfelelően cselekedni. Ennek következtében drasztikusan csökkent a Népfront szerepe, hisz – a parlament „személyében” – immár komoly riválisa akadt a nacionalista jelszavak hangoztatása terén. A román befolyású parlament a hivatalos Romániával tartja a kapcsolatot, s így – a kormányt is beleértve – részesedik az onnan érkező nem csekély támogatásból. A Népfront viszont a romániai ellenzékkel építgeti kapcsolait, eklektikusságát és sovinizmusát egyszerre importálva. Így aztán aligha véletlen, hogy a Népfront a korábbi irányelvek helyett ma már beéri frázisok pufogtatásával, s olyan presztízsdemonstrációk szervezésével, mint amilyenre december 16-án került sor, a szuverenitás kihirdetése alkalmából, s amely nem szolgált egyebet, mint a nagyromán soviniszta eszmék propagálását, illetve a kisebbségek sértegetését. Ám ez immáron kizárólag Moszkva pozícióit javítja, ami a Gorbacsov által bejelentett ultimátum feltételeit még keményebbé teszi.

Érdemes odafigyelni arra is, hogy az időközben Interfrontból Intermozgalommá terebélyesedő, eredetileg kemény moszkovita szervezet ma már nem a kommunista eszmék letéteményeseként jelenik meg, hanem konkrét nemzeti-nemzetiségi érdekek megfogalmazójaként és képviselőjeként, s így képes arra, hogy összefogja különböző etnikumhoz tartozó és pártállású csoportok törekvéseit, netán a nevükben nyújtson be ultimátumot – kérdés csak az, hogy kinek.

• Külföld