Bíró Béla

Nyomtatóbarát változat

A júniusi helyhatósági választások Romániában alapvetően megváltozott politikai helyzetre utalnak. Megtörni látszik a nyelvi-kulturális közösségek közti határvonalak merevsége. A választások során szinte általánossá vált a korábban homogéneknek és átjárhatatlanoknak tekintett kulturális közösségek tagjainak disszidenciája. A magyarok és románok jelentős hányada ma már hajlamosnak mutatkozik arra, hogy átszavazzon a nyelvi-kulturális „határokon”. Azért nem használom az etnikai terminust, mert annak a valóságos helyzetre vonatkoztatva nincs (s a szó mai értelmében soha nem is volt) tényleges relevanciája, hiszen a terminus valamiféle vérségi összetartozásra is utal, ez pedig teljesen félrevezető: az „etnikai” eredet tekintetében mindkét nyelvi-kulturális közösség tagjai rendkívüli mértékben kevertek. Pusztán a vállalatnyelv és -kultúra az, ami ténylegesen összeköti (illetve szembeállítja) őket egymással.

Marosvásárhelyen az RMDSZ-elit a polgármesteri székért folytatott küzdelmet, melynek során a magyar Kelemen Attila a román Dorin Floreával mérte össze erejét, kezdettől a szövetség elfogadottságát jelző presztízsmércének tekintette, s ennek megfelelően erőteljes „nemzeti” propagandát fejtett ki. A Vásárhely fölötti „magyar uralom” visszaszerzéséről beszélt.

Nagyváradon is hasonló tétre utaltak, azzal a különbséggel, hogy itt az etnikai arányok nagymérvű módosulása következtében a sikerre már csak a román szavazók támogatásával nyílhatott lehetőség. Valahogy úgy, hogy mi magyarok mind egy szálig a város korábbi magyar alpolgármesterére, Bíró Rozáliára szavazunk, a román választók egy nem jelentéktelen része pedig ugyanezt teszi.

A számítás Nagyváradon nem jött be, már csak azért sem, mert a románságnak volt egy a magyarok által is jórészt elfogadott liberális polgármesterjelöltje, Szatmárnémetiben azonban, ahol valóban hiteles román ellenjelölt nem volt, Illyés Gyula, a magyar alpolgármester valóban képes volt elnyerni a román választók egy jelentős részének bizalmát is, a stratégia látványos – és a korábbiak fényében felette meglepő – sikerre vezetett.

De az sem volt kevésbé váratlan, ami Vásárhelyen történt. A vásárhelyi magyarok mintegy 20 százaléka ugyanis az RMDSZ által bizonyos mértékig démonizált Floreára szavazott. S a váradi választás végkimenetelét is az döntötte el, hogy a magyarok közül is sokan szavaztak a város korábbi liberális polgármesterére. Kolozsváron a magyarok tömegesen a korábbi belügyminiszterre, Ioan Rusra adták le szavazatukat. Itt azonban az számított szenzációnak, hogy a román kulturális közösség tagjainak egy jelentős része végre késznek mutatkozott együttszavazni a magyarokkal. Korábban a magyarokkal való bármiféle szövetség már önmagában is a biztos bukással lett volna egyenértékű.

Ami még érdekesebb azonban, hogy Nagyszebenben, ahol a németek aránya ma már a 1,5 százalék körül van, a város polgárai már másodszor választanak 80 százalék fölötti arányban német polgármestert, s ezúttal a medgyesi román többség is zömmel a Német Demokrata Fórum jelöltjeit juttatta be a városi tanácsba.

A fentiek cáfolni látszanak a román, illetve a magyar választópolgárok körében általános nemzeti elfogultságra (az ún. csordaszellemre) vonatkozó korábbi hipotéziseket. Arra utalnak, hogy a csordaszellem csak azokban az esetekben érvényesül, amikor az egyik vagy a másik nyelvi-kulturális közösségnek – túlsúlya révén – lehetősége van arra, hogy „átfordítsa” az etnikai összetételt, s a többségi demokrácia játékszabályait betartva (is) ráerőltesse akaratát a „többségből” lett „kisebbségre”. Ha ez a „veszély” megszűnik, a szembenálló közösségek közötti feszültségek is oldódnak.

Az ebből adódó következtetés, miszerint ha a magyar kulturális közösség számaránya minden jelentősebb erdélyi városban egyharmad alá csökken, a román népesség csupa magyar származású polgármestert választ majd magának, mindazonáltal nem túl lélekemelő perspektíva számunkra. Kérdés, hogy a kulturális közösségekben ma is erőteljesen érvényesülő félelemérzés más eszközökkel, mint a kisebbségi jelenlét drasztikus csökkenése-csökkentése, eltüntethető-e? Ez a kérdés azonban a romániai magyarságon belüli viszonyok alaposabb elemzését is szükségessé teszi.

A romániai magyarság egységét és a román politikai színtéren való határozott és céltudatos fellépését erényként szokás értékelni. És ez az értékelés egészen a legutóbbi időkig helyesnek is tekinthető. Egységes magyar érdekképviselet hiányában a romániai magyarság aligha tehetett volna szert arra a politikai súlyra és nemzetközi presztízsre, melyre szert tett. A román–magyar együttműködés lehetőségének és előnyeinek bemutatására sem nyílt volna tényleges lehetőség, ha az RMDSZ nem jeleníti meg a romániai magyar akaratot egységes és erős politikai opció gyanánt.

Az egységnek azonban – vitathatatlan előnyei mellett – voltak (és vannak) hátrányai is. Az erdélyi városok elsőgenerációs román népességében ez az egység természetszerűen valóságos (és valljuk be, indokolt) szorongásokat ébreszthetett. (Ahogyan a hatalomból kiszorított magyarság szorongásai, sőt megkeseredettsége is mindvégig indokolt volt, és ma is az.) Ezeket a szorongásokat pedig a politikai hatalomra áhítozó szélsőségesek ügyesen kihasználhatták. Mindkét kulturális közösség bűvös körbe került. Minél erőteljesebb volt a szorongás (hiszen az agresszív nacionalizmus a magyar polgár szorongásait is szinte már az elviselhetőség határáig fokozta) annál inkább egységet kellett demonstrálni, annál erőteljesebben meg kellett bélyegezni azokat, akik a másik csoport irányában mérsékletet vagy éppenséggel „engedékenységet” mutattak.

A választási küzdelmek azonban ily módon a nemzetközi labdarúgó-mérkőzések hangulatára emlékeztető szenvedélyes vetélkedésekké fajultak, melyeknek az égvilágon semmi közük nem lehetett a tulajdonképpeni politikához, pusztán a nemzeti szenvedélyek intenzitásának barométerei gyanánt funkcionálhattak. A választók gyakorlatilag semmit sem tudtak azokról a jelöltekről, akiket (a pártlistákon) megválasztottak. A 2004-es helyhatósági választások azonban arra látszanak utalni, hogy az emberek mindkét oldalon kezdnek belefáradni a nemzeti vetélkedőkbe. Egyre inkább az anyagi létfeltételek érdeklik őket, következésképpen azoknak a településeknek az irányítása, melyeknek polgárai. Kezdenek – nemzeti fantomok helyett – egyre inkább megbízhatónak látszó személyiségekben gondolkodni.

Kérdés azonban, hogyan lehetne ezt a folyamatot felgyorsítani?

A válasz a fentiek jegyében egyértelmű: a kulturális közösségek nemzeti elzárkózásának folyamatos lazításával. Ami önmagában sem egyszerű folyamat. Nem egyszerű azért, mert a nyelvi-kulturális közösség egységének fenntartása továbbra is a közösségi megmaradás alapfeltétele. Ennek az egységnek azonban a ’89-et közvetlenül követő állapotoktól eltérően ma már nem feltétlenül kell politikai természetűnek lennie. A nyelvi-kulturális közösség fennmaradása ugyanis elsősorban a nyelvi-kulturális értékek megőrzésének és gyarapításának függvénye, és csak másodsorban kapcsolódik politikai természetű feltételekhez. Minél működőképesebb a demokrácia, a politikától való függés annál jelentéktelenebb.

A politikát és a kultúrát fokozatosan szét kell tehát szétválasztani. Egészen pontosan a politikát nyelvi vonatkozásban is pluralizálni kell. A különböző politikai pártoknak az összes nyelvi-kulturális közösséget a maguk nyelvén, a közösségek sajátos politikai hagyományaihoz idomított politikai diskurzus keretében kell megszólítaniuk.

Ami ismét csak nem könnyű feladat, hiszen a politikai közösséget a politikai elvek megosztják, a közösség tagjait éppenséggel nyelvi, kulturális, gazdasági értékeik közössége fűzi egymáshoz. Az utóbbi nem kultúraspecifikus, az előbbi kettő azonban az. Meg kell találni azokat az egyes kulturális közösségeket is integráló magasabb rendű érdekeket (történelmi együvé tartozás, egymásrautaltság, európai integráció, gazdasági-kulturális felemelkedés stb.), melyek a tágabb értelemben vett politikai közösség egységét a nyelvi-kulturális különbözőség bázisán is megalapozhatják. Ez azonban nem pusztán a többnemzetiségű államok problémája, az Egyesült Európának a közeljövőben (sőt számos vonatkozásban már ma) ugyanezzel az alapkérdéssel kell szembenéznie. S a két megoldás aligha lehet majd független egymástól.

Azt kell tehát (Európa és az uniót alkotó államok vonatkozásában egyaránt) kimondani, hogy az államok (implicite a román állam és a román politikai közösség) eltérő politikai közösségek integrációi, amiből szervesen következik, hogy a román politikai közösség s a román állam adekvát megszervezése a nyelvi-kulturális autonómiák (területi komponenseket is implikáló) kiépítése nélkül elképzelhetetlen.

Ezzel a folyamattal párhuzamosan a nyelvi-kulturális közösségeknek határozottan depolitizálódniuk kell. Azaz az egyes nyelvi-kulturális közösségeken belüli politikai egység – valamikor talán értelmes – kategóriáját késedelem nélkül ki kell iktatni a közéletből…

Ebben a pillanatban ezzel ellentétes tendenciák érvényesülnek. Az RMDSZ számára az egység fogalma továbbra is meghatározó jelentőségű. Az egység szükségességét a retorika szintjén a nemzeti közösség érdekei alapozzák meg, a voltaképpeni alap azonban az RMDSZ-elit jelenlegi kormánypárt iránti elkötelezettsége. Vagy amint azt a demokratikus értelmiség köreiben megfogalmazzák: a két politikai alakulat vezető testületei közötti személyi összefonódások.

A kormányzó román szociáldemokraták körében még mindig erőteljes előítéletek élnek a kollektív jogokkal és az autonómia minden formájával szemben. Nastase kormányfő az RMDSZ-kongresszuson is kétségtelenné tette, hogy kormánya a kollektív jogok elismerésére sem hajlandó, és nem Markó Béla és még csak nem is Medgyessy Péter, hanem Eörsi Mátyás, az SZDSZ képviselője volt az, aki magyar részről ezt kifogásolta.

Az európai integráció perspektívája azonban a kollektív jogok és az autonómiák követelésének legitimitását jelentősen megnövelheti, hiszen ezek az unió számos országában magától értetődőeknek számítanak. Ahhoz, hogy az ilyen jellegű törekvéseket meghiúsíthassák, a szociáldemokratáknak egységes és a párt kisebbségi politikája iránt elkötelezett RMDSZ-re van szükségük. Ez a tény magyarázhatja az RMDSZ belső ellenzékének teljes elszigetelésére tett, a demokratikus kereteket nem csupán feszegető, de számos vonatkozásban szét is feszítő intézkedést. Az RMDSZ-elit és a kormányzat összehangolt erőfeszítéseket tesz az önmagát autonomistának aposztrofáló RMDSZ-ellenzék elszigetelésére, sőt valamiféle legális törvényen kívül helyezésére. Hogy valóban erről van szó, azt mi sem bizonyíthatná beszédesebben, mint a Magyar Polgári Szövetség helyhatósági választásokból való kiiktatása (ez a Fidesz utónevével azonos név önmagában is árulkodó). Az eljárás annál is visszatetszőbb, mivel az MPSZ nem rendelkezik akkora támogatottsággal, hogy az RMDSZ dominanciáját veszélyeztesse, a versenyből való (antidemokratikus) kiiktatását tehát közvetlen hatalmi érdekek sem indokolhatták. Ráadásul az MPSZ választási küzdelmekben való részvétele a magyarság helyhatósági képviseletét sem veszélyeztethette, hiszen az MPSZ zömmel olyan településeken indított volna jelölteket, ahol a románság számaránya elenyésző, tehát már eleve magyar–magyar összecsapással lehetett számolni.

Más kérdés, hogy az MPSZ autonomizmusa többet árt, mint használ magának az ügynek is, hiszen meggondolatlan és korszerűtlen retorikájú törekvései a romániai magyar közvéleményben is csak diszkreditálhatják az autonómia gondolatát.

Az RMDSZ-egység erőltetése tehát – az RMDSZ-elit hatalmának tartósítása mellett – főként a kormányzat érdekeit szolgálja. Azt a törekvést, hogy a kisebbségi kérdés rendezését az európai integráció körülményei közepette is teljesen a saját ellenőrzése alatt tarthassa.

Ennek a törekvésnek a sikere súlyos kockázatokat hordoz magában. Teljesen nyilvánvaló, hogy az érdekérvényesítésben eleddig elért sikerek (magyar feliratok, elvben engedélyezett, de a gyakorlatban csak a nagy magyar többségű településeken érvényesíthető nyelvhasználat, a közösségi javak visszaszolgáltatása stb.) csak arra elegendőek, hogy a romániai magyar kulturális közösség visszafordíthatatlan szétesését fájdalommentessé tegyék, arra, hogy az egyre gyorsabb ütemű lemorzsolódást megállítsák vagy visszafordítsák, semmiképpen sem. Ha a helyzet belátható időn belül nem változik, a kiáramlás és az asszimiláció tempója továbbra is gyorsulni fog. Az egyetlen kiút az autonómiák rendszere, mely a kisebbségek és a helyileg kisebbségben lévő többség számára egyaránt a megmaradás biztos garanciáit kínálhatja.

A helyhatósági választások eredményei a kibontakozás lehetőségét is világosan mutatják. A nyelvhatárokon átívelő román–magyar együttműködés ugyanis éppen az autonómiák rendszerének kialakítása előtt nyithatja meg az utat. Amint az a szakirodalomban jól ismert, az eddig létrejött összes autonómiaforma ott és csakis ott jelenhetett meg, ahol a többség és a kisebbség legalább egy része összefogott kialakításuk érdekében.

Ez az együttműködés ma már Romániában is mindinkább lehetségesnek mutatkozik. Ahhoz azonban, hogy valóban ki is alakulhasson, a romániai magyarságon belüli politikai irányzatoknak meg kell találniuk a maguk román szövetségeseit. Az etnikai feszültségek megszűnéséhez nem elegendő pusztán az RMDSZ és a kormányzó szociáldemokraták együttműködése. Az ellenzékhez is (ismét) meg kell találnunk az utat, s erre természetszerűleg az RMDSZ ellenzékének van tényleges lehetősége. Az MPSZ-nek egyébként eredendően (és nagyrészt épp a magyarországi patrónusnak, a Fidesznek köszönhetően) megvolt a román partnere. A kapcsolatrendszert egy Tőkés Lászlónál hajlékonyabb – és a román politikum számára szalonképesebb – vezéregyéniségre, illetve hangadókra alapozva csupán fel kéne éleszteni.

Igaz ugyan, hogy a Tőkés László szellemi irányítása alatt álló MPSZ egyelőre éppen erre képtelen, Tőkés László minden román politikusban nemcsak ellenséget lát, de úgy véli, hogy a „magyar” alternatíva szempontjából hasznosabbak a szélsőséges nacionalisták, mint a „kétszínű” européerek. A jobboldalnak azonban, ha a politikai színtéren akar maradni, meg kell szabadulnia ettől az elgondolástól. Csak abban az esetben nyerheti meg a magyar (és részben a román) választók bizalmát, ha maga is (többé-kevésbé) megbízható román szövetségesekre tesz szert. A romániai magyarság a választások tanúsága szerint (egyébként magától értetődően) nem csak magyar akar maradni, hanem a románsággal és a román állammal is a lehető legharmonikusabb kapcsolatokat szeretné kialakítani. Ha a román politikában konfrontálódó politikai erők mindkét oldalon magyar szövetségesekre is támaszkodhatnának (azaz ha a hagyományos terminológia szerint egyformán „nemzetárulóknak” mutatkoznak), a kisebbségi kártya a politikai küzdelmekben többé nem lenne a demokratikus alternatívák ellen kijátszható, megkezdődhetne tehát a többség és a kisebbség közti (mesterségesen szított indulatoktól többé nem terhelt), pusztán a kölcsönös előnyökre összpontosító politikai alku.

Az RMDSZ „egységstratégiája” tehát nem csupán a demokráciadeficit miatt problematikus, de a romániai magyarság jövője szempontjából is súlyos (egy idő után talán jóvátehetetlen) károkat okozhat.

• Folyamatos jelen