Vajna János

Nyomtatóbarát változat

A jelek arra vallanak, hogy a kommunizmus visszaszorításának jelenlegi szakasza véget ér: a hatalmas hullám még hatalmasabb falakba ütközik. Gorbacsov a konzervatívok oldalára állt, mert a birodalom fennmaradását, területi épségének megóvását előbbre valónak tekinti a piaci gazdaságnál és a többpártrendszernél. Még az is lehet, hogy a területi integritás megőrzéséhez a Tienanmen tér szolgáltatja a mintát. A kommunizmus visszakozását megállíthatják azok az ismét jól látható falak is, amelyek Kelet-Európát és Közép-Európát elválasztják; a bizánci ortodoxia felségterületét elkülönítik a reformáció, a felvilágosodás, az egyetemes emberi jogok meghirdetésének élményével gazdagabb társadalmaktól.

Riasztó teljességében az óév végére mutatkozott meg a szovjet fordulat. De már előbb látszott, hogy fordul a kocka. Nyár utóján, ősz elején egész kórus zúgta, hogy Gorbacsov fogjon össze Jelcinnel, Szaharov elárvult híveivel, hogy programból valósággá válhassanak a reformelképzelések, mindenekelőtt a piaci gazdaságot megteremteni akaró Satalin-terv. De a kórusra nem a címzett válaszolt, hanem a hatalmukat féltő bürokraták és funkcionáriusok kara. A maguk módján. A kirakatok egyszeribe kiürültek. Ez volt a válaszuk. Gorbacsov pedig folytatta a lavírozást a változást akarók és a maradiak között. Egészen novemberig, a 35 ország párizsi értekezletéig.

A francia fővárosból már az „új” Gorbacsov tért vissza. Lehet, hogy az otthoni események alakulása ijesztette meg, de az is lehet, hogy Párizsban hallott valamit. „Gorbacsov talán kénytelen lesz a hadseregre és a KGB-re támaszkodva rendkívüli állapotot elrendelni” – mondta váratlan megértéssel az Angliába látogató Reagan. Nobel-díja nagy tapsot kapott szinte valamennyi nyugati fővárosban, de a leglelkesebb tapsolók, a hivatásos politikusok tudták, hogy épp most tagadja meg azokat az eszméket, amikre a díjat kapta.

Oslo helyett Canossa

Ez szó szerint is érthető. A kitüntetett nem vehette át személyesen a díjat. Nem utazott Oslóba, a díjkiosztás napján Canossát járt. A párt új életre kelt központi bizottsága előtt kellett beszélnie. Nem okozott csalódást. Kijelentette: „senkinek sem sikerülhet árnyékot vetni azokra a hatalmas vívmányokra, amelyeket a Szovjetunióba egyesült népeink vívtak ki.” A pártértekezlet előtt néhány nappal 3500 vezérigazgató – a piac csupa megrögzött ellenfele – vonta kérdőre. Őt akarták felelőssé tenni az elosztási rendszer fölbomlásáért, és azt kívánták, hogy a köztársaságok intézkedési jogait fölfüggesztve rendeljen el „gazdasági szükségállapotot”. A hangadók, a katonai-ipari komplexum vezetői (sokak szerint a hatalom tényleges birtokosai) valójában arra akartak biztosítékot kapni, hogy az elnöki rendszerre történő áttérés nem kuszálja össze jól kiépített kapcsolataikat az apparátusban kulcspozíciókat betöltő anyagkiutalókkal.

Gorbacsovnak meg kellett ígérnie, hogy nem engedi a gyári „főnökök” tekintélyének megcsorbítását. Ezt éppúgy megígérte, mint ahogy korábban a hadsereg vezetőinek megígérte, hogy nem csökkentik a hivatásos katonák létszámát, és – az előzetes tervekkel szemben – nem faragnak le a katonai kiadásokból. Ígérnie kellett és engednie. Meg kellett válnia Bakatyin belügyminisztertől, aki a bűnözés ellen küzdve önálló milíciához akarta hozzásegíteni a köztársaságokat. Borisz Pugo került a helyébe, a pártapparátus embere, a lett kommunista párt túlzott merevség miatt leváltott egykori titkára. Belügyminiszter-helyettes Gromov vezérezredes lett, aki avval keltett feltűnést, hogy utolsóként (és díszlépésben) tért vissza Afganisztánból. Mojszejev vezérkari főnök mellett Gromovot emlegetik a leggyakrabban ama katonaként, aki – ha Gorbacsov nem váltja be a konzervatív körök reményeit – a katonai puccs élére állhat.

Belügyminiszter után külügyminiszter

Egyébként Bakatyin leváltása (és Jakovlevnek, Gorbacsov legmesszebbre látó tanácsadójának háttérbe szorulása) olaj volt a tűzre. Nagyon megnőtt a szélsőséges „Szojuz” csoport hangja. A csoportosulás több mint 400 képviselője kiadta az új jelszót: a belügyminisztert már kibuktatták, következzen a külügyminiszter. Egyúttal 53 ismert személyiség felszólította a vezetést, védje meg kemény kézzel a kommunista rendszert és az ország területi egységét. Az aláírók közt szerepelt a vezérkar főnöke, a haditengerészet parancsnoka és az ortodox egyház pátriárkája. Nem kis feltűnést keltett, hogy a magas rangú katonák együttesen lépnek föl a retrográd írókkal és a párt betonfejeivel, azt kívánva, hogy sújtsanak le az „antiszocialista” és „szeparatista” erőkre. Az aláírókkal egy követ fújt Rizskov miniszterelnök, a katonai-ipari komplexum fővédnöke, a „vezérigazgatók vezérigazgatója”, aki utóbb infarktust kapott a piacgazdaság elleni küzdelem hevében.

Az egyre lehangolóbb Gorbacsov-beszédek sorát (a népi küldöttek kongresszusának megnyitásán a köztársasági parlamentek megkerülésére javasolt népszavazással együtt az erőszakot és pornográfiát reklámozó, a közerkölcsöt aláásó médiák ellen is kardot rántott) megtörte a drámai fejlemény: Sevardnadze felszólalása. A diktatúra veszélyét a falra festő külügyminiszter nem várta meg, hogy a falka széttépje, önként lemondott. Távozása a nyugati politikusokat is bizonytalanságba döntötte. Odáig azt hitték, hogy a dolgok jó irányba – azaz a kisebbik rossz irányába – haladnak. Hosszú évtizedek alatt megszokták, hogy a Szovjetuniótól főleg két dolog miatt féljenek Az egyik az volt, hogy a szovjet csapatok lerohanják Nyugat-Európát, és megpróbálnak kijutni a tengerhez. Ez a veszély elhárult; a szovjetek visszavonultak határaik mögé. A felelem másik oka az volt, hogy a szovjetek meglepetésszerű atomtámadást indítanak az Egyesült Államok központjai ellen. Ez sem valószínű, de annak esetleg kiszámíthatatlan következményei lehetnek, hogy az egyes köztársaságokban nukleáris rakétákat tárolnak. A logika azt diktálta, hogy támogassák a centrumot a perifériával szemben, a kihelyezett fegyverállományt begyűjtő központot a függetlenségre törekvő köztársaságok ellenében. Ennek fejében inkább eltűrik, hogy az új Szovjetunió egyben-másban hasonlítson a régire. Akkor legföljebb „együttéreznek” a balti népek szabadságtörekvéseivel. De ha kell, nyíltan is kimondják (mint ahogy Bush kimondta a Washingtonba látogató litván elnöknek), hogy Moszkvát támogatják Riga, Tallinn, Vilnius – és még inkább Kisinyov avagy Tbiliszi – ellenében.

Minisztercsere Öböl-válság idején

Van azonban egy hibája ennek a gondolatmenetnek. Számításon kívül hagyja az Öböl-válságot. Márpedig ellenfelei részben az Irakkal kapcsolatos politika miatt támadták Sevardnadzét. A reakciós koalíció – a tisztikar, a KGB, az állami és pártfunkcionáriusok reformoktól irtózó falanxa, a Pamjaty és a szélsőjobb egyéb népies-vallásos-populista csoportjai – megvádolták a külügyminisztert, hogy csapatokat akar az Öbölbe küldeni. Ezt a jól átgondolt hazugságot röppentették föl, az igazi vádat ugyanis nem merték nyilvánosan hangoztatni. Az igazi vád az lett volna, hogy a szovjet politika helytelenül járt el, amikor hozzájárult az agresszor elítéléséhez, és nem használja ki az alkalmat a közel-keleti szovjet befolyás öregbítésére, a „jó vevő”, a katonai-ipari komplexum létét és befolyását fenntartó Irak támogatására.

Gorbacsov sietett leszögezni, hogy a külügyminiszter távozik, de a szovjet külpolitika nem változik. Washingtonban – ez most az ő érdekük is – tüntetően hitelt adtak ennek a nyilatkozatnak. De nyilván vannak mögöttes gondolataik. Nyilván mérlegelik azt is, hogy a szovjet hadsereg esetleg nemcsak a belső – a határokon belüli – hódításra készülhet, miközben az Öböl táján a harcok fellángolnak. És valószínű, hogy a kerek világon senki nem örül jobban Sevardnadze távozásának Szaddám Huszeinnél. Még ha nem történik is más, csak az, hogy Amerikának tekintettel kell lennie arra, hogy most nagyobb a szovjet külpolitika változásának lehetősége, már az is nagy hír, nagy ajándék az iraki diktátor számára.

A kettő plusz négyes szerződés ratifikációja

A németek is sietnek elhinni, hogy a szovjet külpolitika nem változik Jó okuk van nekik is. A tegnap és a tegnapelőtt emberei, Sztálin és Brezsnyev hódolói meg a trón és oltár szlavofil rajongói azt is Sevardnadze szemére vetik, hogy túl könnyen belenyugodott a német egyesülésbe. „Ellenszolgáltatás nélkül feladta, amit a szovjet katonák vérük hullatásával megszereztek.” A bonni politikusokat főleg az idegesíti, hogy Sevardnadze (és főleg Gorbacsov) tette, amit tett, de a dolog még nincs befejezve. Államjogi szempontból a 2+4-es tárgyalásokat lezáró szerződés szentesíti a német egyesülést, ez adja vissza Németország szuverenitását; és fogadja el, hogy az egész Németország a NATO tagja legyen. De, ellentétben a szerződés másik három aláírójával, a szovjet törvényhozás még nem ratifikálta a 2+4-es szerződést, és az jogilag még nem érvényes. Menekülés előre! Akárcsak Washingtonnak, Bonnak is ez, jobb híján, az első válasza a Sevardnadze okozta meglepetésre. Kohl és Genscher úton-útfélen hangoztatja, hogy Gorbacsovnak még jobban kell segíteni.

A jelleméért és eszéért meg diplomáciai képességeiért egyaránt tisztelt külügyminiszter távozása alkalmából sok kritika éri Gorbacsovot. Bírálják, mert nem védte meg azokkal szemben, akiket Sevardnadze a reakció erőinek nevezett. E kritika még jobban felerősödött, amikor kiderült, hogy a tévé (Gorbacsovval konzultálva) megtagadta a leköszönt külügyminiszterrel készült műsor sugárzását. A különbségeket keresve úgy vélik, Sevardnadze végig akart menni az átalakulás folyamatán, és elképzelhetőnek tartotta, hogy a névleges unió tényleges unióvá – csakugyan szuverén államok laza nemzetközösségévé – fejlődjön át, Gorbacsov pedig, rácáfolva a személyével kapcsolatos illúziókra, megrekedt a reformkommunizmus szintjén. Most egyszerre visszaemlékeznek arra, hogy Gorbacsov egykori szövetségesét, Jelcint – amikor moszkvai párttitkár volt – odavetette az ellenfelek prédájául. Ebből pedig levonják a következtetést, hogy Gorbacsov számára fontosabb a hatalom megtartása az elveknél. Ez nagy kár – teszik hozzá –, mert Gorbacsov a kor egyik legkiemelkedőbb politikusa, az ő képzelőereje, meggyőzésre, bizalomkeltésre való képessége nélkül a világ nem tartana ott, ahová mostanáig eljutott.

Munkásellenőrzés és peresztrojka

Ez a nemzetközi presztízs reményt nyújt arra, hogy a kommunizmus fenntartására, a birodalmi egység megőrzésére alakult reakciós koalíció ne akarjon lemondani Gorbacsov közreműködéséről. Gorbacsov további jelenléte a vezetésben (formailag megnövelt, lényegileg meggyengült hatalma) pedig arra nyújt reményt, hogy fékezni fogja a visszahúzó erőket, megpróbálja a helyzetet a jelenlegi szinten befagyasztani, s várni, hogy a reformra ismét jobb idők következzenek.

Egyelőre azonban folytatódik a reformellenes erőknek tett engedmények sorozata. A dolgok valódi állását jól példázza Janajev beültetése az alelnök frissen összeeszkábált székébe. A kommentátorok zöme azt emeli ki, hogy az elnök engedelmes kiszolgálót vett alelnökként maga mellé. Ez bizonyára így van. De van még egyéb is. Janajev kiválasztásában valószínűleg része volt annak is, hogy szakszervezeti ember. A katonai-ipari komplexum bizalmi emberének, Rizskovnak a távozása után olyan ember került a magas polcra, aki különösen alkalmas rá, hogy a nagyüzemi munkásság reformellenes hajlandóságait artikulálja, formába öntse és levezesse a reformerek meg a reformból hasznot látók elleni indulatait.

Bonaparte száz napja

A megfigyelők olykor csodálkoznak, hogy az áruhiány ellenére a munkások és alkalmazottak, de még a tanulók és tanárok is viszonylag jól el vannak látva. Az ellátás ugyanis a munkahelyen történik. A munkahelyen nemcsak ebédelnek a dolgozók, az is a rendszerhez tartozik, hogy hetenként egyszer vagy kétszer rendelést lehet föladni a kantinban, például egy kis húsra, felvágottra vagy halra. A dolog másik része a munkásellenőrzés, aminek most nagy propagandája van, s a párt, a hadsereg és a KGB mellett a hatalom negyedik pillérének tekinthető. Az elnök a közelmúltban elrendelte, hogy az élelmiszer-elosztással kapcsolatban erősítsék meg a munkásellenőrzést. A rendelet többek közt megengedi, hogy az ellenőrök átmenetileg bezárják azokat az üzleteket és vendéglátóhelyeket, ahol rendellenességet vélnek fölfedezni. Vagyis: az üzemekben való elosztás révén a piacot igyekeznek kiiktatni, a „munkáshatalom” illúzióját keltő bizottságok működésével pedig el akarják leplezni egyrészt azt az egyszerű tényt, hogy a szabályozott árak alacsonysága miatt nem érdemes az árut a legális kereskedelem útján értékesíteni, másrészt bűnbakokat próbálnak teremteni. Kínában sikerült helyreállítani a Mao utáni állapotokat: a pártdiktatúra és a mérsékelt gazdasági liberalizálás kombinációját. Ilyesmi nehezebben menne a Szovjetunióban. Halványabb az esély a politika restaurációjára, egy újabb Hruscsov–Brezsnyev váltást nehéz lenne végrehajtani, még akkor is, ha Hruscsov és Brezsnyev most perszonálunióra lépne Gorbacsovban. Másrészt kevéssé valószínű, hogy a gazdaság politikamentes liberalizálása – legyen akár mérsékelt, akár erőteljes – sikerre vezessen.

A legújabb szovjet fejleményekkel kapcsolatban sűrűn emlegetnek bonapartizmust a kommentárok. A fölemlítés jogos. De csak akkor, ha nem a sikeres első konzul dicsőséges császárrá emelkedésére gondolunk. Függetlenül attól, hogy a jelenlegi vezető avagy valamelyik táborok bújna Napóleon köpenyébe, ez az a viseltes köpeny volna, amit a császár Elba szigetén húzott magára, hogy még száz tétova, bizonytalan napra fölidézze a régi dicsőséget. De csak a végső vereséget idézte fel.

• Külföld