Eörsi János

Nyomtatóbarát változat

Az idei év fejcserével kezdődött. A miniszterelnök január 7-én leváltotta a pénzügyminiszter László Csabát, amikor kiderült a minden várakozást alulmúló államháztartási adat, a GDP 5,8 százalékára, azaz több mint ezermilliárd forintra rúgó tavalyi hiány. Medgyessy Péter szerint a kormány hitelessége forgott kockán, hiszen a pénzügyminisztériumiak még karácsony előtt is 5,2 százalékos hiányt jeleztek előre.

A menesztés, ha úgy tetszik, igazságtalan volt, hiszen a hiányért nem csak, sőt nem is elsősorban a pénzügyminiszter volt felelős. Az egész kormány és mindkét koalíciós párt politikája vezetett oda, hogy feneketlen aranybányaként kezelték a kincstárt. A költségvetés eredetileg 4,5 százalékos hiányt engedélyezett, ezt a nyáron – egy, még az előző kormány idején indult, tavaly év elején elvesztett kismamaper ürügyével, ami miatt utólag 33 milliárd forintnyi jövedelempótlék kifizetését kellett betervezni – 4,8 százalékra módosították, majd ez duzzadt annak rendje s módja szerint 5,6-ra. Megismétlődött 2002, amikor úgyszintén a zsákból kibújó szög metodikájával kúszott föl a hiány az eredetileg célul kitűzött 3-ról 9,4 (!) százalékra. Nemcsak arról van szó tehát, amit Medgyessy nehezményezett: hogy a pénzügyminiszter december közepén alábecsülte a még várható bevételeket, hanem főként arról, hogy a kormány a kiadási előirányzatokat sem volt képes tartani, annyira belejött a nyakló nélküli költekezésbe.

Gyalogáldozat bukott partiban

„A politika nem barátságokról szól” – mondta e lap oldalain egykor a miniszterelnök (lásd Rádai Eszter Pénzügyminiszterek reggelire című interjúkötetét, Beszélő/Helikon, 2001). Azzal, hogy Medgyessy mindent rákent a volt pénzügyminiszterre, szándéka szerint mintegy levetette magáról és az egész kormányról a hiteltelenség bűnét. A balhét a szegény távozó L. Csaba vitte el. Ő csúnyán megbukott, a kormány pedig tiszta lett. E szereposztásra még volt is fizetőképes kereslet, és a személycsere nyomán pár forinttal bravúrosan erősödött a hazai valuta az euróval szemben. A politika már csak ilyen, áldozatot kell hozni azért, hogy tényleg elhiggye, aki hinni akarja: megtörténik a várva várt gazdasági irányváltás.

Nosza. De mit jelent az irányváltás? Ezt még nem lehet tudni pontosan. A kijelölt új pénzügyminiszter, Draskovics Tibor hamar bejelentette ugyan az újabb 120 milliárdos takarékossági csomagot (ami a még decemberben, az állítólag nem várt állami kamatterhek miatt elhatározott 35 milliárddal együtt most már 155 milliárd), de még nem ismeretes, hogy ez mivel jár együtt, és egyáltalán, meg tudják-e csinálni. Az euró bevezetésének eddig tervezett, 2008. január 1-jei időpontjáról pedig, amelyet Medgyessy felülvizsgálandónak látott, majd csak március elején döntenek. „Kétségtelen, hogy a bizonytalanság nem jó, de egy ilyen döntést csak alapos elemzés után lehet meghozni” – magyarázta a kijelölt tárcavezető. Akárcsak ha a főnöke mondta volna. Bár az, hogy Medgyessy bevetette a kádercsere fegyverét, csakugyan ad egy kis laufot a gondolkodásra. Meglátjuk, mire megy.

Valamit kell csinálni, mert a forint elég rossz állapotban van, fél éve tartó kiszámíthatatlan ingadozásai már-már a gazdasági stabilitás megrendülésével fenyegetnek. Nem elég, ha az erődemonstráció, ennek hatása nem tart sokáig, világos és reális program kell, amelynek megvalósulásában folyamatosan hinni lehet, és csakugyan megalapozza az euró bevezetését. Az idei költségvetés „helyből” megbukott (hiába mondja ezt a Fidesz is, attól még igaz). Az euró bevezetésének feltételei közé tartozik, hogy a költségvetés hiányát a GDP 3 százaléka alá kell szorítani. Ennek határideje az eddig elképzelt menetrend szerint 2006 lett volna, mivel másként Brüsszel nem tudná a 2008 eleji időpontig appercipiálni, hogy teljesítettük a feltételt. Kár, hogy 2006 egyben választási év is lesz.

De most annál is nehezebbnek tetszik a 2006-ra időzített fegyelem betartása. Draskovics Tibor 2004-ben a GDP 4,6 százalékának megfelelő hiányt tart elérhetőnek, az eredetileg célul kitűzött 3,8 százalék helyett. A logika, ami alapján mondta, egyszerű: tavaly a deficit a célkitűzésnél 0,8 százalékponttal nagyobb volt, így a realitások idén is 0,8-del feljebb (lejjebb) csúsznak, ám még így is 1 százalékponttal leviszik a hiány mértékét. És a lefaragás a jövőben egyre nehezebb lesz, ha az államháztartás struktúrája nem változik. Márpedig ezt bízvást feltételezhetjük. Ha pedig belefognának az átalakításba, amire nem vehetünk mérget, az rövid távon inkább többletkiadással jár, mint spórolással. Ha tartanák az eredeti menetrendet, akkor 2005-ben is, 2006-ban is további évi 1 százalékpontnyit kellene lefaragni, ami nem lehetetlen, de igen feszített ütemet jelentene.

Kétszer lehazudott hiány


Akárhogy is, botrányos ez a draskovicsi 4,6 százalék. Az elemzők – hál’ istennek persze – könnyedén napirendre tértek az előrejelzés fölött, mivel igazolva látták a saját meglátásaikat. Egyelőre tehát megnyugodtak, ami enyhítheti a forintra nehezedő nyomást. A botrány azonban épp abban leledzik, hogy a kijelölt pénzügyminiszter, illetve leendő főnöke elfogadta az elemzők logikáját. Eszerint ha egyszer tavaly is lehazudott a kormány 0,8 százalékpontot, akkor az idei költségvetésben is benne van ekkora lehazudás. Sőt kétszer akkora. Az idei büdzsét 20,45 ezermilliárd forint GDP feltételezésével tervezték, ám a fentihez hasonló logika alapján (vagyis mert időközben kiderült: a tavalyi GDP is nagyobb) inkább a 20,7 ezermilliárd forint a reális összeg. Ennek 0,8 százaléka, 165 milliárd forint, amit eleve elbaltáztak a 2004-es költségvetés „megalkotásakor”. Csakhogy, mint láttuk, a kijelölt pénzügyminiszter 155 milliárdos megszorítást helyezett kilátásba, vagyis ha ez utóbbi keménykedés elmaradna, akkor a hiány további 0,7 százalékkal nagyobb lenne. A büdzsé hivatalos, közlönyben megjelent változata eszerint 1,5 százalékpontnyi tévedést – lehazudást – rejt magában, ami testvérek között is 320 milliárd forint! És Draskovicsnak volt képe kijelenteni, hogy a módosításokhoz nem kell pótköltségvetés. Véleményével szemben fölhozható: a sok vita, aktatologatás, médiafellépés, frakcióülés, sajttáj, közlemény, minden közéleti megnyilvánulás, amit a 2004-es büdzsé ügyében tettek, falra hányt borsó volt, és amit a Magyar Közlönyben, a köztársaság hivatalos lapjában lehoztak, az 320 milliárd forinttal hazudik. Nevezett összeg nagyjából a teljes felsőoktatás állami finanszírozásával vagy, mondjuk, a kormánykoalíció szívéhez oly közel álló családi pótlék teljes költségével egyezik.

Sóhivatali parlament és mindenható kormány

Jogilag Draskovics bejelentése kifogástalannak tetszik. 2002 nyarán, a száznapos program örve alatt ugyanis bevezettek egy röpke módosítást az államháztartási törvényben, ami az összes kiadás 5 százalékának megfelelő – 2004-ben 474,4 milliárd forint – eltérésre ad biankó csekket. A módosítás előtti, még Kupa Mihály idejében megformulázott szöveg úgy hangzott: akkor kell pótköltségvetés, ha a hiány „jelentősen” meghaladja a tervezettet. Ebből is kitetszik: a közhiedelemmel ellentétben a gumiparagrafus sokszor jobb, mint az egzakt módon megfogalmazott, mert hívebben fejezi ki a törvényalkotói – köztársasági – szándékot. Most, hogy egzakt paragrafus van a kormány jogászainak a kezében, azt csinálnak a költségvetésben, amit csak akarnak.

Fölhozható persze ez ellen, hogy a költségvetés parlamenti ellenőrzése úgyis merő illúzió. Ehelyett a gyakorlatban bevezettek egy másik, sokkal hatékonyabb mechanizmust: a költségvetési monitorozást. A Pénzügyminisztérium havonta közzéteszi a főbb számok és mérlegek állását, mégpedig, legalábbis ami az összevont adatok megfigyelését illeti, elég áttekinthető módon. Sőt a kormány decemberben úgy határozott: idén már részletesen előre közli az államháztartás hiányának alakulására vonatkozó prognózisát, bár ezt most, a miniszterváltásra tekintettel, februárra halasztották. A monitor alapján a piac szépen elvégezheti az ellenőrzést. Ha a piac úgy látja, hogy az államháztartás nem tartható, a forint jól begyengül, és a kormány nézheti. Épp ez történt a tavalyi év második felében folyamatosan, és most, január 7-én L. Csabának csak mennie kellett. Ha a piac nem működne, még mindig ott trónolna a pénzügyminisztériumi bársonyszékben.

A piac csakugyan hatékony eszköze az ellenőrzésnek – ha nem lenne, ki kéne találni. (A költségvetési év leteltével pedig sorompóba lép a számvevőszék, amelynek utólagos vizsgálata hivatott kiszűrni a csalást a számszerű kimutatásokban.) A befektetők csakugyan érdekeltek az ellenőrzésben, hiszen az ott forgó információk alapján alakul ki az az ár, illetve kamat, amely mellett hajlandók finanszírozni az államadósságot. Úgy is mondhatjuk, a piac jobb ellenőr, mint a parlament. Sőt, a fejlemények azt mutatták: a piac az az intézmény, amelyik vigyáz a köz pénzére, a parlament pedig nem más, mint sóhivatal.

Ezt így senki nem mondja, de annál többen gondolják. A parlament degradálódásának, tekintélyvesztésének – a sok undorító fikázás mellett – ez a fő oka: gazdasági tényezőként nullává vált. A frakciókat nem vagy csak addig érdekli a költségvetés, ameddig az kiaknázható a pártok médiaszereplésére vagy népszerű „vívmányok” kieszközlésére. A kormánypártok azért nem érdekeltek az ellenőrzésben, mert lojálisak, és különben is, majd megcsinálja helyettük az apparátus, amit kell. Az ellenzéki pártokat pedig csak a látványos leleplezés érdekli, bár az is igaz, hogy ez a mostani költségvetési fiaskó jó nagy botrány. Ám a parlament nem képes felülemelkedni a pártpolitikán, és nem akar semmit sem tenni az ország gazdasági felemelkedése érdekében. Úgy is mondhatjuk, költségvetési téren a parlament nem akaratképző tényező, és nincs benne késztetés arra, hogy utánanézzen, hogy vajon a – nem létező – gazdaságpolitikai akarata valóra válik-e. Pedig ez lenne az, amiben a parlamentnek felül kellene múlnia a piacot, hiszen jogosítványai vannak a költségvetés érdemi, tartalmi meghatározására.

A kormány való arra, hogy kialakítsa a gazdaságpolitikát – veti ellene ennek a közfelfogás. Csakhogy a kormány is a népszerűségi pontvadászat jegyében cselekszik, Medgyessy ebben csak folytatja az orbáni hagyományt. A kormánynak tulajdonított mindenhatóság is véges, különösen a gazdaságpolitikai akarat, a gazdasági irányvonal legitimációja kialakításában. Ebben a tekintetben a kormányok, egy-két kivételes időszaktól eltekintve, nagyon is alá vannak vetve a kormánypártoknak, a népszerűségi pontvadászatnak. A kormány akkor állna biztos talajon, ha lenne gazdaságpolitikai konszenzus. De nincs. „Noha Magyarország közvéleményét a nagy nemzeti sorskérdéseket illetően érdemi véleménykülönbségek feszítik, feltétlen közmegegyezés van abban, hogy várjuk, óhajtjuk hazánk mielőbbi felzárkózását a nyugat-európai életszínvonalhoz” – írja Bokros Lajos az ÉS karácsonyi számában megjelent 130 pont közül mindjárt az elsőben. Ám nem írta volna meg a többi 129-et, ha ez a közmegegyezés csakugyan létezne, és a politikai elit azon munkálkodna, hogy érvényt szerezzen neki.

A rendszerváltás idején még hittünk abban, hogy létezik, működhet ilyen konszenzus. A Kupa Mihály-féle államháztartási törvény is azon az illúzión alapult, hogy a parlament a költségvetés gazdája, és a népakarat letéteményeseként érdekelt a közköltekezés ellenőrzésben. Hogy nem így lett, az súlyos csalódás. Viszont ettől még a kormány nem vindikálhatja magának a jogot, hogy önhatalmúlag rendelkezzék 320 milliárd forint fölött. Tehát igazság szerint pótköltségvetést kellene benyújtania.

Nem jut, nem marad

Most így, az ismert és nem ismert torzítások tudatában, igen nehéz a 2004-es költségvetésről beszélni. Január 7-e előtt azt írhattuk volna: jobbnak látszik, mint a 2003-as büdzsé, amely még a száznapos program fogságában született, rendeltetése a Medgyessy-féle választási ígéretek pénzügyi következményeinek továbbgörgetése volt. Az 50 százalékos közalkalmazotti béremelés, a tizenharmadik havi családi pótlék, az ugyancsak tizenharmadik havi nyugdíj fokozatos – évenként a reálnyugdíjat 2 százalékkal megnövelő – emelése, az adómentes minimálbér mind-mind olyan tétel, amelyet a választást követően döntöttek el, ám a cech nagyobb részét 2003-ban és a további években kell állni. Emiatt a költségvetés rendkívül feszítetté, sőt, mint most kiderült, tarthatatlanná vált. Ennek egyik következménye, hogy megnőtt a rendszeres folyó kiadások súlya és dinamikája, miközben a kormányzati beruházások visszaestek.

Az idei költségvetésben valamelyest lazult ez a szorítás, a béremeléseket jórészt befejezték, bár erre az évre maradt még az igazságszolgáltatási bérrendezés és az önkormányzati intézmények finanszírozásában támadt lyukak betömködése. Ennek ellenére idén az útépítés, metróépítés, folyamrendezés (Vásárhelyi-terv) vált, mégpedig együttvéve mintegy 350 milliárd forint erejéig, elsőszámú prioritássá. További tízmilliárdok állnak rendelkezésre az uniós fejlesztési programok magyar költségvetésből történő társfinanszírozására. Mint most bejelentették: a 120 milliárdos megszorító csomag, amelyet részleteiben február végére dolgoznak ki, nem érinti ezeket a fejlesztési kereteket. Ebben Medgyessy határozott szokott lenni: mi az, amin semmi szín alatt nem változtatna. Az infrastruktúra-fejlesztés túllép a mindennapos taposómalmon, mondhatni szabad elhatározásból teremt csuda dolgokat. A szabadság azonban nem teljes, a temérdek pénz egy részét még a tavalyi munkák után fizetik ki (januárban, az útépítkezések után mindjárt 50-60 milliárdot). Az M5-ös autópálya megvétele – pontosabban az azt üzemeltető, magánkézben lévő Alföld Koncessziós Autópálya (AKA) Rt. részvényeinek megvásárlása – is igen komoly elkötelezettséget jelent, nem csak a sztráda 73 milliárdos könyv szerinti értéke miatt (a vételár, amikor ezt írjuk, még nem ismeretes), hanem azért is, mert át kell vállalnia az államnak a cég 50 milliárdos hitelét. „Jut is, marad is” – állította a kormányszóvivő a kérdésre, hogy tényleg meg tudják-e venni a Postabank 101,3 milliárdos árából, amint azt a kormányfő mondta volt. Ez azonban csaknem bizonyosan nem felel meg a valóságnak. A költségvetés uniós számbavétele értelmében ugyanis a hitel átvételét éppen úgy be kell számítani az állami költségekbe, mint az átvett részvényeket.

Némely elemzők nem győznek hálát rebegni a kormánynak, amiért a mostani, utólagos stabilizálás jegyében már nem növelik tovább az adóterheket. Jó, hogy nem: a piszkos munkát már elvégezték az ősszel, az adótörvények megalkotásával. Három új adója is lett a köztársaságnak: energiaadó, környezetterhelési díj, kutatási, fejlesztési hozzájárulás. Ezek közvetlenül a vállalkozásokat terhelik, de közvetve persze a lakosság is megérzi. Az SZDSZ nyári fellépésével megkontrázta ugyan, hogy elhalasszák a személyijövedelemadó-kulcsok mérséklését, a tb-járulék megemelése miatt azonban még így is nőttek némelyest a bérekre rakott terhek, ráadásul a forgalmi adók tetemes mértékben emelkedtek. Az adószigorítások úgy 300 milliárd forintot hoznak az államkasszának – és ehhez még hozzáadódik a növekedésből és az inflációból adódó, mondhatni „természetes” adóbevétel-növekedés. Január már megint átfogó fogyasztói áremelkedést hozott, és az év során az infláció legalább 6,5 – ha ugyan nem 7-7,5 – százalékra gyorsul a tavalyi 4,7 százalékról. Ami persze a jobboldalnak újabb alkalmat jelent a „kunbélázásra”.

Így a kilátásba helyezett extratakarékossági csomagtól függetlenül is megkezdődött már a fájdalmas vagy legalábbis kellemetlen stabilizálás. A kormány azt próbálja elérni, hogy idén ne nőjenek a reálbérek. A költségvetési szférában még vissza is vesznek a bérek tényleges értékéből (a költségvetésben előirányzott 6 százalékos nominális béremelés mellett ugyanis szüneteltetik a 13. havi illetmény kifizetését, ami 8,3 százalékos bércsökkentéssel ér fel). Az üzleti szférát illetően a kormánynak az ősszel sikerült elérnie, hogy az Országos Érdekegyeztető Tanácsban helyet foglaló munkaadói és munkavállalói érdekképviseletek 7-8 százalékos bruttó béremelésben állapodjanak meg. Ha ezt betartják, akkor a bérek vásárlóértéke a versenyszférában csak minimális mértékben emelkedik. Ami kívánatos lenne, mert csak így fékeződhet le ismét az év eleji adóemelés miatt felpörgetett infláció. Mindenesetre bizonyosra vehető, hogy a béremelkedés üteme sokkal kisebb lesz a tavalyi, gazdaságilag teljesen indokolhatatlan mértéknél (tavaly, az első tíz havi adatok szerint, nemzetgazdasági átlagban a bruttó nominális átlagkereset 12,9 százalékkal nőtt, ami az adók és az áremelkedés kiszűrésével 10,9 százalékos reálbér-növekedést jelent). A lakossági fogyasztás idei emelkedését a kormányzat mindössze 2 százalékra becsüli, ami szintén jelentős lassulás lenne a tavalyi, reálértékben (!) 9-10 százalékos gyarapodás után. A bérek visszafogása ismét javíthatja a hazai ipar nemzetközi versenyképességét, az egységnyi termékre jutó bérköltség mérsékelt emelkedése révén.

Aprócska fordulatok

A stabilizálás, a növekedés arányainak korrekciója mellett más kedvező jelek is mutatkoznak 2004 elején. A növekedés 2003 első feléig tartó lassulása után mintha fordulat következett volna be, a harmadik negyedévben már a korábbinál gyorsabb, 2,9 százalékos GDP-gyarapodást mértek. A vállalati felhalmozás erőteljesen nőni kezdett, elsősorban a forgóeszköz-feltöltés folytán, ami a várt eladások emelkedését jelenti. Ezt támasztják alá a vállalkozások rendelésállományának gyarapodásáról tanúskodó adatok is, különösen az exportrendelések vonatkozásában. Az ipar termelése a második félévtől ismét jelentős ütemben kezdett el nőni, a termelékenység már mindenképp nagyobb ütemben emelkedik, mint a bérek. Bár a folyó fizetési mérleg (azaz a bel- és külföldiek közötti áru-, szolgáltatás- és jövedelemáramlás mérlege) rendkívül rosszul áll, a legutóbbi ismert adatok szerint ebben is mintha javulás készülődne. Az áruexport növekedésének üteme a legutolsó adatok szerint egymás után két hónapban (októberben és novemberben) meghaladta az importgyarapodást, és november hónapban végre javult a folyó fizetési mérleg, amit remélhetőleg folytatás követ, az ipar külpiaci értékesítése továbbra is a felfutás jeleit mutatja, miközben az import növekedését fékezi az idehaza visszafogott kereslet. Ezt az optimizmust arra alapozhatjuk, hogy az elemzések szerint a magyar szempontból kulcsfontosságú német gazdaság is kezd talpra állni, hacsak ezt nem hátráltathatja komolyan az euró dollárral szemben felértékelődő árfolyama.

A „kincstári” előrejelzés ezúttal valóra válhat, és a növekedés 2004-ben elérheti vagy legalább megközelítheti a 3,5 százalékot. Abban is reménykedni lehet, hogy ezt az ütemet nemsokára fokozza az uniós fejlesztési programok beindítása. Ja, mert eddig nem is említettük: május 1-jétől újrakezdődik a történelem, mert Magyarország az Európai Unió tagja lesz. Ezt a megállapítást kellett volna megtennünk mindjárt az első helyen 2004. január idusán.

Ám nem tettük, mert leragadtunk ennél az idétlen miniszteri fejcserénél. Most már így is maradunk. Ám a gazdasági növekedés esélyeit tovább latolgatva: ha egyszer újra megindul a gyarapodás, vajon nem eredményez-e újabb egyensúlyi gondokat? A politika már csak ilyen: a „húzd meg”-re hamar „ereszd meg” jöhet, különösen, ha a választás megint a nyakunkon lesz.

A másik kérdés: vajon fokozható érdemben a mostanra kialakult, 3 százalék körüli növekedési ütem, vissza lehet-e térni az 1997–2000. évekre jellemző, 4,5 vagy akár 5 százalék feletti, nagyszerű fejlődéshez? Antal László például nemrég írt Pesszimista röpiratában nemmel felelt erre a kérdésre, mondván: a ’90-es évek első felének mélyreható válságain túljutottunk, és az erőteljes kilábalás most már a növekedés, a ’80-as évtized végi kényszerű piacváltás miatt megszakadt trend folytatatásaként, egy hosszabb időszakra jellemző pályán halad tovább (Figyelő, 2003/24.). Az újabb adatok is azt mutatják: bár az ipar, a beruházások, az export újra jelentős növekedésnek indult, ennek üteme messze elmarad a korábbi években jellemző növekedéstől.

Bokros Lajos viszont makacs optimizmussal összeegyeztethetőnek, sőt egy tőről fakadó feladatnak tekinti a gazdaság stabilizálását és a hosszú távú növekedési képesség fokozását. A 130 pontban egyszerre szorgalmazza mindkettőt, sürgetve az államháztartási hiány csökkentését, az állami újraelosztás és az adózás visszaszorítását, a munkaerő-piaci és bértarifa-kötöttségek oldását, a lakossági megtakarítás ösztönzését és ezzel párhuzamosan a különböző közszolgáltatások, illetve finanszírozásuk reformját. A magánszektor beruházásai, a verseny, a megtakarítások ellenőrzött felhasználása vezet el hosszabb távon gyorsabb fejlődéshez, a ma igen gyér szintű foglalkoztatás növekedéséhez, a nemzetgazdaságban képződő erőforrások hatékony fölhasználásához. Ám mindezzel egyben felszámolható a mai torz finanszírozási szerkezet, amely kikezdi a gazdasági stabilitást.

A finanszírozás Bermudája

A pénzpiac is a finanszírozás torzulásait „nehezményezte” az elmúlt hónapokban. A forint gyengélkedett, és – ami nagyobb baj – árfolyama fenyegető mértékben ingadozott, mert mindig volt annak kockázata, hogy megnő az államadósság finanszírozásának költsége, vagy ami ugyanaz,  újabb leértékelődéssel kell számolni. A további forintgyengülés megakadályozására tett drasztikus lépések nyomán ma már az irányadó jegybanki kamat 12,5 százalék, holott 6,5 volt egy éve, amikor, igaz, éppen az erős forinttal volt baj. Az államadósság finanszírozásának költségei tetemes mértékben megemelkedtek, a kamatok, hozamok Közép-Kelet-Európa szerte nálunk a legmagasabbak. Ami nem jelenti azt, hogy egyes MSZP-s honatyák joggal mondják: nosza, akkor vigyék lejjebb a kamatot, és ugyan már, járjon közbe a Fidesz a jegybankelnöknél ennek érdekében. A kamatot akkor lehet lejjebb vinni, ha a piac is javulást lát, és hajlandó kisebb kamat, illetve erősebb forint mellett is kölcsönt adni a magyar államnak.

A finanszírozási szerkezet eltorzulása három dolgot jelent. Először is, a lakosság ismert módon nettó hitelfelvevővé vált, így a magyar gazdaság még inkább rászorul a külföld finanszírozására. Másodszor, az államháztartás hiányának GDP-hez viszonyított mértéke 2002 óta jelentősen meghaladja a gazdasági növekedés ütemét, így nő a kormányzati adósság mértéke, ami az államadósság-terhek emelkedését eredményezi. Most, hogy Draskovics beismerte, hogy a hiány reális mértéke 4,6 százalék, az adóssághányad s vele a terhek megtermelt jövedelmekhez viszonyított mértéke tovább emelkedik. Harmadszor, most külön pechként esik latba, hogy az államadósságot finanszírozó kötvények háromnegyed részben forintban és csak egynegyed részben devizában kibocsátott papírokból állnak. Ez korábban, amikor biztos talajon állt a forint, jól jött az államnak, amely mindig jövedelemre tesz szert, ha a nemzeti valutában adósodik el (ezt hívják a kamara hasznának, seignorage-nak). Most viszont a sok forintkibocsátás tovább növeli a forint érzékenységét, ingadozásoknak való kitettségét.

Még karácsony előtt a kormány megpróbált úgy-ahogy segíteni ezeken a bajokon. Egymilliárd euróval megemelte az idei devizakötvény-kibocsátási tervet, s ennyivel kisebb teher nehezedik a forintpiacra. A másik ilyen gyorsintézkedés a lakáshitelezés ismert szigorítása volt. Bár az utóbbi valószínűleg csökkenti a hitelfelvételt és így a lakosság eladósodási pozícióját, az azért nem várható, hogy a lakossági megtakarítás visszatér a ’90-es évek második felének aránylag magas (a GDP 5-6-7 százalékának megfelelő) szintjére. Már az eredmény lenne, ha lenullázódna a lakossági eladósodás, amely a tavalyi év harmadik felében már elérte a GDP 2 százalékát.

Megint oda jutottunk, hogy a legsürgetőbb az államháztartás rendbetétele. Ha a lakossági megtakarítás csökkenése tartósnak bizonyul, a vállalkozások pedig fejlesztéseikhez külföldi hiteleket vagy külföldi tulajdonosi hozzájárulást vesznek igénybe, mert külső forrás bevonása nélkül a magyar gazdaság nem fejlődhet, akkor a külső finanszírozást csakis költségvetési fegyelemmel lehet leszorítani. Épp „kapóra jön” az eurómenetrend, és ezen belül a költségvetési deficit kötelező leszorítása. Most viszont Medgyessy az euró-csatlakozás 2008-ra kitűzött időpontja kitolásán gondolkodik, így ismét nyitottá tette a tavaly május és július között, jórészt a színfalak mögött folyó vitát az euró-csatlakozás időpontjáról. A csehek meg a lengyelek mindig is a későbbi, 2010. évi csatlakozás hívének mutatkoztak. A hazai szocialisták is: júniusban az MSZP-elnökség, Szekeres Imre alelnök, miniszterelnökségi államtitkár kezdeményezésére, a gyorsított hiánylefaragás ellen foglalt állást. Ha nagyobb lehet a deficit, akkor több jót is lehet tenni a néppel. A miniszterelnök pedig mindig is attól tartott, hogy nem tud időben dűlőre jutni az ellenérdekeltekkel.

Nem is fog. Az ellenérdekeltek attól ellenérdekeltek.

• Folyamatos jelen