Dobrovits Mihály

Nyomtatóbarát változat

A huszonöt éves Beszélőnek

December 30-án, még napfölkelte előtt a bitó alá vezettek egy hatvankilenc éves öregurat Bagdadban. Az eseményről készült videófelvételek órák alatt bejárták a világsajtót. A kivégzett Szaddám Huszein a hírek és a látvány szerint méltósággal viselte el az ítélet végrehajtását.

Mielőtt gondolatainkat tovább fűznénk, fontos leszögeznünk, hogy a kivégzett olyan diktátor volt, akinek rémtettei még a hasonló kérdésekben nem kevés tapasztalattal rendelkező Közel-Keleten is a párjukat ritkítják. Ebben a tekintetben joggal mondhatnók azt, rászolgált a halálra. A probléma csak az, hogy elveink okán nem tudjuk ezt tenni. Amennyiben ugyanis elfogadjuk, s a Magyar Köztársaság alkotmánya, valamint az Európai Unió gyakorlata erre kötelez is minket, hogy az élethez való jog megfellebbezhetetlen alapjogunk, akkor nyilvánvalóan nem üdvözölhetünk egy ilyen lépést. Márpedig a magyar külügyi szóvivő, több más nyugat-európai külpolitikai korifeussal együtt éppen ezt tette. Csak enyhe szépségflastrom, hogy üdvözleteinkhez hozzátettük, elvben azért ellenezzük a halálbüntetést.

No mármost az erkölcsi és alapelvek, valamint a konkrét büntetőjog két külön kategória. Aligha képzelhető el, hogy egy bíró, erkölcsi érzékére hivatkozva, ugyanazt a verdiktet szabja ki a piti tolvajra és a sorozatos bankrablóra, ha megtenné, nagy valószínűséggel másnap már nem is ölthetné magára a talárt. A büntető ítélkezés a tett súlyához és körülményeihez méri a büntetés mértékét. (Most szándékosan nem térünk ki a magyar igazságszolgáltatásban jól ismert anomáliákra.) Erkölcsi, emberi jogi maximáink viszont abszolút parancsolatok. Ahogy nem lehet felebarátunk feleségét csak egy kicsit megkívánva épp csakhogy paráználkodásra bírni, úgy nem lehet a halálbüntetést el nem fogadó alapelveinket csak egy pillanatra hatályon kívül helyezni.

Mielőtt bárki megpróbálna ezekre mint párhuzamokra hivatkozni, szögezzük le, hogy Nürnbergnek, netán az Eichmann-pernek, ahol ugyebár szintén halálos ítéleteket hoztak, ráadásul Eichmann esetén egy olyan országban, melynek jogrendszere a halálos ítéletet nem ismeri, jelen aggályainkhoz semmi közük. 1946-ban, illetve az Eichmann-per idején a halálbüntetés elfogadottságához nem fért kétség. Ugyanakkor a hágai Nemzetközi Bíróságon a balkáni háborús bűnösöknek már nem kellett a halálos ítélet fenyegetésével szembenézniük.

Nem lévén avatott szakértői az iraki perrendtartásnak, nem tudjuk megítélni, hogy a számos halálos áldozattal járó Szaddám-per mennyire volt korrekt. Egy dologban azonban mindenképpen kilógott a lóláb: Szaddámot és társait nem vonták felelősségre az összes általuk elkövetett gaztettért (elég hosszú volt a lista), hanem megelégedtek egyetlen, könnyen bizonyítható momentummal, a dudzsaili mészárlással, amiért bizonyosan halálra ítélhették őket, s a további vádpontokban még folyó eljárás alatt küldték őket a hóhér kötelére. Márpedig ez önmagában kétséget ébreszthet bennünk abban a tekintetben, vajon a bírósági eljárás célja az igazság kiderítése volt-e, vagy mindössze a halálos ítéletet és a kivégzést legitimáló eljárásról volt-e szó?

Mindezeket az általános megfontolásokat súlyosbítják az ítélet végrehajtásának egyedi körülményei, az a különleges brutalitás, ahogy az utolsó perceit élő Szaddámmal hóhérai bántak, s amit, szemben minden civilizált normával, nem átallottak nyilvánosságra is hozni. (Bár utólag kiderült, hogy ez valószínűleg fordítva sült el.) Ezt az egészet pedig csak tetézte az a jól ismert tény, hogy a kivégzésre a legnagyobb iszlám vallási ünnep, az áldozati ünnep (`íd al-adhá, vagy másképpen kurbán) előestéjének hajnalán került sor.

Nyilvánvalóan igaztalan és erkölcstelen lenne ezt a kivégzést a magyar történelemből jól ismert, közismerten tragikus aktushoz, Bajcsy-Zsilinszky Endre szenteste hajnali kivégzéséhez hasonlítani, egy közös momentum azonban mégiscsak akad. A hatalom félelme. Az aggodalom, hogy a nem eléggé sokkolóan és nem elég korán elkövetett ítéletvégrehajtás együttérzést kelthet az elítélt híveiben. Márpedig, ahogy ez kiderült, Szaddámnak nemcsak áldozatai s ellenfelei akadtak bőven, híve és szövetségese is volt éppen elég. Márpedig ők szemmel láthatólag nem hagyják annyiban a szemükben hőssé és mártírrá lett vezérük halálát. Szaddám egyébként jól tudta ezt, s valószínűleg ez segített neki oly tökéletesen eljátszani élete utolsó szerepét.

Ebből következik az is, hogy ez az elkapkodott kivégzés nagy valószínűséggel Núrí al-Málikí iraki kormányfő politikai jövőjébe kerül majd. Kérdés, hogy nem kell-e ezért még nagyobb politikai árat fizetni, nevezetesen az egységes Irak jövőjét? A december 30-i kivégzés ugyan nem oldott meg semmit, de tökéletesen felszínre hozta a jelenlegi iraki berendezkedés gyengeségeit. Három évvel az iraki hadjárat kezdete után megállapítható, hogy az céljait tekintve összeomlott. Irak nem egységes és nem is demokratikus ország. Irak gyakorlatilag nem létezik. Délen, a síiták lakta körzetek vallási alapú autonómiája vitathatatlan, Dél-Irak jószerivel iráni protektorátus. Továbbá a Muktadá asz-Szadr hívei által támogatott, síita többségű kormány, amely legfeljebb csak jelképesen tekinthető az ország urának, már több együttműködési szerződést írt alá az amerikaiak által első számú gonosznak tekintett Iránnal. Délen mindezek mellett viszonylagos nyugalom van. Északon, a kurdok lakta területeken bizonytalan törzsi autonómia van kialakulóban, ez az országrész ment egyébként a legtovább az „egységes” Iraktól való elszakadásban. A kurdok ellenőrizte országrész határán szabályos útlevél-ellenőrzés zajlik, az iraki arabok is csak úti okmányokkal, s ha kell, garancialevelekkel juthatnak be ebbe a körzetbe. A kurdok egyébként késhegyre menő harcot vívnak az olajvárosok, Moszul és főleg Kirkuk megszerzéséért, magyarán az oda betelepített arab és őslakos türkmén lakosság kiszorításáért. Kérdés, hogy az egymással is csak átmeneti fegyverszünetben álló kurd törzsi milíciák meddig lesznek képesek a rend és a nyugalom fenntartására. Amint az is, hogy ez a rend és nyugalom milyen áron fog megvalósulni. Az átalakulások legfőbb vesztese nyilvánvalóan az ország központi területeinek szunnita arabsága, amely így az ország gazdasági erőforrásaitól megfosztott páriává vált az egykor általa uralt országban. Mielőtt persze megszakadna a szívünk a szunniták szomorú sorsán, érdemes megjegyeznünk, hogy a jelenlegi iraki terror, a rendszeres síita–szunnita összecsapások aktív főszereplői is ők, s a szunnita területek jó terepet nyújtanak a nemzetközi iszlámista terrorizmus aktivistáinak is.

Az eseményekből kiderült az is, hogy az Irakban állomásozó amerikai erők önmagukban még ahhoz is gyengék, hogy az iraki „kormányt” rávegyék a kivégzés ésszerű időre való elhalasztására. Az országban állomásozó amerikai haderő amúgy is egyre inkább a helyzet foglya s nem a dolgok irányítója. Jelenleg az események igazi nyertese Irán, amely gyakorlatilag szabadon fitogtathatja erejét a térségben, katonai és titkosszolgálati képviselői nyíltan és az iraki kormányzat jóváhagyásával vannak jelen az iraki területeken, miközben az amerikai fenyegetésre való hivatkozás eleve a teheráni konzervatívok malmára hajtja a vizet. Amerika kétszeresen is rossz lóra tett. Az iraki zsákutca nem Vietnam. Ott ugyanis létezett egy meghatározott ellenfél, a Vietkong, míg Irakban nem ennyire egyértelmű a helyzet. Itt a bellum omnium contra omnes törvénye az úr. Amerika olyan síita erőkre kénytelen támaszkodni, amelyek hátterében Irán áll, miközben a szunniták valamennyiük közös ellenfelei. Egyetlen, többé-kevésbé megbízható szövetségesei a kurdok lennének, akik viszont aligha áldoznák fel magukat egy egyre inkább fiktív iraki államiság érdekében. Ráadásul Vietnamban az utolsó percekig működött a gazdaság, míg az iraki gazdaság mint olyan lényegében nem létezik. Ami ezen a címen zajlik, az jószerivel közönséges szabad rablás. Bár több cég (magyarok is) tett már kísérletet arra, hogy legalább az északi, kurdok ellenőrizte országrészben részt vegyenek az ország gazdasági újraélesztésében, gyakorlatilag ez hamvába holt vállalkozás.

Lehet persze, hogy ezt a tökéletesnek mondható patthelyzetet ideig-óráig elfeledteti Szaddám kivégzése, de kérdés, hogy létezik-e bármiféle kibontakozási távlat az országban.

Az iraki zsákutca pedig csak az egyik fontos, de nem a legfontosabb része az amerikai stratégiai kudarcnak. Az iraki területeken lekötött amerikai haderő (Bush január közepi bejelentésével már több mint 150 ezer katona) a térségben lekötött közép-keleti, kelet-afrikai és közép-ázsiai amerikai ügyekben illetékes Központi Hadsereg-parancsnokság állományának (CENTCOM, összesen kb. 200 000 fő) java része. Azaz a parancsnokság illetékességi körébe tartozó további 26 ország mindössze a fennmaradó haderővel számolhat. Márpedig e parancsnokság alá tartozik többek között Szomália, Irán és Afganisztán is. Így nemcsak az az elgondolás vallott többé-kevésbé kudarcot, hogy Amerika támaszpontrendszerével igyekezzék bekeríteni a számára veszélyes ellenfeleket, elsősorban Iránt, Kínát és részben Oroszországot, de ez a haderő aligha lenne képes bármilyen további manőver végrehajtására. Így Irán és Szíria jószerivel szabad kezet kapott a Közel-Keleten, Afganisztánban pedig kérdés, meddig lesz talpon tartható Hamíd Karzáj kormánya. Az amerikai kormányzat pedig a jelenlegi helyzet fenntartása érdekében is folyamatosan kompromisszumokra kényszerül, pl. megalázó körülmények közt kellett befogadni Indiát az atomklubba. Márpedig lehetséges, hogy India ma népszerű lerakata a nagy nyugati számítógépes cégeknek, de ki tudja, meddig tart ki a fél évszázada ott hagyott brit demokratikus örökség szelleme.

Miközben Szaddám halálán elmélkedünk, nem tudunk szó nélkül elmenni egy másik diktátor vége mellett. Bár többször tettek kísérletet arra, hogy elszámoltassák, Augusto Pinochet végül ágyban, párnák közt fejezhette be életét. Bár bűnei kétséget kizárólag eltörpültek mindazok mellett, amelyekért Szaddám Huszeint nem vonták felelősségre, az iraki diktátor a végső elszámolásban kevesebb emberért, összesen 148 ember haláláért lakolt meg, mint amennyi bizonyítottan Pinochet lelkén száradt.

Ne legyenek illúzióink. A tömeggyilkosságok nem centivel mérhető esetek, nincs értelme azon elmélkedni, ki lehetett a „tömeggyilkosabb”? A kivégzettek szempontjából pedig nagyjából akkora jelentősége lehet, mint amikor Karinthy híres hőse kitörő örömmel veszi tudomásul, hogy aznap már csak ő volt a spanyolnátha egyetlen áldozata. Mégis, ahogy Szaddám halála esetén hajlandóak vagyunk a sutba dobni halálbüntetést ellenző elveinket, úgy – főképp magyarországi nekrológjai tükrében – Pinochetre hajlamosak vagyunk úgy tekinteni, mint aki alapvetően egy zseniális (nyugdíj)reformer volt, legfeljebb uralma kezdetén lövöldözni kényszerült egy kicsit. Ezzel szemben az igazság az, hogy Pinochet alapvetően nem nyugdíjrendszert alapított, hanem kőkemény és tömeggyilkos katonai diktatúrát, amelynek keretein kívül nem lettek volna lehetségesek azok a reformok, amelyekért ma egyesek egy másodéves bölcsészhallgató bennfentességével és magabiztosságával rajonganak. Ez a berendezkedés nem is távolról hasonlít a nyolcvanas évek Turgut Özal nevével fémjelzett török gazdasági csodájára, amely aligha jöhetett volna létre Kenan Evren tábornok 1980. szeptember 12-i katonai hatalomátvétele nélkül. Nos, ez a fellendülés, amely néhány év múltán, a kilencvenes évek elejére végleg az ellenkezőjébe csapott át, s kis híján maga alá temette Törökországot, aligha feledteti el azokat a kegyetlenségeket és az igazolásukra létrehozott és csak az EU-csatlakozási tárgyalások megindításának előfeltételeként, az EU nyomására eltörölt alkotmányos anomáliákat, amelyek emberek tízezreinek az életét törték a szó legszorosabb értelmében derékba. Nota bene, Chile neoliberális reformjai 1982–86 között arrafelé is bankválságba torkollottak, s csak jelentős kiigazításokkal működhetett tovább a rendszer.

A magunk részéről egyáltalán nem lepődünk meg azon, hogy a magát baloldalinak valló posztkommunista utódpárt politikai és pénzügyi korifeusai rajonganak azokért a „reformokért”, amelyeket az egykori elvtársaikon átgázoló diktatúrák igyekeztek megvalósítani 1973 és 1980 után. Ha Pinochet Chiléje nem is volt szalonképes, az özali Törökország s a Teng Hsziao-ping-féle Kína nyíltan és bevallottan képezték elvtársaink csodálatának és elemzésének tárgyát. Ebbéli aggályaik nem igazán lehettek, elvégre 1981. december 13-án maguk döntöttek úgy, hogy a proletariátussal szemben a diktatúrát, az általuk egyébként tagadott emberi jogokkal szemben a hatékonyságot preferálják. Éppen ezért nem is lehet őket pálfordulással gyanúsítani. 1990 után nem tettek mást, mint nyíltan vállalták azt a technokrata politikát, amit afféle szocialista ketmanként már amúgy is gyakoroltak. Természetesen kinek-kinek személyes joga, hogy elfogadja-e a Ságvári harminckét nevével legitimált rózsaszínű neokon technokráciát, vagy (jelen sorok írójával együtt) berzenkedik ellene.

Nem feledkezhetünk el viszont arról, hogy akadtak nem kevesen, akik az akkor vesztesnek tűnő kombináció, az emberi jogok, a szolidaritás és a demokratikus társadalom mellett tették le a garast. Nem vették be azt a kincstári maszlagot sem, amelynek értelmében éppen a kiszolgáltatottság, szegénység és nyomor, a társadalmi mobilitás, illetve annak hiánya, a hiány és a feketegazdaság kutatása váltak a manapság úton-útfélen szajkózva emlegetett „koraszülött jóléti állam” tabutémáivá. Negyed századdal ezelőtt éppen olyanok bábáskodtak az akkor állami jóváhagyás nélkül megjelenő Beszélő megjelenése körül, akik úgy vélték, nem az akkor regnáló rezsimek korifeusaitól kapták „állampolgári jogok” néven becézett emberi jogaikat, nem hajlandóak egy világmegváltó eszmék nevében regnáló diktatúra emberi méltóságuktól megfosztott, olcsó bérért kizsákmányolt alattvalóiként élni. Szomorú és egyben talán szégyenteljes is, hogy negyed század múltán, immáron tizenhat éve a győztesek sorába számítva, az alapítók egykori gondolatai aktuálisabbak, mint valaha. A történelem nem kávéautomata. Azonos premisszákból nem feltétlenül következnek belőle azonos konklúziók. Magától értetődik, hogy azoknak, akik egy ország kormányzásának felelősségét a vállukra kívánják venni, a „konkrét kérdések konkrét megoldását” a szemük előtt tartva kell politizálniuk. Nem mindegy azonban, hogyan köttetnek meg a felettébb szükséges kompromisszumok. Elveinket szem előtt tartva, vagy azokat unt ócskaságként feladva tesszük meg a következő lépéseket. Különösen, hogy elveink feladása éppen egykori önmagunk fellépését teheti utólag hiteltelenné.

Amikor 2007. január havának elején e sorokat fogalmazom, alig néhány hónap, jószerivel alig néhány hét választ el minket az őszi utcai zavargásoktól. Nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarországon vannak olyan erők, még ha marginálisak is, amelyek szükség esetén erőszakkal is készek lennének megdönteni a demokratikus köztársaságot, és akadnak mások, immár nem is kevesen, akik szégyenszemre elfogadnák, hogy az utcai zendülők segítsék őket a hatalomba. De legitimálhatja-e a rossz fenyegetése elveink feladását? Igazolható-e erkölcsileg a vélt „kisebbik rossz” választása? Tizenhetedik éve lesz immár, hogy az egykori demokratikus ellenzék képtelen megbirkózni azzal a csapdával, amely a (szélső)jobb fenyegetés kalapácsa és a rózsaszínű technokrácia üllője között fenyegeti. Holott a kitörés útja kézenfekvő. A liberálisoknak nem technokratábbnak és neokonabbnak kellene lenni az eredeti kötődéseiket már legfeljebb ha a nevükben őrző szocialistáknál, hanem valami olyasmivel kellene kísérletezniük, amit a „nagy testvér” már réges-rég feladott – az elvhűséggel.

Szabadság, méltóság és szolidaritás – e szavakkal határozta meg magát az a közösség, amely negyedszázada többek között éppen e lap körül tömörülve hozta létre az egykori demokratikus ellenzéket. Később, immáron a legális politika világában, e jelszavak kiegészültek a „jó kormányzás” követelményével is. Természetes, hogy huszonöt év nagy idő, történelmünkben akadt számos korszak, amely ennyi ideig sem tartott. Ha valaki ennyi idő alatt nem képes, netán nem is akar változni, változtatni vagy éppen megújulni, az vitathatatlanul vállalja a múzeumi exponátumok sorsát. A múlt értékeire kíváncsi közönség néha felkeresi, tisztelettel megbámulja, majd megy a dolgára. Változtatni és megújulni az emberi élet legtermészetesebb követelménye. A változás és megújulás azonban nem azonos az önfeladással. Aki erről elfeledkezik, azt rosszabb sors várja a tisztes múzeumi létnél: panoptikumba való pojácává válik.

• Folyamatos jelen

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges