Tóth Ákos

Nyomtatóbarát változat

Ma még nem belátható, milyen következményei lesznek, ha a népszavazás során a kettős állampolgárság megadására vonatkozó kérdésben az igenek kerekednek felül – nagyjából így foglalható össze az MSZP és a kormány harsány „nemre hívása” a Magyarok Világszövetsége kezdeményezése nyomán kialakult rettenetes helyzetben. Fordítsunk egyet: ma még nem belátható, milyen következményei lesznek annak, hogy a népszavazás során a kettős állampolgárságra vonatkozó kérdés kapcsán majdnem a nemek kerültek többségbe. Nem a tartózkodó, hanem a valós nemek. Csak egy biztos: ez az igazán rettenetes helyzet. A reakciók láttán gyanítható, hogy ez a beláthatatlanság jóval „távlatosabb”, mint az igenek jelentős többségének beláthatatlansága lett volna.

A következményekkel most már együtt kell élni. A sebek fölszakadtak, véreznek, gyógyírt sem a kormány, sem a pártok közös erőfeszítése nem hoz majd. (Ha egyáltalán van esély bármiféle teremtő közösségre!) Bármi is történjék ezután, a honosítás várható megkönnyítése, a hajánál fogva előrángatott és valódi tartalom nélküli Szülőföld-program végighajszolása nem hoz enyhülést, sokáig nem is hozhat. Mint ahogy nem hozna egy valódi tartalommal megtöltött Szülőföld-program és a honosítás tényleges megkönnyítése sem. Akibe belerúgtak, összerezzen a felé nyújtott kéztől is. Bizalmatlan, hitehagyott. Ennél rosszabb csak az apátia lehet. Kis idő, eljön majd az is. Azt legalább már megszoktuk.

Nincs megoldás. Legfeljebb az idő, de hát az időben már oly gyakran bíztunk. Jómagam például még most is. Négy években mérem 1990 óta, ez eddig elég jó kapaszkodónak bizonyult. 1990 óta az időnek ugyanis újra nyílt tere, mintha az időtlenségből léptünk volna át az időbe, szinte még a „téridő” fogalma is megváltozott. Átértékelődött, tétje lett, igazi súlyát és kézzelfoghatóságát pedig a képviseleti demokrácia jelzi. Magyarországon képviseleti demokrácia van, nincs szükség arra, hogy bizonyos kérdésekben a nép közvetlenül nyilvánítsa ki akaratát. A pártok programja (és hitele) az eszköz a népakarat érvényesítésére, ebből az is következik, hogy rendkívüli eseteket leszámítva – márpedig a legutóbbi népszavazáson föltett két kérdés egyike sem ilyen – a népszavazás intézménye fölösleges. Legutóbb 1989-ben volt szükség rá – csakhogy akkor még nem volt képviseleti demokrácia. Annak, aki azóta egy-egy ügyet népszavazás útján akar döntésre kényszeríteni, azzal kell számolnia, hogy az ügy óhatatlanul (mint minden a képviseleti demokráciában), pártpolitikai kérdéssé válik. Ahol a pártpolitika színre lép, ott az ügy elhomályosul, más tartalommal töltődik föl, gellert kap, a falról visszacsapódik, nagyot koppan akkor, azután… Persze, akár el is hallgathatna, de inkább önmagából fordul ki. A népszavazás semmiképpen nem az ügyről szól, hanem a pártokról, így ellentétes érzelmekkel telítődik. Silányul, a tétje nem az eredeti kérdésre adott helyeslő vagy tagadó válasz, hanem valamely pártok igenlése, illetve mások „nemelése”. E ponttól: a pártok kampányának igenlése vagy tagadása. Utóbb: a győztesnek vélt vagy valóban győztes párt kampányideológiájának igenlése vagy tagadása. Aztán mérlegelés.

Nincs szükség persze erre a silányulásra, ha maga a népszavazás kezdeményezője éppen a népszavazásra bocsátással silányít ügyeket. Ilyen volt a kettős állampolgárság megadására vonatkozó kérdés. Az eleve beépített silányultságot aztán a parlamenti erőknek szívós munkával sikerült még inkább magukhoz silányítaniuk. Ide jutottunk.

Hova?

Eszelős és/vagy cinikus politikai kalandor, aki úgy gondolja, hogy az anyaországon kívüliek ügyét szavazófülkében kell intézni. Patrubány Miklós lépései – ha eltekintünk attól, hogy gyakorlatilag nem létező szervezet elnöke, aki szakadatlanul igazolni akarja önmaga és szövetsége létjogosultságát – saját gondolatvilágában következetesek. Rettenetes, hogy ehhez közjogi testületek – és egy parlamenti párt – aszszisztált. Senkinek nem lehet kétsége: ha a Fidesz nem áll ki mellette, soha nem gyűlik össze annyi aláírás, amennyi a népszavazás kiírásához szükséges. Ezért is elfogadhatatlan érvelés, hogy a Fidesznek nem volt más lehetősége, mint az igenre buzdítás. Ezt megelőzte (nyilván) gondos, aprólékos mérlegelés, s utána valójában nem az MVSZ, hanem a Fidesz aláírásgyűjtése következett. Abban a reményben, hogy az európai parlamenti választáson megvert MSZP-t meg is roggyantják. Pártpolitikai számítás. Egy pillanatig sem az erdélyi, vajdasági, kárpátaljai magyarok számítottak. 2006 perspektívája számított.

Ám elszámította magát a Fidesz, nem számolt bizonytalansági tényezőkkel, véletlenekkel, és főleg nem a gyarlósággal. Azzal például, hogy kormányfőváltás volt, és az új miniszterelnök jószerivel még körbe sem nézett, máris beleütközött ebbe a helyzetbe, amely fölkészületlenül érte ugyan, de nagy lendületet vett. Első nagy csatájában győzni akart, győzni mindenáron. Lendületből nemet mondott. Hazug minden olyan utólagos állítás, hogy Gyurcsány Ferenc rögtön aznap, amikor az ügy az Országgyűlés elé került, nem mondta ki a nemet. Abban a pillanatban megtette, amikor – ízetlenül és valószínűleg pontos történelmi ismeretek híján – új Trianonról beszélt. A történelemoktatás hiátusait Gyurcsány újfent bizonyította, amikor az MDF javaslatáról – azok, akik kötődtek a múlt rendszer titkosszolgálataihoz, ne vállalhassanak bizonyos köztisztségeket – a numerus clausust emlegette. Szóval, az új miniszterelnök új Trianonról beszélt, már ha az igenek győznek. Ezzel a mérlegelésnek még a lehetőségét is elvette – másoktól. Valószínű, hogy ezen az első megszólaláson múlott minden, mert innen nem volt visszaút.

Nem volt visszaút sem a Fidesznek, sem a kormánynak. Mivel Hiller István deklarálta, hogy a pártnak van kormánya és nem fordítva, így a kormányfő le is vette Hillerék válláról a gondolkodás és a mérlegelés felelősségét a legelső megszólalással. Az MSZP-nek sem maradt más út: némi tépelődéssel, de követte Gyurcsányt. Az SZDSZ nem tépelődött, hanem mérlegelt: a jogkiterjesztés liberális alapelvét vetette össze a „csak útleveles” kettős állampolgársággal és a Fidesz-utálattal. A nemek győztek. Az MDF már korábban meghatározta, hol áll: a demokrata fórum kínált megoldást a problémára – értelmes, érzelmes és okos javaslat volt, el is vetették. A hadak fölvonultak ugyan, de valójában a kettős állampolgárság kérdése csak és kizárólag a két nagy presztízsharca lett – a Fidesz most nyerhette volna meg a 2006-os választásokat, az MSZP most alapozhatta meg, hogy ne automatikusan veszítse el azokat.

Ekkor már „senkit” nem érdekelt, mit éreznek az anyaországon kívül rekedtek, nem érdekelt senkit az SZDSZ észérveken nyugvó, nagyon határozott „nem”-je, miként nem érdekelt senkit az MDF legalább ugyanennyire (sőt: jobban) megalapozott „igen”-je sem. A Fidesz-sereg és az MSZP-had fölvonult egymással szemben. Háborúban elhallgat az értelmes beszéd, és az áldozat sem számít.

Fontos leírni: magam a kórház-privatizációs kérdésre nemmel voksoltam. A másik, ennél jóval jelentősebb (mivelhogy a kérdésnek eredetileg volt értelme) ügyben: igennel. A kettős állampolgárság megadására vonatkozó kérdés igenlése ugyanis csak és kizárólag egyfajta gesztusként értelmezhető a vajdasági és a kárpátaljai magyarok iránt. Senki egyetlen pillanatig nem tudott meggyőzni arról, hogy az anyaországi karnyújtásnak valódi következménye lett volna. Életszerűtlen érvelés, hogy az útlevél megadása rontott volna az ottaniak – és persze a kormány érvelése szerint: az itteniek – életkörülményein, miként ugyanennyire életszerűtlen, hogy a hajdanvolt magyar területek kiürültek volna. Aki akart és tudott – már rég itt van (vagy még távolabb). Aki akarta volna, de eddig nem tudta, most sem hagyja el szülőföldjét. Aki nem akart eljönni, de tudott volna – maradt. A szülőföldön maradást tehát ilyen gesztus semmilyen formában nem befolyásolta volna. Az igennel nem lett volna kevesebb az itteniek nyugdíja, nem nőtt volna a munkanélküliség. Ennél rosszabb nem lett volna az egészségügyi ellátás, a magyar állampolgárok „a kintiek” miatt nem fizettek volna több pénzt az államkasszába. Az pedig, hogy azért ne legyünk szolidárisak a vajdaságiakkal, mert ők sem voltak azok velünk, „amikor Jugoszláviában még jobban (sic) mentek a dolgok”, méltatlan megszólalás.

Mi szólt valójában a nem mellett? Például az, hogy a kettős állampolgárság megadásának csak a kárpátaljai és a vajdasági magyarok számára van jelentősége. Ez igaz. De miért kellene ezért nemmel voksolni? Érv továbbá, hogy az államközi kapcsolatok megsínylik a kettős állampolgárság intézményét. Igen, ez valóban megeshetett volna – megeshet egyébként így is –, de: mérlegelni kell. Súlyozni. Életszerű nemre hívó érv volt továbbá, hogy lakcím-manipulációkkal a magyarországi választásokat befolyásolni lehet, ennélfogva a kettős állampolgárok segítségével a jobboldali győzelem biztossá válik, s Orbán Viktorék konzerválódhatnának a hatalomban. Ez is hamisnak tűnik: egyfelől sokkal érettebb annál az anyaországon kívüli magyarok többsége, mintsem hogy ilyen módon közvetlenül alakítsa a magyarországi politikát, másfelől erősen kétséges, hogy az az Orbán Viktor, aki a nemzeti retorika teljes tárházával fölszerelkezve csak 1,5 millió igen szavazatot tudott mozgósítani a kettős állampolgárság kapcsán, egy ennél sokkal nehezebb és bonyolultabb, már-már zseniális szervezőkészséget igénylő lépéssorozatot levezényeljen. Mire lehetett volna számítani? Például arra, hogy a választások idején lett volna úgy harminc-negyvenezer lakcím-nyilvántartási botrány. Viseljük el. Viseljük el, mert az igen érzelmi jelentősége ennél jóval több lett volna.

A kettős állampolgárság megadására vonatkozó népszavazás eredménye nem azért rettenetes, mert nem győztek az igenek. Ha győztek volna is, praktikusan ugyanott tartanánk, ahol most. De és de mégis: mennyivel más érzésekkel tartanánk ugyanitt!

Nagy és súlyos volt a nemek aránya. A különbség véletlen – csak a vakszerencse menti a látszatot, hogy azért mégis fontosak mindazok, akik így-vagy úgy, részesei ennek a nemzetnek. A nemek harsánysága nem az észérveken alapuló nemeket tükrözi, s nem is azokat a nemeket, amelyek vitathatóak bár, de akár még el is fogadhatóak – ha bizonyíthatóak, ha kikövetkeztethetőek, ha nem károsító hatásúak, s amelyek elutasítása vagy elfogadása után sem marad keserű szájíz. Ezek a nemek nem az SZDSZ „nem”-jei, nem Kis János vagy Révész Sándor „nem”-jei, ezek rossz minőségű nemek. Hamis, ártó nemek.

Nemek, amelyek elborzasztóak. Ezek a kormány „nem”-jei, ezek az MSZP-kormány „nem”-jei. Ezek azok a magyar nemek, amelyek magyarokat tb-csalónak hirdetnek, azok a nemek, amelyek az idegenellenességből fakadnak, ezek a (magyarellenes!) nacionalista nemek, amelyeket valami tökéletesen félreértett és félremagyarázott demokratikus mázzal öntöttek le. Ezek irgalmatlanná gerjesztett nemek, kegyetlenek, és e nemek térnyerésének és elszabadulásának vannak felelősei. Igazán nem bízom benne, csak remélni tudom: mindazok, akik ebben felelősök, képesek lesznek egykoron a hevület csillapítására is.

És csak gondoljunk egy kicsit az időre.

P. S.

Nem akartam leírni, mégis megteszem: volt egy időszak az életemben, amikor Budapestről egy magyarországi kisvárosba kényszerültem. Ez a kisváros meglehetősen nehezen emészti meg mindazokat, akik kívülről érkeztek. Él ott egypár vajdasági ember – Fenyvesi Ottó, Bartuc Gabriella, Bozsik Péter, Penovác Károly, Gombás Gabriella –, akik sokat láttak már, nagy meglepetés nem éri őket a világban, a háború elől sikerült Magyarországra menekülniük valamikor a kilencvenes évek elején. Engem, a városidegent, ők tettek ott városlakóvá. Befogadtak.

• Folyamatos jelen

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges