Skip to main content

Búcsúztató

Vissza a főcikkhez →


Kedden délelőtt dr. Kónya Imre (MDF) napirend előtt kért szót a parlamentben, hogy tudassa azt, amit már mindenki tudott: a Varsói Szerződés tagállamainak „honvédelmi és külügyminiszterei a tegnapi napon és éppen Budapesten közös egyetértéssel arra a megállapodásra jutottak, hogy a jövő hónap végéig megszüntetik a Varsói Szerződés katonai szervezetét”.

Ebben az örömteli pillanatban talán nem árt emlékezni arra, hogy 1990. május 9-én, az új Országgyűlés 3. ülésén Vásárhelyi Miklós (SZDSZ) határozati javaslatot terjesztett elő a Magyar Köztársaság és a Varsói Szerződés viszonyáról. Az indítvány jogi és történelmi előzményként 1956. november 1-jét jelölte meg, amikor a Nagy Imre-kormány nyilatkozatot tett közzé, hogy a Varsói Szerződést azonnali hatállyal fel kívánja mondani. Vásárhelyi abból kiindulva, hogy a nyilatkozat törvényerőre emelését csak a szószegés és a november 4-i idegen intervenció akadályozta meg, javasolta, hogy a szabadon választott Országgyűlés hozza helyre ezt a történelmi igazságtalanságot, emelje törvényerőre az akkori elhatározást, és a magyar kormány ezen a jogi alapon haladéktalanul kezdjen tárgyalásokat a Varsói Szerződésből való kilépésről.

A történelmi hűség kedvéért azt is említsük meg, hogy a parlament ugyan napirendre tűzte a javaslatot – bár 37-en (valamennyien MDF-esek vagy kereszténydemokraták) ezt sem támogatták –, de a sürgős tárgyalást a külügyi bizottság többségi állásfoglalása alapján elvetette. Sőt Póda Jenő, a honvédelmi bizottság MDF-es tagja a Beszélőnek írt cikkében élesen támadta az indítványt: „Azzal együtt, hogy a végcélt támogatom, mégis elgondolkoztató, hogy mire föl ez a nagy sietség…” „Jogtól és igazságtól független realitás – írta Vásárhelyi érvelésére utalva –, hogy a hadsereg fegyverzete, technikai utánpótlása TELJES EGÉSZÉBEN a Varsói Szövetség munkamegosztására épül. A fenti azonnali egyoldalú lépések megfosztanák a honvédséget a működési feltételeitől, ami egyes szomszédaink ismert viselkedése miatt katasztrófához vezethetne.”

Június 26-án azután a parlament megtárgyalta és némi bizottsági átigazítással csaknem egyhangúan (4 tartózkodás mellett) elfogadta a javaslatot.








Megjelent: Beszélő hetilap, 9. szám, Évfolyam 3, Szám 9


Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon