Jevgenyij Popov

Nyomtatóbarát változat

„Továriscsi, konyec – igen, értettük. Oroszul van írva. Szovjet tányérsapka, jó zsíros bikanyak, dagadt tábornoki tarkó. A fél Budapest tele van rondítva ezzel az antiszovjet mocsokkal”
(szovjet újságkivágás a peresztrojka-vég kezdetéről)

„Szembe kéne nézni néhány dologgal. Merni szembenézni a ninccsel…”
(Esterházy Péter)

„Igaza van, a fene vigye! – gondolta Smakov. – Az én új gatyám gombja is leszakadt, pedig Moszkvábaí vettem.”
(Andrej Platonov)

Nem mindenki tud énekelni, nem minden fordítást lehet elolvasni. Néha olyan nyelven vannak írva, hogy az legfeljebb csak a fordító felhevült fejében létezik. Hát, ezért is nyitottam ki Esterházy első, oroszul kiadott könyvét[1] rettentő óvatosam, de aztán mégis csak akkor csuktam be, amikor akkurátusan, rendre végigolvastam benne mindent, beleértve a lábjegyzeteket, az utószót, az impresszumot, azon a – saját szent írói hivatásommal szemben – áruló gondolaton kapva magam, hogy publicisztikát olvasni manapság jóval szórakoztatóbb, mint szépirodalmat, s ha az írói kitalációk világa ezelőtt sokkal gazdagabb volt, mostanában, hogy az egész világon mindenütt teljes a felfordulás, ez már régen nem igaz.

Esterházy könyvét el lehet olvasni. Vjacseszlav Szereda mintha maga írta volna, úgy fordította le ezeket a látszólag egyszerű, valójában hihetetlenül bonyolult szövegeket. Egyszerűek, mert Esterházy az akkori újságblablát használja fel benne, félretolva egy időre saját „örökkévalóját” (ne firtassuk, azért-e, hogy népes családját eltartsa a piacgazdaság közepette, vagy „belső parancsra” – szíve afeletti megittasultságában, hogy szülőhazája a kommunizmustól megszabadult, netán szolgálatképp, hogy a „reformok ügyét elősegítse”) – és ugyanakkor bonyolultak, mert olyan finom utalásokkal vannak tele, amelyek a mai rögmagyar valóban benne nem élő külső szemlélőnek fel nem foghatók.

Esterházy könyvét nem csak el lehet: el kell olvasni. El kell, már csak azért is, mert hajszálpontos ismeretekkel lehet felvértezni magunkat belőle – mint jómagam is tettem – a tekintetben, hogy mi is történik ott, náluk, a kommunizmus és a „nagytestvér” hiányában. Elmondhatom: jószerivel ugyanaz, mint nálunk, annyi kis különbséggel, amit az úgynevezett Nyugattól való távolság, illetve közelség, meg a két ország nagyságrendbeli különbsége eredményez. Mert a méret púp a hátán mind a kettőnek: Magyarország túl kicsi, Oroszország meg túl nagy.

Több-kevesebb bizonyossággal állíthatom, hogy az immár „élő klasszikusként” emlegetett Esterházy Péter az oroszok szemében ma a leghíresebb magyar írónak számít. E bizonyosság foka híven korrelál annak mértékével, amilyen nagy ívben tojik ma az orosz publikum a honi írókra, az importáltakról nem is beszélve. Már csak azért is, mert pénzt keresni jóval több elfoglaltsággal jár, mint szidni a konyhában a komenistákat, közben Kós Jánosért bomolni, a kurszki pályaudvar büféjében főtt tőgyet venni, forradalmi ünnepekre szerencséseknek „magyar szaljámi” nevű kolbászt szerezni, központi rádióból balalajkán pengetett Monti csárdást hallgatni, fapofával figyelve, miként győzedelmeskedik a baráti magyar nép diadalmasan saját ellenforradalma felett, amely nemes ügyhöz a moszkvai elvtársak csak egy kicsinykét nyújtottak segítő kezet vörös csillagos tankjaikról.

Esterházy könyvének fő témája – egy „el nem kötelezett” író végső búcsúja a totalitarizmustól és annak minden „felépítményétől” (kultúra, erkölcs, hazafiság, világnézet, író és társadalom viszonya) – máig elevenembe vág, annak ellenére, hogy a szövegek megírása és lefordítása közben eltelt jó tíz év, a peresztrojkából vadkapitalizmus lett, a komenisták meg, risztelve a lopott pénzen, újgazdag oroszokként feszítenek: bizniszmenek, oligarchák, bankárok, mágnások, rablók, miniszterek meg effélék lettek. Csakhogy ez a vadság énszerintem mégiscsak ezerszer jobb, mint a szovjethatalom bármely formája, s ha jól értem, épp erről értekezik az én távoli magyar kollégám is, a híres magyar arisztokrataivadék, ha már föntebb szóba kerültek a szovjet jégkorszak idején dinoszauruszok gyanánt kihalt grófok és grófnék. „A történet ugyanis nem úgy szól, hogy volt itt egy felelőtlen, ordenáré hatalom, a kommunistáké, amely széttaposta, megalázta, tönkretette ezeket a szegény grófokat, a történet nem „egy osztály eltűnése”, hanem úgy szól, hogy volt itt egy felelőtlen, ordenáré hatalom, mely széttaposta, megalázta, tönkretette a grófokat és nem grófokat, az értelmiséget, a munkásokat és a velük szolidáris parasztságot, a történet: „egy ország eltűnése”.[2]

Az a történet és ez a történet csak időben tér el: azt az országot negyven éven át „likvidálták”, ezt meg, a miénket, hét évtizedig. Hogy mire jutottak, megint csak majd az idő mutatja meg, amely a legjobb ítész – ha igaz, amit mondani szoktak. Addig viszont „…átjárja életünket a félig kimondás nem is tudom mije (patkánysága és józansága)”, és „alig tudjuk már, hogy adott helyzetben mi volna az épeszű cselekvés, tehát… el- és meghülyülünk.”[3] Ezt mondja Esterházy a mai magyarokról. Nyilvánvaló persze, amolyan vigaszfélének szánja mindnyájunknak, mert hozzáteszi, hogy „ez a jaltai Európa folyamatosan hülyült. Lisszabontól Stockholmig, Bukaresttől Londonig egy merő elhülyülés volt ez a kontinens.”[4] Így van, igazad van, Péter. Ami csak egy fövetlen gombócnak látszott ama „szocialista tábor” fortyogó üstjéből, ahol Magyarországot mindig is a legvidámabb és legvonzóbb barakknak véltük, most legtöbben ehetetlen borzalomnak érzik, és a lágerkotyvalékhoz, szabad levegőn találva magukat, végképp nem fűlik a foguk, még a kommunista szocium egykoron legodaadóbb képviselőinek se. A szerző – nyers brutalitásban nem szűkölködő – szóhasználatához folyamodva jómagam úgy vélem, hogy jobb egyszerűen balfasznak lenni, mint vörös balfasznak, s felteszem, egyet fog érteni az immár bádoglavór alá gyömöszölt „gonosz birodalmából” való polgártársával Esterházy Péter, aki maga sem kíméli „a főbelövéssel szembeni immunitást” nélkülöző nyugati balosokat, szabadszelleműeket és lázadókat.

Egyébként meg, ostoba egy dolog publicisztikát írni publicisztikáról, ahelyett, hogy valami jóravaló bölcs, örökkévalót gyúrnánk, vagy ha ez nem megy, innánk egy kis bort barátunkkal. A bor mellé ajánlok néhány bekezdést Esterházytól, amiből minden világos lesz azoknak is, akik rábeszélő szavaim ellenére se veszik úgyse kézbe ezt a könyvet.

Akkor hát lássuk. Minden kommentár felesleges. Az új gatya gombja leszakadt. A babérfák kivágva. A XX. századnak vége. Ványa bácsi Európában ébredt, másnaposan, a harmadrendű frissességű régióúj szovjet himnusz hangaira. De sebaj, továriscsi, fel a fejjel, meg nincs itt az este úgyse.

P. S. És hogy végképp minden világos legyen mindenkinek, idemásolom legújabb fogalmazásomat, amelynek – mint látni fogják – áttételes köze van Esterházy Péterhez, meg egy beszélgetéstöredéket, amelyhez viszont olyannyira közvetlen köze van, hogy ő volt a partner hozzá Moszkva, Lenyingradszkij proszpekti lakásomban (amelynek már oly kiváló magyarok is voltak vendégei, mint Demszky Gábor meg Hegedűs B. András), azon jeles alkalomból, hogy ötvenévesen megérte, hogy igazi, saját könyve jelent meg Oroszhonban. E beszélgetést – minthogy a közös szocialista múlt dacára, egyikünk nem tanult meg oroszul, másikunk magyarul – töredezett angol nyelven próbáltuk elkezdeni, összemérve mintegy, ki „szpikajet” rosszabbul, mígnem segítségünkre sietett Vjacseszlav Szereda, aki ezúttal nem történészi, hanem műfordítói minőségében nyújtott nyelvészeti támogatást számunkra.

Egy szép nap leírása[5] a XX. század utolsó nyarából (házi fogalmazás)

A XX. század utolsó nyarának júniusában, éppen az első napján, kiléptem otthonomból s Magyarhonba indultam, hogy írói kötelességemnek eleget tegyek.

Kisvártatva meg is érkeztem: szervusz, Budapest, Isten éltessen, hősi ősök őrzője. A hidaké, a váré, a Gellért-hegyé – ahonnan a szegény püspököt hordóba szegelve legurították a vad pogányok, hogy ne hozza rá a magyar népre a kereszténység világát.

De azóta sok minden megváltozott. Jól működik a tömegközlekedés, és „…sűrítették a 19-es busz járatait”[6] is. A boltok polcai roskadoznak, akárcsak Moszkvában, az árak magasak, akárcsak Moszkvában, csak épp a magyaroknál a minimálbér is legalább háromszor akkora hozzá. Ami már nem mondható el az átlagbérről (már akinek van): egy átlag magyarnak igencsak össze kellene húznia a derékszíját, ha a Balatonon akarna üdülni, már csak azért is, mert egy liter benzin ára csaknem egy dollár (kb. 27 orosz rubel), amit mi Moszkvában még mindig megúszunk 17 rubelből.

Napjaimat megfeszített írói munkássággal töltöttem,[7] estéimet pedig heves vitákba bonyolódva a hűs Duna felett régi és új magyar barátaimmal arról, hogy melyik totalitarizmus volt a jobb, és melyik a rosszabb. Szégyenszemre el kellett ismernem, hogy a kádárizmus e vitákban magabiztosan győzedelmeskedett a brezsnyevizmus felett. Mert a magyaroknak akkor is megmutattak (majdnem) minden nyugati filmet, a dolgozó népnek joga volt háromévente egyszer bármely külföldre rándulni, beleértve még a legmegveszekedettebb antiszovjet Amerikát is. És hazatérve senki se kérdezte őket, mért részegedtek le a párizsi Pigalle kétes hírű intézményében a még kétesebb hírű I.-vel, aki illegálisan átlépte a határt rögtön azután, hogy a szovjetek, vérbe fojtva a forradalmat trónra segítették az egykori illegális kommunistát, Kádár elvtársat, aki alá sebtében mindjárt odakanyarították az úgynevezett munkásőrséget, amely híven szolgálta a komenistákat még jóval azon túl is, hogy az SZKP kakasa már rég elkukorékolta a peresztrojkát.

Semmiféle peresztrojkára nem lett volna szükség a Szovjetunióban, ha legalább olyan lett volna az élet, mint Magyarországon – találtam mondani a vita hevében – kit érdekelt volna a vörös zászlójuk, ha legalább egy kicsit emberi módon lehetett volna élni, ha az írók publikálhattak volna, ha az ellenzékieket nem zárták volna börtönbe, és ha a boltokban legalább valami ehető élelem lett volna.

Intelligens barátaim erre persze rögtön azt felelték, hogy egyrészt a történelem nem ismeri a feltételes módot, másrészt pedig akkor mi mindnyájan – beleértve a büszke kelet-európai ruszofóbokat és baltiakat – a korábbi szarban-mocsokban élnénk. Merthogy a hal a fejétől bűzlik, a farkától soha. Erre aztán, a korábbi kötelező éberséget és a mostani kötelező political correctness-t egyaránt feledve, már én is csak rázendítettem, hogy ha akkor együtt loptunk, akkor most kussolni is együtt kell, nem kell mindenért a szegény oroszokat bűnbaknak kikiáltani. Mert hogy bármilyen rövid lett is most mindenkinek az emlékezete, azért mégsem kéne elfelejteni, hogy 1968-ban Prágába nemcsak az „oroszok” vonultak be, hanem ott masírozott a szocialista táborbéli többi testvéri nép is. Kun Béláról nem beszélve, aki az orosz lotyójával, Rozália Zemljácskával az oldalán, a Krímben ezerszámra küldte vérfürdőbe az úgynevezett „fehérgárdistákat”, sőt, Irkutszkban máig Krásznij Magyjar-nak hívják azt az utcát, ahol kiváló költőbarátom, Anatolij Kobenkov lakik. S hogy mi mindent műveltek ezek a krásznij magyjarok, miközben a már említett csehekkel együtt, mikor kiadták Kolcsak tábornokot a kommunistáknak, hagyjuk – annyi bizonyos, hogy nem csak a csárdást ropták.

Magyar barátaim udvariasan hallgattak. Elhallgattam én is. Egyre sűrűbb lett az este. Neonfények gyúltak, és ahogy az írók írni szokták, telihold aranyozta be az égbolt felét. Körülöttünk félmeztelen kamaszok száguldoztak gördeszkáikon, angol káromkodásokat zagyválva. Elnevettük magunkat, hogy hisz az égadta világon semmi nem létezik már mindabból, amiről itt oly nagy hévvel vitázunk. Hogy a kommunizmust tényleg végképp befedte egy bádoglavór, amely (kábé majdnem) mintha a telihold lenne, és hogy akár tetszik, akár nem, most teljesen más valóságban élünk, amit nevén nevezni egyelőre igen nehéz lenne. Egyet kell tenni: „Merni szembenézni a ninccsel”…

Egyszóval, körülbelül így töltöttem én a XX. század utolsó nyarát. Már beköszöntött az ősz, amikor valami őrült felrobbantotta a Puskin tér aluljaróját. És az ősz után tél jön, nincs mese.

Moszkva, 2001. június 1.

Nesze neked, Kubik–Rubik

Jevgenyij Popov: – You are welcom, Peter! Nice to meet you again. Sorry, I’m old russian, and my english is so bad, that we have to speak with interpreter.

Esterházy Péter: – Nice to meet you, Jenia! Don’t mention it. English is bad too, because I’m old magyar.

– Oh, it’s impossible. I speak English worse.

– Why?

– Mert nálatok csak negyven évig volt szovjethatalom, nálunk meg hetvenig. De térjünk a tárgyra. Kérdés-felelet, kérdés-felelet, utána hosszú ebédszünet. Csak arra kérlek, ne számíts semmiféle fene nagy, fontos írói kérdésekre.

– Te meg ne számíts valami fene nagy írói válaszokra.

– Tegnap közvéleményt kutattam itt a környéken, az úgynevezett egyszerű emberek közt, mit tudnak Magyarországról. Kiderült: az ég adta világon semmit, de semmit. Pedig nem is olyan régen még, Jugó után, Magyarország volt a legnyugatabb nyugat, az öregek még emlékeznek a balatoni szakszervezeti beutalóra, meg az Aj-aj, ti csornij pojezdóre, de mostanra ez mind feledésbe merült. És a magyarok? Figyelnek az oroszokra?

– Hát, mi se nagyon gondolunk rátok. Ez persze azt is jelenti, hogy nálunk nem volt orosz hisztéria. Meg azt, hogy a Szovjetunió Magyarország számára sose volt egy olyan nagyhatalom, amelyiktől igazán félni kellene, mint ahogyan az például a lengyelek esetében volt. Az ő viszonyukat mindig is az Oroszországtól eredő fenyegetettség határozta meg, míg nálunk a birodalom fogalma inkább az Osztrák-Magyar Monarchiához kötődött. Aztán meg, negyven szovjet év tényleg nem olyan nagy idő. Ezért sincs a magyarokban rejtett gyűlölet Oroszország iránt.

– És ’56? A szovjet tankok?

– Ezerkilencszázötvenhat az egész negyven évnek a metaforája. Ebben a történetben gyülemlett fel mindaz, ami a viszonyunkat megmérgezte. De hát a negyven év mégse hetven: az, hogy neked már a nagyanyád is azt az idióta szovjet szöveget hallgatta, nekem meg csak az apám, mégiscsak nagy különbség.

– Könyvedből ítélve, saját szülőhazádról is – finoman fogalmazva, sajátos véleményed van…
– Szülői ház, persze, de nincs sok köszönet benne. A mai Magyarországot szűk, poros, parlagi helynek látom. Igaz ugyan, hogy nemcsak nálunk, de az utóbbi évtized egész Európájában alig történt komolyan vehető erőfeszítés, hogy elgondoljuk, mi is a szabadság voltaképpen. Csakhogy számunkra, keleti blokkbéliek számára ez a gondolkodáshiány jóval súlyosabb következményekkel jár, mint mondjuk a franciák számára. Ők se törik a fejüket, de náluk azért működik valamiféle hagyományos mechanizmus. Állandóan azt tapasztalom, hogy rengeteget beszélünk csupa felesleges dologról, miközben alig esik szó arról, amiről igazán beszélni kellene. Ez is a negyvenévnyi rombolás következménye. Mi itt, a magyar „szovjetkorszak” alatt elszoktunk a közbeszédtől, meg se próbálunk végiggondolni életbevágóan fontos dolgokat. Például, hogy milyen szerepet játszottunk a második világháború idején. Történelmi sérelemérzet maradt csak, afféle közép-európai önsajnálat, szánalom magunk iránt, hogy mi, magyarok, örök vesztesek vagyunk – ez a folytonos siránkozás keserű osztályrészünk miatt…

– De hát nincs ok a siránkozásra? Az első világháború után Trianon, a második után a szovjethatalom…

– Trianon, persze, óriási tragédia, de már bevégzett történelmi tény, amihez rég ki kellett volna alakítani valami normális viszonyt, mert ezzel a ténnyel már nincs mit kezdeni. Ha viszont mégis kezdeni akarunk vele valamit, akkor meg pontosan meg kell mondani, hogy mit. Például: vissza akarjuk szerezni Erdélyt, azaz a mai Románia egy részét – ami viszont bizonyos következményeket von maga után. Nem hiszem, hogy ma Magyarországon akadna bárki is – a legszélsőségesebb jobboldalt leszámítva –, aki ilyesmire készülne. Egyáltalán: ha komolyan vesszük ezt az egységes Európa felé való haladást, akkor el kell gondolkodnunk arról is, mit is jelent maga az, hogy „haza”. Milyen metaforával lehetne illetni? Haza = család? Ahol apuka módszeresen takargatja, hogy anyuka bizony zugivó, és gyakran a pohár fenekére néz? Nem titok, milyen sokan vannak, akik nem lelik a helyüket ebben az új világban, akik nem tudnak hozzászokni az új, ’90-ig teljesen ismeretlen játékszabályokhoz.

– Hadd kérdezzek erről a helykeresésről más, ha úgy tetszik, geográfiai szempontból. Itt van ez a Közép-Európa, benne szlávok, németek, egyszóval csupa indoeurópaiak, és a magyarok ott állnak egy szál magukban mint finnugorok, akiknek a nyelvéből egy kukkot se lehet érteni, nemhogy megtanulni. Hogy tud egy európai összeszokni egy ilyen csodabogárral?

– Szó, ami szó, a magyar nyelv tényleg valami olyasmi, ami elválaszt, eltávolít bennünket Európától, és folyton azt a tudatot provokálja ki belőlünk, hogy idegenek vagyunk. Holott Európával nagyon is természetes kulturális azonosság köt össze bennünket. Igaz, a történelmi tapasztalatunk egészen más. A kelet-európai gondolkodás mindig is történelemfüggő, a nyugati elmét a történelem nem terheli ennyire túl. Ott van aztán az oroszok történelemtudata, ami megint egy külön dolog.

– Mint ahogy külön dolog az is, hova akarunk voltaképp tartozni: Európához vagy Ázsiához. A magyarok egyébként számon tartják ezt a finnugor rokonságot? Például az Oroszországban élő udmurtokat, marikat, komikat?

– Az az érzésem, legfeljebb ha formális érdeklődést mutatnak irántuk. Sőt, a jobboldali táborban például sokan érzik úgy, hogy a finnugor nem eléggé tehetős, nem eléggé jó nevű rokonság… De már megbocsáss, mindig rettentő ostobán érzem magam, ha nemzeti sajátosságról, nemzetkarakterről kellene mondanom valamit. Te meg tudnád mondani, ki a „tipikus orosz”? Brezsnyev? Szolzsenyicin? Vagy épp Zsenya Popov?

– Ugyan, dehogy. Zsenya Popovról momentán csak annyit mondhatok, rád várakozva átlapoztam a „Minden idők és népek száz legnagyobb kalandora és szélhámosa” című könyvet, és nemzeti büszkeségtől dagadó kebellel bukkantam rá a száz legnagyobb között legalább egytucatnyi honfitársamra, ott van köztük például a pénzügyi piramisjáték elindítója. Magyar viszont csak egy volt köztük, az is Franciahonba szakadt. Pedig, ha rajtam múlna, azt a bizonyos Rubikot tenném az élre, aki annak idején annyi mindenkit megőrjített nálunk is a kockájával – talán ő az utolsó magyar, akinek igazán megtanultuk a nevét. Valld be őszintén, te valaha is össze tudtad rakni azt a hülye kockát?

– Nem, soha.

– Én sem. Akkor legalább ebben az egyben biztos egyformák vagyunk…

Moszkva, 2001. június 2.


Jegyzetek

[1] „Apiszki szinyevo csulkai drugije tekszti” = Egy kékharisnya följegyzéseiből és más írások. Moszkva, Novoje lityeraturnoje obozrenyije, 2001. Összeállította, az utószót írta és fordította: V. Szereda. Megjelent 2000 példányban.

[2] „Tote Grafen, gute Grafen”. In: E. P.: A halacska csodálatos élete. Pannon Könyvkiadó, 1991. 138. o.

[3] Függelék a Kis Magyar Pornográfiához. In: E. P.: A kitömött hattyú. Magvető, 1988. 105. o.

[4] Problemsz of dö rájter tudéj. In: E. P.: Egy kékharisnya följegyzéseiből. Magvető, 1994. 243. o.

[5] Vö: Esterházy Péter: Egy szép nap leírása (Az elefántcsonttoronyból, 136. o.)

[6] Örkény-idézet

[7] Azaz egész nap szovjet, antiszovjet, szamizdat és tamizdat sajtót olvastam az Nyílt Társadalom Archívumának köszönhetően.

• Kultúra