Dobrovits Mihály

Március idusától áprilisig sok minden történt, sorsfordító dolog azonban egy sem. Magyarország szilárdan tartotta helyét a félperiférián. Prodi aggodalmai és az Amnesty International reklámkampánya nyilvánvalóan nem azonos súlycsoportba tartozó dolgok, üzenetük viszont ugyanaz. Bár a deklaratív megrovás elmaradt, Magyarország elvesztette a beléfektetett bizalmi tőke jelentős részét. Az erre adott kétségbeesett válaszok, a tagadás és az ellenkampány nem jelentenek újdonságot a számomra. (Másfél évtizede figyelem, ahogy Törökország bonyolódik bele ebbe a hínárosba. A török sajtóban lassanként már axióma lesz, hogy a nyugati közvélemény éppen Törökország felzárkózási kísérleteire válaszol ilyen módon.) A sértettség nyilvánvaló, ne feledjük el azonban, mi is a Magyarországgal szemben folytatott kampány célja. Nem arról beszél, hogy Magyarországon megtörtént valami, hanem azt sulykolja a néző gondolkodásába, hogy Magyarország olyan ország, ahol megtörténhet ilyesféle atrocitás.

Az AI válasza e szempontból kertelés nélkül őszinte. Nem tudnak, s nem is akarnak konkrét esetekre hivatkozni. Arra akarják felhívni a figyelmet, hogy Magyarországon általában történnek rendőri túlkapások. Ez akkor is szimbolikus üzenet, ha tudjuk, hogy az AI nem csak Magyarországot vette célba. Magyarországon kívül az új AI-kampány elsősorban olyan országokra igyekszik koncentrálni, amelyek a közvélekedésben civilizált és humánus rezsimeknek tűnnek.

Próbálkozhatnék én most annak örülni, hogy éppen „ezek” kormánya alatt hullott az áldás Magyarország nyakába, ettől azonban két alapos ok tart vissza engem. Az egyik, hogy a jelenlegi kormány megmaradása vagy bukása közömbös a külső bizalom szempontjából. Mikuláš Dzurinda hatalomra kerülése sem sokat változtatott Szlovákia Mečiar alatt eljátszott presztízsén. A másik ok, amiért nem örvendezhetek: hogy a gond nem most kezdődött. Közel negyedszázada jelzik ezt azt ország krónikus bajai között. A cigánykérdés már a Kádár-érában bekötetlen sebként virított az ország arcán, s azt is régóta tudjuk, hogy a rendőri szervezetek munkáját is alaposan át kellene szervezni. A jól fizetett, professzionális, polgári arculatú rendőrség kialakítása helyett továbbra is maradt a rosszul ellátott, s eseti tehetetlenségét csendőri hatalmaskodással álcázó szervezet. Ez egyben a rendszerváltás évtizedének általános vesztesége is. Azé az álságos közmegegyezésé, amely tűrte, hogy a kádári korszak „megalvadt struktúrái” köztünk maradjanak. Ebből a szempontból töretlenül folytatódott a kádári korszak „fenn az ernyő, nincsen kas” politikája. Miközben a magyar politikai elit fennen hangoztatta, hogy nálunk viszonylag a legjobb, a nagy nyilvánosság előtt omlott össze az ország maradék infrastruktúrája. Hadra foghatatlan a honvédség, gyógyíthatatlan beteg az egészségügy, bárdolatlan az oktatás. Miközben Magyarország a nagypolitika szférájában sikerrel hozott létre egy nyugati típusú, polgári demokratikus intézményrendszert, a közpolitika alatti intézményrendszer és a társadalom szervezete lényegében érintetlenül megőrződött. Sőt, 1990 tavasza óta minden győztes politikai erő úgy került hatalomra, hogy elhitette, megőrzi a Kádár teremtette torz társadalmi viszonyokat.

A Fidesz-MPP győzelme éppen azzal magyarázható, hogy elhitette, az egykori radikális ifjak, ha kell, virtiglibb kádárizmust képesek csinálni, mint Kádár utódai. Szavukat be is tartották. A jelenlegi kormányzati ciklus gesztusaiban kevés az újdonság. Jószerivel azokból a patronokból építkezik, mint amelyekből a Kádár-éra hazafiassága. Mindössze úgy tesz, mintha nem e régi patronokat próbálná újratölteni.

Ha eltekintünk a „keresztény Magyarország” ígéretétől, Kádár Magyarországa egyre lelkesebben fedezte fel a nemesi-rendi Magyarország örökségét, s ezen az alapon igyekezett, a lengyelekre és a csehekre kacsintva, kihangsúlyozni azokat a különbségeket, amelyek a hasonló előzményekkel nem rendelkező, parvenü szövetségesek népi nacionalizmusától elválasztják.

Magyarország annyiban volt sajátos képlet, hogy itt valóban létrejött egy, a kádári közmegegyezést elfogadó, deklaráltan nem kommunista réteg. Ők jutottak diadalra 1990-ben. Hívhatjuk bár megvetően az osztályvezető-helyettesek forradalmának, az Antall-kormány egy tiszta technokrata fordulat jelszavával jutott hatalomra, s a saját, teljes őrségváltást követelő radikálisainak esett áldozatául. A választási sikerét jelentő szerep, „a nyugodt erő” voltaképpen a kádári közmegegyezés „kommunisták nélküli” folytatását ígérte, amikor az egykori állampárt ifjútörökjei deklarálták e közmegegyezés végét. Bár hosszú és kacskaringós út vezetett idáig, a jelenlegi „kétosztatú” hatalmi tér igénye azt jelenti, hogy e két csoport osztozna a magyar politikai mezőn. Természetesen ez még nem véglegesen eldőlt játszma. Igaz, a két nagy párt már eldőltnek tekinti.

Voltaképpen erről szólt időszakunk legkiemelkedőbb eseménye, a dabasi választás is. Bebizonyosodott, hogy a magát a „koalíció kurvájának” nevező MIÉP nélkül aligha megy a jobboldal szekere, ráadásul az is nyilvánvalóvá vált, hogy a párt a kialakuló új leosztás elleni tiltakozásból egész jól meg tud élni. A magyar politikai élet közepe jelenleg valóban üres, s csak egyetlen párt hirdeti, hogy a jelenlegi hallgatólagos közmegegyezés tarthatatlan. A MIÉP körül kikristályosodott csapat éppen annak köszönheti sikerét, hogy folyamatosan napirenden tartja az elitváltás helyett a rendszerváltás jelszavát, bár már Antallékkal is szembekerült miatta. Ezzel nyilvánvalóan hiteltelenít minden, az alvadt struktúrák likvidálására irányuló kísérletet.

Ráadásul úgy, hogy a feltörekvő fiatal generációk szemében ők az egyetlen párt, amelyik deklaráltan szembehelyezkedik velük. Márpedig 2002-ben már az 1984-ben született generáció lesz első választóvá, az első csapat, amelyik számára Brezsnyev és Kádár a történelem árnyait jelenti csak. A róka fogta csuka tipikus esete, ahogy a szélsőjobb beszély megakadályozta, hogy a kádári közmegegyezés mindent túlélő hálózata széttépessék, jelenleg pedig éppen az ez elleni fellépés csinál létjogosultságot a szélsőjobbnak.

Egyébként azt, hogy a kádári korszak mennyire mélyen irányítja még a mai napig a magyar társadalmat, elegendő egy tényezőt idézni. A magyar falvak többségének polgármestere voltaképpen az 1990 előtti tanácselnök. Ez egyfelől azt is jelenti, hogy Magyarországon a falusi közigazgatás pártfüggetlen, másfelől viszont arra is figyelmeztet, hogy egy évtized is kevés volt egy másik falusi elit kinevelődéséhez. Ez később súlyos következményekkel járhat még.

A magyar falusi társadalom állapotairól árulkodik az is, ami a tiszai árhullám után történik. Tetszetős elmélet, miszerint a hirtelen árvizeknek okozója, hogy lelketlen szomszédaink tarra vágják a kárpáti fenyvest. Hazug és álságos kijelentés ugyanakkor, hogy ez ellen nincs védekezés. A Kárpátokban nem a rendszerváltással kezdődött a fakitermelés. A károk távoli oka lehet ugyan ez, a tényleges okokat azonban nem a határokon túl kell keresnünk. Magyarország hagyta magukra a felső-tiszai falvait, Budapesten élnek azok, akik számára Márokpapi vagy Tivadar körülbelül annyira egzotikus helyek, mint Afrika szarva. Ez természetesen megint csak félperiferikus tünet. Törökországban hallhattam hasonló történeteket a „kelet”, azaz Kelet-Anatólia vad viszonyairól.

A félperiferikus ország értelmiségét és polgárságát ugyanis nem az mozgatja, hogy hazája jobb létéért küzdjön, hanem hol azt bizonygatja, hogy – honfitársai nagy tömegével szemben – ő a civilizáció támogatandó letéteményese, hol pedig azt igyekszik hangosan bizonygatni, hogy az elé tartott tükör lám csalóka, a gond nem is akkora, mint amekkorára felfújják azok, akiknek semmi sem drága, ha a haza tüzénél saját pecsenyéjüket sütögethetik. Többé-kevésbé ezt láthattuk a zámolyi kivándorlók ügyében. Miközben a kormányzat látványos akciókkal igyekezett tisztára mosni az összemocskolt ágyneműt, a magyar értelmiség színe-virága Párizsba írt köszönő levelet. Ez kétséget kizárólag imponáló gesztus egy diktatúrában. A szabad köztársaságok sajátossága azonban az, hogy maguk képesek megoldani ügyeiket.

A felső-tiszai árvizek tíz év felelőtlen nemtörődömségét tették láthatóvá, amit még tovább fokozott az a kormányzati ígéret, miszerint az állam, ha kell, az eredetinél jobb minőségben építteti újjá az összedőlt otthonokat. E kezdeményezés nyilvánvalóan tetszetős, hiszen valóban nem egészséges ítélőképességű ember, akinek nem szorul össze a szíve honfitársai oktalan szenvedésén. Csakhogy aki az elhanyagolt gátak mellett, az ártereken, nem megfelelő műszaki állapotú házakban lakik, gondolhatja akár azt is: ő csak jól járhat. Ha jön az ár, az állam mindent helyrehoz, így keresve cinkosokat a saját felelőtlenségére, elvégre a vízügyek elsősorban állami feladatot jelentenek. Illetve – figyelembe véve az elszántott csatornákat – községit. E célra viszont dőlnie kellett volna a célzott támogatásnak, tudjuk, miért: a Kárpát-medence vízrajza nyolcadikos tananyag.

Ami a Független Kisgazdapárt jelenlegi, hosszú haldoklását illeti, ugyanezt kell a háttérben látnunk. Nem az a lényeg, hogy egy nagybeteg öregember meddig képes még az orránál fogva vezetni a magyar politikai mezőnyt, hiszen tudható, hogy politikai karrierjének napjai megszámláltattak már. Sokkalta fontosabb kérdés, honnan került ki az a „sajátos kisgazda szavazóréteg”, amely biztosan állt ki e mögött az ember mögött. Túl az agrártársadalom ügyeskedőin, Torgyán szavazatait ugyanaz a falusi reménytelenség adta, amelyik most a tiszai gátak romjain kuporog. Az a kérdés, miért érzi magát olyannyira elhagyatva. Miközben fennkölt beszédeket tartunk az európai mezőgazdaságról, voltaképpen nem történik semmi. Magam március idusán csodálkoztam el azon, hogy mezőgazdaságunk szakértője konzekvensen a farmok tájalakító szerepéről beszélt. Az eredetileg tanyás birtokost jelentő angol farmer szó nemcsak arra utal, hogy szótárunkból kikopott a birtok, az üzem, a tanya, a telek szó, de arra is, hogy a mesterkélt szóhasználat fogalmi bajokat is takar. A jelenlegi magyar politikai elitnek egyszerűen nincs értelmes elképzelése arról, mi történjék a Kádár-kori mezőgazdaság romjaival. Ez természetesen érthető. A nagyüzemek maradékába kapaszkodó falusi munkavállalót csak iszonyatos tőkeinjekcióval lehetne önálló birtokossá tenni, e birtokok jelentős részét is elvinné a verseny. Erre egyébként már annak idején rámutatott a Népszava jeles közgazdasági szakírója, dr. K. Havas Géza is. Ez a szerző, aki a mai köztudatban legfeljebb, ha Örkény dr. K. H. G.-jaként él, s akit holtában háttérbe szorított mártírtársa, Bálint György, már a második világháború előtt felhívta a figyelmet arra, hogy a mezőgazdasági kisüzem szükségszerűen bukásra van ítélve, s ezért nem a nagybirtok felosztása, hanem korszerűsítése és a felszabaduló munkaerő elhelyezése a követendő út.

A lelkünkben élő kép nyilvánvalóan a saját birtokán gazdálkodó boldog mezőgazdáé, a valóság azonban más. A politikai kép, amelyben ott áll az elavult, feudális örökséggel terhes nagybirtok, valamint Nagy Imre, a földosztó miniszter, majd mártír miniszterelnök, s két ellenlábasa, a kuláklistázó és padlássöprő Rákosi Mátyás, valamint a hatvanas évek téeszesítését végrehajtó Kádár János, nyilvánvalóan megerősíti azt a lelki benyomásunkat, hogy az egyéni gazdálkodás szép, igaz, járható út. A valóság azonban azt mutatja, hogy még a koalíciós idők felvirágzó egyéni gazdálkodása is csak egy rekonstrukciós konjunktúra viszonyai mellett, erős állami bábáskodással tudott sikereket elérni.

Torgyán sikerét éppen az adta, hogy azt a falusi társadalmat vetítette elő, amelyet népmeséinkből ismerhetünk. Politikai mutatványának külsőségei vitathatatlanul a harmincas–negyvenes évek „népbarát” politikusáé, aki autójáról leszállva, lovas kocsin megy beszédet tartani, hogy azután a többiekkel együtt kanalazzon a jóféle bográcsosból. Rosszullétének hivatalos indoklása, miszerint a látóképi csárda pacalpörköltje ártott volna meg neki, voltaképpen a varázsló köpenyének lefoszlását jelenti. Azok a gesztusok, miszerint Torgyán épp aludt, amikor a miniszterelnök nála járt, de jó szívvel fogadta Horn Gyulát, csak a habot jelentik a tortán. Viszont, ennek ellenére, továbbra sem látunk megoldást a falusi társadalom bajaira. Maradnak tehát a gesztusok, miszerint a tönkrement házakat újjáépítik, de hogy lakóik miből élnek majd azután, erre a kérdésre még adós a válasszal a jövő.

Az elmúlt hónap szociális tényei közé tartozott az a közfelháborodás is, amivel a szakszervezetek az új munkajogi szabályozást fogadták. Ez ügyben is lehetnek kifogásaink. Úgy tűnik, szakszervezeti uramék elfelejtették a tételt, miszerint a munkabér a munkaerő ára. Ez azt is jelenti, hogy a munkabérért dolgozni kell, mégpedig a törvény adta lehetőségek határain belül ott, akkor és annyit, amennyit a munkaadó elvár. A munkaadók sem vonultak az utcára a negyvenezres minimálbér kikényszerítése ellen.

Liberális szemmel két kifogásunk lehet. Az egyik az, hogy az állam kétszer is beavatkozott a munkaerő-piaci viszonyokba, s egyiket sem tarthatjuk elméletileg helyesnek. Másfelől viszont, s ez a szomorúbb, mindkét alkalommal a józan belátás helyett volt szükség állami erőre. A jelenlegi, alig valamivel több mint száz dolláros minimálbér éppúgy nem tartható túlzónak, mint az, hogy cserébe a munkáltató valóban rendelkezzen az általa eltartottak munkaerejével. A bajok oka nyilvánvalóan megint a túlhordott struktúrákban van.

Nyílt titok, hogy a kötelező minimálbér voltaképpen fikció. A nyomorúságos összeg, a különféle terhek mián, így is halmozottan jelentkezik a munkáltató kosarában, aki, ha csak teheti, inkább kézből és zsebbe fizet. A munkavállalók, különösen azok, akik még a régi feltételek között kezdtek el dolgozni, az új törvényi szabályozástól nem a rekreációs idejüket féltik. A kádári „közmegegyezés” szerint ugyanis a szabad idő nem pihenésre szolgált, hanem szabadpiaci munkára. Akár pénzért, fusiban, akár természetben. A telek, a barkácsműhely Magyarország lakossága számára továbbra sem a kikapcsolódás, hanem a pluszmunkával kicsikart életszínvonal-növelés színhelyei.

A kormány szándéka ugyan dicséretes: visszaszorítani a szürke gazdaságot, legalább minimálisan rákényszerítve a munkapiaci szereplőkre a szabályszerű viselkedést. A megvalósítás módja azonban elfogadhatatlan. Ahelyett, hogy elbúcsúzna az ésszerűtlen és a valóságban behajthatatlan terhektől, s új, korszerű szabályokkal igyekezne jogkövető magatartásra késztetni a munkapiaci szereplőket, váltig ragaszkodik a halott szabályokhoz. Ez pedig megint csak a félperiferikus országok sajátsága. Azoké, amelyekben a bürokrácia a saját létének garanciáját látja az avult szabályokban. Ezért az utolsó leheletéig ragaszkodik a saját, feleslegessé vált szerepéhez. A Fidesz-MPP vezette koalíció, azzal, hogy bevezeti a főtisztviselői kategóriát, még erősíti is a bürokrácia szerepét.

Nem újdonság a státustörvény sem (lásd még erről összeállításunkat a Játéktér rovatban). Nyilvánvaló az is, hogy gesztusértékű. Hasonlóan az árvízkárok állami helyreállításának ígéretéhez, érzelmileg nem lehet támadni. Közeli jó barátságunk okán magam is jó néhányszor végigszenvedtem, hogyan kering a magyar stilisztika hetvennégy éves, kolozsvári illetőségű atyja a magyar idegenrendészet útvesztőiben.

Aki csíki, felső-tiszai vagy délvidéki magyarként reszketett már az anyaország határrendőrei és hatóságai előtt, az nyilvánvalóan megkönnyebbüléssel fogadja a hírt, hogy ezentúl hatósági igazolványt kap, miszerint őt nem lehet Magyarországon „lebüdösrománozni”. Viszont van itt más bökkenő is.

Túl azon a szintén érzelmi zavaron, miszerint az újonnan bevezetendő magyarságigazolás és a mellé rendszeresített „magyar házastársa” és „magyar gyermeke” papír meglehetősen kellemetlen emlékeket ébreszthet, reális kifogásaink is lehetnek. Nem tekinthetünk el attól, hogy szomszédaink megkérdezzék, mi jogon tesz Magyarország különbséget az ő állampolgáraik között. Erre persze nyugodtan mondhatnók mi is azt, hogy Magyarország elfogadja, ha ők is hasonló kedvezményekben részesítik a magyar fennhatóság alatt maradt nemzettestvéreiket. Clemenceau-nak hála nem jelenthet ez tömeges problémát mifelénk. A valós veszély nyilvánvalóan az, hogy Magyarország a határok légiesítését alapvetően egyoldalúan gondolja megvalósítani. Miközben úgy tekint a saját keleti-délkeleti határaira, mint egy ostromlott vár falára, eleve kiválasztja azokat, akiket adott esetben hajlandó átengedni. Illetve, voltaképpen őket sem.

A jelenlegi státustörvény legnagyobb furcsasága az, hogy engedi az állami hatalom privatizálását. Nem az kap ugyanis határon túli magyarként státust, aki azon állam hatóságai előtt vallotta magát magyarnak, amelynek polgára. Egy ilyen gesztus ugyanis nyílt vállalás, amelynek akár kockázatai is lehetnek valamikor. Jelenleg a fortélyos félelem igazgat. A határon túli magyar státusa iránti alázatos szuplikációkat valamely helyi magyar szervezethez kell benyújtani, amely szervezet az ajánlást közvetlenül juttatja el a budapesti Belügyminisztériumba.

E törvénytervezet senki által nem választott és senki által nem ellenőrzött testületek kezébe ad közfeladatokat. Ezt megfejeli azzal, hogy az eljárás az érintett feje felett zajlik. A jelenlegi magyar kormányzat eleve úgy számol, hogy például Romániában mintegy 6-800 ezernyi magyarságigazolás talál kérelmezőre. Ez kevesebb, mint a fele annak a számnak, amivel Magyarországon az erdélyi magyarságot számolni szokás. Ráadásul, ez az igazolás is csak egy adott ideig lesz érvényes. Ezért a kiszámíthatatlan procedúráért cserébe a határon túli magyarság legfőbb privilégiuma az lesz, hogy legálisan vállalhat évente három hónapig munkát Magyarországon. Azaz, a törvény csak szentesíti az eddigi gyakorlatot, törvényesítve a határon túlról ingázók alkalmi munkavállalását. Nagy valószínűséggel gondolhatunk viszont arra, hogy szülőhazájában pedig ellátatlan marad. Elvégre, évente három hónap abszencia nem toleráltatik könnyen sehol.

E furfangosan szerkesztett törvény voltaképpen a helyi magyar elit és a mindenkori budapesti kormányzat függésében tartott idénymunkás-hadsereggé degradálja a határon túli magyarság tömegeit, akiknek nagy része számára valószínűleg még ez is enyhülést jelent a nyomorúságos hazai körülményei közepette. Ugyanakkor, a háromhavi türelmi idő leteltével marad az illegalitás, vagy pedig az otthoni idénymunka, netán a tétlen várakozás.

Az összes többi kedvezmény minimális. Az évente egyszeri vonatjegy és a húszezer forintos segély jószerivel koldusbot. Tekintve, hogy a rendelet által elvárt magyar iskoláztatást folyamatosan nem ellenőrzik, elvben előfordulhat, hogy egy dél-szlovákiai szülő egyszerre vagy egymás után vegye fel a státusmagyaroknak járó magyar segélyt, valamint az Anna Malíková által a határvidéken gyermekeiket szlovák iskolába járató szülőknek követelt hatezer koronát.

Ugyanakkor kérdéses, mi lesz azokkal a magyar szórványokkal, ahol nincs magyar iskola. Mi történjék a csángókkal, mi történjék a Zobor-vidékiekkel, vagy éppen mi történjék azokkal, akiket sorsuk rendelése a tömbben lakó magyarságtól távolra vetett? Aki Prágába került, netán Giurgiuban hajós, már nem lehet magyar? Hová soroljam barátomat, akit színmagyar családja annak idején német elemibe járatott Kolozsváron?

E törvény igazi sajátossága voltaképpen megint a magatehetetlenné degradáltak állami gyámolítása. Sajátságosan szomorú: miközben jogos a panasz, hogy az aradi munkahelyeken máris röpködnek az epés megjegyzések a státusgyámolítottak irányába, az ottani magyar közösség máris attól reszket, nehogy már a szegény dádé is a magyarba adja a purdéját, s kaphasson húszezer forintot. Pedig az ő sorsát talán még meg is változtathatná ez az adomány.

Április a magyar belpolitikában sem hozott igazi változást. Azt, hogy Kövér László helyére Pokorni Zoltán lép a Fidesz-MPP elnökségében, nem fogadhattuk a friss híreknek kijáró érdeklődéssel. Eldöntött tény volt, hogy a radikális kijelentései miatt a nagypolitikából fölfelé buktatott Kövér László helyett valaki másnak kell a választási vizekre fordítani a Fidesz-MPP hajójának orrát. Pokorni Zoltán több szempontból ideális jelölt. Új fiú, aki az 1994-es vereség után került be a csapatba, s így nem kötődik szorosan a belső maghoz. Ugyanakkor, derus, kiegyensúlyozott és ideális konfliktuskezelő egyéniség. Magam sem kívánnék jobbat, ugyanakkor tudom, hogy a jelenlegi leosztásban a Fidesz-MPP elnökének lenni inkább protokolláris, mint napi politikai feladat.

A Fidesz-MPP politikai arculatához kötődik egy másik kérdés is. Ne feledjük el, hogy miközben Orbán és csapata néha duzzogva, s az ország valódi jelentőségét igencsak felértékelve, de azon erőlködik, hogy Magyarország elismertesse a saját szerepét az euroatlanti integrációban, addig a MIÉP eleve tagadja ennek szükségességét.

Az osztrák példa annyiban sántít, hogy az osztrák szavazópolgár a legvégén egy hosszú kétpárti tehetetlenség miatt törődött bele annak a Szabadságpártnak a térnyerésébe, amely egyébként évtizedek óta erős és komoly bázissal rendelkező pártja volt az országnak, ráadásul éppen az általa hordozott fenyegetés tartotta össze hosszú ideig a nagykoalíciót. Jelenleg Magyarországon távolról sem szükségszeru az MSZP és a Fidesz-MPP összefogása ahhoz, hogy megállíthassák Csurkát.

Sokkalta elszomorítóbb volt az április a Fidesz-MPP melletti másik nagy párt szempontjából. A Magyar Szocialista Pártról van szó. A Köztársaság téren nincsenek új arcok. A késő-kádári MSZMP ifjútörökjei (az „új undokok”) belharcait láthatjuk. Ez akkor is elszomorító, ha tudjuk, hogy van köztük különbség. A csapatból különösen feltunő Medgyessy Péter visszatérése. Az ő esetleges miniszterelnök-jelöltsége nyíltan azt az üzenetet hordozná, hogy a szocialista párt visszatért a kései nyolcvanas évek politikai hitvallásához. Miniszterelnöksége voltaképpen a késő-kádári apparátus diadalmenetét jelentené.

Mivel nem feladatunk a jóslás, zárjuk ezt az összefoglalást egy édesebb témával. Magyarország, Győr városa és a világ munkásosztályának együttes fellépése megmentette a Győri Kekszgyárat.

A méltán világhírű magyar vaníliás karika érdemeit nem lehet elég nagyra becsülni. Nem csak finom, de a tudománytörténetbe is beírta a nevét. A Microsoft programok magyarításában részt vevő programozóink annak idején a győri keksz, a hírek szerint a vaníliás karika csomagolását használták bizonyítékul arra, hogy a magyar hosszú ő valóban használatos írásjel, amelyet nem lehet mással helyettesíteni. Illő tehát, hogy mi is megvédjük kedvelt csemegénket.

A siker értékét nagy valószínűséggel az sem csökkenti a szemünkben, ha tudjuk, hogy Magyarország egy, a saját anyaországában is támadások kereszttüzébe került multit hozott sakk-matt helyzetbe. Ráadásul, ha a kekszgyár meg is marad, ez valószínűleg nem deríti jobb kedvre a jószerivel haldokló Rába munkásait. Alig hihetnők, hogy nyomorú álláspénzüket kekszre költik.

Országosan azonban úgy tűnik, teljes a boldogság. Kell is az ilyen kis diadal. Megédesíti a napot, erősíti a lelket.

Elkel ez még jobb időkben is.

• Idusról idusra