Jevgenyij Popov

Nyomtatóbarát változat

Szóval, minden beteljesedett. A moszkvai Poklonnaja-hegyen felállítjuk a grandiózus emlékművet, amelyet a fővárosi élcfaragók már el is neveztek Keopsz-piramisnak. Valójában egy 30 tonnás nőalakot vontattak fel a rettentő magaslatra, aki nem más, mint Niké, a győzelem görög istennője – ahogy a nacsalnyikjaink felvilágosítottak bennünket. Moszkva talpig díszben: a Kutuzov proszpekt felett hatásos agitációval telefestett, többemeletes gigantposzterek, színes fényreklámok, a kirakatokból meg az „Elértük Berlint” plakát másolata mered ránk 50 év távolából. Még pár nap, s május 9-én indul a grandiózus parádé földön és égen, grandiózus ünnepi hangverseny, grandiózus személyiségek grandiózus jelenlétében, nyugati államfők grandiózus karéjában.

Egyszóval, gyomorforgató lesz. Gyomorforgató, mint mindig: a legjobb szovjet birodalmi tradíciók hányingert keltő pompájával. Amikor a kisemberre rázúdul az állam teljes nagyságában, amikor ömlik megint a propaganda, az ideológia: Az állam vagyok! Nagy vagyok! Félelmetes vagyok!

Nem szeretnék megrögzött cinikusnak látszani, mélységesen tisztelem és sajnálom az öregembereket, a veteránokat, akiknek a háború és a győzelem volt az egyedüli fénylő pont a rákövetkező megaláztatások végtelen láncolatában. Jó, hogy az ünnepre rendbehozzák az emlékhelyeket, a katonasírokat, jó, hogy ezek a szerencsétlen, többnyire koldusszegény emberek, akik fegyverrel védték az országot, most, az ünnep alkalmából kapnak egy kis pénzt, maximum 50 dollárt, mint az újságok írják.

Egy kis pénzt, egy kis élelmet, egy kupica vodkát az ünnepnapra, gyertyát a templomban az elesettek emlékére – lenne bár csak ennyi. Tisztelet nekik, figyelmeztetés nekünk, háború után születetteknek. Azaz a népnek.

Hogy az összes többi kinek szól? Fogalmam sincs. Az államnak? Lehet. Azoknak, akik vezetik ezt az államot? S akiket soha az életben nem érdekelte, hogy a nép oly sok mindenről, egyebek közt az ünnepről is egészen más fogalmakban gondolkodik, mint az ő állami deklarációik?

„Úgy akartuk, hogy jobb legyen, s úgy sikerült, mint mindig” – szólta el magát egyszer miniszterelnökünk, Csernomirgyin, s az az érzésem, csak ez a pár szó lehet napjaink egyetlen igaz jelszava. (…)

Sokat beszélgettem mostanában egyszerű emberekkel az utcán, metróban, autóbuszon, sörözőben, és szinte mindig csak ugyanazt hallottam: Ugyan, minek ez az egész felhajtás? Nem lenne-e egyszerűbb és természetesebb ezt a grandiózus összeget, amit erre a grandiózus ünnepre szánnak, egész egyszerűen kiosztani az életben maradt katonáknak, özvegyeknek, akik koldusszegényen, elfeledve élik életük utolsó napjait?

Nem piramist kéne emelni, hanem legfeljebb Isten szerény templomát. És valahogy mégiscsak megtisztulni az ünnep előtt, abbahagyni a véres mészárlást Csecsenföldön, amelynek áldozatai fegyvertelen öregek, asszonyok, orosz és csecsen tejfelesszájú kölykök; és egyáltalán nem azok, akik kirobbantották ezt a végeláthatatlan kaukázusi háborút.

És emlékezni kellene saját történelmünkre, amelyet oly sokáig próbáltak eltitkolni előlünk. Például azt, miként robbantotta ki Sztálin és Hitler a II. világháborút. Amit persze nagyon is jól tudott a nép, de hallgatott róla. Elhallgattatta a félelem, a rettegés saját állama büntetőgépezetétől.

„Istenem, segítsd a Szovjetet,
Istenem, segítsd meg, csak most az egyszer,
Mert a te parancsolataid
még nálunk is többször megszegi Hitler.”

1941-ben írta e sorokat Nyikolaj Glazkov, aki „ismeretlen költőként”, megbomlott elmével halt meg. Rajta kívül akkor kevesen mondták ki, hogy ezt a háborút olyan emberek nyerték meg, akik két embertelen rendszer közül voltak kénytelenek választani. S ha voltak is köztük olyanok, akik a kollektivizálást vagy a Gulágot túlélve, kenyérrel és sóval fogadták a fasiszta hadsereget, nagyon hamar rájöttek, hogy az új rend még kegyetlenebb lesz.

Elrettenve olvasom a magukat valaha liberálisnak nevező lapjainkban is: az a legnagyobb bajuk az ünneppel, hogy a hajdan dicső orosz hadsereg megtépázva, megalázva, Kelet-Európából kisöpörve, a NATO-bővítéssel fenyegetve kénytelen fogadni. Hogy hiába az új bordó ruha a veteránasszonyoknak, nincs ami a nagy orosz eszmét oly vonzóvá tenné megint…

„Örülnék, ha ezt az egészet egyszerűen ostobaságnak titulálhatnám, csakhogy szerintem ezek bennünket megint csavarrá akarnak tenni, ahogy Sztálin nevezte ’45-ben a katonákat. Márpedig én nem akarok csavar lenni. Nem és nem! Engem aztán még egyszer nem fognak odahajtani!! Nem!”

Az öreg frontharcos, a zseniális komikus színész, Zinovij Gerdt vetette papírra mindezt nemrég. Gerdt, aki végigharcolta a háborút, védte Moszkvát, és egy életre nyomorékká vált.

Szavaihoz nincs mit hozzátennem.

Moszkva, 1995. május 1.

(Fordította: Kiss Ilona)

• Külföld