Fenyő D. György, Takáts József, Závada Pál

Nyomtatóbarát változat

Fenyő D. György: Bevezetésképpen hadd beszéljek a magam olvasói élményéről. Háromszor olvastam a Noszty fiút: először harmadikos gimnazistaként, és hihetetlenül élveztem. Igazi naiv olvasó voltam: bosszankodtam, dühöngtem, halálosan izgultam, nevettem rajta – és nagyon szerettem. Másodszor egyetemistaként olvastam, lényegében elrontott és elidegenedett olvasóként: mindenfélét észrevettem benne, és semmi sem hatott rám. És most harmadszor, amikor is az öröm helyett vagy mellett elképesztő szorongást éreztem olvasás közben. Azt éreztem, hogy van benne valami irtóztató erő és nyomasztás, és – Mikszáth hasonlatát kölcsönvéve – úgy éreztem magam, hogy én is ott vagyok abban a pókhálóban, ami szövődik a regényben. A pók megpróbálja kivetni a hálóját, és ez a háló körém, az olvasó köré is fonódik.

Ti hogyan olvastátok? Hányszor, hányféleképpen?

Závada Pál: Hasonlóképpen voltam én is, mint ahogy te mesélted. Valamikor kis gimnazista koromban olvastam először, és persze azon túl, hogy az ember élvezte és belefeledkezett, egy csomó dolgot nem értett. Ez is hozzátartozik a naiv olvasathoz, hogy részben a történelmi ismeretek hiányoznak, részben az olvasni tudás. Talán negyedszer olvastam el most. Egyszer akkor is újraolvastam, amikor már írtam, és az volt a legfrenetikusabb hatás, ami nyomot is hagyott a szövegeimen. Most azért választottam, mert túl azon, hogy imádom Mikszáthot, tartozom is neki: kölcsönvettem a tollát, és azzal ékeskedtem. Egyrészt a Milota című regényemben, másrészt pedig neki köszönhetek egy színházi bemutatót a József Attila Színházban: a Különös házasságból darabot írtam.

Takáts József: Én is tartozom Mikszáth Kálmánnak, mert belőle élek. A XIX. század második felének magyar irodalmát tanítom az egyetemen, éppen ezért nem vagyok képes arra a kérdésre válaszolni, hogy hányszor olvastam, mert amikor tanítom, amikor Mikszáthról kurzust vezetek, akkor minden alkalommal dolgozok a szöveggel. A viszonyom hozzá már jó ideje nem olvasói jellegű viszony. Először valamikor egyetemistaként olvastam, és olyan nagyon, azt hiszem, akkor nem érdekelt. Mára pedig már kikerültem az olvasói szerepkörből, és az olvasóénál sokkal nyomorúságosabb szerepkörben vagyok, az elemzőében, akinek munkaköri kötelességei közé tartozik az olvasás, ennek minden szerencsés és szerencsétlen oldalával.

F. D. GY.: Hármunk tapasztalata ezek szerint legalább kétféle olvasási módon alapul: egy naiv, szerető olvasáson, és egy professzionálison. Vajon a regényből is fakad-e ez a kettősség, vagy csak az olvasókból?

Z. P.: Rengeteg az olyan regény, amelyre nem érdemes többféle olvasásmódot pazarolni, hiszen annyi sok jó könyv van. És nyilván ez nem ilyen könyv, hanem ahogy mondani szokták, mindig találunk benne újat.

T. J.: Én Mikszáthot roppant nagyra tartom; talán Mikszáthot tartom a legtöbbre, nemcsak a saját szakterületemen, hanem általában a magyar elbeszélő prózában. A Noszty fiú esete, illetve általában a hosszabb terjedelmű Mikszáth-regények kevésbé állnak közel a szívemhez, mint a közepes terjedelműek, amiket manapság kisregénynek nevezünk. Hoszszú elbeszélésekben szerintem Mikszáth jobb volt, de végső soron a Noszty fiú is mindig élmény. Az olvasó arra készül, hogy elolvasson egy regényt, aki viszont egyetemi órára készülve vesz elő egy művet, az célzottan készül valamire. Mivel már ismerem a szöveget, tudom, hogy bizonyos részeivel több dolgom lesz, mint más részeivel. Például úgy olvasom, hogy bizonyos narratív megoldásokat figyelek benne, mert rájuk szeretném irányítani a hallgatók figyelmét.

F. D. GY.: Milyen narratív módokat használ a könyv? Milyen elbeszélő Mikszáth? Vagy: milyen elbeszélői vannak a regénynek? Hányféle elbeszélője van? Logikus-e az elbeszélője? Ki és hogyan beszél benne?

T. J.: Mindenki tudja, aki olvasta a szöveget – márpedig ezt valószínűleg mindenki olvasta –, hogy olyan külsődleges elbeszélője van, aki nagyon sokat tud arról a világról, amit elbeszél, s a tudását, a hatalmát folyamatosan érezteti az olvasóval. Időnként következetlenül viselkedik, mint Mikszáth külsődleges elbeszélői nagyon gyakran, tehát időnként azt mondja, hogy „nem tudom, hogy pontosan mi játszódott le egy-egy szereplőm lelkében”, de nyolc oldallal később már leolvassa ugyanazon szereplő gondolatait. Valójában ez a következetlenség csak felerősíti, hogy itt egy nagy hatalmú elbeszélő dolgozik. A Noszty fiú esetében ez különösen így van. Vannak olyan Mikszáth-szövegek, például az általam nagyon kedvelt Prakovszky, a siket kovács vagy a Gavallérok, ahol az elbeszélő lelepleződik, esendőnek bizonyul. A Noszty fiú esetében nincs így. Ám ha hozzászámítjuk a regényhez az utószót, akkor már egy kicsit kérdéses lesz a dolog, mert az utószó, amelyben az író értelmezi a művét, egy kicsit gyanús szöveg (s ezért Mikszáth egyik legproblematikusabb megnyilatkozása). Könnyen lehet, hogy ironikus értelmezése a Noszty fiút létrehozó elbeszélőnek.

Z. P.: Ami az elbeszélő következetlenségeit illeti, úgy érzem, hogy Mikszáth hallatlan szabadságra tartott igényt. Engem ez lenyűgöz: egyszer azt látom, hogy hát ez meg miért nem lett elmesélve?, másutt pedig valami más, ami nem annyira tartozna oda – az meg milyen szépen, részletesen elmesélődik. Azért teheti meg, mert elvarázsol, azt közvetíti, hogy nem vagyok köteles nektek mindent az orrotokra kötni. Ami engem nem érdekel, nem olyan fontos nekem, vagy elfeledkezem róla (mármint hogy ő), az lemarad, más viszont beleíródik. A Noszty fiúban ilyen például Noszty Vilma ügye. Elkezdem olvasni, és engem érdekelne, hogy mi lesz a Malinka nevű jegyzővel szövődő viszonyából. Noszty Feri becsempészi Malinkát Vilma közelébe, még föl is húzzák az emelővel, be is néz a lány szobájába, Vilma fölsikolt, és itt mintha elvágták volna. Tehát ez az a hallatlan írói szabadság vagy önkény, amelyik joggal siklatja arra a tollát, amerre neki tetszik. Én ebben nagyon megengedő vagyok. Már csak azért is, mert egy rakás – ma akár posztmodernnek is minősíthető – gesztust lehet fölfedezni ebben az elbeszélői magatartásban.

T. J.: Mikszáth egyszer azt mondta, hogy az elbeszélésben az ő mesterei nem szépírók voltak, hanem történetírók. El lehet gondolkodni rajta, hogy miféle gesztus ez, hogy egy szerző, aki kizárólag fikciók létrehozásával foglalkozik, történetírókat nevez meg mestereként. Ha tudjuk, hogy a történetírásról akkoriban hogyan gondolkodtak azokon a közösségeken belül, amelyekben Mikszáth is élt, akkor sejthetjük, mit is jelent az író nyilatkozata. A történetírás olyan elbeszélőt feltételezett, akinek fölülről kell rálátnia a világra, amit elbeszél, ajánlatos neki megérteni minden nemű emberi cselekvést, ami a világban végbement, olyan szeme kell hogy legyen, mint az Istené, aki egyenlő távolságra van minden emberi gyarlóságtól, bűntől, hibától és szerencsétől, azaz fölülről néz le a világra. Ez Mikszáth-parafrázis volt, nem én találtam ki a szavakat. E témáról különben Karácsony Sándor írt annak idején roppant inspiratív, bár kicsit billegő gondolatfutamokat A cinikus Mikszáth című könyvecskéjében, ami szerintem a Mikszáthról szóló irodalomnak az egyik legérdekesebb darabja. Mikszáth elbeszélője gyakran ilyen fölülről látó elbeszélő. Ezért akar magának nagy szabadságot, ezért érezteti, hogy ő mindent megtehet elbeszélőként. Ritka, valójában szélsőséges elbeszélői magatartás az övé.

Z. P.: Ez azt is jelenti szerinted, hogy egyformán kritikusan tud rátekinteni saját úgynevezett pozitív és negatív hőseire – ahogy a „Spenót”-féle normatív irodalom-felfogás osztályozza őket? A „Spenót”-ban Kovács Kálmán a Mikszáth-figurák között megkülönbözteti az „előremutatóakat”, akikkel a szerző nem ironizál, és a korhadtakat, régieket, a dzsentriket, akiknek a bukását kegyetlen iróniával ábrázolja. Mikszáth a „Spenót” szerint előrehalad a kritikai realizmus felé, amelyből azonban sajnos sokszor visszacsúszik az anekdotikus romantikába.

T. J.: A „Spenót”-ban érvényesülő nagy elbeszélés a próza kritikai realizmus felé haladásáról és a visszacsúszásról ma már olyan mértékben elavultnak tűnik, hogy nem is nagyon érdemes beszélni róla. Annyira tematikus jellegű például a megformáltságnak a különböző szintjeire olyan kevéssé érzékeny értelmezésmód, hogy ma már működésképtelennek látszik. Ugyanez érvényes a dzsentrizésre is. Nem sokra juthatunk velük, mert a kiinduló tétel azonos lesz a végkövetkeztetéssel: „Mikszáth a dzsentri kritikáját nyújtotta.”

Z. P.: Azzal a korrekcióval, hogy időnként nem kritizálja, mert olykor bizony nagyon is elbűvöli őt a dzsentri, mondja Kovács Kálmán.

T. J.: A különféle szereplőkhöz mért egyenlő távolság arra emlékeztet, amit Tolsztoj kapcsán Radomir Konstantinovic´ írt: Tolsztoj azért zseniális író, mert minden hőse iránt ki tudja nyilvánítani a szeretetét. Nézzünk meg egy fontos szereplőt, például Tóth Mihályt. Már csak emiatt a par excellence apa miatt is itt volna az ideje, hogy a feminista kritikusok rábukkanjanak a Noszty fiúra.

Z. P.: Egy szörnyeteg ez a Tóth Mihály.

T. J.: Egy szörnyeteg, aki úgy gondolja, hogy ő egyedül meghatározhatja a lányának az életét. Nincs beleszólása az anyának sem. A saját feleségéből is bohócot csinál, amikor a Noszty-család számára színjátékot rendez. Értjük, értjük, hogy miért csinálja, akár még rokonszenvezhetünk is vele, de mégiscsak egy akarnok, aki azt képzeli, hogy az ő ítéletei, az ő akarata mindennél fontosabbak a világban. Túlzottan biztos az értékeiben, és ezt rémületesnek is lehet tartani, nemcsak rokonszenves harcnak az elnyomó társadalmi hatalommal szemben.

F. D. GY.: Mikszáth elbeszélőjében elsősorban azt szeretem, hogy nagyon tapintatos. Ez a mélyen emberi tapintat azt is jelenti, hogy érti a figuráit, de azt tartja, hogy van az életüknek / az életünknek egy olyan rétege, amire azt mondja, hogy abba ne nyúljunk bele. Álljunk meg! Erről ne legyen szó, mondja, nem illik nekünk kívülről leselkedőként az ablakon betekinteni! Ugyanez a tapintat van abban, hogy nagyon sok mindent csak jelez, és hallja, értse, aki érti.

Z. P.: Én óvatosabb volnék, hogy vajon az ilyesmit mindig szeretetből és tapintatból csinálja-e vajon. Mikszáth persze kedélyes, de az is eszünkbe jut, hogy talán nem mindig szó szerint kell olvasni – például az elbeszélő elmélkedéseit. Néha azon kapom rajta magam, hogy vajon nem a bolondját járatja-e velem, talán beugraszt, mórikál, vagy valamiféle okoskodást éppen lehet hogy parodizál vagy bírál, vagyis szerepet játszik, és ez hátha ugyanúgy része a fikciónak, mint a történet.

T. J.: Érdekes, hogy amit most az elbeszélőről mondtál, azt párhuzamba lehet állítani Noszty Feri regénybeli viselkedésével. Noszty Feri egy színész, teljesítményének jelentős része színészi teljesítmény kell hogy legyen. Szerepet játszik mindvégig, az utolsó pillanatig, amelynek a nézőközönsége elsősorban a Tóth-család. Egy előre megírt fikciót ad elő, s nem „saját magát adja”, ahogy mondani szokás. Ferinek a vérében van a színészkedés, szinte azonos azzal a szereppel, amit a fikció szerint el kell játszania. És így az erkölcsi megítélhetőség tekintetében más szintre is kerül, mint a többiek: immár mintha az lenne a kérdés, vajon a többieknek leesik-e a tantusz, hogy ez fikció, s nem a valóságos Noszty Feri. Mindez hasonlít ahhoz, amit az elbeszélőről mondtál, aki mintha a bolondját járatná velünk. Erre különben az utószó is kiváló példa. Az utószó nagy ívű teoretikus fejtegetés arról, hogy a regényírás ezentúl a riporthoz fog közelíteni, az újságírói műfajok és a valóság felé lép el a mese hagyományos műfaja felől. Ugyanakkor ha az ember belegondol, eszébe juthat, hogy ennek a regénynek van egy újságíró szereplője, aki riportokat ír, s ez a szereplő sosem ír igazat. A riport műfaja a Noszty fiú című regényben mindig hazugságot tartalmaz. A legfiktívebb, ha tetszik, a legmeseibb műfaj. Így az utószót nem lehet nem ironikusan olvasni.

F. D. GY.: Noszty Feri színjátékának azonban nemcsak Tóth Mari esik áldozatául, hanem – lassan kiderül – Feri is. Bizonyosan nem véletlen, hogy az a regény címe, hogy A Noszty fiú esete. Tehát nem Noszty Feriről van szó, hanem a Noszty fiúról, vagyis erről a Noszty-féle világról, a Noszty család-féle gépezetről. Feri időnként végrehajtja a terv következő lépését, időnként azonban nem, hanem valami rejtett őszinteség bújik elő belőle. A legelképesztőbb ilyen szempontból az a jelenet, amikor éjszaka már ott van bent összezárva Tóth Mari és Noszty Feri, és Feri elmondja Marinak, hogy a lány áldozatul esett, hogy nincs kiút, megtörtént a botrány. Aztán szép nyugodtan, békésen odavonszolódnak a kandalló mellé, ég a tűz benne, és elkezdenek beszélgetni. Szép csöndben, nyugodtan beszélgetnek, mintha a terv öt percre fölfüggesztődne, a hatalmi gépezet öt percre megállna.

T. J.: Ez így van szerintem is. Ötpercnyi angyali rész, ahogy ülnek a kandalló mellett. Nagyon figyelemreméltó elem, mert ugye a Mikszáth-regényekben ivarérett férfi és nő kettesben ritkán marad egyedül.

Z. P.: Illetve ha igen, akkor az a csúcskonfliktus magva, mint a Különös házasságban.

T. J.: És ilyenkor nagyon gyakran megváltoznak a szereplők, megváltozik az is, ahogyan az elbeszélő beszél róluk, érzéki lesz a szöveg, a szereplők megszépülnek, kívánatosak lesznek, elhagyják a társadalmi kontextusukat – öt percre. Például az Egy éj az Aranybogárban című műben – az egyik kedvenc Mikszáth-elbeszélésem – is van néhány pillanat, amikor a férfiról és a nőről leválik a társadalmi énjük, és csak nőként és férfiként vannak jelen. Nincs sok ilyen öt perc a teljes életműben sem. Érdekes kérdés különben, hogy miért. Gondolom, a társadalmi ábrázolhatósággal van kapcsolatban, azzal, hogy mi az, ami elbeszélhető és elfogadható egy adott társadalmi közegben. Van, amit el lehet beszélni, és van, amire csak utalni lehet.

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges