Ádám Zoltán

Nyomtatóbarát változat

Lapzártakor két új tagja van a Gyurcsány-kormánynak: két Medgyessy Pétertől megörökölt miniszter helyére választott jelentős szocialista párti támogatottsággal rendelkező frakciótagokat a kormányfő.

Az új pénzügyminiszter, Veres János és az új földművelésügyi miniszter, Gráf József egyaránt az MSZMP-ben szocializálódott, a kilencvenes években sikeres nagyvállalkozóvá lett pártkáder, jelentős társadalmi, gazdasági és politikai beágyazottsággal. Fajsúlyos és perspektivikus szereplői a szocialista pártnak, olyanok, akiknek érdemes megnyerni a támogatását. A kormányfő tehát valószínűleg jól döntött, amikor két megtépázott tekintélyű minisztere helyére éppen őket jelölte – mégsem biztos, hogy a minisztercserékben sok köszönet lesz.

A leváltott miniszterek egyaránt válságágazatokért feleltek: a kormány megalakulása óta költségvetési egyensúlyhiánnyal küzdő Pénzügyminisztériumért és az előző kormány által az EU-csatlakozásra fel nem készített agráriumért. Ettől persze még mindketten sok mindent tehettek és tettek is az intézményi-szerkezeti problémák enyhítése érdekében, mindketten beleestek azonban abba a hibába, hogy a problémakezelés lehetséges módjának vélték a problémák súlyosságának lekicsinylését. Olyan hatékony kommunikációnak hitték a ráolvasást, aminek segítségével – szilárd politikai pozícióikat demonstrálva – számukra kedvező irányban befolyásolhatják szakterületük meghatározó szereplőinek viselkedését. (A pénzügyminiszter esetében a „meghatározó szereplők” praktikusan az egész társadalmat jelentik, a földművelésügy esetében nyilván a mezőgazdaságban érdekeltekről van szó.) S feltételezésük nem is volt légből kapott: a magyar politikai kultúrában évszázados hagyománya van a józan ítélőképességet sutba vágó problématagadásnak, a „zsákutcás magyar történelem” egyik legfontosabb okának. „Különleges magyar jelenség azonban, hogy ez az ország történetének legújabb kori szakaszában, különösen pedig a XIX. század végétől kezdve, döntő történelmi pillanatokban, mindenekfelett 1914–1920 között és 1938–1944 között végzetes módon képtelennek bizonyult arra, hogy saját helyzetének valóságos adottságait és az ebből adódó feladatokat meglássa. (…) Nem az a lényeg ebben, hogy más népek csodálatos egységben éltek, szemben a »széthúzó« magyarral. Hanem az, hogy a magyar nemzeti közösségben újból meg újból olyan módon vetődtek fel a döntő, az egész közösséget foglalkoztató és megosztó kérdések, hogy annak következtében a közösség terméketlen, sehová sem vezető harcokba bonyolódott, és a valóságos feladatokkal, valóságos problémákkal szemben vakká lett” – írta Bibó István, ötven évvel Orbán Viktor kormányra kerülése előtt (Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem. In Válogatott Tanulmányok. II. kötet, 1945–1949. Budapest, Magvető, 1986. 569–619.).

Mintha folytatódna ez a rossz hagyomány, kicsiben. Fájdalom, a 2002-ben megalakult szocialista–liberális kormány éppoly vak volt a valóságos feladatokkal és a valóságos problémákkal szemben, mint az elődje, Draskovics Tibor és Németh Imre problématagadása pedig jól illeszkedett az általános kormányzati stratégiába. Annak ellenére, hogy a 2004 elején pénzügyminiszterré kinevezett Draskovics a kormányzati átlaghoz képest kifejezetten jó teljesítményt nyújtott: minisztersége alatt növelte az államháztartási kiadások feletti ellenőrzés hatékonyságát, kisebb megszorító csomagjaival javította az erősen deficites egyenleget, a korábbinál hitelesebb gazdaságpolitikai pálya felvázolásával erősítette a fiskális politikába vetett bizalmat, és elfogadtatta az Európai Unióval, hogy a nyugdíjreform államháztartási költségei részben levonhatóak legyenek a deficitből és az államadósságból. Másrészt viszont az előzetesen bejelentett deficitcélokat Draskovics sem tudta tartani, lehengerlő magabiztosságú kommunikációjában kreatívan kezelte a tényadatokat, és az áfa-visszafizetések késleltetésével méltatlan eszközökkel javította az államháztartás rövid távú pozícióit. Ezzel együtt is igaz azonban, hogy Draskovics nagyjából azt tette, amit tehetett, miközben többször kifejtette, hogy az államháztartás helyzetének érdemi javításához kellő politikai elszántságra: azaz az adócsökkentés önmagában demagóg követelése helyett a kiadások számottevő visszafogására volna szükség. Nem az ő hibája volt, hogy ez nem valósult meg.

Arról, hogy a valóságos problémák nem valóságosak, hogy lehet nyakló nélkül költekezni, az államadósságot növelve jóléti rendszert váltani, az elkerülhetetlen intézményi átalakításokat elodázni, a 2002-es kormányváltást követően többek között egy bizonyos Gyurcsány Ferenc győzködött bennünket, kormány-főtanácsadói minőségben, nagy odaadással. Ugyanez a Gyurcsány Ferenc 2004-ben rájött, hogy mindez mégsem működőképes, és szembefordult tanácsainak addigi címzettjével. Jól tette, és a magyar politikai élet egy meghökkentő kegyelmi pillanatában jutalmul maga kapott kormányalakítási megbízatást. Az erőviszonyok felmérése után azonban úgy döntött, hogy másfél évvel a következő választások előtt olyan nagyon mégsem érdemes szembenézni a valódi problémákkal. Gazdaságpolitikailag arra vállalkozott csupán, hogy megjelenésével és újfajta beszédmódjával hitelesítse a 2003 második felétől folytatott, a korábbinál szigorúbb, ám semmiféle intézményi átalakítást nem tartalmazó fiskális politikát, miközben a nagyközönségnek szánt butácska megjegyzéseivel – például hogy az államháztartási hiány mértéke voltaképp csak néhány tojásfejű elemzőt izgat, vagy az Európai Bizottság túlzott deficiteljárása másodlagos a magyar nép érdekeihez képest – még némiképp gyengítette is pénzügyminisztere pozícióit. Nagyjából ugyanez történt az adóreform-bizottság körüli idei hercehurcák során: Draskovics megint azt mondta, amit egy államháztartási egyensúlyért felelős pénzügyminiszter mondhatott, amivel ellentétben Gyurcsány – Kóka János gazdasági miniszterrel az oldalán – a kiadások visszafogása helyett a bátrabb adóreform szükségességéről szónokolt.

Ehhez jöttek azután a kedvezőtlen áprilisi államháztartási adatok, bár kétséges, hogy ezeknek volt-e szerepük Gyurcsány döntésében. A rendkívül magas, az egész évre tervezett pénzforgalmi hiány több mint 70 százalékára rúgó első négyhavi deficitről szóló előrejelzést ugyan mindössze egy nappal Draskovics menesztése után publikálta a Pénzügyminisztérium, ám ebből nehéz pontos következtetést levonni a költségvetés helyzetére vonatkozóan. A pénzforgalmi adatok ugyanis a pillanatnyi pénzügyi pozíciókról adnak tájékoztatást, amelyeket az év első hónapjaiban számottevően befolyásolnak az előző évi gazdasági események áthúzódó elszámolásai – például a késedelmes áfa-visszautalások.

Az Európai Unió hivatalos kimutatásai nem is ezeken, hanem az úgynevezett eredményszemléletű adatokon alapulnak, amelyek a gazdasági események időpontja szerint veszik számba az államháztartási kiadásokat és bevételeket, (többé-kevésbé) függetlenül a pénzáramok folyósításának időpontjától. Az önmagában rendben lévő, hogy az év végi adóbevételi többlet és néhány további tényező miatt az első félévi pénzforgalmi egyenleg jóval rosszabb a második félévinél; igaz, nem annyival, mint amit a mostani adatok mutatnak. Ám a sok elszámolás-technikai trükközés következtében mára teljesen felborult az államháztartási folyamatok szokásos éven belüli lefutása, ami további bizonytalanságot jelent az adatok elemzésekor.

Az mindenesetre biztos, hogy politikai értelemben nem az államháztartási adatok, hanem a kormányzástechnikailag teljességgel partikuláris köztársaságielnök-jelölés kapcsán csapódott be a ménkű. Ennek során az MSZP magukat partvonalra szorítottnak érző középkáderei erejüket demonstrálandó Gyurcsány és az SZDSZ ellenére átnyomták a párton Szili Katalin jelöltségét. Azaz egy nagy jelentőségű szimbolikus ügyben próbálták meg rákényszeríteni Gyurcsányt, hogy saját elképzeléseivel és a koalíciós megfontolásokkal ellentétben azonosuljon a többségi pártállásponttal. Mire a kormányfő az elhatalmasodó koalíciós káosz, a baloldali szavazók elbizonytalanodása és a költségvetési hiány növekedése láttán az előremenekülést választva nekilátott a minisztercseréknek.

Az eredendő baj tehát az volt, hogy Gyurcsány gyengének bizonyult az elnökjelölésben. MSZP-ügyi főelőadója, Hiller pártelnök nem először volt képtelen megoldani a rábízott feladatot, aminek következtében ezúttal Gyurcsány mellett ment el egy, a menetrendben egyébként pontosan feltüntetett vonat, lassítás nélkül, ahogyan azt tavaly ősszel éppen Szili Katalin panaszolta. A sok gyurcsányi felismerés és kinyilatkoztatás dacára a vonatok kissé öntörvényűen látszanak tehát közlekedni a szocialista pártban, különféle masinisztákkal az élükön. Az átmenetileg parkolópályára helyezett főmozdonyvezető pedig mintha mérgében csapkodná az asztalt, hogy a restiben kilöttyennek a söröskorsók. Szakmailag nem hibátlan, de mégiscsak valamiféle teljesítményt felmutatni képes minisztereket küld el, miközben olyan kormánytagok maradnak a helyükön, akikről ez korántsem mondható el, viszont minden jel szerint nyakig ülnek a brókerbotrányban. Ráadásul a nyilvánosság előtt Draskovics és Németh az utolsó pillanatig élvezte a kormányfő bizalmát, aki azzal indokolta leváltásukat, hogy az enyhén szólva kétséges tartalmú „száz lépés” programjának megvalósításához új miniszterekre van szüksége. Mindezt egy olyan pillanatban, amikor a kormány legfontosabb feladata abban állt volna, hogy visszafogottan szemlélje, amint az ellenzék vezére aláássa a saját szavahihetőségét. Ehelyett a reformnak nem minősülő, ám annál úgymond mégis többet jelentő intézményi változtatások ígéretködében elhomályosulni látszik Orbán Viktor elképesztő stiklijeinek elképesztő (ön)leleplezése.

Gyurcsány tehát elszalasztotta annak lehetőségét, hogy morális fölénybe kerüljön legfontosabb vetélytársával szemben, és úgy tesz, mintha nem tudná, hogy kormányzati stílusának önmagában is morális dimenzióval bíró üzenetértéke van. Jó példája ennek, ahogyan a miniszterelnöki hivatal államtitkárainak számát firtató – nagyon is morális jellegű – kérdésre az érdemi állásfoglalást megkerülve azt válaszolja, hogy ő „ennél is többre gondol” (Népszabadság, 2005. április 30.). Pedig egy kormányfő nemigen gondolhat annál többre, mint hogy az általa újraelosztott pénz, paripa és fegyver a politikai közösség javát szolgáló kezekbe kerüljön. Aki pedig olcsóbbá és hatékonyabbá kívánja tenni az államot, mert úgy véli, hogy a vállalkozások versenyképességének növeléséhez erre van szükség, annak először a saját háza táján kell söpörnie, hogy törekvéseinek hitelt szerezzen.

A magyar baloldalnak a kilencvenes években a szabadságjogok durva megsértése nélkül sikerült végrehajtani egy sok tekintetben kifejezetten antietatista modernizációs programot, részben politikai nyomásgyakorlással, részben az MSZP és az SZDSZ aktív kormányzati részvételével. Gyurcsány ennek a programnak a folytatását ígérte tavaly, és ezt olyan meggyőzően tette, hogy az elfogult – magát így vagy úgy baloldalinak tekintő, azaz a Fidesz Magyarország-képével szembenálló – megfigyelő az érdemi modernizációs lépések 2006 utánra halasztását is hajlandó volt neki megbocsátani. Ehhez képest némiképp meglepő fejlemény, hogy most egyszeriben közli: készen áll a program folytatására. Mire ez a nagy sietség?

Az 1994–1998-as baloldali kormányzás azért lehetett minden hibájával együtt sikeres, mert Horn Gyula a maga sajátos karakterével hitelesítette azt a modernizációs program kárvallottjainak szemében. Ez az, amire Gyurcsány és Kóka sohasem lesz képes, aminek következtében számukra csak az igazmondás és az általuk megfogalmazott követelmények önmagukkal szembeni kíméletlen érvényesítése lehet a járható út. Ha pozícióinak gyengülését látva Gyurcsány aktívabb intézmény-átalakító politikára szánja el magát, akkor ezt a kormányon belül kell elkezdenie, bűnbakok helyett racionális intézményi megoldásokat mutatva fel. Akkor a kormányhivatalokban, az állami intézményekben, a MÁV-nál és az MFB-nél kell kezdenie a spórolást, sok százmilliárdos állami hitelgaranciák helyett százezres nagyságrendű állami létszámleépítést hirdetve meg. A korábbi üzlettársak és klientúratagok helyzetbe hozása helyett megbecsülve a szakértelemmel rendelkező államigazgatási apparátusokat; a tartalmi lépések kifejtésére képtelen, üres szólamokat zengő, visszatetsző magabiztosság helyett értelmes indoklását adva annak, amit tesz.

Draskovics Tibor és Németh Imre leváltása akár jogos és helyénvaló is lehetne, ha azért került volna rá sor, mert az érintettek nem néztek szembe a valóságos feladatokkal és a valóságos problémákkal. (Igaz, ebben az esetben aligha lehetett volna kinevezni Draskovicsot azon nyomban az MVM elnökévé.) Mivel azonban a problémákkal való szembenézés és az ebből fakadó következtetések levonásának hiánya legfőképpen a miniszterelnököt jellemezte mindmostanáig, a miniszterváltások morális megalapozottsága és praktikus haszna legalábbis kérdéses. Lehet persze, hogy Veres János és Gráf József jobban teszi majd a dolgát, mint az elődeik, a kérdés azonban az, hogy a miniszterelnök és a mögötte álló parlamenti többség mit vár el tőlük. Ha a százból legalább két-három lépés előremutató intézményi változást jelentene, már nem lenne teljesen elvesztegetett a következő egy év. Ellenkező esetben maradnak a szocialisták terméketlen, sehová sem vezető harcainak látványában való gyönyörködés keserédes örömei.

• Folyamatos jelen

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges