Révész Sándor

Nyomtatóbarát változat

A  tavaszi választásokon nem lesz liberális opció. Vagyis: nem lesz olyan induló, melyet egyszerre tarthatnánk liberálisnak és a parlamentbe való bejutásra esélyesnek. Nem a liberálisok kerülnek először olyan helyzetbe, hogy nem szavazhatnak magukra. Ilyenben vannak és/vagy voltak kommunisták, fasiszták, anarchisták, zöldek. Ezek azonban a fennálló rendszerrel szembenálló irányzatok. A liberalizmus pedig a rendszer lényegét képviseli. Ezért ugyanaz a helyzet nem ugyanaz. Egy rendszerkonform opció hiánya mást jelent, mint egy rendszerellenesé. Az utóbbiak hívei vélhetik, hogy a rendszer szétbontására még nem érett meg az idő, vagy hogy ez a rendszerre jellemző eszközökkel, például választások útján nem is lehetséges. De a rendszer fenntartásáról és logikájának érvényesítéséről mégsem lehet ilyesmit gondolni. Egy rendszerkonform irányzat híve nem vetheti el a rendszer legitimációs alapját, a szabad választásokat. Természetesen ő is kerülhet olyan helyzetbe, hogy nem lát jobb megoldást, mint a választástól való tartózkodást vagy biztosan elvesző szavazat leadását, de a számára ez mást jelent. Meghasonlást.

Mit csináljon egy liberális választópolgár, ha nincs a választásokon liberális opció? Hiába új a kérdés, a liberális választópolgárok nagy része már korábban megválaszolta, mert már korábban elállt a liberális opció választásától. Nyilván azért, mert eddig sem tartotta liberális opciónak, amit a liberális választópolgároknak az SZDSZ mellett kitartó kisebbsége velem együtt még annak tartott. Vagy liberálisnak nem tartotta, vagy opciónak (azaz a kormányzati vagy legalábbis parlamenti jelenlétre esélyes politikai erőnek). Vagy egyiknek sem. Szerintem nem volt igazuk, az SZDSZ, bármennyire leépült szervezetileg, szellemileg és morálisan, bármennyi rossz kompromisszumot kötött, és akárhány rossz ügyet képviselt minden fontos területen, minden kérdésben, mely a rendszer minőségét érintette, a liberálisok számára legelfogadhatóbb álláspontot képviselte. Gazdaságpolitikában, szociálpolitikában, nemzetpolitikában, külpolitikában, oktatáspolitikában, múltpolitikában, egészségügyben és a közigazgatási rendszer ügyében. Az SZDSZ-t a liberális választópolgár joggal tarthatta a szavazatára még érdemes legkisebb rossznak, amíg fél évvel ezelőtt elnézést nem kért mindazért, amiért ő volt a legkisebb rossz. Ha pedig a bejutási küszöb elérésére esélytelenként kezelnek egy olyan pártot, mely mindaddig valamennyi választáson átugrotta ezt a küszöböt, akkor az esély nem ettől az előlegezett kudarctól függetlenül vész el, hanem azzal szoros összefüggésben, mondhatnánk, önbeteljesítő jóslatként.

A tavaszi választások szempontjából azonban nincs különösebb jelentősége annak, hogy eddig kinek volt igaza, mert akár volt ez idáig liberális opció, akár nem, most már biztosan nincs.

Az SZDSZ történetét lezáró EP-választások után azzal léptem a Beszélő olvasói elé, hogy kell egy liberális párt, mert nincs, és nagy bajban leszünk, ha nem is lesz. (Révész Sándor: Kell egy párt. Beszélő, 2009. június). A következőképpen indokoltam, miért gondoltam ezt így:

„[K]ell egy párt, mely a realizmust, a racionalitást képviseli 2010 után a parlamentben. Abban a parlamentben, amelyben máskülönben a józan ész szavát elvileg tagadókkal csak azok állnának szemben, akik gyakorlatilag süketek rá. Írtuk fentebb, hogy »a valóság az utolsó opció az illúziók mögött«. Nos, a Fideszhez kötődő illúziók szétpattanása után még nem a valóság jön, hanem a Jobbik. Mely valószínűleg ellenzéki erőként foghatja fel és viheti ki a legsötétebb szélekre 2010 után mindazokat, akiknek a tehetetlennek, hazugnak és tisztátalannak bizonyuló Fideszből már elegük lesz, de az illúziókból még egyáltalán nem lesz elegük. A csalódás nagy lesz, a válság mély, a közélet hangneme borzalmas, az ország idegrendszere végsőkig megviselt. Ideális föltételek a további radikalizálódáshoz. A jobboldali átcsoportosulásnak kétféle kimenetele lehet. Az egyik: a Fidesz egyre radikálisabb verbalizmussal szalad a szél felé a szavazói után; a másik: a Fidesz elveszti többségét, és a Jobbikkal koalícióban vagy az ő külső támogatásával kormányoz tovább.

Nem valószínű, hogy a meggyöngült, frusztrált, heterogén, saját sötét árnyékaitól kísért és a Fidesz agresszív revánspolitikájától szorongatott MSZP keményen számon kérné a Fideszen a kemény költségvetési politikát és az underclass integrációját. Attól tartok, inkább a Jobbik mérsékelten populista versenytársa lesz a kiábránduló fideszes szavazókért folyó csatában. Életbevágóan fontos, hogy ebben a parlamentben, ebben a felállásban legyen egy pólus, mely magához vonzhatja, megjelenítheti azokat, akiknek ebből az egész irracionális választékból elegük lesz.”

Azóta sem történt semmi, amitől mindezt másképp kellene gondolnom, csak az vált biztossá, hogy az a párt, amelynek a parlamenti jelenlétét életbevágóan fontosnak véltem (vélném), nem fog a választásokig megszületni. Miután nem fog, egyetlen párt marad, amelyről föltehetjük, hogy a „realizmust, a racionalitást képviselheti 2010 után a parlamentben”, és „magához vonzhatja, megjelenítheti azokat, akiknek ebből az egész irracionális választékból elegük lesz”, ez pedig, bárhogy fáj: az MDF. Mi más lehetne? Ha az LMP nem képviselne markánsan antiliberális gazdaságpolitikát, és nem lenne az emberi jogi aktivitása olyannyira féloldalas, akkor sem hihetnénk komolyan, hogy a tavaly nyárinál sokkal magasabb részvételi arány mellett, az akkori szavazótábora megnégyszerezésével esélye lehet bejutni a parlamentbe. A többiek pedig még esélytelenebbek.

Marad tehát az MDF, melyről a fent idézett cikkemben ezt írtam: „az MDF szavazóinak és Bokros szavazóinak semmi közük egymáshoz, hiába vannak együtt alacsony részvételi arány mellett most éppen ötszázaléknyian. Az MDF irányvonalát brutális és jelentős részben törvénytelen belső machinációkkal függetlenítették az MDF múltjától és bázisától. Ezt az irányvonalat kizárólag a túlélés puszta ténye legitimálja, és kizárólag az határozza meg, hogy éppen hol mutatkozik a túlélésre éppen elegendő tér. Az MDF létezésének politikai tartalma már nincs, ahogy a frakciójába, úgy a szavazótáborába is bevon bárkit, hogy kilegyen a létszám. Az MDF túlélése puszta formalitás.”

Az ember óhatatlanul másképp látja a szamarat, ha már remény sincs lóra. De azért a szamár az csak szamár. Talán egy ponton módosítanék: Tavaly nyár óta világossá vált, hogy Bokros szerepeltetése nem alkalmi túlélési ötlet, az MDF egyelőre legalábbis valóban Bokros alá rendeli magát, Bokros-pártként kívánja stabilizálni a helyét a magyar politikai életben és az Országgyűlésben. Az MDF mintha lemondott volna az összeegyeztethetetlen szavazótáborok egyesítéséről, már csak Bokros szavazóira számít, viszont ez a szavazótábor a szűkös és torz választék miatt elég lehet az üdvösséghez. A többi viszont változatlanul igaz. Minden, ami ízlésbeli és morális ellenállást vált ki a sunyi és piszkos politizálásra érzékeny választópolgárból azzal szemben, hogy az MDF-re szavazzon.

Két versengő vezérelv kétféle eredményre vezet. Az egyik: mindig van egy legkisebb rossz, a választások kimenetele sohasem közömbös, a parlamenti demokráciában hívő liberális ezért mindig elmegy választani, és mindenféle averzióját legyűrve, indulatait visszaszorítva a legkisebb rossz elve szerint szavaz.

A másik: vannak abszolút morális és politikai korlátok, amelyeken nem lehet átlépni, amelyek a legkisebb rossz elvénél erősebbek.

Ehhez azért tegyük hozzá, azok, akik szavaztak már valamely számottevő pártra, erre a kérdésre már válaszoltak. Legalábbis annyit, hogy a korrupcióban való érintettség nem ilyen abszolút korlát. Lehet olyan pártra szavazni, amely, mondjuk, a Tocsik-ügyben érintett, s amely túlnyomórészt feketén szerzett pénzből kampányol. Egyszerűbben úgy mondhatnánk: a lopás nem akadály. Az abszolút korlátnak tehát olyasminek kell lennie, amit ennél súlyosabbnak tekintünk. (Most egyébként úgy tűnik, hogy a parlamentbe jutásra esélyes pártok közül az MDF kasszájában van a legkevesebb fekete pénz, ami a párt anyagi lehetőségein meg is látszik. Ennek már csak a párt helyzeténél fogva is így kell lennie, s persze lehet, hogy kizárólag ezért van így – nem lévén túl közel sem a kifutó, sem a befutó kormányzati, önkormányzati hatalmakhoz.)

Nem tehetünk úgy, mintha szóba sem jöhetne, hogy egy liberális választópolgár az MSZP-re szavazzon. Természetesen szóba jöhet, de ennek a szavazatnak liberális szempontból sokkal kisebb az értéke és a jelentősége. Egyrészt azért, amit föntebb idéztem, hogy ti. a kétarcú MSZP-nek az adott helyzetben szinte biztosan az antiliberális, populista arca érvényesül majd, s alighanem a kétarcúsága is kétszínűségként nyilvánul meg, amennyiben megosztott kórusként egyszerre kéri számon a kiadások növelését konkrétan minden területen és a kiadások csökkentését, a pénzügyi egyensúlyt és az eladósodás visszafogását általában. Pont úgy, ahogy a Fidesz tette nyolc éven át. Ez a satu-stratégia éppoly eredményesnek ígérkezik a jövőben is, mint eddig, a kormánypártok összeszorításában és a választópolgárok dezorientálásában.

Továbbá, annak nincs különösebb jelentősége önmagában, hogy az ellenzéki MSZP-frakció valamivel kisebb lesz, vagy nagyobb. Annak van jelen­tősége, hogy lesz-e a különböző színezetű populizmusoknak valódi ellen­pólusuk, alternatívájuk az Ország­gyűlésben. Annak, hogy lesz-e a két nagy pártból kiábrándult választóknak nem-náci választási lehetőségük. Annak, hogy kikkel lehet elérhetővé, illetve elérhetetlenné tenni a kétharmados többséget. Ez utóbbi szempontból nagyon könnyen döntő lehet, hogy az MDF-re adott szavazatok elvesznek-e, vagy sem. Az MSZP-re leadott szavazatnak nem lesz voksmentő szerepe, az MDF-re leadottnak azonban igen. Ez persze csak a listás szavazatra vonatkozik, egyéniben éppen fordított a helyzet. Ezért szegény liberális szavazót a két szavazata arra kényszeríti, hogy két dubiózus párttal kapcsolatban is meg kelljen fontolnia, képes-e a jelöltjére vagy a listájára szavazni.

Bokros és az MDF összekapcsolódása: egy keretfüggetlen tartalom és egy tartalomfüggetlen keret találkozása. A politikai közömbösségé és a politikai öncélúságé. Bokros pontosan tudni véli, mit kell tenni az országgal, kidolgozott, komplex programajánlata van, és a jelek szerint közömbös számára, milyen okból, milyen folyamat eredményeként, milyen párt, milyen szövetség fogadja el őt és a programját, ha elfogadja. Az MDF vezetését pedig nem érdekli, van-e valami köze a Bokrossal fenntartható MDF-nek bármihez, amit korábban MDF-nek hívtak, a lényeg, hogy maradjon fenn ezen a néven, ezzel a jogfolytonossággal valami. Mindegy, mi.

Vannak, akik Bokros kompromisszumképtelenségétől tartanak, vannak, akik a megalkuvóképességétől. Mindkét aggodalom indokolható. Mintha Bokros kompromisszumkészsége féloldalas lenne, és éppen a rossz oldalon nyilvánulna meg.

Bokros a maga reformelképzeléseit nagy, összetett konstrukciókban jeleníti meg (130 pont, öt összefüggő reform stb.), és mindig azt hangsúlyozza, hogy a reformokat gyorsan, egyszerre, egymással összefüggésben és radikális formában kell megvalósítani. Bokros maga fogalmazta meg legjobban, miért nem lehetséges, ami szerinte szükséges:

„2007 és 2008 folyamán számtalan szakmai és közéleti előadásomban, nyilvános megszólalásomban elmondtam, hogy legalább öt fontos területen van szükség a reformok kritikus tömegére. Ha úgy tetszik, akkor fontossági sorrendben ezek a területek az egészségügy, az oktatás, a nyugdíjrendszer, a közigazgatás és a közteherviselés (adózás). Gyakran váltott ki vitát a javaslat látszólag nagyravágyó jellege, ami a gyakorlati megvalósíthatóság szempontjából a csekély esély hátrányával jár. Mind kormányzati, mind pedig szakmai körökben szokás volt felhozni azt, hogy a tapasztalat szerint a legerősebb és leginkább elkötelezett kormányok is legfeljebb csak egyetlen reform bevezetésére képesek egy hivatali ciklus alatt. Eme nézet szerint teljesen hiábavaló átfogó reformterveket szövögetni, hiszen azok megvalósítási esélye úgyis nulla. Válság közben, alternatív kilábalási programok teljes hiányában, talán épp most van itt az ideje ezzel a tehetetlenséget palástoló illúzió­val leszámolni. Ez az álláspont ugyanis nem is olyan burkoltan abból indul ki, hogy a reform mindig népszerűtlen, demokráciában ezért csakis a nép félrevezetése, megtévesztése vagy éppen megvesztegetése esetén van mód bármiféle reformot bevezetni. Van egy tragikus láncolata azoknak az okoknak, amelyek a fenti érvelést megalapozzák. Első lépésben az, hogy a politikai osztály jelentős része nem is érti, hogy miért van szükség reformokra. Másodikban az, hogy aki érti, annak nem feltétlenül érdeke a reformok támogatása. Harmadikként az, hogy aki érti, és netán egyetért vele, az sem tudja feltétlenül meggyőzően vagy/és hitelesen elmagyarázni, képviselni azt a társadalom nyilvánossága előtt.” Márpedig: „a re­formok – természetükből fakadóan – egymással ezer szállal összefüggenek, csakúgy, mint az alattuk meghúzódó gaz­dasági, társadalmi, kulturális folyamatok. Kézenfekvő tehát a reformokat egymás hatását erősítendő összefűzni, pontosan azért, hogy képesek legyenek a társadalom uralkodó kultúrá­jának a megváltoztatására! Ebből a szempontból tekintve kétségtelen, hogy a reformok legfontosabb elemeinek szinte egyidejű bevezetése a siker igazi biztosítéka [...] Aki sokat markol, keveset fog. Nem szeretnék abba a hibába esni, amiért sokan bírálnak. Elfogadom, hogy nincs mód egyszerre minden terület átfogó reform­jára. De ragaszkodom ahhoz, hogy a reformok értelme elsősorban a társadalom ural­kodó magatartásmintáinak, értékrendjének és hétköznapi kultúrájának a gyökeres megváltoztatása. Ehhez viszont nélkülözhetetlen a reformok kritikus tömege.” (Bokros Lajos: A reformok kritikus tömege. Élet és Irodalom, 2009. január 23.)

Azért idéztünk ilyen hosszan Bokros egy évvel ezelőtti írásából, hogy lássuk: az értelmiségi, programfogalmazó Bokrosnak nincs politikai ajánlata, politikusi közelítése az általa nagyon pontosan megfogalmazott probléma feloldására/-hoz. Hiszen az a bizonyos, a kultú­ránk gyökeres átalakításához szükséges „kritikus tömeg” nagyon messzire kilóg abból a politikai mozgástérből, amit a reformellenesség „tragikus láncolata” behatárol.

Azok a kompromisszumok, amelyekre Bokros hajlamosnak mutatkozik, egészen másfélék. Bokros korábban sokkal hangsúlyosabban foglalkozott a szegénység távlatos kezelésével, mint az utóbbi években. Mindenkinél határozottabban fogalmazta meg azt a liberális (és a valamikori SZDSZ leghitelesebb szociálpolitikusai által is képviselt) álláspontot, hogy a rászorultsági elvtől elszakadó, általános juttatások középosztálypárti, antiszociális, a szegénység valódi és távlatos kezelését akadályozó újraelosztáshoz vezetnek:

„Magyarország nem egyedi eset ama országok sorában, ahol némi gondos elemzés, érzékeny gondolkodás a jóléti intézményrendszer szociális politikának csúfolt alapvető támogatási elemeiről hamar kideríti, hogy azok valójában kifejezetten antiszociálisak és antiszolidárisak. Magyarország abban egyedülálló még a visegrádi országok között is, hogy a hazai politikai osztály zöme a nyilvánosság előtt letagadja ezt, miközben magában talán éppen azt gondolja, hogy ez így van jól. A századforduló kormánya a nemzeti és a szociális gondolat győzelmeként ünnepelte a családi pótlék ismételten alanyi jogúvá tételét, a lakáshitelezés példátlanul nagyvonalú és költséges támogatási rendjének bevezetését és a jelképes jelentőségű és mértékű tandíj eltörlését. Az intézkedések nyilvános indoklása hamis és igaztalan volt, ilyesmi azonban a politikában nem ritka. Két dolog viszont meglepő. Egyfelől sem a közvélemény-formáló értelmiség, sem pedig a politikai osztály körében nem akadtak igazán erőteljes hangok, amelyek a hamis prófétákat leleplezték volna. Másfelől ennek nyomán az antiszociális és antiszolidáris jóléti politika jelzett intézményei megkövültek, politikai szent tehenekké váltak. Láthatóan nem mer hozzájuk nyúlni az új kormány sem.” (Bokros Lajos: Szegénység és szolidaritás. Élet és Irodalom, 2003. augusztus 22.)

Két lehetőség van: vagy annak érdekében vállaljuk az antiszociális újraelosztás fölszámolásával járó konfliktust a középosztállyal, hogy a szegénységből kivezető utak építésére, szélesítésére sokkal több jusson, vagy úgy kívánjuk elfogadtatni az állami újraelosztás csökkentését a politikailag erős társadalmi rétegekkel, hogy kielégítjük a szegényeknek juttatott adóforintok megfogásával, megcímkézésével, a segélyezettek megregulázásával kapcsolatos igényeiket.

A Bokros által tanácsadóként támogatott, nagyon hangsúlyosan és egyértelműen propagált szlovák reform az utóbbi utat járta. A „reformok kritikus tömegét” a legrászorultabbak egészen brutális kifosztásával kapcsolták össze, s a reform relatív társadalmi elfo­ga­dottsága összefüggött az éhséglázadó romákkal szembeni indulatokkal, társadalmi összezárással. Bokros a sok szempontból valóban példamutató szlovák reformnak ezt a vonását előadásaiban, írásaiban következetesen elbagatellizálta.

Az öngondoskodást, a polgár önmagáért viselt felelősségét hangsúlyozó, a naturális elosztástól idegenkedő felfogástól kevés dolog áll távolabb, mint a szociális kártya, kivált abban a formájában, amelyben Monokon bevezették. Bokros a CEU-n rendezett decemberi konferencián elég suta mellébeszéléssel próbált lojálisan viszonyulni a „monoki gondolat” MDF-es támogatá­sához. Azt. mondta, hogy „bizonyos helyeken, bizonyos körülmények között el tudja fogadni a szociális kártya használatát”, ami lehet jó is, rossz is attól függően, hogy „a szűken vett szociális segély mellett az mennyire támogatja a következő nemzedék szegénységből való kiemelkedését”. Bokros hangsúlyosan utalt arra, hogy a szegény települések lakossága és önkormányzata összejátszik „az állami fejőstehén” megfejése végett. Ez nem arra utal, hogy el lenne szánva az (uniós országok közül Magyarországon legsúlyosabb) regionális egyenlőtlenségek csök­kentésére, szembeszállva erős városokkal, régiókkal, polgármesterekkel.

Három nappal azután, hogy Bokros a fentieket előadta, az MDF bejelentette, hogy népszavazást kezdeményez a szociális kártya országos bevezetése érdekében. Ezzel a „monoki gondolat” óvatos, részleges, feltételes támogatásának szánalmas kísérlete összedőlt, s a szociális kártyát Bokros azután már generálisan is védelmébe vette (lásd Népszabadság, 2009. december 23.).

Bokros Lajos, az EU szoros monetáris integrációjának protagonistája az Európai Parlamentben az euroszkeptikusok frakciójában ül, a radikális lengyel populisták, Kaczinskyék képviselői mellett. Erről a következőket írta Kocsis Györgyi a HVG-ben (2009. július 25.): Bokros Lajos „a múlt héttől az Európai Konzervatívok és Reformisták (ECR) elnevezésű frakció képviseletében az Európai Parlament költségvetési bizottságát erősíti. Aligha sokáig. »A gazdasági unió féloldalas, ha csak a monetáris unióra támaszkodik. A közös pénz önmagában sérülékeny, ha nem támasztja alá a nemzeti költségvetési politikák, illetve az adópolitikák valamiféle összehangolása... A nemzeti költségvetési politikákat ugyanúgy kellene felfogni, mint mondjuk Magyarországon belül a debreceni városi költségvetés helyzetét« – nyilatkozta Bokros még áprilisban az euractiv.hunak. A különös az, hogy ezzel a szélsőségesen föderalista gondolkodással az expénzügy­miniszter az uniós törvényhozás eurofil frakcióiban sem feltétlenül találna egyértelmű helyeslésre [...], nemhogy a radikálisan antiföderalista saját képviselőcsoportjában. Csakis valami végzetes ideológiai félreértés, extrém naivitás vagy fizikai kényszer vezethetett Bokros frakcióválasztásához.”

Ennyit Bokrosról.

Az MDF jelene sok mindenben ellentétes markánsan antiliberális és kife­jezetten, kinyilvánítottan, élesen Bokros-ellenes múltjával, ám ez a múlt megtagadatlan, reflektálatlan, s persze nem is tudni, mennyire és meddig múltbeli múlt. Azzal az MDF-fel és azzal a Dávid Ibolyával van dolgunk, amely és aki mindenben támogatta az Orbán-kormányt, amit utáltunk benne. A magyar parlamentarizmus megcsonkításával és megcsúfolásával, a vizsgálóbizottságok elszabotálásával, tragikus gazdaságpolitikai fordulatával, a „perverz”, szegénységellenes újraelosztással együtt. Sőt, éppen az MDF vitte és viszi mind a mai napig tovább leghatározottabban, mintegy a párt egyik legmarkánsabb megkülönböztető jegyeként a „perverz” újraelosztás ideológiáját: a közép­osztály kiemelt támogatását. Az MDF a médiakuratóriumok megcsonkításában éppúgy együttműködött a Fidesszel és a MIÉP-pel, mint a következő ciklusban az MSZP-vel és az SZDSZ-szel. Dávid Ibolya volt a rendszerváltás óta a legkevésbé liberális és a független igazságszolgáltatásra a legnagyobb veszélyt jelentő igazságügyminiszter. Rendszeresen beleavatkozott konkrét, egyedi bírósági ügyekbe, számtalanszor bírálta egyedi ügyekben a független bíróság eljárásait és ítéleteit. Példátlan módon felülbírálta a köztársaság elnök kegyelmi határozatát az egyik bankár (Kunos Péter) ügyében, lebarmolta a „példamutató ítélettel” késlekedő bíróságot egy másik bankár (Kovács Mihály) ügyében. „Hogy egy igazságügy-miniszter, akinek még érdeklődnie, beszámolót kérnie sincs joga konkrét ügyekről, egy bíró ítéleteiben kotorászik, és ítéletek (pláne jogerős bírósági ítéletek) felülvizsgálatát kezdeményezi, ettől már a Legfelsőbb Bíróság elnöke, Solt Pál is látványosan elképedt” – írtam a Dörcher-ügy kapcsán A múlt ködében (Révész Sándor: A múlt köde. 2006, 98. o.). Dávid Ibolya torzszülöttnek minősítette a bírói függetlenség garanciájaként létrehozott Országos Igazságszolgáltatási Tanácsot, és ő volt az, aki a bírói autonómiát, a mérlegelési jogot semmibe véve előírta, hogy a szabadságvesztés kiszabásakor a büntetési tétel középértékét kell alapul venni. Ő találta ki azt is, miként lehet kijátszani a titkos szavazás szabályait a parlamentben személyi ügyekben: azt javasolta, hogy a frak­ciók külön urnákba dobják az államfő­jelöltre leadott szavazataikat. Dávid Ibolya terjesztette elő azt a jogalkotási törvénytervezetet, mely kivette volna a gyülekezési jogról, a sajtószabadságról, a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az állampolgárságról szóló törvényt a kétharmados törvények sorából, ő kívánta a jubileumi év tiszteletére az alkotmány preambulumában rögzíteni „a Szent Korona jogi helyzetét”. Amikor Tarlós István óbudai polgármesterként hatósági jogkörével visszaélve megpróbálta kitiltani a melegek toleranciafejlesztő programjait a Szigetről, Dávid Ibolya természetesen Tarlós mellé állt.

Az MDF (mai) elnöke 2002 után is határozottan antiliberális vonalat képviselt. Ezt mondta például 2002. október 3-án az Országgyűlésben: „a liberális büntetőjog-alkotás, úgy tűnik, nem maradt puszta választási ígéret. A liberális büntetőjog-alkotás visszatérése a választási kampányban elhangzott nyilatkozatok alapján még csak pusztán reális veszély volt, ma azonban azt mondhatjuk, hogy ez nemsokára valósággá válik.”

Az igaz, hogy az MDF mindkét nagy párt ígéreteit irreálisnak tartotta 2002-ben, és óva intette az MSZP-t választási ígéretei megtartásától. De ezt egyáltalán nem liberális alapon tette. Dávid Ibolya éppen hogy a liberalizmust sokallta és a szociáldemokráciát kevesellte a kormányprogram vitájában: „Én hittem annak – mondtam, nem befolyásolt az előző 12 év –, hogy egy szociáldemokrata kormány programját tartom a kezemben. Sajnos, azonban ez a program a várhatónál sokkal kevesebb szociáldemokrata vonást tartalmaz, és sokkal több benne a liberális elv. A szociális piacgazdaság megteremtését sokkal inkább bízza a piaci eszközökre, mint az állami beavatkozás eszközeire. Emiatt erősen kérdéses, hogy mindazok az esélyegyenlőségre, a kiegyenlítésre, a méltányosságra vonatkozó részek, amelyek az egyes fejezetekben megjelennek, megvalósulhatnak-e. A programot számomra átszövi egy piacillúzió, hiszen ma még, egy átmeneti gazdaságban, a közgazdasági tankönyvek modelljére csupaszított és a versenyt mindent megoldónak látó elméletek nem helyettesítik a piacépítés és a társadalmi biztonság együttesen megjelenő, reális igényét. Az elmúlt század második felének szociáldemokrata európai kormányai általában ezzel a felismeréssel kormányoztak. Ez az, ami számomra ebből a programból bizony hiányzott.”

A parlamenti MDF-frakció megtartása érdekében tett 2008-as lépések szimbolizálták az MDF politikai öncélúságát, tartalomfüggetlen keretjellegét. Valamennyi formai szempontból megfelelő független képviselővel megpróbálkoztak, jön, ahonnan jön, képvisel, amit képvisel, szavaz, ahogy szavaz. Jó volt mentőangyalnak a Fideszből kizárt közbotrányokozó, agresszív garázda, és jó lett volna még a párt által folyvást lemondásra fölszólított miniszterelnök támogatója és megbízottja is!

Az igazán vérlázító azonban az volt, ahogy a frakciónak a párt és a frakció vezetésével szemben álló többségét felszámolták 2004-ben. Egy nappal azelőtt, hogy ez a többség leváltotta volna a pártelnökhöz hű Herényi Károly frakcióvezetőt, ő egyszerűen besétált az Országgyűlés elnökéhez, és önhatalmúlag bejelentette, hogy öt képviselő ki van zárva a frakcióból. Éppen ennyi kellett az ellene fordult többség felszámolásához. Ennek a lépésnek a törvénytelensége nyilvánvalóbb, mint a háromhetenkénti ülésezésé, pedig az is elég nyilvánvaló volt. A Házszabály rögzíti, hogy egy képviselőt csak a frakció zárhat ki. Az ügyrendi bizottság kormánypárti többsége a törvénysértő Herényi mellé állt, úgy döntött, hogy a házelnöknek a kizárásról szóló értesítést minden további nélkül tudomásul kell vennie, annak valóságtartalmát, az eljárás szabályosságát nem vizsgálhatja. (Egy ciklussal korábban az akkori kormánytöbbség is így foglalt állást.) Az MDF választmánya is, országos gyűlése is hatalmas többséggel jóváhagyta a törvénysértést, ami miatt három évvel később a bíróság jogerősen elmarasztalta a pártot. A jogsértés ugyan belekerült néhány millióba, de politikai következménye már persze nem volt.

Lehet szavazni véleményváltókra is, gyarlókra is, bűnösökre is, sőt, szinte csak rájuk. De a föl nem vállalt bűnökben benne van a bűnismétlés veszélye, a folyamatosságnak hazudott politikai fordulatban pedig benne van a visszafordulás veszélye. Nem tudjuk, mire szavaz, aki az MDF-re szavaz. Az a szegény fideszes szavazó sem tudta, aki 2002-ben a Fidesz és az MDF közös listájára, közösen támogatott jelöltjeire, például Dávid Ibolyára szavazott.

Összegereblyéztem, amit föl tudok hozni az ellen és a mellett, hogy a szerencsétlen liberális az MDF listájára szavazzon. Magamat sem sikerült se lebeszélnem, se rá. Ha tudnám, hogy az én szavazatom kellene ahhoz, hogy ne három-, hanem, ha már több nem lehet, négyfrakciós legyen az Országgyűlés, akkor szépen befognám az orrom, mint a szegény francia polgár Jospin kiesése után, és leszavaznék az MDF-re. Ha tudnám, hogy az én szavazatom nélkül is átesnek a küszöbön, akkor nem szavaznék rájuk. De hát senkinek sem jár ilyen morális privilégium.

(Itt tartottam, amikor kiderült, hogy az „új SZDSZ” az „új MDF”-be adja bele maradék elnökét, pénzét és erejét. Megfontoltam, megkönnyíti-e ez a fejlemény a döntést, és arra jutottam, hogy nem.)

• Folyamatos jelen

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges