Ambrus Judit, Závada Pál

Nyomtatóbarát változat

Závada Úr,

életrajzkutató vagyok, ez manapság nem megbecsült pálya, de ez engem nem tántorít el. Sok írói életrajzot, önéletrajzot, visszaemlékezést olvastam már, de őszintén megmondom, olyannal még nem találkoztam, hogy valaki elsőként álljon elő életét rajzoló művel. Bizonyára gondolt ugyanis arra, hogy a Kulákprés a jelen kiadással az Ön irodalmának sorában most helyet változtatott, ma másképp olvassuk, mint olvastuk vagy olvastuk volna húsz vagy tizenöt évvel ezelőtt.

Maga ráadásul afféle Jadvigaként beleír saját könyvébe, vagy hasonlíthatnám az eljárását Szabó Lőrincéhez a Vers és valóságban, ahogy tetszik, mindenesetre Ön akárhogy is, de beemeli a könyvet a szépirodalmi művei sorába, s ha szövegszerűen talán át nem is alakítja, mégis pusztán az írói szándék megváltoztatásával más könyvvé teszi.

Mintha korábban különválasztotta volna a szociográfus múltját és az írói jelenét, most meg mintha ezzel a gesztussal összekapcsolná a kettőt.

Csak találgatni tudok, hogy az Ön számára most mit jelent ez a könyv, de életrajzkutatóként nekem fontos kérdés ez. Afféle újabb adat.

Egyébként, remélem, megbocsát, én loptam el a nyomdából a Kulákprés korábbi képanyagát. Gondoltam, jó lesz még valamire. Mondja, mit tenne, ha most visszaadnám? Milyen képekkel adná ki akkor legközelebb a könyvet?

Tisztelettel,
Szemlőhegyi Botond életrajzkutató

Kedves Szemlőhegyi Úr,

látja, hát részben effélék miatt is hagytam én ott a kutatói pályát – kéretlenül is mások „saját időinek nyomait” szagolgatni, majd a tolvajlástól sem visszariadni…

És megbocsásson, de ezt az életrajzügyet félreérti. Első könyvem, a Kulákprés (1986, majd 1991, ill. 2006) – nem életrajz, és nem is rólam szól. Hanem történeti szociográfia, amelyben a figyelem 1) egy falura (Tótkomlósra), illetve egy családra (apámra és a szüleire), 2) a háború előtti-alatti és utáni időkre (különösen az ötvenes évekre) irányul, vagyis arra, hogy 3) a kisbirtokosi-gazdálkodói réteg a beígért parasztpolgári státus helyett hogyan találta magát a kulákok listáján, azaz a könyv 4) a magyar paraszttársadalom felbomlását, nevezetesen 5) a hazai sztálinista parasztpolitika működését tárgyalja a mikrótól a makroszintig.

Nem pedig szerzője úgynevezett életét. A saját pálya megrajzolásához valóban hasznosabb hajlottabb korban hozzákezdeni, habár fölhívnám a figyelmét Kassák Egy ember élete című, majdhogynem pá­lyakezdő önéletírására.

Az más kérdés, hogy az ember – egyenrangú iro­dalmi műfajnak tekintve a tényirodalmat is – igyekszik, hogy az objektív, a valósághű, a szégyenletes vagy lehangoló tartalmakat se feltétlenül száraz, személytelen, szellemtelen vagy sérelmi-patetikusan panaszos formákba öntse, hanem inkább jobb belátása szerint. Illetve hogy könyve további kiadásai során megpróbál újat is nyújtani – s ezáltal talán valóban a munkálkodás új kontextusába is belehelyezni a régi könyvet.

És itt derül ki, hogy végül mire lehet jó még egy efféle enyveskezűsködés is, mint a magáé. Emiatt ugyanis a 2006-os kiadáshoz egyrészt új archív képeket kellett keresnem, és az előzőeknél jobbakat katam a Tótkomlósi Digitális Archívumnak köszönhetően. Másrészt ez adott alkalmat nekem az új szvegréteg beleírására is – ezzel kapcsolatos megjegyzéseit köszönettel veszem.

Mit jelent nekem ez a régi-új Kulákprés? A nagyrabecsült kolléga nyomán: egy talált tárgy megtisztí­tásának, egy félig elveszett, de más elemekben újra meglelt könyv föltámasztásának kísérletét, amely próba engem a vártnál jóval mélyebben húzott magába.

Utolsó két kérdésére: 1. Csodálkoznék. 2. Igyekszem a jövőben is mindig újabbat és újabbat nyújtani (ha lehet, nem ismételni) – ez a képekre is vonatkozik.

Kedves Paul!

Örömmel olvasom könyveit, s külön örömömre szolgál, hogy műveit megihlettem.

Jadviga című opuszában nyomokban Bovary­némat látom felfedezhetni, Fényképésze pedig az én Érzelmeim iskolájában véli megtalálni puha ágyát, oda van belevetve, ahogy ezt mainapság Maguk mondanák. Mondja, kedves Paul, a többi könyvemmel is találkozhatom majd műveiben? Szeretettel ajánlom figyelmébe a Salambót vagy uram bocsá’ a Bouvard és Pécuchet-t, már ha úgy érzi, elindul a teremtés kigúnyolásának útján is.

Egyébként, bár persze teljesen rendben valónak találom, hogy sok kollégám közül épp rám esett a választása, megértem, hogy nem az a bő vérrel folyó Fjodor Mihajlovics vagy az a száraztollú Thomas szánkáztatja a tollát vagy klavírját (vagy mifene írószerszám van most Maguknál), de meg tudná indokolni, miért épp én?, hiszen oly sokan vagyunk, akiket Ön beágyazhatott volna művébe. Vagy lehet, hogy nem csak engem használ fel a nagyok közül? Nem mintha féltékeny volnék persze, csak kérdem.

S engedjen meg egy mellékkérdést is, talán emlékszik, én Maupassant kollégámmal fákat rajzoltattam, hogy megtanuljon írni, írni és látni is persze. Ön mit rajzoltatna, vagy milyen írói gyakorlatokat végeztetne ifjú kollégáival e célból?

Örülök, hogy megismertem, sok sikert kívánok a továbbiakban is,

Gustave Flaubert

Kedves Mester,

hódolója vagyok, de kérem, tekintsük szavait kósza kísértésnek, válaszomat pedig holmi álombéli locsogásnak pusztán. Úgyhogy, bocsánat a pimaszságért, de kakaskukorékolásra méltóztassék halhatatlanságod mégiscsak szedni a sátorfáját, szóba-elegyedésünket pedig inkább elfelejteni.

Fenti kérdéseire jelen válaszom ezért nem is válasz, csak annak vázából egy-egy kusza vonás, s magam is komolytalannak vélem a kifogást, ezért Ön se higgye el, miszerint az Önével egy időben még további kilenc levélre kell haladéktalanul válaszolnom, ezért néznek ki így e zilált sorok, ahogy. Meg hazudok is. Holott ha egyszer igazán Önhöz fordulnék levéllel, azt bizonyára évtizedeken át írnám, végül pedig nem adnám föl. Ám ez most nem az az eset.

Mit is mondhatnék. Műveinek kamaszkorom óta vagyok élvező tisztelője, de a magányos olvasás erős benyomásain túl – később, érettebb fejjel – az olvasmányélmény másokkal való megosztása és értelmező tudatosítása is közelebb vitt az Ön művészetéhez. Ezekből négy tételt emelnék csak ki: Az Önről szóló számtalan írás közül Balassa Péter tanulmányait, az Ön magyar fordítójának, Gyergyai Albertnek az Érzelmek iskolájához írott utószavát (föl nem foghatom, hogy a Magvető miért spórolta ki a 2005-ös kiadásból), azokat a beszélgetéseket, amelyeket Réz Pállal folytattam (Gyergyai tanítványa volt, maga is franciafordító, Holmi című lapunk főszerkesztője), valamint Bán Zoltán András barátommal közös Flaubert-rajongásunk éveit, beleértve ama boros éjszakákat, melyeket javarészt az Ön művészetéről folytatott vitákkal töltöttünk el.

Ennyi talán elég is ahhoz, hogy miért éppen Ön – s miért nem X vagy Y. Nem szeretem az ilyen névsorolvasásokat, de ha már. Gondolom, halhatatlanságod érti tehát, hogy a magam részéről, igen, Önt inkább választom, mint mondjuk Balzacot, Dosz­tojevszkijnél egy fokkal szívesebben Tolsztojt (és persze Csehovot), Thomas Mann neve mellé pedig (őhelyette nem volna célszerű) hadd mondjam egy óriási magyar kortársáét: Móricz Zsigmondra gondolok, Erdély című trilógiáját és még vagy öt remekmű-regényét legalábbis Európa-szerte olvasni kéne. Nevét most azért is hozom szóba, mert éppen ő, Móricz a legerősebb példa rá, hogy – ha mondhatom így – nemcsak Önből merítek. (Az Ön szelleméhez méltatlan féltékenykedést, Mester, hadd tudjam be a szokatlan kísértői helyzet előnytelen csábításának, s ezzel felejtsük is el.) Hogy többi művei szintén soromra kerülnek-e – hát ki lát a jövőmbe?

Egyébként az íráshoz való viszonyát Ön az én számomra is követendően tette rokonszenvessé ama feladattal, melyet Maupassant-nak adott. Igyekszem tehát magam is megszívlelni, gyakorolni – akár tízszeri újrakezdéssel, át- meg átírással. Az intelemből persze nem az a fontos, hogy „fát”, hanem hogy „sokszor” – ezért a tárgy kiválasztását én rá is bíznám az ifjú kollégára.

Elismerő szavait, gondolom, jobb, ha csupán udvariasságnak tekintem – noha ezzel is lekötelez –, jókívánságait megköszönve és viszonozva örvend mégiscsak a találkozásnak:

Őszinte híve

Jaj, Édes Palikám,

a Klári néni vagyok a szomszédból, biztos emlékszel, Komlósról, és muszáj a segítségedet kérnem, itt járt valami újságíró, s azt kérdezte, hogyan lehetséges, hogy mi elfogadunk Téged mint írót, hogy büszkék vagyunk Rád, hogy még díszpolgárunkká is avattunk, hogy mi van itt Komlóson, hogy ez így történhetett, amikor mikor rólunk írtál, nem is minden komlósival bántál kesztyűs kézzel a könyvedben, máskor meg írsz erről-arról, amin megütközhetnénk, hát nem tudom, mit válaszoljak neki, mondtam, hogy mert szeretünk Téged, azt mondta erre, hogy ezt még gondolja végig, Klári néni, hát gondoltam, inkább megkérdlek Téged, mondjad el, hogy mi ilyen másfélék volnánk-e, olyan befogadó-e Komlós, s mindenki szeret-e?, vagy különféle emberek különféleképp vannak ezzel?, hát tudom én?!, nekem nem mondják, ha bajuk van Veled, várom a válaszod, Palikám, küldtem almásat is, remélem, megkapod, tudom, hogy szereted,

Klári néni

Már hogyne emlékeznék, drága Klári néni, mikor – tetszik emlékezni, hogy – a bőr válltáskámat, valahányszor elrongyolódott, ha otthon jártam, mindig Pista bácsi varrta meg, Isten nyugosztalja. Habár almásat akkoriban még nem kaptam Klári nénitől – annál inkább vagyok hálás érte most.

Szóval, Klári néni, köszönöm, ha szeretni tetszenek – mert én is viszont. De nem muszáj ám otthon engem mindenkinek elfogadni. Nyugodtan megmondhatja bárki – akár a riporternek is –, ha ő a maga részéről könyveimet nem olvassa, nem sokra tartja, más az ízlése (pl. inkább Kukorelly- vagy Grecsó-rajongó), büszkének pedig a komlósi kolbászra vagy a szlyuhovicára büszke, de nem énrám. (És most tekintsünk el – ha nem lehet is eltekinteni – a fölismerhetően-megfirkálás vétkeitől s az emiatti jogos sérelmektől.) A megtisztelő díszpolgári címet pedig úgy nyertem, hogy mint azt jól tetszik tudni, hősnőm párnáját Tótkomlóson vitte vászonra Deák Krisztina, s ez az aktus állítólag több riportermagnót és tévékamerát csábított oda, mint az előző évtizedekben összesen, amit a polgármester szerénységemnek óhajtott megköszönni – holott akkor a helyszínkiválasztó Romváry József díszlettervezőt illette volna inkább ez a cím.

Szóval énszerintem a komlósiak kedvesek és befogadóak ugyan, de szeretni ők se szeretnek bárkit, ami teljesen rendben van, és ezt őszintén be is vallhatják – még ha rosszul is esne, hogy engem éppen nem. De amikor jó szívvel gondolok haza – Klári néniékre csakúgy, mint Erka, Zsofka, Zuszka és Marka néniékre –, mégiscsak számíthatok talán némi viszonzásra, úgyhogy maradok szeretettel és örök hűséggel.

Kedves Závada Pál,

másodéves, nyelvészet szakos hallgató vagyok, a nyelvek egymás mellett élése érdekel leginkább, s figyelmembe ajánlották Kulákprését, amit nagy örömmel olvastam.

Örülök, kedves Marcell, ha megengeded, én vagyok az idősebb. S ha nem haragszol, e-mailedbe rögtön beleírok tömörítés-gyorsítás végett, mert elég sok a levél – bocs, Kohn most kivételesen nem dicsekszik.

Valami azonban nem egészen világos számomra, Ön hol magyar nyelvű leveleket idéz a könyvében, hol szlovák nyelvűt fordít. Van, hogy a levélíró csak egy sort vagy egy utóiratot ír szlovákul a levélbe.

Pedig nincs ebben semmi különös, nagyapám például, aki erősen törte a magyart, szlovákul rótta sorait a papírra, nagymamám viszont írásban is váltogatta a két nyelvet.

Ön kivételképp mutat be egy Sztálint szlovákul éltető táblát, mert a szlovák nyelvnek a helyi mozgalomban más példáját nem látja.

Úgy van.

Ugyanitt az írja, hogy a táblát vivő felvonulók a szlovák tannyelvű általános iskola előtt haladnak el (ez egyébként azt jelenti, volt magyar és szlovák tannyelvű is? Igen, azt.)

Más helyen az említi, hogy könyvének szereplői istentiszteleten voltak: szlovákon is meg magyaron is, megint másutt a rendőrségen szlovákul üvöltenek.

Vasárnaponként az evangélikus templomban a szlovák nyelvű istentisztelet 9-kor, a magyar 11-kor kezdődött, s ez így van a mai napig is. Ám a rendőrségen, ahol rendőr is, vétkes is ugyanúgy lehetett tót, mint magyar, a nyelvi váltások időpontjairól nem készült kimutatás – üvöltés tekintetében pedig mára már talán valamit változott a helyzet.

Kérdezném, valójában milyen szerepe volt a szülőfalujában a szlovák nyelvnek az ötvenes években, milyen a Maga gyerekkorában, s mi a szerepe ma? Mikor és kik használták vagy használják? Volt-e a szlováknak valami titkos, argószerű mivolta?

Ha csak olyankor nem, ha mondjuk két komlósi a pesti étteremben összesúgott, hogy a pincér ne értse, hogy teszem azt, piát inkább ne kérjenek, mert drága, hanem meghúzzák majd zsebből a laposüveget. Ám ha arra gondolsz, Marcell, hogy a hatalommal szemben jelenthetett önvédelmet mondjuk az adóvégrehajtók számára követhetetlen szlovák nyelv, akkor tévedsz, Tótkomlóson minden posztra jutott a tótokból. (Akik apparátusi nyelvként persze a magyart használták.) Éppen hogy a helybéli magyarok nem kerülhettek bármely pozícióba: a csak pár éve (1947-ben) betelepített, kollektív bűnösnek tekintett felvidéki magyarokat hatósági gyanú kísérte – s némi joggal: a helyi ’56-os forradalmi mozgolódásban aztán ők jártak inkább élen. A komlósi szlováknyelv-használat „romlatlan” első kétszáz évét követően a negyvenes évektől, a paraszttársadalom fölbomlásától kezdve fokozatos elmagyarosodás figyelhető meg. Tehát kevésbé volt ez még jelentős az ötvenes években – amikor a magyar nyelvet a hivatalban, az iskolában és részben a munkahelyeken használták, egyébként otthonra viszont megvolt még a tót –, de fölerősödött a folyamat a téeszesítéstől-iparosítástól kezdve a hatvanas-hetvenes években, és katasztrofális mértékűvé vált a nemzetiségi nyelv elvesztése már manapság.

S ha már itt tartunk, még egy kérdés: Ez a tabuképző, visszautasító, távolságtartó, félelmetes K betű a kulák helyett – nem idézte fel Önben Kafka K-ját? Ma már olvasóként nehéz nem odaértenünk.

De, nekem is eszembe jutott. Nagymamám viszont csupán szégyellte a fiának szóló levelében leírni a szóban forgó kifejezést, amelyet mint megbélyegzésük hívószavát joggal érzett undorítónak, így rövidítette K-ra.

Válaszait tisztelettel köszönve,
Korim Marcell, egy. hallg.

Palikám, Jadviga vagyok,

hallottam, lehet Hozzád kérdéseket intézni, hadd kérdjek valamit én is, régi kérdés lesz ez, mondd, miért hívnak engem Jadvigának?, mire utal ez a név? Szent Hedvigre? Másra? Olvastam egyébként, hogy Téreynél is „Meghűlt és meghalt Jadwiga” – divatba jöttem volna, vagy ez egy másik Jadv/wiga? S tu­dom, régebben sokan untattak azzal a kérdéssel, hogy miért vagyok olyan erőteljes asszonyság, de én csak kuncogtam ezen, aztán örömmel láttam, hogy könyveidben szelídülnek a nők, fatális asszony csak én maradok, de most itt van ez az új drámád Báthory Annával, kezdek féltékeny lenni.

S hadd kérdjek még valamit! Milota bátyád megnézte a darabodat a színházban, s nagyon hümmögött, a múltkor Schilling Árpád Fekete­or­szágát látta óvodai környezetben, most a tiédet ját­sz­­szák óvodások, ez miféle dolog tinálatok? A történelem szerintetek játék? Komolytalan dolog?

No, ne haragudj a kérdésért, Milota bácsinak beragadt a magnója, megyek, segítek neki, s kérlek, többet ilyen nővel, mint a Báthory, ne foglalkozz, megesz a féltékenység,

Jadvigád

Kedves J., ezt a kevéssé szokványos esetet, amely a kontextuális olvasatnak ennyire szemérmetlenül tör utat – miszerint kikelsz a fikció mocsarából, mint egy Vénusz a habokból, és levelet nyújtasz át nekem, amely e körülmények dacára sem ázott szét – teszerinted melyikünknek kéne elhitetnie a nagyérdeművel?

Első pár kérdésed egyébként nem is énrám tartozik – a nevedet, olvashattad, anyádtól kaptad (egyébként csak afféle ünnepnapi ékszer-keresztnévnek szánta – hétköznapra ott volt neked a Mária, de azt szabotáltad), hogy Térey kolléga pedig kit miért említ miféle néven, abban meg ő az illetékes.

És hogy erőteljes asszony, famfatális dáma? – ha nem haragszol, ez hencegés. Valamint leegysze­rűsítés – hát már csak jobban tudom, mennyire ellent­mondásosan vagy összetett (korlátozottan formátumos mivoltodat például temérdek kisstílűség ellensúlyozza, miként az őszinteségi rohamaidat az élethazugságod, stb.), de hagyjuk.

Ha viszont féltékeny vagy, hát az joggal lehetsz, mert B. Annának, fájdalom, a nyomába sem érsz. Egyrészt mert lábacskáját megvetni ő nemcsak hogy az életben – és nem csak a fejedelmi ágyakban –, hanem a történelemkönyvekben kezdte, és csupán később lépett át a fiktív szépprózakönyvek terébe, mégpedig nem kisebb bölény, mint kortársad, Móricz Zsigmond által. Az Erdély-trilógiát magad is olvashattad volna – Ondrishoz halála előtt a Tün­dérkert még eljutott –, de neked Móricz egy paraszt volt, hát mit tegyünk. Ezek után mit mondjak neked arról, Bethlen című darabom miféle jeleneteibe küldtem én B. Annát tovább, s milyen helyzetekben mely szavakat adtam a szájába? Egyszer például összecsapnak a nők mint vetélytársak – mármint hogy B. Anna és szeretőjének, Bethlen fejedelemnek a felesége, K. Zsuzsanna –, nem tudom, el tudod-e képzelni.

Milota Gyurka bácsit üdvözlöm – mégiscsak ti játszotok, ugyebár, közös térfélen –, de hogy ott lett volna az Ódry Színpadon? Összesen egy sorban ülik körül a játékteret a nézők, akik ily módon szinte személy szerint ismerik egymást – észrevettük volna, ha Milota jelen van. Nem lehet, hogy csak ugratsz? Egyébként meg milyen óvodásokról beszélsz?, és miféle történelemről mint játékról és komolytalanságról?!, mikor inkább éppen hogy megfordítva! És megbocsáss, de szerintem a te faggatózásod és féltékenykedésed az infantilis.

Mindazonáltal meg vagyok tisztelve, hogy kegyeskedtél érdeklődéseddel kitüntetni – ha kicsit jobban sietsz, tolmácsolhattam volna üzenetedet kedvenc szerződnek, mert épp az imént írtam G. F.-nek –, Isten veled.

T. Závada Pál!

A Ptk. 2007/1013. sz. „a szerzők lopásának és meglopásának tisztázása” irányában született rendelet alapján felszólítom, hogy 14 napon belül vallja be, melyik szerzőtársától mit s mennyit lopott, legyenek azok kortárs vagy hajdan élt szerzők, magyarok vagy külföldiek. Ez utóbbi esetben a fordítókat is jelölje meg.

Amennyiben idézet-bevallási kötelezettségének a levél kézhez vételétől számított 14 napon belül nem tesz eleget, a Ptk. vonatkozó rendeletei alapján fogok eljárni.

Kovácsné dr. Kardos Jusztina
jogász

Budapest, 2007. március 15.

K. Kovácsné,

nem tudom, kapott-e már meg nem írt, azaz nemlétező levelet, de most fog.

Úgyhogy ha azt olvasná, hogy „hiszen eddig is arról írtam, amire maga kíváncsi – csak emberi módon kell hozzám érdeklődéssel fordulni” –, akkor a szeme káprázna csak, de levélnek se híre, se hamva nem volna.

Tudniillik a maga pétékájának faggatását én inkább válaszra se fogom méltatni, bevallást benyújtani nem leszek hajlandó, keressen a saját keresőjével, ha akar, tűzze ki, amit talál, próbáljon kipellengérezni, ha képes rá, ítéljen el, büntessen meg, ha tud – ha pedig tényleg oda, a maga által vizionált 1013-as tébolyba jutnánk, akkor kifizetem, ha tudom, vagy leülöm.

De hadd csináljam a dolgomat legjobb belátásom szerint. Ha pedig házi feladatom igazán körültekintő (vagy egyszerűen csak: nekem tetsző) elvégzéséhez mások által (is) leírt szavakra vagy mondatokra, gondolatokra vagy egész történetekre is szükségem van (vagyis muszáj, hogy ott legyen az az egyszer már – vagy többször is – látott dézsa), akkor hadd ne hagyjam megkötni a kezem. Mert ennek semmi köze a magántulajdon szentségéhez, kedves Jusztina, itt a kultúrák rétegeinek évezredes egymásra rakódásáról van szó, amelyeknek elemei, darabjai, töredékei folyton keverednek, nedveik át- meg átjárják, fonalaik keresztül-kasul szövik egymást, azaz különválaszthatatlanok, szétszálazhatatlanok, s legtöbb darabkájuk nem rendelhető egy-egy jogos tulajdonoshoz – még ha bizonyos általunk egyberendezett szövegtestek fölé rendszerint joggal (és szerzői joggal) írjuk is oda a nevünket.

Ám írás attól soha még meg nem rövidült, hogy idézték – ellenkezőleg, hatóköre így csak tágult. Ha viszont valaki méltatlan célra, visszatetsző módon rántaná az idézett (jobb sorsra érdemes) szövegrészt a maga alantas szövegének közegébe – az eljárást ám illesse a bírálat szigora és az olvasók megvetése, de akkor is tartsa magát az ilyesmitől távol a hatóság jogi reglamája. Az idézeteket és forrásaikat, az idézés konkrét eseteit illetően pedig (amelyek korántsem hétpecsétes titkok, hanem nyilvános aktusok) szabad beszélgetést szíveskedjék ajánlani, kedves Kovácsné, ne pedig vallatást, se nem mondatok, félsorok, szavak hátára bélyegezendő hatósági pecsétet – az alkotói szabadság nagyobb dicsőségére. A törvény szigorával való fenyegetőzését pedig, egyezzünk meg, jobb, ha meg se hallottam, oké?

Ha tehát egy semmiféle magyarázkodásra rá nem szoruló ügyben olyasfajta érvelést vélne mégis az én tollamból olvashatni, kedves Jusztina, mint amit a fentebbi láthatatlan sorok tartalmaznak, akkor megkapta azt a bizonyos nemlétező levelet. Amelyet rögtön a kontyába is csatolhat, hogy messzire virítson.

Kedves Palink,

ott voltunk egy felolvasásodon, hallgattuk az új regényed részletét, s kicsit elszomorodtunk. Lehet, hogy már nem rólunk fogsz írni?

Még nem tudom.

Hogy inkább most Erdély iránt érdeklődsz?

Is.

Vagy lesz ebben a regényben is tót szál?

Nem lehetetlen, ám előre nem ígérhetek semmit.

S mondd, miért szerepel benne Csucsa? Ez valamiféle Ady-idézés? Borzalmak tiport országútján járunk majd? S esetleg lesz benne elbeszélő, aki „tetőn, ahogy mindég akarta, révedi által a szörnyűket”?

(A szerző vonogatja a vállát, olyasmit dünnyög, hogy „majd kiderül”, de a folytatás nem tartalmaz semmi érdemlegeset.)

Szeretettel,
Rolnik Johanna és férje, Jakab

Tisztelt Závada Pál,

regénytechnikus vagyok, szétszerelek, s összerakok regényeket, s nagy örömmel foglalkozom az Ön regényeivel, amelyeknek a szétszálazása, a regény felépítésének lejegyzése olykor nem kis feladatok elé állít.

Örvendek. Sajnálom.

Mondja, miért, hogy Ön teljesen hagyományos mondatszerkezetekkel dolgozik, a regény szerkezetét pedig mindig újabb és újabb csavarokkal látja el?

Miért, miért, mit tudom én.

Bonyolultabb struktúráknál előfordult-e, hogy elfelejtkezett egy szereplőjéről, más helyszínen hagyta, mint ahol megtalálta, vagy összekeveredtek-e Önben időpontok példának okáért?

Nem fordult elő.

Milyen eszközöket használ arra, hogy az esetleges hibákat elkerülje? Táblázatokat? Külön hely-idő feljegyzéseket?

Egyelőre még memóriát használok. Melynek segítségével igyekszem eligazodni papírjaim és fájl-jaim között.

S a legújabb, készülő regényében él-e majd valamilyen narrációs vagy szerkesztési trükkel?

No de kedves Elek, komolyan gondolja, hogy ha készülnék is ilyen „trükkökre”, ahogy maga fogalmaz, akkor itt most nekiállnék titkos eljárásaimat kiteregetni?

A. Z. Elek
regénytechnikus

Tisztelt Závada Úr,

a Novellistákat és Poétákat Védő Egyesület nevében kérdezem, nem érzi-e, hogy Ön regényíróként felelős azért, hogy mainapság a regényírás tartatik az írásművészet csúcsának, hogy ma minden rendes, mély érzésű és egyébként sikeres poétának, azontúl a kispróza mestereinek is szinte azt kell érezniök, hogy az írásművészet alacsonyabb fokán rekednek, ha regény írásával meg nem próbálkoznak.

Ön mindent megtesz azért, hogy alkotótársaiban eloszlassa ezt a – mondjuk így – „kisebbrendűségi érzést”, hogy a műfajok békés egymás mellett élését és egymás mellett fejlődését hirdesse?

Pók Egon
titkár, NPVE

Tisztelt Pók úr, Önnek én bevallom: Miként annyi min­denért nem – ezért sem teszek meg mindent. Szori.

Tisztelt Závada Úr,
Igentisztelt Írótársam,

Ön egy alkalommal akként nyilatkozott (és oda), hogy bár úgy állhatna elénk könyvével, mint népnemzeti író, s hogy a nemzeti irodalom befogadó kebelébe szeretné ajánlani művét.

Nem világos ez számomra, kik nem fogadják be könyvét? Hol szeretné elfogadtatni magát, ahol elutasításra talál? Van ennek az el nem fogadásnak megfogható jele? S kik azok, akik Önt elutasítják, mert mi például még olvasóköröket is tartunk Magából.

Tisztelettel és nagyrabecsüléssel,
Wass Rudolf
író, a Kéttollú Sas Szövetség elnöke

Kolléga úr,

nem panaszkodtam én semmilyen elutasítás miatt, keserűen ironizáltam csupán, ha mondhatom így. Azért ajánlottam fel könyveimet a „nemzeti irodalom” korpuszába, hogy előbb kitágítani javasoljam ezt a méltatlanul lehatároló kategóriát, hogy végül pedig majd fölöslegessé váljon mint megkülönböztetés. Hiszen magyarul író magyar író műve magától értődően része a nemzeti irodalomnak.

Egyúttal azonban fölvetettem akkor pár kérdést – talán emlékszik –, például hogy a kortárs irodalomban tényleg ott feszegetik-e igazán a nemzeti sorsproblémákat, ahonnan ezt a szekértábori szokásjog szerint várni szokás. Mert szerintem inkább épp olyan szerzők műhelyében, akiket sajnálatos módon nem szoktak besorolni a „nemzeti irodalom” alkotói közé.

Nyugtasson meg, kérem, ha Önöknél, Két­tol­lú­éknál minden további nélkül oda sorolják be őket. Kikre gondolok? Például a Hősöm tere, a Harmonia caelestis, A könnymutatványosok legendája, a Testvériség, a Zsidó vagy?, a TündérVölgy vagy a Párhuzamos történetek íróira. Igazán kíváncsi volnék, hogy az Önök álláspontja szerint például a felsoroltak vajon nem a magyarság – s egyben az egyetemesség – sorskérdéseit tárgyalják-e. Kezdve voltaképp a Sorstalansággal.

Válaszát várva üdvözlöm – úgy is, mint egy népnemzeti író vagy sem, és úgy is, mint egy ürge.

(A Gödör Klubban 2007. március 15-én elhangzott levélváltás írott változata.)

• Beszélő-beszélgetés

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges