Skip to main content

(P)oroszkérdés?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Nemrégiben a háborús veteránok szövetségének egy rendezvényén voltam: a balti flotta nevezetes pilótájának emlékére tartották, akinek számos érdeme közül az egyik Königsberg bombázása volt. Senkit sem felejtünk el címmel kellett volna egy cikket írnom.

Nem tudtam megírni.

Akárhogy is győzködtem magam, egyre csak az járt a fejemben, hogy a pilóta Königsberget bombázta. Az én városomat…

Vandálok gyermekei vagyunk. Azoknak a gyermekei, akik a ’60-as években szétverték a porosz királyok palotáját, és felépítették a helyén városunk szégyenét, a húszemeletes Szovjetek Házát. A mi apáink törölték el a föld színéről a német temetőt, és hozták létre helyén a Gagarin pihenő- és kultúrparkot.

Vandálok vagyunk magunk is, szüleink méltó gyermekei. A mi nemzedékünk bűne, hogy a Teuton rend magiszterjeinek kőbe vésett neve mellett falfirkák éktelenkednek.

Vandálok szülei vagyunk, mert mást nem tudunk tanítani gyermekeinknek. De ha valamilyen csoda folytán nálunk jobbakká válnak, akkor teljes joggal köpnek majd arcunkba.

Kalinyingrád katonai város. A városban és környékén 600 ezer polgári lakos él, és mindenkire – öregeket és gyermekeket beleértve – egy-egy géppuskás jut.

Gyakran nézegetem a Szovjetunió térképét, és nem tudok szabadulni a nyomasztó gondolattól: megfelelő a földrajzi fekvés, nagy a kísértés. Becsukom a szemem, és városomat a balti államok fölé emelt vasökölként látom. Reszkessetek, balti sógorok, rátok zuhan ez az ököl, és szertefröccsen a vér, húscafatok röpködnek a lánctalpak alól, megremeg a föld a kalinyingrádi katonák csizmáitól!

Aztán kinyitom a szemem – hová is gondolok. Körös-körül minden nyugodt. Békésen őrködik a legnyugatibb garnizon, gúlába rakva várnak a kalasnyikovok.

…Azt mondják, 1946-ban még inni lehetett a várost átszelő Pregolja folyóból; ma már a puszta kipárolgástól 1 km-es körzetben megbetegszenek a gyerekek.

Ez a városom. Elárasztotta a vér és a szenny. A kis német utcák szovjet szotyolával vannak teleköpködve. Úgy próbál a romok közül magához térni, mintha csak tegnap ért volna véget a háború.

(Kalinyingrád–Königsberg)

(Hegedűs Judit fordítása)


























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon