Gyurovszky László

Szlovákiában az 1989-es rendszerváltás óta rövid megszakításokkal a Meciar által reprezentált politikai gárda uralja a hatalmi színteret, s Čarnogursky, valamint Moravčik kormányai csak rövid, reményteljes epizódok voltak. Ellentétben tehát Lengyelországgal, Csehországgal és Magyarországgal, az idei szlovákiai parlamenti választások nem elsősorban politikai pártok megméretését, hanem egymást kizáró, gyökeresen ellentétes társadalomfelfogások küzdelmét jelentik. Az ország arról dönt, hogy a felemás demokráciájú Szlovákiában tovább erősödjön-e a keleti típusú rendszer, vagy pedig az állam 1992-es létrejötte óta végre egyértelműen nyisson Nyugat felé.

Mint ismeretes, Meciar kormányfőt eddigi pályafutása alatt két ízben is leváltották, mégpedig az érvényes parlamenti demokrácia szabályai szerint. Mindkét leváltás közvetlen oka az volt, hogy elveszítette parlamenti többségét. Az 1991-es bukás után Vladimír Meciar közel 85 százalékos népszerűséggel, diadalittasan tért vissza a hatalomba, s mozgalma megszerezte a parlamenti helyek csaknem 50 százalékát. Leváltásából elsősorban azt a következtetést vonta le, hogy a közös Csehszlovákia léte veszélyezteti saját hatalmi törekvéseit, s ez a tapasztalat nagymértékben járult hozzá a szövetségi állam kettészakításához. 1994-re azonban ismét elvesztette a parlamenti többséget, és újra akarata ellenére kellett távoznia a miniszterelnöki székből. Ügyes és egyben brutális választási hadjárattal ismét győzött az előrehozott választásokon, de távolról sem akkora aránnyal, mint 1992-ben, amikor egyedül alakíthatott kormányt. Most két koalíciós partnerre is szüksége volt a kormányképes többség megszerzéséhez. Második leváltásából azonban még az elsőnél is veszélyesebb következtetést vont le. Rádöbbent, hogy leszavazását maga a parlamenti demokrácia tette lehetővé, ezért csak egyet tehet: magát a parlamenti demokráciát veszi semmibe. A retorikájában szélsőbaloldali Munkásszövetséggel és a nacionalista Szlovák Nemzeti Párttal történő koalíció kialakítása után rohamléptekkel látott hozzá friss felismerése megvalósításához. A hírhedtté vált 1994. novemberi parlamenti „hosszú kések éjszakáján” leváltott minden, az országgyűlés által leváltható ellenzéki politikust és szakembert, hogy saját megbízható embereit ültesse helyükre. Teljesen kizárta az ellenzéket minden parlamenti és parlamenten kívüli pozícióból, a legveszélyesebb „ellenségeket” a gyűjtőtábornak kinevezett környezetvédelmi bizottságba soroltatta be akaratuk ellenére, és kijelentette: „Választások után vagyunk, szokjatok hozzá az új rendhez.” A mai közvélemény-kutatások szerint azonban a lakosság több mint 65 százaléka nem tudott és nem akart hozzászokni az új meciari szabályokhoz, melyek pedig rendkívül egyszerűek: a győztesnek és a hatalmon lévőnek mindent szabad, aki vele tart, az kegyelt, aki ellene van, az kegyvesztett és kiirtandó pária.

A harmadik Meciar-kormány eredményei valóban „imponálóak”. Négy év alatt szinte teljesen kizárta az országot mindenféle európai integrációs folyamatból, Szlovákia kikerült a NATO-ba és az Európai Unióba felveendő államok sorából. A nyilvánosság teljes kiiktatásával, rokonaiknak, gyermekeiknek és családtagjaiknak privatizáció címén kiosztottak több mint 150 milliárd korona értékű állami vagyont, a Szlovák Információs Szolgálat segítségével elraboltatták a köztársasági elnök fiát, felrobbantották a gyanús tanúkat, magát a titkosszolgálatot a volt kommunista államrendőrséghez hasonlatos bűnszövetkezetté alakították, a soraikból távozott rebellis Gaulidert az Alkotmánybíróság döntésével ellentétben kizárták a parlamentből. Meciar vezetése alatt általánossá vált a korrupció, részvénytársaságok százai és kft.-k tízezrei tapadtak az adófizetők pénzével gazdálkodó állami hivatalok és vállalatok testére, lefölözve minden hasznot és előnyt. Általánossá váltak a felderítetlen robbantások, emberrablások, bérgyilkosságok, egyre nyilvánvalóbbá vált a hatalom és a gyorsan erősödő maffia szoros együttműködése, megszűnt a törvény előtti egyenlőség.

Meciar hatalomgyakorlási stílusát jól érzékelteti, miként „váltotta le” kormányfőnk nemrégiben az eddigi vezérkari főnököt, a semlegesnek mondható Jozef Tuchynát. A hadseregről szóló törvény értelmében őt a védelmi miniszter javaslatára a köztársasági elnök vagy a parlament elnöke hívja vissza. Ugyanez az eljárás érvényes az új vezérkari főnök kinevezésére is. Nos, a parlament elnöke visszautasította a jelenlegi védelmi miniszter javaslatát. Erre az alkotmány szerint joga van, de meg kell várnia, míg a tárca vezetője új javaslatot terjeszt elő. Ehelyett az történt, hogy a törvény rendelkezéseivel ellentétben Meciar terjesztett elő javaslatot a kinevezésre, melyet a parlament elnöke elfogadott. Az eddigi vezérkari főnök ezt természetesen nem ismerte el, s ezért Szlovákiának két vezérkari főnöke is van. Az egyik a törvényes, a másik pedig az, akit Meciar nevez törvényesnek.

De hasonló „szelektív törvényalkalmazási akció” előzte meg a parlamenti választással egy időben történő népszavazás kiírását is. A jelenleg hatalmon lévő kormánykoalíció két éve elfogadott egy törvényt, melyben megtiltotta több mint negyven stratégiainak nevezett vállalat privatizálását. Ennek ellenére ezek közül két év alatt mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül huszonkettőt privatizált, most pedig népszavazást kezdeményezett a még megmaradt energetikai vállalatok privatizálásának megtiltására. A lakosság velük szimpatizáló rétege semmi ellentmondást nem lát itt: van egy érvényes törvény, mely megtiltja a stratégiai vállalatok privatizálását, és van egy érvényesen kiírt népszavazás (a választások napjára), mely meg kívánja tiltani a stratégiai vállalatok privatizálását. Eközben Meciar vígan privatizál. Aki képes megérteni ezt a helyzetet, illetve az ezt elfogadó Meciar-hívők lelkiállapotát, nagy lépést tett előre Szlovákia mélyebb megértése terén.

Külön fejezetet érdemel, hogy miként akartak leszámolni a magyar kisebbséggel: az iskolaigazgatók leváltása, a nyelvtörvény, a kétnyelvű bizonyítványok betiltása, az önkormányzati autonómia elleni elkeseredett harc, a közszolgálati tévé prostituálása – hosszan lehetne sorolni a polgárjogok, a bírói függetlenség és a jogállam alapelvei ellen elkövetett lépéseket. Elképesztő méreteket öltött a gazdasági klientelizmus, rendre figyelmen kívül hagyják az Alkotmánybíróság és a köztársasági elnök döntéseit, tüntetően ápolják baráti kapcsolataikat a diktatórikus rendszerekkel.

Az ellenzék számára teljesen világossá vált, hogy Meciar egyre törvénytelenebb hatalmának megőrzése érdekében szinte semmilyen eszköztől nem fog visszariadni, még akár a parlamenti választások manipulálásától sem. Ezért öt ellenzéki párt szoros koalícióba tömörült, hogy erejüket egyesítve a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (DSZM) népszerűségét meghaladó, a választásokon győzelmi reményekkel induló politikai erőt hozzanak létre. A szóban forgó tömörülést, a Szlovák Demokratikus Koalíciót (SZDK) öt ma is bejegyzett és működő párt alakította: a Ján Čarnogursky által vezetett konzervatív Kereszténydemokrata Mozgalom, a volt szövetségi belügyminiszter, Ján Langos elnökletével működő konzervatív-liberális Demokrata Párt, az Eduard Kukan vezette liberális Demokrata Unió, valamint a szociáldemokraták és a zöldek. E listából is világosan látható, hogy az SZDK nem homogén, sőt nagyon is eltérő politikai színezetű pártok együttese, Szlovákiában azonban ma az alapkérdés nem az, hogy a jobboldali vagy a baloldali politikai pártok győznek, hanem az, hogy egyáltalán maga a demokratikus küzdőtér megmarad-e. Ebből a szempontból az SZDK létrehozása teljes mértékben megalapozott volt, amit az azonnal 32 százalékra ugró népszerűségi index is igazolt. Ezzel – Szlovákia rövid történelmében először – akadt egy politikai tömörülés, amely megelőzte a Meciar vezette Demokratikus Szlovákiáért Mozgalmat, megdőlt tehát az az általuk előszeretettel terjesztett álláspont, hogy a DSZM az egyetlen olyan párt, amely képes kormányzati többséget biztosítani, és vezetni ezt az országot. Meciarék belátták, hogy az SZDK létrejötte hatalmukat, sőt létüket fenyegetheti, s hogy ez a tömörülés képes lesz legyőzni a jelenlegi koalíciót. Ezt a lehetőséget pedig Meciar és csapata teljesen kizárják. Amennyiben ugyanis elvesztenék a hatalmat, fény derülne a legtöbb privatizációs visszaélésre, folytatódna az ad acta tett bűnügyek kivizsgálása, véget érne a kiskirályságok kényelmes rendszere, ezzel pedig a szó szoros értelmében veszélybe kerülne kliensrendszerük vagyona és szabadsága. Ezért a DSZM vezérkara olyan választási törvény meghozatalára szánta el magát, mely adminisztratív módon akadályozná meg az SZDK esetleges választási győzelmét. Az addig érvényes szabályok szerint ugyanis a külön induló pártok esetében a parlamenti küszöb 5 százalék volt, míg a 2-3 tagú koalíciók esetében ez csupán 7 százalékra, a több mint háromtagú választási szövetségek esetében pedig csak 10 százalékra emelkedett. Ezért a kormánykoalíció olyan választási törvényt alkotott, mely minden választási koalíció számára tagonként 5 százalékos küszöböt állapított meg, ráadásul a koalíción belül külön számlálandó az egyes részt vevő pártokra leadott szavazatok száma, és a koalíción belül is mindenkinek el kell érnie az ötszázalékos küszöböt. Amennyiben tehát az 5 tagú SZDK koalíciója elérné ugyan a szükséges 25 százalékot, de 2-3 tagja nem lépné át a kijelölt 5 százalékos küszöböt, a koalíció szavazatainak számából az így elért voksokat leszámítanák. Ezzel az egyszerű törvénymódosítással Meciar értelmetlenné tette az SZDK-nak a választásokon koalícióként történő indulását, abban bízva, hogy az öt különálló párt úgysem tud egy párttá átalakulni. A választási törvény tervezete valóban nagy zavart okozott az ellenzéki tömörülés soraiban, lendületük alábbhagyott, belső viták pattantak ki, népszerűségük 32 százalékról 25 százalékra zuhant vissza: Meciar elégedetten dörzsölhette markát. Mára azonban az SZDK túljutott ezen a válságon, rendezte sorait, választási pártot hozott létre, megválasztotta tisztségviselőit. A fenyegetettség állapota tehát még szorosabb integrációra és együttműködésre szorította az öt ellenzéki pártot.

Az SZDK jelenlegi legmegbízhatóbb partnere a Magyar Koalíció Pártja, mely a volt három magyar párt egyesülése révén jött létre. A Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom, az Együttélés és a Magyar Polgári Párt több mint fél évig tárgyalt a választásokon való indulás módjáról, a választási szerződésről, a lista összeállításáról, s ez a tárgyalássorozat meglehetősen elmérgesítette a köztük lévő, addig sem felhőtlen viszonyt. Különféle szövetségek köttettek és bomlottak fel, meglepő és egyoldalú lépésekkel döbbentették meg egymást, míg végül a tárgyalások hajrájában ismét az Együttélés és az MKDM kötött megállapodást a liberális Magyar Polgári Párt rovására. Az MPP-nek tekintettel a gyorsan közelgő választások időpontjára, nem maradt más lehetősége, mint tudomásul venni a számára ismét megalázó feltételeket, beismerni, hogy vesztett, és csatlakozni a két másik párt által egyoldalúan kialakított Magyar Koalíció Pártjához. Meg kell ugyanakkor állapítani, hogy az MPP is súlyos hibákat követett el a tárgyalások során, ezért a számára előnytelen helyzetért nem csupán politikai partnereit okolhatja. A közvélemény és a sajtó kezdetben fanyalogva és meglehetősen keserű szájízzel fogadta az eseményeket, a Magyar Koalíció Pártja távolról sem a magyar választópolgárok üdvrivalgása közepette, nem közfelkiáltással és mámorban jött létre. Születését pozícióharcok és rideg kalkulációk kísérték, s ennek következményeit nem lesz egyszerű felszámolni. Ennek ellenére nincs más lehetőség, mivel mindhárom volt pártnak létérdeke, hogy közösen megszerezze a magyar választópolgárok szavazatait, és a lehetőség szerint méltó képviseletet biztosítson számukra. Az SZDK és a Magyar Koalíció Pártja továbbra is érvényesnek tekinti a köztük lévő korábbi megállapodásokat, s a szlovák ellenzéki tömörülés számol az MKP aktív részvételével a kormányban.

Üstökösként bukkant fel idén tavasszal a szlovákiai politikai színtéren a kassai polgármester, Rudolf Schuster által vezetett Polgári Egyetértés Pártja (PEP), mely azóta is tartja kb. 15 százalékos népszerűségét. Kezdetben nem volt világos, hogy a PEP, mely önmagát a centrumtól kissé balra álló pártnak tartja, milyen politikát fog folytatni. Sokan attól tartottak, hogy e párt megalakítását tulajdonképpen maga Meciar „rendelte meg”, mégpedig azért, hogy megossza az ellenzéket, és hogy a választások után mégis legyen elfogadható koalíciós partnere. Az elmúlt időszakban azonban egyre inkább bebizonyosodott, hogy a PEP ellenzéki tömörülés, bár gyakorlati politizálásáról még semmi biztosat nem lehet állítani. Mindenesetre Schuster magától értetődőnek tartja az MKP részvételét a kormányban, és kizárja a DSZM-mel való együttműködés lehetőségét.

Az ellenzék legbizonytalanabb és legingadozóbb tagja a Demokratikus Baloldal Pártja (DBP). A kommunista utódpárt minden lehetőséget megragad különállásának hangsúlyozására, nem foglal egyértelműen állást a választások utáni kormányalakítást illetően, és nem zárja ki teljes mértékben a DSZM-mel való együttműködést sem. Ugyanakkor kétségtelenül demokratikus és ellenzéki párt, mellyel kormányalakítás során számol az SZDK és a PEP, valamint a Magyar Koalíció Pártja is. A DBP azonban szívesebben venné, ha az MKP csupán csendes támogatásáról biztosítaná az új kabinetet, és nem venne részt az aktív kormányzati munkában.

A Szlovákia előtt álló feladatok és az eddig felgyülemlett problémák tükrében úgy tűnik, hogy nincs más lehetőség, mint a négy említett párt szoros kormányzati együttműködése. Politikailag rendkívül heterogén és talán nem túlságosan dinamikus koalíciót tudnak csak létrehozni, de külpolitikai elképzeléseik, decentralizációs törekvéseik, demokratizálódási elképzeléseik nem állnak messze egymástól. S ami a jelenlegi szlovákiai helyzetben a legfontosabb: valamennyien meg kívánják változtatni az ország keleti irányultságát, és hosszú távon elfogadható, igazi polgári társadalom létrejöttét kívánják elősegíteni. Ma Szlovákiában ennek az irányzatnak a megalapozása a legfőbb kérdés, és csak ebből a szempontból érthetők igazán azok az események, melyeknek reményeink szerint aktív részesei leszünk. Meglepő szövetségeket persze politikában sohasem lehet kizárni, de egy dolog biztos: Szlovákia választópolgárainak többsége nem akar tovább a meciari kliensrendszerben élni.

• A hónap üzenete