Skip to main content

A háború lehetősége, avagy a jó házasság

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Más alkotja a tervet,
és megint más viszi végbe.
A kőműves a vakolókanáltól
nem látja a téglát, önmagát, nem látja
az ácsot. A kutya a távolban futó
nyúltól nem látja a közelben
suhanó autót. Krisna Ardzsunát engedi
választani a vetélkedők közül, bár rég
kiválasztotta, a helyes választásra.
E választásnak mégis meg kell történnie,
idegen kéz által. Az öngyilkos ezt a törvényt
szegi meg. Csak olyasmit tehetünk,
amit nem magunk terveztünk el.
Férfi és nő kell egy új élethez.
Talán mind a ketten mást akartak
választani, amíg a választás bogáncsa
hajukba nem keveredett, nem választhattak,
mert már választva voltak, és mert nem a választás
érdekelte őket, hanem a másik, aki végre
eltakarhatja őket maguktól, egy földíszített
ágyban gyereket csinálhatnak, hogy aztán a gyerek
csinálja őket, széttologatva életük
bútorait, mint festéskor, és reggelre,
mire fölébrednek, már ott feküdjön
közöttük. A kutya megiramodik,
az autó fékez, az ülésről leesik
egy értékes fényképezőgép,
a nyúl eltűnik az üregben vagy azon
is túl, ahová nem lehet utána
menni. A kőművesek megbontják
a falat, üvegtéglákkal nyitnak utat
a fénynek arra, ahol sosem járt.
Krisna egyformán szereti azt,
akit legyőzetésre szánt, és azt,
akinek a nyilát majd puszta kézzel
fogja a kívánt célhoz vezetni.
Az Úr egy pillanatra megszánja
az árulót a 30 ezüsttel kezében,
akit az ő fia adott el. Úgy dobta Júdásra
a feladatot, mint atombombát az első
lakott településre, jóformán véletlen
esett rá a választás. A haditervek inkább
hasonlítanak az öngyilkosságra. Bármennyit
dolgoznak is rajtuk buldogképű
tábornokok, csak tervek a tervre,
tervhelyettesek, tervpótlékok, valódi
háború csak két ember között lehet,
akik már annyira azonosak, hogy hónapokig
el tudnának lenni a föld két különböző
felén. Nem sajnálnak semmit,
ami történt, és örülnek annak,
ami történni fog. Nem terveznek semmit.
A terv lassan mozogva közelít,
mint egy harciszekér.























































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon