Dobrovits Mihály

Nyomtatóbarát változat

A legrövidebb ideig sem működő magyar kormányszóvivő története fájdalmasan jelzi a legújabb kori magyar elit viselkedési zavarait. Demcsák Zsuzsa ugyanis semmi mást nem tett, csak korának gyermekeként viselkedett. Blogot írt, s abban a műfaj által elvárt őszinteséggel részletezte, mit is gondol a helyes gyermeknevelésről. S ebből kerekedett a vihar, amely végül maga alá temette meg sem kezdődött kormányszóvivői karrierjét. Elvégre, egy demokratikus és baloldali kormányzat mégsem engedheti meg magának, hogy leendő szóvivője leszólja gyermeke leendő bölcsődei csoporttársait. Természetesen a baj nem járt egyedül, a sajtó hamarosan megszellőztette, hogy férje üzlettársai között is akad olyan, akit bajosan lehetne matyóhímzésnek nevezni, sőt, az is kiderült, hogy a hölgyről olyan képek is megjelentek, amelyek nem éppen a leendő hivatásához illő decens kiskosztümben ábrázolják őt.

Mielőtt elégedetten dőlnénk hátra, mondván, hogy az igazságérzetnek végül elégtétel adatott, próbáljuk meg ezt a történetet egy tágabb keretbe is beágyazni! Az első feltehető kérdésünk nyilvánvalóan az lehet, hogy ugyan kik és milyen alapon neveznek ki egy kulcsfontosságú politikai posztra egy e téren tökéletesen járatlan műsorvezetőt. Nem azzal a közkeletű tévképzettel van-e itt dolgunk, miszerint a politika és a politikus voltaképpen csak áru, amelyet elegendő jól csomagolni, s a közönség majd megveszi, akárcsak az akciós krumplit a diszkontláncokban? Azaz a kormányszóvivő sem több egy helyes, jól kommunikáló reklámarcnál, aki éppúgy adja el a politikát, ahogy annak idején vetélkedőt vagy promóciós műsort vezetett. De a politika sajátos áru. Közös biztonságunk s jólétünk forog itt kockán, s aki ezt képviseli, annak magának is hiteles, hozzáértő személynek kell lennie. Olyannak, aki legalább elhitetni képes, hogy szükség esetén életét és vérét áldozná az általa képviselt politikáért. A jelen esetben nyilvánvaló, hogy erre aligha gondolt valaki.

A második kérdésünk valószínűleg az lehet, hogy ki is ez a jobb sorsra érdemes fiatalasszony. Nagy valószínűséggel olyasvalaki, aki jó időben lévén jó helyen, bekerült a magyar kereskedelmi média körforgásába. Nincs okunk, hogy hibáztassuk érte. Azt tette, amit elvártak tőle. Műsort vezetett, s hagyta, hogy a magyar sztáripar felfuttassa, és ezért jól megfizesse. Éppen ezért nincs okunk arra, hogy különösen megvessük alkalmi fotómodellségéért. Egy olyan országban, ahol a személyes teljesítményt már-már véglegesen kiszorította a magánélet valóságshow-vá alakítása, ahol a nyilvános meztelenkedés már az önmenedzselés elfogadott része, voltaképpen még visszafogottan is viselkedett. Még pontosabban, nem tett mást, csak teljesítette a vele kapcsolatos sajtóbeli elvárásokat. Nagy valószínűséggel ezekkel azonosult is. Elvégre itt s most a siker: a bulvársajtóban szerepelni, s egy jóképű, gazdag férj oldalán két szép gyerekkel tündökölni.

Aligha vitatható, hogy az alkalmasság kérdéséről is beszélnünk kell. A rendszerváltás hajnalán azt ígérte magának a magyar társadalom, hogy teljesítményelvű és kompetitív alapon választja ki a maga szakértőit. Napjainkban viszont teli vagyunk olyan szakemberekkel, akiknek fogalmuk sincs az általuk képviselt területről. Miért éppen a kormányszóvivőtől várnánk el a szükséges kvalitásokat, ha külügyi szolgálatunk, továbbá nemzetvédelmünk és nemzetbiztonságunk szervezetei is teli vannak szakmai analfabétákkal. (Legyünk őszinték, a nemzetbiztonság legalább tö­rek­szik, de szakmai ártalmak okán nemegyszer találkozhattam már jószerivel a cirill betűket sem ismerő Közép-Ázsia- és Balkán-„szakértőkkel”.)

Siker. Ez lehet tehát a negyedik kérdésünk. A Kádár-kor lábszagú kispolgáriságából (a „koraszülött jóléti állam” agyrémét most is bátran elfeledhetjük) kitört magyar társadalom kétféleképpen reagált az új kor kihívásaira. Az egyik út a nemzeti mitologizálásé volt, a másik pedig (amit a mitologizálás is legfeljebb, ha elfedett) a társadalom szegregációjának nyílt és leplezetlen elfogadása. Vannak sikeresek, és vannak „lúzerek”, s aki élni akar, nem tehet mást, foggal-körömmel be kell magát verekedni a nyertesek közé. Nyertes pedig az, akinek pénze van. Még pontosabban, aki el tudja magáról hitetni, hogy gazdag. Ebben a tekintetben többé-kevésbé indifferens volt, hogy a vagyon, illetve annak a látszata honnan eredt. Szomorú, ámde igaz, hogy ezt a folyamatot azok is elfogadták, akik ma a nemzet baloldali lelkiismereteként beszélnek a társadalmi igazságosság felettébb szükséges voltáról, még ha hangot is adtak annak a reményüknek, hogy így jön létre az új polgárság, amely majd felemeli a társadalom veszteseit. Ez a felemelés azonban nem igazán következett be. Az új elit vagy új elitek nemcsak anyagi előnyüket őrzik féltékenyen, de úgy tűnik, felmentve érzik magukat a jó erkölcs és a tételes büntetőjog korlátai alól is. Ha egy ország megengedheti magának, hogy vállrándítással térjen napirendre Fenyő-gyilkosságok és Postabank-csődök felett, ugyan miért lepődnénk meg azon, hogy a leendő kormányszóvivő családját is hírbe lehet hozni holmi kétes ügyletekkel? Ma­gyar­országon ez az üzletmenet része. Elvégre miről szólt a frusztrált alsó középosztály egyes tagjainak fél éven át zajló utcai őrjöngése? Aligha másról, mint a po­litikai és gazdasági piacok újrafelosztásának kierő­szakolásáról. Ezúttal a szélsőjobb struktúrák és mitologémák utcára vonulásának útján. Elgon­dol­kod­hat­nánk azon is, vajon mindez bekövetkezhetett volna-e műveltségünknek az elmúlt tizenhat év során történt végzetes lebomlása nélkül, de felesleges. Az elmúlt másfél évtizedben már axiómává rögzült, hogy a kultúra a mi tájainkon valamiféle felesleges luxus, s valljuk be, a sorsának jobbra fordulását a magyar politika feltétlen kiszolgálásában kereső magyar értelmiség mindent megtett azért, hogy a dolgok ilyenformán alakul­janak.

Közpénzen magánjópofi. Ez lehet az utolsó tételünk. Ha ugyanis egy felelősségteljes ifjú anya úgy érzi, hogy joga és kötelessége gyermeke leendő bölcsődéjének konyháját ellenőrizni, és az étrendbe beleszólni (HACCP, barna kenyér reggelire), akkor nem rejthetjük véka alá tiszteletünket ekkora anyai felelősségérzet láttán. Ugyanakkor nem értjük, hogy valaki miért éppen egy közintézményen kéri számon saját igényeinek maradéktalan érvényesülését. Ismét a magyar idioszinkrázia tipikus esetével van dolgunk. Az államtól és a közszférától várjuk el, hogy a mi igényeinket maradéktalanul elégítse ki. Füg­get­lenül attól, hogy magunk mennyiben járulunk hozzá e szféra működéséhez. Továbbá az sem érdekel minket, hogy a többi szülő is ugyanazt igényli-e, amit mi. No mármost, a higiénikus konyha nyilvánvalóan alapvető igény, de a reggelire adandó barna kenyér tájainkon alapvetően személyes igény. Még akkor is, ha tájainkon minden bulvárlapolvasó tudja, hogy a média összes életmódguruja is azt ajánlja.

Igen ám, de lássuk be, hogy új elitünk többek közt éppen abban különbözik a valódi elitektől, hogy tökéletesen államfüggő. Célja nem egy, az államtól független gazdaság és polgári létforma megteremtése, hanem éppen ellenkezőleg, az államtól várja sorsának még jobbra fordulását. Csak és kizárólag a magáét, másokkal mit sem törődve. Az államilag finanszírozott elitbölcsőde igénye ugyan miért különbözne az államilag feltőkésített magánbankokétól? A jó időben megszerzett állami megrendelésektől és azok értékesítésétől? Léptékekben lehet, lényegileg azonban nincs igazi különbség.

Legyünk tehát őszinték. Nem Demcsákkal kell bajunk legyen, hanem önmagunkkal. Egy magatehetetlen elit és egy önmagát értelmesen megszervezni képtelen társadalom beteg állatorvosi lova ez az eset.

• Folyamatos jelen

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges