Gavra Gábor

Nyomtatóbarát változat

A második Gyurcsány-kormány a jelek szerint elszánta magát arra, hogy szakít a 2000 és 2006 között hatalmon volt kabinetek jövőfelélő és igazságtalan gazdaság- és társadalompolitikájával, és letér arról az útról, amelyet a felsőközéposztálynak juttatott hipertámogatott lakáshitelek rendszerének kialakításával az Orbán-kormány jelölt ki ciklusa második felében, és amelyen a Medgyessy-kabinet tette meg a legnagyobb lépést a nyakló nélküli közalkalmazotti béremelések köré rendezett „jóléti rendszerváltás” jegyében.

Az elődök felelősségében az első Gyurcsány-kormány is osztozik, hiszen a már 2004-ben is láthatóan szükséges kiigazítást másfél éven keresztül halogatta, bízva abban – mint kiderült, joggal –, hogy a nemzetközi pénzügyi körök fogyatkozó türelme kitart a 2006-os országgyűlési választásig. A szocialistáknak és a liberálisoknak (és a Fidesz „3,2 millió honfitársunk keze munkájának nyomát magán viselő” programjának ismeretében az országnak is) szerencséje volt: az idei országgyűlési választás korai időpontja és eredménye az utolsó pillanatban lehetővé tette, hogy a kormány a költségvetés összeomlása előtti utolsó pillanatban észhez térjen. Ez a jelek szerint meg is történt.

Mégis, mintha az elmúlt hetek kormánypárti megnyilatkozásaiból hiányozna valami. Az elmúlt évek gazdaságpolitikáját alakító politikusok minimális önreflexiója és önkritikája.

Medgyessy Péter 2003-ban óvatosan, de megkezdett egyfajta korrekciót az Orbán-éra végének matolcsysta gazdaságpolitikai avantgárdja és a jóléti rendszerváltás révülete után, ám lépései tétovák és megkésettek voltak. 2003 májusában – röviddel az után, hogy oktatási minisztere még igénybe vette – a kormány korlátozta az államilag támogatott lakáshitelekhez hozzáférők körét; a gáztörvény elfogadtatásával pedig új, a költségvetést kevésbé terhelő alapra helyezte a magyar politika által 2002 óta fetisizált lakossági gázár-kompenzációt.

Ám lényegi változtatásra a 100 napos népboldogítás következtében megugrott bérkiáramlás ellenére is súlyos népszerűségvesztést elszenvedő, K&H-ügytől és forintválságtól sújtott Medgyessy-kabinetnek ekkor már nem volt ereje. Ehhez ugyanis az kellett volna, hogy a kormánypártok beismerjék: a döntő és legnehezebben korrigálható lépést a magyar államháztartás egyensúlyának felborítása felé éppen a 2002-ben hatalomra jutott MSZP–SZDSZ-koalíció tette meg a száznapos intézkedéssorozattal.

Az első Gyurcsány-kormány szintén nem sietett közvetlen elődje gazdaságpolitikájának felülvizsgálatával. A 100 lépés programja nem a szükséges reformok és megszorítások gyűjteménye volt, a program sokkal inkább a jóléti rendszerek és az államháztartás 1998 óta halogatott átfogó reformja helyett született meg (lásd: Hazai pályákon; Beszélő, 2005. november). Erre egyetlen mentsége, hogy a miniszterelnök-váltástól a 2006-os választásig eltelt másfél év aligha tett volna lehetővé érdemi megszorító lépéseket anélkül, hogy a koalíciónak ne kellett volna súlyos választási vereséggel szembenéznie. A Fidesz választási programja és kampánya alapján pedig aligha elképzelhető, hogy egy második Orbán-kormány racionális gazdaságpolitikával kezdte volna országlását.

Az első Gyurcsány-kabinet felelőssége legalább egy vonatkozásban súlyosabb a kiigazítás egyszerű halogatásának ódiumánál. A kormánypártok ugyanis (éppen az említett 100 lépés keretében) úgy csökkentették idén januártól a (valóban párját ritkítóan magas) 25 százalékos áfa-kulcsot 20-ra, hogy tisztában kellett lenniük az államháztartás valódi helyzetével.

A 2000–2006 közötti, három, egymást követő kormány által folytatott gazdaságpolitika remélhetőleg utolsó lépéséért még komolyabban felvethető a kisebbik koalíciós partner felelőssége, mint a „jóléti rendszerváltás” intézkedéseinek támogatása miatt. Hiszen az adócsökkentést a szabaddemokraták nem a szocialista nyomás vagy a D-209-es ügy miatti félelem következtében sürgették, hanem saját liberális identitásuk igazolásaképpen. Ami tökéletesen rendben lenne, csakhogy a 100 napos időszak intézkedéseinek támogatása után ez nyilvánvalóan felelőtlenség volt. Mégis: amellett, hogy Kuncze Gábor a köztévének nyilatkozva június 16-án „megkérdőjelezhetetlennek” nevezte pártja felelősségét a kialakult helyzetért, mindeddig nem hallottunk olyasmit vezető szabaddemokraták szájából, ami arra utalt volna: a magyar liberálisok vezetői tisztában vannak a baloldali ihletésű népboldogítás támogatásának és a mielőbbi adócsökkentés ezzel egyidejű követelésének tarthatatlanságával. Pedig ezzel a kettős magatartással 2002–2003 óta az SZDSZ vezetői, ha lehet, még szocialista kollégáiknál is meredekebb utat tettek meg a demagógialejtőn.

Ehelyett megtudjuk, hogy Kóka János „vérző szívvel” járul hozzá az adóemeléssel járó megszorításokhoz; Horn Gábor szerint „mindenkinek igaza van”, aki úgy véli: a Gyurcsány-csomaggal a kormány nem jó irányba indult el; a szebb napokat látott Bayer Zsolt által 1995-ben „csöndhercegnek” nevezett Fodor Gábor pedig most is istenien hallgat, mint mindig, amikor egy saját maga által is megszavazott intézkedéssorozat következményeivel kellene szembenéznie.

A liberálisok közül egyedül Bauer Tamás triumfál, ezúttal joggal. A liberális közgazdász pártjából egyedüliként kifogásolta Medgyessy száznapos csomagjának megszavazását; egyedül emelte fel a szavát 2003-ban az SZDSZ által követelt, fedezet nélküli adócsökkentés ellen; és négy éven keresztül ágált a maga mérsékelten diplomatikus stíljében az ellen, hogy a szocialista–szabaddemokrata koalíció folytassa, sőt fokozza az Orbán-kormány utolsó másfél évében elkezdődött felelőtlen költségvetési politikát. Bauernek igaza van akkor, amikor azt javasolja (Népszabadság, 2006. június 13.), hogy a közvélemény szolgáltasson igazságot az államszocializmus által itt hagyott csődtömeg felszámolásában minden esetlensége ellenére mégiscsak bátorságot tanúsító Antall-, valamint a gazdaságpolitikájában a rendszerváltás legsikeresebb kabinetjének tekinthető Horn-kormánynak. Tegyük hozzá: ugyanígy kijár(na) neki magának és a Bokros-csomag minden, elvei mellett az elmúlt évek őrületében is kitartó hívének az igazságszolgáltatás. Nem volt könnyű dolguk.

Az egyetlen magyar liberális politikai erő vezetői ugyanis, akik a Bokros-csomag idején egyértelműen és nagyrészt joggal a racionális gazdaságpolitika garanciájaként tekintettek saját kormányzati részvételükre, az elmúlt ciklusban egyfelől megszavazták Medgyessy méregdrága népboldogító csomagját, másfelől viszont már egy évvel később (éppen a 2003-as forintválság időszakában) azzal kezdtek el fenyegetőzni, hogy érzékelhető adócsökkentés nélkül nem látják értelmét koalíciós részvételüknek.

Azt a kérdést sem az SZDSZ vezetői, sem a pártot a Klasszikus Liberális Elvek Rövid Tanfolyamát lobogtatva a mind radikálisabb adódemagógia felé hajtó jobboldali-liberális értelmiségiek nem tették föl, hogy a Több pénzt az embereknek! szlogen jegyében végrehajtott, a szabaddemokraták által békésen végigasszisztált száznapos intézkedéssorozat után ugyan milyen hatással lenne a költségvetésre a nagy hangon követelt adócsökkentés.

Hogy valójában milyen hatással lenne, azt a kormány ötéves adócsökkentési programjának júniusi befagyasztása jelzi. A liberális szemmel elvileg természetesen üdvözlendő, ám az idén 350, jövőre pedig 1000 milliárdos államháztartási hiánylefaragás tükrében felelőtlen áfacsökkentés a költségvetés ismert helyzetében éppúgy az államháztartási egyensúly elleni lépésnek minősíthető, mint a közszférában dolgozók három és fél évvel korábbi béremelése. Ehhez képest felettébb szórakoztató, amikor neoliberális értelmiségiek (mint Tallián Miklós a Hírszerzőn június 19-én) most a koalícióból való kilépésre biztatják a szabaddemokratákat az évek óta szorgalmazott megszorítások miatt (!), mondván: adóemeléssel járó intézkedéseket liberális párt akkor sem támogat, ha azok elengedhetetlenek a költségvetés egyensúlyának helyreállításához.

Világos: fedezetlen bérkiáramlást támogatni csökött, múlt századi balos hőzöngés; a felsőközéposztály-beli „családok” nyakló nélküli támogatása hagymázos jobbos merénylet, de a költségvetési következményekkel nem számoló adócsökkentés – nos, az maga a korszerű, gyökereihez és elveihez visszatalált szabadelvűség.

Sajnos a liberális program egyenlő adócsökkentés plusz piacbarát környezet tétele mára nem csupán a kis számú magyarországi neoliberális gondolkodó, de az SZDSZ vezetőinek fejében is háttérbe szorította a gazdasági racionalitás szempontjait. Csak éppen (elvben) felelős politikusokként a szabaddemokratáknak arról is kell mondaniuk valamit, hogy hogyan alakult ki a magyar államháztartás jelenlegi helyzete, és milyen kiutat látnak belőle.

Az SZDSZ (az előző és a most kezdődő ciklus kisebbik kormánypártja) elnöke ehhez képest júniusban (!) meglepetését fejezte ki a Veres pénzügyminiszter által közel kétszeresére módosított hiányszám fölött; a liberális párt általában is – a Bokros-csomag melletti határozott szabaddemokrata kiállással ellentétben – eléggé felemásan sorakozott fel a megszorítások mögé. Június közepén ott tartunk, hogy az SZDSZ csak az egykulcsos adó 2009-es bevezetése esetén támogatná az idei, adóemeléssel is járó stabilizációt. Vezetői felvetették továbbá Veres pénzügyminiszter távozását a már emlegetett „meglepő” hiányszámokra hivatkozva – egyáltalán úgy tesznek, mintha mindahhoz, ami az elmúlt négy évben az országban, elsősorban az államháztartás körül történt, nem lenne közük.

Ez nem tartható. A kilencvenes években, de még az ezredfordulón is az Antall-kormány szerencsétlenkedésével, a Horn–Békesi-páros tehetetlenkedésével, az Orbán–Matolcsy-tandem hagymázos nagyotálmodásával szemben valóban a gazdasági racionalitás biztosítékának tekinthető SZDSZ számára az adócsökkentés olyasfajta monomániává vált, mint a Fidesznek a nemzet határokon átívelő újraegyesítése vagy a szocialistáknak a nyugdíjasok szent ügye. Ezek a kérdések kétségkívül alkalmasak arra, hogy egy-egy párt identitásának kulcselemei legyenek. Ám ha az objektív körülmények (a választók akarata, a költségvetés egyensúlya és hasonlók) nem teszik lehetővé Kolozsvár spirituális visszavételét, a 14., 15. és 16. havi nyugdíj húsz évre történő előzetes kifizetését vagy éppen a holnapi radikális adócsökkentést, akkor a fenti, egyébiránt egy adott eszmerendszeren belül helyénvaló törekvések kalandorsággá válnak.

Az SZDSZ a részvételével lezajlott Medgyessy-féle 100 nap osztogatása után nem kötheti feltételekhez az államháztartás rendbetételéhez nyújtott segítséget. Nem követelhet adócsökkentést akkor, amikor a költségvetés összeomlásának elkerülése azonnali intézkedésként nem származhat máshonnan, mint adóemelésből.

Mindez nem változtat azon, hogy nonszensz és igazságtalan, hogy a költségvetés bevételeit azok kárára növelik meg, akik – mivel aktív korúak, viszont nem használják a kényszervállalkozások adómegkerülő technikáit – eddig is a költségvetés fő befizetői voltak. Az adóemelés problematikus, de elkerülhetetlen lépés – az SZDSZ-nek azonban akkor illett volna gondolkodnia valamely kormányzati intézkedés megvétózásán vagy feltételekhez kötésén, amikor 2002-ben Medgyessy Péter előállt a maga 100 napos programjával. Sem a szocialisták, sem a liberálisok nem tehetnek úgy, mintha a megszorítások és a velük járó adóemelés kényszere nagyrészt nem az ő kormányzati tevékenységük következtében állt volna elő.

A nagyüzemi adómegkerülés gyakorlatának természetesen nem a megszorításokkal, hanem egy átfogó adóreformmal lehetne véget vetni, amely maga után vonhatná az érezhető mértékű adócsökkentés, esetleg az egykulcsos adórendszer lehetőségét is. Ám a legfőbb tennivaló korántsem ez utóbbi. Hanem az elképesztő mértékű adókikerülést lehetővé tevő adórendszer reformja, amely megakadályozná, hogy a társadalom aktív és tisztességesen adózó részére háruljon a központi költségvetés és a társadalombiztosítás finanszírozásának a rendszerből önkéntesen kimaradók miatt megnövekedett terhe.

Ehhez azonban az új kormánynak nagyobb feladatot is végre kell hajtania, mint az idén 350, jövőre 1000 milliárdos nadrágszíj-összehúzás; sőt: nagyobbat, mint a parlamenti többség segítségével, esetleg az ellenzékkel együttműködve végrehajtott „államreform” remélhetőleg még az idén konkretizálódó lépései.

Hiszen mindaz, amit az Orbán-kormány a Széchenyi Tervvel és a felsőközéposztály lakáshoz juttatásával, a Medgyessy-kabinet a jóléti rendszerváltás „programjával”, az első Gyurcsány-kormány pedig az irányváltás jegelésével és az idei áfacsökkentéssel művelt és mulasztott, nem csupán az államháztartás egyensúlyát borította fel.

A kétciklusnyi kormányzati tehetetlenkedés és ellenzéki demagógia következtében államháztartási reform helyett lett újra egy kis Kádár-rendszerünk. Köszönhetően a néha egész pályás letámadásról és magyar szolidaritásról, máskor bátor és igazságos Magyarországról beszélő politikai elitünknek, amelynek két oldala kormányon és ellenzékben egyaránt sunyi és gyáva módon próbálta elhitetni választóival, hogy a magyar államháztartás egyensúlyi zavarai semmilyen összefüggésben nincsenek az egyre intenzívebb népboldogítással, de ha mégis, akkor sincs semmi baj, majd jól kinövekedjük a problémákat, ahogy tettük (Orbán Viktor szerint) 1998 és 2002 között.

A magyar politikai elitnek a nyolc éve tartó pangás alatt ismét sikerült elfeledtetnie a Bokros Lajosnak köszönhetően egyszer már eszmélni látszó polgártársainkkal, hogy a lehető legjobban működő kormányzat és államigazgatás sem pótolhatja semmilyen jóléti intézkedéssel a gazdaság szereplőinek teljesítményét. Hogy bérnövekedésre csak az üzleti szféra jó teljesítménye és jogkövető adózási szokásai, valamint a közszféra optimális létszáma és működése esetén számíthatunk anélkül, hogy néhány év múlva szó szerint kamatostul meg ne fizetnénk az árát. És persze hogy csak átfogó és a különböző, zavaros szempontok alapján kialakított kedvezményrendszer eltörlését magában foglaló adóreform keretében lehet szó érzékelhető adócsökkentésről. Vagyis hogy az „ingyenes”, azaz a többek között a felsőoktatási rendszerbe soha be nem jutó honfitársaink által finanszírozott első diploma, az évi rendes reálbér-növekedés, az első lakáshoz jutás és a különböző adókedvezmények nem alanyi jogon járó juttatások.

Kétségkívül pikáns helyzet, hogy a jogaiba 1998 óta lassan visszahelyezett kádárizmust a kádári pártállam hatalmi gépezetének utolsó utáni generációja, az egykori KISZ egykori vezetői készülnek felszámolni Magyarországon. Az esélyük most megvan rá. De csak akkor, ha a szabaddemokraták viszonylag jó választási eredményüket nem az utóbbi években sajnos rájuk (is) jellemzővé vált adó- és sztrádapopulizmus erősítésére, hanem az elkerülhetetlen megszorítások feltétel nélküli támogatására és az államháztartási reformhoz kapcsolódó lépések mielőbbi megtételének kikényszerítésére használják fel.

• Folyamatos jelen

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges