Skip to main content

Ki nyújt be ultimátumot – és kinek?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Avagy: hány részre szakad a Szovjetunió?


Két Ukrajna?

A Moszkvával szembeni ellenszegülés mögött időnként olyan szándékok sejthetőek, amelyek arra irányulnak, hogy a mai helyzetet konzerválják egy majdani saját – ukrán vagy nagyromán – államiság keretei között; miközben alig mutatnak hajlandóságot arra, hogy az európai eszméket elfogadják. Jól példázzák ezt Nyugat- és Kelet-Ukrajna látványosan szaporodó ellentétei. Az okok ismertek: az Osztrák–Magyar Monarchia részét alkotó egykori Galícia kulturális másmilyensége és Európával fennálló nyitottabb kapcsolatai miatt alapvetően más utakat kíván ma választani, mint a Kijev központú Kelet-Ukrajna. A különbségeket még inkább növeli a vallási elkülönülés (görögkatolikus és ukrán-pravoszláv), valamint nem kis mértékben az a tény, hogy Nyugat-Ukrajna a második világháborút megelőzően nem tartozott a Szovjetunióhoz, így nem sújtották a 30-as évek tisztogatásai.

A legtöbb valódi demokratikus kezdeményezés és a nemzeti hagyományok toleráns érvényesítése valóban inkább Nyugat-Ukrajnában figyelhető meg (annak ellenére, hogy a politikai élet fő színtere Kijev), ugyanakkor a szovjetrendszert és Gorbacsovot totálisan elutasító szélsőséges kísérletek eszmei indítékai szintén galíciai hagyományokra vezethetők vissza. Ebből következően a politikai életben szereplő szervezetek is mintegy „megkétszereződtek”: van egy, a nyilvánosságnak szánt, Kijevben folyó életük, melyet többé-kevésbé megtűr a Moszkvával mindenben együttműködő Ukrán Kommunista Párt; és van egy „titkos tevékenységük”, amellyel ugyan szimpatizál a lakosság, de nyíltan egyelőre nem vállalható.

A RUH igyekezett – mérsékelt nacionalista jelszavakkal – összefogni a kommunista- és szovjetellenes erőket, s ez a legutóbbi időkig tulajdonképpen sikerült is neki. A RUH nem egy vezetőjét afféle „kedélyes antiszemitizmus” jellemzi, mások töretlen optimizmussal szemlélik azt a „harmadik utat”, amely a szabad Ukrajnára vár. Mint középjobb beállítottságú szervezet gondosan kerülte, hogy a szélsőjobboldali nézeteket valló szervezetek helyet kapjanak benne, ugyanakkor e szervezetek tagjai – egyéni tagként – minden további nélkül otthonra lelhettek benne, mint ahogyan a kommunista párt egykori tagjai is tömegesen tódultak közéjük. Sőt, az utóbbi időben olyan hírek is terjednek, hogy a RUH fennen hirdetett jelszavai ellenere is bizonyos mértékig kész kiegyezni az Ukrán Kommunista Párttal… Tény, hogy a RUH igen körültekintő, már-már számító politizálást folytat: a moszkvai széljárást éppúgy figyelembe veszi, mint a közhangulatból eredő kívánalmakat.

Az ezzel elégedetlen tagok az Ukrán Republikánus Pártban fogtak össze, meglehetősen radikális, ám legalább annyira eklektikus célkitűzéseket hirdetve. A kommunistaellenesség éppúgy jellemzi őket, mint bizonyos fokú nemzeti kizárólagosság. Befolyásuk nem csekély, de meggondolatlan demonstrációik miatt egyre nagyobb tömegek fordulnak el tőlük, nem valószínű viszont, hogy szembe is fordulnának velük. A jelenleg Ukrajnában működő tizenöt párt között a legújabb ellenzéki tömörülés a Demokratikus Megújulás Pártja – volt reformszocialisták, európai szemléletű reálpolitikusok kis csoportja. Imponálóak és teljesen befolyás nélküliek; egy valódi demokratikus hagyományokkal rendelkező országban viszont ők lennének a liberalizmus igazi megtestesítői. Lehet, hogy Ukrajnában is hamarosan esélyük nyílik rá?

A hatalmat gyakorló Ukrán Kommunista Párt az elmúlt hónapokban meghátrálni kényszerült a RUH és a néha egységesen fellépő összellenzék követelései láttán. Ennek az idilli korszaknak azonban vége. A keményedő moszkvai politika ráébresztette a kommunistákat arra, hogy a Kremllel a hátuk mögött még mindig jelentős erőt képviselnek. Biztos parlamenti többségük tudatában a diktatúra legkeményebb eszközeitől sem riadnak vissza ellenzékük leszerelése érdekében.

Három Moldávia?

Ukrajnával ellentétben Moldáviában szinte nyomát sem látni a pártoknak: a szuverenitás megvalósításáért folyó küzdelemben a többséget alkotó románság félretette a szó szoros értelmében vett politikai eszközöket. Miként egy litván politikus megállapította: „Moldáviának szerencséje van, mert itt a kormány és a parlament egymást igyekszik túllicitálni, ami a litvániai helyzetnek pont a fordítottja.” A moldáviai parlament lényegében valóban csak nemzetcentrikus törekvéseket képvisel, ám a kormányzat kénytelen olykor szembenézni a valósággal is.

Mint ismeretes, a moldáviai közvélemény nemrégiben még a távoli jövőbe helyezte az ország és Románia egyesülését, de most már napról napra, egyre hevesebben sürgetik a minél előbbi uniót. A parlament külügyi bizottságának elnöke, Vasile Nedelciuc, óvatosan bár, de elismerte: Bukarest minden alkalmat megragad, hogy növelje az egyesülés híveinek táborát. És Moldáviában az is nyílt titoknak számít, hogy Romániában tényleges fegyveres szervezkedés indult annak hírére, hogy a gagauz és az orosz–ukrán regionális területek bejelentették autonómiájuk megszervezését. Nem egy moldáviai román forrás célzott továbbá arra, hogy rendkívül nagy anyagi és fegyveres segítség érkezik folyamatosan Romániából. A Costas tábornok által vezetett belügyminisztérium máris főosztályt hozott létre a belbiztonsági apparátus kiépítésére; az itt szolgálatot teljesítőket Romániában képezik ki, akik a minisztérium területén román – azaz az egykori román királyi – katonai egyenruhát viselnek.

Míg a biztonsági erők látványosan építgetik kapcsolataikat Bukaresttel, addig a gazdasági vezetés, most először, szintén Románia felé fordult, mivel csalatkoztak az inkább Gorbacsov mellé álló Nyugatban. A nemzetgazdasági minisztérium külgazdaságért felelős igazgatóhelyettese, Marin Mazur például, olyan államként jellemezte Romániát, „melyben a nehézségek átmenetiek, s amely alkalmas lesz arra, hogy Moldáviát összekapcsolja a külfölddel”. Kisinyovban eléggé egyöntetűen komolytalannak tekintik a romániai többpártrendszert, s a mérvadó erők – már csak reálpolitikai számítások alapján is – a Nemzeti Megmentés Frontjával igyekeznek jóba lenni.

A moldáviai románság tehát saját jövőjét csak akkor látja biztosítottnak, ha mihamarabb csatlakoznak az anyaországhoz. Igaz, bizonyos fokozatosságot ígérnek e téren, mint mondják: az első esztendőkben mindenképpen fenntartanák a kisinyovi parlamentet, mely csak bizonyos átmeneti szakasz után olvadna bele a bukarestibe. Egyidejűleg szeparatizmusnak minősítik a többi etnikum ellenkezését, és mereven szembehelyezkednek azzal, hogy figyelembe vegyék mások akaratát is, netán megosszák a jelenlegi Moldávia területét. A moldáviai kisebbségek persze hallani sem akarnak Moldávia elcsatolásáról. Az sem kizárt – állapította meg az itteni Intermozgalom egyik vezetője, Andrej Szafonov –, hogy a Romániával való egyesülés esetén legalább három részre szakad az ország. Moldávia nemzeti mozgalmai ezért mindenesetre igyekeznek teljes saját intézményrendszert teremteni (beleértve a saját milíciát is).

Jó ideig a román Népfront és az oroszokat, ukránokat és gagauzokat tömörítő Interfront állt szembe egymással, már ezzel is jelezvén, hogy e társadalom nem a demokratizálás vagy a gazdasági-társadalmi átalakítás nyomvonalán oszlik meg, hanem nemzetiségi kritériumok mentén. Azóta a parlament román származású tagjai színt vallottak, s egységesen igyekeznek a román érdekeknek megfelelően cselekedni. Ennek következtében drasztikusan csökkent a Népfront szerepe, hisz – a parlament „személyében” – immár komoly riválisa akadt a nacionalista jelszavak hangoztatása terén. A román befolyású parlament a hivatalos Romániával tartja a kapcsolatot, s így – a kormányt is beleértve – részesedik az onnan érkező nem csekély támogatásból. A Népfront viszont a romániai ellenzékkel építgeti kapcsolait, eklektikusságát és sovinizmusát egyszerre importálva. Így aztán aligha véletlen, hogy a Népfront a korábbi irányelvek helyett ma már beéri frázisok pufogtatásával, s olyan presztízsdemonstrációk szervezésével, mint amilyenre december 16-án került sor, a szuverenitás kihirdetése alkalmából, s amely nem szolgált egyebet, mint a nagyromán soviniszta eszmék propagálását, illetve a kisebbségek sértegetését. Ám ez immáron kizárólag Moszkva pozícióit javítja, ami a Gorbacsov által bejelentett ultimátum feltételeit még keményebbé teszi.

Érdemes odafigyelni arra is, hogy az időközben Interfrontból Intermozgalommá terebélyesedő, eredetileg kemény moszkovita szervezet ma már nem a kommunista eszmék letéteményeseként jelenik meg, hanem konkrét nemzeti-nemzetiségi érdekek megfogalmazójaként és képviselőjeként, s így képes arra, hogy összefogja különböző etnikumhoz tartozó és pártállású csoportok törekvéseit, netán a nevükben nyújtson be ultimátumot – kérdés csak az, hogy kinek.


























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon