2016. április 6.
Ritkán olvasom az úgynevezett bulvársajtót, leggyakrabban a hírlapárusok pultjain és a boltok pénztársorában várakozva ötlenek szemembe címlapjaik. Lehet, hogy sokat vesztettem a mellőzésükkel, de mégis van egy olyan masszív elképzelésem, hogy a címsorokból már meg is értettem, mit is akarnak velem közölni.
2016. március 30.
(bevezetésül)
„És monda az Úr Sámuelnek: Fogadd meg a nép szavát
mindenben, a mit mondanak néked, mert nem téged útáltak meg, hanem engem útáltak meg, hogy ne uralkodjam felettök.”
Sámuel I. 8:7
Kende Tamásnak baráti szeretettel
A 2004. augusztus 25-ei kormányfőváltást történelmi fordulópontként értékelte a baloldali és Gyurcsánnyal inkább szimpatizáló magyar sajtó. Az öröm láthatólag nem csupán az új miniszterelnök-jelölt személyének szólt, hanem annak a váratlan fordulatnak, hogy úgymond „megmozdult a párt”.
Elmúlt az év vége, a nagy számvetések és fogadkozások ideje. Az idei év pedig elhozhatja az igazság pillanatát, Magyarország végre elfoglalja méltó helyét az egyesülő Európában. Lezárul tehát a rendszerváltás folyamata. Sokakat talán megörvendeztet, másokat inkább elborzaszt, hogy 2004. május 1-jén a Magyar Köztársaság miniszterelnökét Medgyessy Péternek fogják hívni, s vezetésével az MSZMP egykori nómenklatúrájának tisztes része bevonul Brüsszelbe, de a történelem nem ízlés dolga. Aki azt a napot megéli, elmondhatja, hogy valóban egy történelmi fordulat tanújává lett.
Ünnepelni kell. Ha nem lennének ünnepeink, nem lennének igazi értelemben vett hétköznapjaink sem, viszont a túl sok ünnep éppúgy hátul üt. Az ünnep ünnep voltát éppen az adja, hogy akkor a mindennapoktól eltérően viselkedünk. Az ünnepi rítus – szimbólum, amelyben viszont a mítosz által közvetített előidejű valóság mindennapi világa tárul fel. Fontos ugyanakkor, hogy az ünnep valóban arról szóljon, amit meg akarunk ünnepelni.
Március idusától áprilisig sok minden történt, sorsfordító dolog azonban egy sem. Magyarország szilárdan tartotta helyét a félperiférián. Prodi aggodalmai és az Amnesty International reklámkampánya nyilvánvalóan nem azonos súlycsoportba tartozó dolgok, üzenetük viszont ugyanaz. Bár a deklaratív megrovás elmaradt, Magyarország elvesztette a beléfektetett bizalmi tőke jelentős részét. Az erre adott kétségbeesett válaszok, a tagadás és az ellenkampány nem jelentenek újdonságot a számomra. (Másfél évtizede figyelem, ahogy Törökország bonyolódik bele ebbe a hínárosba.
Az 1999-ről 2000-re forduló éjszakát az Ernst Múzeumban töltöttem, együtt mindazokkal, akik ma a budapesti értelmiségi társaság krémjének tartják magukat, s akikről a XXI. századvég majd eldönti, hogy maradt-e utánunk legalább két mondat. Az éjszaka nehézkesen indult, hogy aztán éjfél után tényleg elkezdjem magam jól érezni egészen addig, amíg – immáron a Tütü Tangó pincéjében – bele nem találtam ülni egy kosárnyi lemezbe. Nem kívánom senkinek azt a három másodpercet, amíg tisztáztam magamban, hogy a történtek ellenére is érdemes-e még családalapításra gondolnom.
Éppen egy éve, hogy Jelcin elnök átadta a hatalmat megbízott utódjának, Vlagyimir Putyinnak, s azóta túl vagyunk már a 2000. március 26-i orosz elnökválasztás következményein is. Kialakult a hét elnöki megbízott által irányított elnöki körzet, befejezéséhez közeledik a felsőház átalakítása. Megvalósult az adóreform. Az Oroszországi Adóügyi Minisztérium jelentése szerint 2000. június végéig a költségvetési törvényben előirányzottakhoz képest valamivel több mint másfélszer nagyobb bevételhez juttatta a központi költségvetést az „adóminisztérium”.
Mottó:
„Amit mondasz, abban lehet, igazad van,
de ahogy mondod, abban semmiképp!”
(Dobrovits Aladár Falus Róbertnek, számtalan alkalommal)
(Tiszteletkör) Tamás Gáspár Miklós vitathatatlanul azon szerzőink egyike, akiknek nem kell félniük a teljes és végleges haláltól. Biztos lehet benne, hogy emléke, híre-neve túléli őt. Műve, ha ércnél nem is maradandóbb, bizonyosan elég ahhoz, hogy két hazában is fennmaradjon.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
1 hozzászólás
Friss hozzászólások
5 év 37 hét
8 év 10 hét
8 év 14 hét
8 év 14 hét
8 év 15 hét
8 év 16 hét
8 év 16 hét
8 év 18 hét
8 év 19 hét
8 év 19 hét