Dénes Balázs

Nyomtatóbarát változat

Az Alkotmánybíróság 2004. december 13-án hirdette ki elhíresült drogügyi határozatát, mely a büntető törvénykönyv kábítószerrel való visszaélést szabályozó szakaszainak egy részét alkotmányellenesnek minősítette. A döntés több okból is vitathatatlanul felkavarta a drogügyi állóvizet: nem túlzás azt állítani, hogy a határozat igen fontos állomás a hazai drogjogi szabályozás s a magyar alkotmánybíróság története szempontjából is.

Jelen írás arra tesz kísérletet, hogy néhány hét távlatából megindokolja, mi adhatott okot arra, hogy a drog-döntéssel az AB komoly indulatokat s a hazai alkotmánybíráskodás tekintetében előzmények nélküli erős szakmai és társadalmi reakciókat váltott ki. A vizsgált határozatot a TASZ elnökeként súlyos és megdöbbentő jelenségnek érzem a magyar Alkotmánybíróság működése tekintetében, 1997 óta a drogkérdéssel foglalkozó jogászként pedig megalapozatlannak és felháborítónak tartom. Kritikám elsősorban két alapra épül, ezeket az egyszerűség kedvéért jogi (alkotmány- és büntetőjogi), illetve szakmai (kábítószerügyi és drogpolitikai) kritikának fogom nevezni. Ahhoz azonban, hogy a kritika értelmezhető legyen, szükséges a határozat érdemi részeinek ismertetése is.

Az indítványok

A drog-döntés nem érte teljesen váratlanul a kábítószerkérdéssel foglalkozókat. Számos drogügyi indítvány várt évek óta elbírálásra az AB előtt. Mint az a határozatból kiderült, két indítványozó még a korábbi, 1999. március 1-jén hatályba lépett, az Orbán-kormány szóvivője által 1998 őszén „Európa legszigorúbb drogtörvényének” nevezett Btk.-szakaszokat támadta, három indítvány pedig a szocialista–szabad demokrata koalíció által 2002 decemberében elfogadott és 2003. március 1-jén érvénybe lépő „enyhébb”¹ szakaszokat támadta. A különböző szabályozásokat támadó indítványok természetesen nem ugyanolyan irányból indultak, és nem ugyanolyan következtetésekre jutottak, hiszen az 1999-es szakaszokat támadók szerint az akkori törvény túl szigorú volt, míg a 2003-as szabályozást kifogásolók pontosan a kellő szigor hiányát tartották alkotmányellenesnek.

Hogy az AB dönteni fog drogügyben, nem volt titok: 2004 nyarán maga az Alkotmánybíróság elnöke jelezte a sajtón keresztül az ország nyilvánosságának, hogy még 2004 vége előtt várható a drog-döntés. Az egyik szigorításpárti, azaz a 2003-as szabályokat túl enyhének tartó indítványozó, Hende Csaba országgyűlési képviselő (korábban az MDF, majd fél év függetlenség után a Fidesz-frakció tagja) szintén több, sajtónak adott nyilatkozatában hangoztatta egyrészt azt, hogy ő maga – társaival együtt – jegyez egy indítványt, másrészt azt, hogy még 2004 folyamán várható az AB döntése. A TASZ drogpolitikai kérdésekben a nyílt társadalmi párbeszédet és az őszinte vitát mindig is létfontosságúnak tartotta, ezért szerettük volna megismerni Hende képviselő úr indítványát, ő azonban megkereséseinkre nem reagált. 2004 szeptemberében ezért a közérdekű adatok nyilvánosságára vonatkozó jogszabálynak megfelelően, hivatalos levélben kértük az Alkotmánybíróságot, hogy részünkre az indítványt adja ki. Az AB a törvényben írt határidőt be nem tartva, elkésve válaszolt, s kérésünket gyakorlatilag érdemi indoklás nélkül elutasította. Mint írták, az AB eddigi gyakorlata szerint az indítványozó kifejezett erre vonatkozó beleegyezése nélkül nem szokásuk kiadni az elbírálás előtt álló indítványokat.

Tekintettel arra, hogy álláspontunk szerint a mindanynyiunk életét közvetlenül befolyásoló jogszabályokra vonatkozó indítványok közérdekű adatnak számítanak, kihasználva a törvény adta perindítási lehetőséget, a Fővárosi Bíróság előtt 2004 novemberében bepereltük az Alkotmánybíróságot közérdekű adat közlésének megtagadása miatt. Álláspontunk szerint minden indítvány, mely általános jogszabályokra vonatkozik, közérdekű adat, s fokozottan igaz ez akkor, ha egy, fizetését az adófizetők pénzéből kapó országgyűlési képviselő az indítványozó (aki ráadásul nem hogy nem titkolja, hanem kifejezetten a médiában is hangoztatta, hogy drogügyben AB-indítványt terjesztett elő). Hogy a perben – melynek első tárgyalására 2004. december 20-án került sor – a bíróság szerint kinek van igaza, még kérdéses.² Az Alkotmánybíróság mindenesetre kereseti ellenkérelmében³ még azt is vitatta, hogy az általunk kért indítvány egyáltalán adatnak minősül-e. Ugyanakkor – ellentmondva a perben képviselt AB-álláspontnak, mely szerint a kért indítvány nem csak hogy nem közérdekű, hanem nem is adat, s mely szerint az országgyűlési képviselők „nem közfeladatot ellátó személyek” – az AB elnöke először 2004. december 18-án, később december 27-én is nyilvánosan elismerte,⁴ hogy készek változtatni gyakorlatukon, és a jövőben kérésre ki fogják adni a közszereplők alkotmánybírósági indítványait. Igen érdekes, hogy míg az elnök úr a sajtónak nyilatkozva gyakorlatilag elismeri, hogy a TASZ-nak van igaza a kérdéses perben (melynek egészen egyszerűen az a tárgya, hogy az AB nem adta ki a kért indítványt), addig az AB a bíróságon kifacsart és életszerűtlen érveléssel igyekszik védeni igazát. A hazai információszabadság szempontjából minden bizonnyal mérföldkőnek számító perről külön cikket lehetne írni. A peres eljárásnak természetesen közvetlenül nincs köze a drog-döntéshez, azaz a TASZ nem a határozatot támadta meg a bíróságon, teljesen nyilvánvaló, hogy az AB döntései mindenkire nézve kötelező érvényűek. A drog-döntés kapcsán annyit azonban le kell szögeznünk erről a kérdésről, hogy az Alkotmánybíróság indítványokat ki nem adó gyakorlata miatt valójában a mai napig nem tudhatjuk, hogy vajon minden, az egyes indítványokban szereplő felvetést és szempontot megvizsgált-e a taláros testület, illetve hogy valóban az szerepelt-e az indítványokban, amikre az AB hivatkozott. Hiszen az eredeti indítványokat kizárólag az AB interpretációjában és értelmezésében ismerhette meg a közvélemény, kizárólag olyan mértékben, melyet az AB indokoltnak és szükségesnek tartott.

A döntés

A határozat számos ponton találta alkotmánysértőnek, illetve nemzetközi szerződésekkel össze nem egyeztethetőnek a Btk. drogjogi szakaszait. A teljesség igénye nélkül, a legfontosabb rendelkezések szerint alkotmányellenes a büntető törvénykönyv kábítószeres szakaszaiban szereplő „hatósági engedéllyel nem rendelkező” szövegrész (mely tulajdonképpen azt a célt szolgálta, hogy ne kelljen a Btk.-t alkalmazni a munkájuk során kábítószerrel hatósági engedély birtokában foglalkozó szakértőkre és kutatókra). Azonnali hatállyal megsemmisítették az elterelés (azaz a büntetés helyett választható hathónapos, drogfüggőséget gyógyító kezelés vagy felvilágosító-megelőző szolgáltatás) egyes szakaszait, de nem az elterelés koncepcióját. Az AB kifogásolta és alkotmányellenesnek találta továbbá, hogy az Országgyűlés nem alkotta meg azokat a szabályokat, melyek a kábítószer-fogyasztókat segítő, megelőző, gyógyító programok végrehajtásában közreműködők büntetőjogi felelősségének kérdéseit rendezik. A másik irányból támadó indítványokat – melyek a határozat szerint az önrendelkezési jogra hivatkozva alkotmányellenesnek tartották a csekély mennyiségű kábítószer saját célra történő tartását, megszerzését, előállítását és termesztését – pedig az Alkotmánybíróság elutasította.

A legnagyobb vitát a határozat azon rendelkezései váltották ki, melyek az elterelés szabályait érintették. Az AB nem találta alkotmányellenesnek az elterelés vagy diverziós út egészét, „csupán” egyes részletszabályait iktatta ki a Btk.-ból. Továbbra is elterelhetők, vagyis a kezelés/felvilágosító tanfolyam elvégzése esetén nem büntethetők a szimpla fogyasztók, legyenek bár függők vagy alkalmi használók. Márpedig az 1999-es és a 2003-as jogszabályok között pontosan az volt a legnagyobb különbség, hogy az előbbi kizárólag a függők (azaz az összes eljárás alá vont személy mindössze 10-15%-a) számára biztosította az elterelést, míg az utóbbi ezt az utat az alkalmi – vagy rendszeres, de nem függő – fogyasztókra is kiterjesztette, újra elismerve azt, amit már az Antall-kormány is elismert 1993-ban, nevezetesen hogy a fogyasztók esetében nagyobb az igény az egészségügyi kezelőrendszerbe való irányításra, mint az állam büntetőhatalmának érvényesítésére. E tekintetben tehát a helyzet az AB határozata óta nem változott, az elterelés kibővített koncepciója bennmaradt a törvényben. Mi volt tehát a nagy felzúdulás oka, mi változott az AB döntése következtében?

A 2003-as törvénymódosítás – az elterelés említett kibővítésén túl – arra is kísérletet tett, hogy a Btk. drogjogi rendelkezéseit a való életben, a gyakorlatban naponta előforduló esetekre is alkalmazhatóvá – és főleg a jogalkotói szándék szerint alkalmazhatóvá – tegye. A korábbi jogszabályok ugyanis, úgy az 1993-as, mint az 1999-es törvény, több hibát is tartalmaztak. Példának okáért az 1999-es jogszabály megalkotása során a jogalkotó abbéli igyekezetében, hogy az iskolák környékén feltűnő dílerektől megvédje a diákokat, az iskolán (továbbá művelődési házakon, múzeumokon, vagyis az ún. védett intézményeken) belüli, illetve az ilyen intézmények környezetében történő drogátadást 5-10 évig terjedő fegyházbüntetéssel büntette. Igen ám, csak hogy ebbe a kategóriába nem csak az oktatási intézmények környékén dolgozó drogkereskedők (akik létét mellesleg az elmúlt tíz évben rendőri illetékesek rendre cáfolták) estek bele, hanem azok a diákok is, akik mondjuk egymás között ingyen átadtak egy-egy tablettát. Sőt, mivel az eljárásokban legtöbbször szereplő kannabisz-származékok (marihuána, hasis) fogyasztására szinte mindig társaságban, egy-egy joint körbe-körbeadogatásával kerül sor, mely alkalommal mindenki drogátadónak minősül, ha a közös fogyasztásra védett helyszínen vagy annak közelében kerül sor, jöhetett az 5-10 évig tartó büntetéssel fenyegetett minősített eset megállapítása, még akkor is, ha az ügyben kizárólag 15-16 éves fiatalok szerepeltek.

Egy másik, szintén alapvetően jó szándékú, de pontatlanul megfogalmazott szakasszal, a fiatalkorúak védelmét szolgáló rendelkezésekkel is bajok voltak. Az alapgondolat az volt, hogy azok a felnőtt korúak, akik gyerekeknek adnak drogot, szigorúan legyenek büntetve. Az 1993-as törvény ezt a célt oly buzgón valósította meg, hogy a fiatalkorúak részére való drogátadást még abban az esetben is 2-8 évig terjedő szabadságvesztéssel rendelte büntetni, ha maga az átadó is fiatalkorú volt. Az 1999-es módosítás e hibát ugyan kijavította, a valódi gyakorlatra azonban nem sikerült megfelelő jogi leképezést találni. Hiszen, mint azt a tapasztalatok mutatták, a középiskolákban és a baráti társaságokban bizony igen gyakran előfordul, hogy 18. évüket már éppen betöltöttek és a felnőttkort még el nem ért fiatalok együtt szórakoznak – és bizony, tetszik, nem tetszik, közösen tiltott szereket használnak.

A 2003-as törvénymódosítás során a jogszabályt készítők okultak a korábbi hibákból és tapasztalatokból, s létrehozták az „együttesen történő kábítószer-fogyasztás alkalmával történő drogátadás” kategóriáját. Azaz, először a hazai drogjogi történelemben olyan szabályozás született, mely a kereskedőket és a fogyasztókat nem csak elvi szinten, hanem a gyakorlatban is ténylegesen meg tudta különböztetni. A drogkereskedők továbbra is szigorú büntetésre számíthattak, a cél csak az volt, hogy ne kelljen a kereskedői típusú magtartásokra szabott büntetési tételeket olyan fogyasztókra is alkalmazni, akik a szerhasználat jellemzően társas volta miatt megvalósítják az átadást vagy kínálást. Az AB drog-döntése pontosan ezt a bizonyos közös fogyasztás során történő átadás-kategóriát találta bizonytalan jogfogalomnak, s ezért az ilyen jellegű cselekményt elkövetőkre nézve megszüntette az elterelés választásának lehetőségét. Azaz a példákban említett 16 éves, művelődési ház mellett együtt fogyasztó fiatalok az AB-határozat előtt elterelést választhattak, a határozat óta azonban ismét 5-10 évvel kell hogy szembenézzenek, s ugyanígy járnak azok a 18. évüket alig meghaladottak, akik mondjuk 17 és fél éves társaikkal közösen drogoznak. Az AB tehát pontosan azokat a szakaszokat szedte ki a törvényből, melyek célja a jogszabály életszerűvé és igazságosabban alkalmazhatóvá való alakítása volt.

A határozat jogi kritikája

A drog-döntést 7:2 arányban hozta meg a testület, az indokláshoz Bihari Mihály és Kukorelli István alkotmánybírák fűztek különvéleményt. Ez önmagában még nem meglepő, az alkotmánybíráskodás hazai történetében számos esetben fordult elő, hogy a testület egyes tagjai nem értettek egyet a többségi véleménnyel. Az a keménynek nevezhető hang s azok a súlyos állítások azonban, melyeket mindkét egyet nem értő bíró megfogalmazott, már bizton nevezhető szokatlannak, sőt, talán példa nélkülinek. Tekintettel a különvéleményekben megfogalmazott állítások súlyára, nem haszontalan álláspontjuk részben szó szerinti citálása.⁵ Bihari szerint a döntéssel „az Alkotmánybíróság kodifikációs rendteremtő funkciójú normakorrekciót végez, mely előre nem látható és nem kívánt jogkövetkezményekkel járhat. (…) ezzel az Alkotmánybíróság olyan negatív jogalkotást végez, mellyel »beleír« a Btk. különös részében szabályozott tényállásokba (új, eddig nem szabályozott elkövetési magatartásokat állapít meg) oly módon, hogy kiszélesíti a büntetőjogi felelősség megállapítását. (…) Nézetem szerint ez a hatásában kiszámíthatatlan normakorrekció olyan törvényhozói aktivizmus az Alkotmánybíróság részéről, amellyel – szándéka ellenére – jogbizonytalanságot, az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében foglalt jogbiztonság alkotmányos elvének sérelmét idézheti elő.”

Kukorelli alkotmánybíró szintén komoly kétségeinek adott hangot különvéleményében. Mint írja, „az Alkotmánybíróság gyakorlatában először fordult elő, hogy a testület – megsemmisítve a Btk. több rendelkezését – azonnali hatállyal büntetendővé nyilvánít, egyúttal határidő megállapításával büntetni rendel olyan magatartásokat, melyek esetében a törvényhozó nem tartotta feltétlenül indokoltnak a büntetőjogi felelősségre vonást. A büntetendő cselekmények kibővítésére alkotmányos indokok nélkül, az állam büntetőhatalmának túlzott kiterjesztésével, valamint a jogbiztonság sérelmével került sor. (…) A megsemmisített szabályokat nem tartom alkotmányellenesnek, a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítását megalapozatlannak ítélem, az azonnali hatályú megsemmisítést pedig az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében rögzített jogállamiság sérelmének tekintem. (…) Álláspontom szerint erre [olyan magatartások büntetendővé nyilvánítására, melyeket a jogalkotó nem feltétlenül akart büntetni – D. B.] a tudományos ismeretek és a jogalkalmazási gyakorlat figyelembevétele nélkül, alkotmányos indokok hiányában, az állam büntetőhatalmának túlzott kiterjesztésével, valamint a jogbiztonság sérelmével került sor.”

A TASZ a határozat kihirdetése után megdöbbenésének adott hangot. Számítottunk a drog-döntésre, azonban az AB határozata jelentősen felül- (pontosabban sajnálatos módon alul-) múlta elképzeléseinket. Állítjuk, nem csak magyar, hanem nemzetközi viszonylatban is példa nélküli az a helyzet, mely a döntés nyomán előállt, és határozottan osztozunk a különvéleményt megfogalmazó alkotmánybírákkal azon a véleményen, hogy az AB döntésével nem hogy a jogbiztonságot védte meg, hanem a jogbizonytalanságot erősítette. Hogy a helyzet mennyire volt szokatlan, azt mi sem bizonyítja inkább, mint az a tény, hogy az AB elnöke, Holló András, gyakorlatilag először a hazai alkotmánybíráskodás történetében, szükségét érezte a magyarázkodásnak: számos sajtónyilatkozatban védte meg a döntést, igaz érdemi választ a valódi kritikákra sajnos sem ő, sem a határozat előadó bírája, Erdei Árpád helyettes AB-elnök nem kívánt vagy nem tudott adni.

Az AB elnöke első nyilatkozataiban leszögezte, hogy az Alkotmánybíróságnak joga van a „negatív jogalkotásra". Ezt a tényt senki sem vitatta érdemben: való igaz, hogy az Alkotmánybíróságnak joga van az általa alkotmányellenesnek tartott jogszabályhelyek megsemmisítésére. A büntetőjoggal és a büntető törvénykönyvvel kapcsolatban ez a jog azonban azt jelenti, hogy az AB-nek a büntetőjog alkotmányos korlátainak megállapítására van joga. Azaz, amennyiben alkotmányellenes büntetést vagy alkotmányellenes bűncselekményt észlel a Btk.-ban, joga van azokat hatályon kívül helyezni. Ez történt példának okáért akkor, amikor az AB egyik első, híres határozatában alkotmányellenesnek ítélte a halálbüntetést, és kiszedte azt az alkalmazható büntetések közül. Ez történt akkor is, amikor az 1999-es Btk.-módosítás doppingszabályait találta alkotmányellenesnek a testület, vagy akkor is, amikor a hatóságok és hivatalos személyek megsértésének pártállami rendszerből itt maradt tilalmát vették ki a büntető törvénykönyvből. Ezekben az esetekben az volt a közös, hogy minden esetben szűkült az alkalmazható szankciók vagy megbüntethető cselekmények köre: azaz kevesebb embert és/vagy kevesebb eszközzel lehetett büntetni, mint a határozatok előtt. Jelen esetben azonban pontosan ennek az ellenkezője történt. A drog-határozattal az AB nem valamely büntetés, hanem egy speciális büntethetőséget megszüntető ok (az elterelés bizonyos formái) ellen lépett fel. Azaz, mivel szűkült az elterelhető emberek köre, a határozat után több embert kell megbüntetni, mint azt a jogalkotó a törvénymódosítás elfogadásakor megkívánta. Ez azonban nem fér bele a negatív jogalkotás büntetőjogilag értelmezhető kategóriájába. Álláspontunk szerint kizárólag az lett volna az alkotmányos megoldás, ha az AB felhívta volna a jogalkotó figyelmét az alkotmánysértés tényére, de nem helyezte volna hatályon kívül a vitatott rendelkezéseket.

Ráadásul az AB az elterelés kifogásolt szakaszait a kihirdetés napjával, azonnali hatállyal helyezte hatályon kívül – erre az AB elnöke szerint a jogbiztonság védelmében volt szükség, mert a kiirtott paragrafusok bizonytalan jogfogalmakat tartalmaztak. Valójában azonban az AB példátlan módon jogbizonytalansági helyzetet teremtett az azonnali hatályon kívül helyezéssel. Hogy ez mennyire igaz, azt a határozat megismerhetőségének lehetősége is igazolja. Magyarországon ugyanis a jogalkotásról szóló jogszabályok értelmében valamely jogszabály hatályba lépésének egyik – ha nem a – legfontosabb feltétele, hogy azt a Magyar Közlönyben közzétegyék. Ennek az az oka, hogy nem lehet az állampolgároktól elvárni, hogy olyan törvényeket tartsanak be, amelyek megismerésére még nem volt – legalább elvi – lehetőségük. Az alkotmánybírósági határozat kihirdetésének napján, 2004. december 13-án, hétfőn nem lehetett kapni a Magyar Közlöny azon számát, amely tartalmazta a határozatot és a megváltozott paragrafusokat. Négy nappal később, december 16-án, pénteken a Közlönykiadó hivatalos boltjában a TASZ munkatársának a bolt dolgozója azt mondta, hogy a kérdéses közlönyszámot szerdán lehetett először megvásárolni, néhány órával később az érdeklődőknek már ugyanezen kérdésre a keddet jelölték meg a megjelenés napjául, s ezt állította a kiadó képviselője is telefonon, hozzátéve, hogy „nyomdai csúszás” miatt jelent meg a Közlöny a hivatalos megjelenési dátumnál (2004. december 13.) később. Az általunk megkérdezett MK-előfizetők csütörtöknél előbb nem kaptak a kérdéses számból. Azt, hogy a fejlécben szereplő dátumhoz képest két nap késéssel (a szerdai megjelenést alapul véve) megjelenő Magyar Közlöny feltételezett visszadátumozása megvalósítja-e a közokirat-hamisítás bűntettét, akár vidám kérdésnek is tűnhet. Az azonban, hogy az Alkotmánybíróság nem vette figyelembe ezt a jogbiztonsággal igen szorosan összefüggő kérdést, szintén azt bizonyítja, hogy a büntethető emberek körét tágabbra húzó alkotmánybírósági határozatra eddig még nem volt példa.

Ráadásul jelen esetben nem valamilyen csip-csup harmadrangú jogszabályról, hanem büntető törvénykönyvi paragrafusokról volt szó. A jogalkotásról szóló törvény kifejezetten kimondja, hogy „a jogszabály hatálybalépésének időpontját úgy kell meghatározni, hogy kellő idő maradjon a jogszabály alkalmazására való felkészülésre". Fokozottan igaz ez a büntető jogszabályokra: nem véletlen, hogy a Btk. módosításakor a jogalkotó általában néhány hónapot szokott hagyni a társadalomnak a kellő felkészülésre. Így történt az Orbán- és a Medgyessy-kormány alatt is a drogjogi szabályok átalakításakor: a parlament 1998-ban és 2002-ben is decemberben fogadta el az új szabályokat, s azok a következő év március 1-jével léptek hatályba. Jelen esetben azonban a „kellő felkészüléshez” való idő gyakorlatilag az AB-határozat kihirdetésének napján hétfő délelőttről hétfő délutánra redukálódott, amely a fentiek alapján elsősorban két kérdést vet fel. Egyrészt, vajon mit szólna az Alkotmánybíróság ahhoz, ha a parlament egyik napról a másikra hirtelen szigorítana  a büntető törvénykönyvön, összeegyeztethetőnek találná-e ezt a megoldást a jogbiztonság Alkotmányban rögzített követelményével? Aligha. A másik felmerülő kérdés, hogy vajon meg lehet-e büntetni valakit mondjuk egy olyan bűncselekményért, amely a megszüntetett elterelés-szakaszok alapján minősülne, és amit 2004. december 14-én követtek el, amikor a fentiek szerint a jogszabályváltozás még nem volt ugyan megfelelően kihirdetve, de az AB szándéka szerint már hatályba lépett? A kérdés talán elméletinek tűnik, de korántsem jelentéktelen, ha arra keressük a választ, vajon a jogszabályok alkotmányossága felett őrködő Alkotmánybíróság mennyire vette komolyan feladatát a drog-döntés kihirdetésekor.

Érdekes az AB álláspontja a drogbetegek kezelésével foglalkozó szakemberek jogi helyzete tekintetében is. A határozat szerint ui. alkotmányellenes a helyzet azáltal, hogy nincsenek kidolgozva a rájuk vonatkozó szabályok. Az Alkotmánybíróság szerint: „a programokban segédkező egészségügyi és szociális személyzet büntetőjogi helyzete szintén bizonytalan. A közreműködők már pusztán az eszközök használatának biztosításával is formális értelemben bűnsegédi magatartást fejtenek ki, és jelenleg csupán a hatóságok önmérsékletén múlik, hogy ennek következményeit nem alkalmazzák.” A rendőrség mint drogügyben önmérsékletet tanúsító hatóság képe ugyan a legteljesebb mértékben kívánatos lenne, de a TASZ 10 éve drogfogyasztók jogi problémáival foglalkozó munkatársaiként sajnos ilyen önmérsékletről nem igazán tudunk beszámolni. Ami azonban ennél is fontosabb, az a fenti állítások valóságtartalma, mely sajnos igen csekély mértékű. Magyarországon a drogfogyasztás jelenleg ún. de facto büntetendő cselekménynek számít. Ez azt jelenti, hogy bár a fogyasztás tilos, a „fogyaszt” kifejezés nem szerepel a törvényben. Ez a megoldás egyáltalán nem példa nélküli, sőt valójában azok az országok vannak túlnyomó kisebbségben, melyek a fogyasztást vagy droghasználatot nevesítik a törvényeikben. A másik megoldás – melyet úgy hazánkban, mint külföldön alkalmaznak – az, hogy a drogok megszerzését és tartását rendelik büntetni. Azaz ha valaki pl. pozitív drogtesztet produkál, akkor megszerzésért vagy tartásért fogják őt megbüntetni, mert a jogalkalmazói vélelem az, hogy lehetetlen anélkül drogot fogyasztani, hogy azt előtte ne szerezze meg vagy ne tartsa az ember. A tűcsere-program munkatársa azonban a steril fecskendő biztosításával sem a megszerzéshez, sem a tartáshoz nem nyújt segítséget, így nem is követhet el semmiféle bűnsegédi magatartást. Hogy az AB mégis problémát vélt felfedezni ezen a területen is, arra talán az adhat – nem elfogadható, csak értelmezhető – magyarázatot, hogy 1999 és 2003 között valóban az a megoldás volt hazánkban érvényben, mely szerint a fogyasztás kifejezés is szerepelt a törvényben. Márpedig ekkor elvileg a tűcserét végző szociális munkás valóban bűnsegéd lehetett, hiszen tevékenységével a törvényben is nevesített magatartáshoz, azaz a fogyasztáshoz asszisztált. Igen ám, de ebben az időszakban sem az „önkorlátozó” magatartás, hanem az egyszerű jogértelmezés volt az alapja annak, hogy nem indultak ilyen eljárások. A magyar büntetőjog szerint ugyanis csak az a cselekmény bűncselekmény, melyet törvény büntetni rendel, és amely veszélyes a társadalomra. Márpedig a tűcsere nem hogy veszélyes lenne a társadalomra, hanem éppen ellenkezőleg, megóvja a társadalmat bizonyos veszélyektől, azaz a fertőző betegségek (HIV, Hepatitis) nem kívánt terjedésétől. S ezt minden bizonnyal megállapította volna bármely ügyész, aki elé egy ilyen ügyben indított nyomozás került volna. Az AB által kifogásolt problémára tehát nyugodtan lehet azt mondani, hogy az valójában a több mint 2 éve hatályban lévő szabályozás szerint nem probléma, és kizárólag az 1999–2003 közötti időszakra tartalmaz némi igazságalapú kérdésfeltevést.

A döntés drogpolitikai kritikája

Igen nehéz helyzetben van az, aki a határozatot olvasva szeretne tisztán látni a tekintetben, hogy az Alkotmánybíróság pontosan milyen forrásokból is dolgozott akkor, amikor az alább kifogásolt állításait papírra vetette. Nehéz lenne felkutatni a forrásokat, s ennek elsősorban az az oka, hogy a döntés indoklásában gyakorlatilag nincsenek források. Gyakorlatilag úgy tűnik, mintha egyedül Kukorelli István vette volna a fáradtságot ahhoz, hogy szakirodalmat olvasson el drogügyben, hogy megpróbáljon tisztán látni, vajon mik a drogkérdés mint társadalmi probléma hazai indikátorai, statisztikái, tendenciái stb. Az Alkotmánybíróság egyébként más ügyekben sem szokta a nyilvánosság orrára kötni, hogy milyen adatokból és anyagokból tájékozódott döntései meghozása során. Állítom, hogy a drog-döntés komolyan alulmúlta azt a tájékozottsági szintet, amely elvárható lenne egy ilyen súlyú kérdés tárgyalásakor. Ha valaki veszi magának a fáradtságot, és elolvassa mind a drog-döntést, mind például az AB 2003-ban meghozott eutanázia-határozatát, akkor érdekes különbségeket vehet észre. A két határozat szinte pontosan ugyanolyan hosszú. Míg azonban a szintén Holló András elnöksége alatt meghozott eutanázia-határozat indoklása hemzseg a nemzetközi és magyar szakirodalmi – természetesen forrásmegjelöléssel ellátott – idézetektől és utalásoktól, nem különben a külföldi és nemzetközi bírósági ítéletetektől, addig a drog-döntésben gyakorlatilag az egyetlen német szövetségi alkotmánybírósági kannabisz-döntés beidézésén túl semmi ilyesmit nem találunk – a már említett Kukorelli alkotmánybíró különvéleménytől eltekintve. Mintha az AB valamilyen légüres térben létezett volna, amikor a döntést hozta; mintha valami olyan problémára kellett volna megoldást találniuk, amellyel kapcsolatban nincs használható irodalom, s amelyet mintha Magyarországon semmilyen tudományág képviselői nem kutatnának. Tény, hogy drogügyben jóval kevesebb felhasználható külföldi és nemzetközi ítélet áll a rendelkezésre, mint, mondjuk, az eutanázia ügyében, de azért szakirodalmat drogtémában is bőséggel lehetett volna találni.

A TASZ drogdöntés-kritikájának éppen az a legfőbb alapja, hogy egész egyszerűen nem értjük, az Alkotmánybíróság honnan vette az állításait, és milyen tudományos bizonyítékokat vett alapul az általuk tényként elfogadott állításokhoz. A határozat indoklása nem egyszerűen egy konzervatív, drogügyben szigorításpárti álláspont kifejtése, hanem sok esetben teljes mértékben alaptalan állítások halmaza. Lássuk hát, mit is gondol a drogügyről és az egyes drogfogyasztókról a magyar alkotmányosság felett őrködő testület.

Az AB állítása szerint – mint azt az indoklásban ki is fejtik – részletesen áttekintette a nemzetközi gyakorlatot, az egyes országok szabályozását. Ha ez így van, akkor miért nem sikerült választ találni arra a kérdésre, hogy a hazainál jóval kevésbé korlátozó szabályozást alkalmazó országok, melyek szintén részesei az általunk is aláírt ENSZ-egyezményeknek, miként egyeztetik össze belső szabályozásukat az egyezményekkel? Az AB szerint „a nemzetközi szervek által világszerte többszörösen lefolytatott vizsgálatok azt mutatják, hogy jelenleg a megelőzés feladatát a szankció nélküli tiltás önmagában még a fogyasztás esetében sem tudja hatékonyan teljesíteni. A büntetőjogon kívül nincs tehát a jogalkotónak más olyan hatékony eszköze, amellyel a problémát hatékonyan kezelni tudná és amellyel képes lenne (…) a kábítószer-bűnözést megfelelő keretek között tartani.” Hogy melyek ezek a vizsgálatok, mely szervek folytatták le őket, és hol lehet e vizsgálatokat elolvasni, titok. Drogpolitikával foglalkozó szakemberek mindenesetre e vizsgálatok létéről nem tudnak: Topolánszky Ákos, volt drogügyi helyettes államtitkár egy, a döntés kihirdetése után három nappal tartott sajtótájékoztatón (melyen számos, a drogkérdéssel foglalkozó szakember adott hangot értetlenségének és egyet nem értésének az AB-határozattal kapcsolatban) kijelentette, hogy több évtizedes szakmai pályafutása során ilyen vizsgálatokról nem hallott, és nagyon kíváncsi arra, az Alkotmánybíróság milyen szervek milyen jelentéseire gondolt. Ha a tényeknél kívánunk maradni, akkor sokkal inkább azt jelenthetjük ki egyébként, hogy a büntetőjogi megközelítést erőltető országok magasabb fogyasztási statisztikákról és szinte minden szempontból rosszabb helyzetről számolnak be rendszeresen, mint a kezelést és a megelőzést előtérbe helyező államok. Maga az ENSZ is, ami igazán nem tekinthető liberális drogpolitikai szervezetnek, 2004-ben drogügyben a következő jelszavat tűzte ki zászlajára: „A kezelés működik”. A nemzetközi gyakorlat és ítélkezés megvizsgálása nem csak e tekintetben sikerült azonban felemásra. A már említett német alkotmánybírósági döntést ugyan számos esetben idézi a testület, mint olyan döntést, amely megállapította, hogy nem alkotmányellenes a drogfogyasztás, pontosabban a kannabisz-származékok fogyasztásának tiltása. Ez igaz, de valami rendkívül fontos kimaradt az idézett német indoklásból, valami, ami az egész német döntést valójában megtölti tartalommal. Mint arra különvéleményében Kukorelli István is rámutat, „a [magyar – D. B] testület éppen azt az alapelvi részt hagyja figyelmen kívül a német kannabisz döntésből, amelyet az alapjogi korlátozás szempontjából a leglényegesebbnek tartok: a csekély mennyiségű tiltott drogok alkalomszerű, saját célú fogyasztásának büntetendővé nyilvánítása azért nem sérti az aránytalan állami beavatkozás tilalmát, mert a törvényhozó a bűnüldöző szervek számára lehetővé tette a büntetés kiszabásának vagy a bűncselekmény üldözésének mellőzését”. Azaz, a magyar testület pontosan azt nem vette figyelembe, ami a lényeg a jogalkalmazás szempontjából: hogy Németországban ugyan továbbra is büntetendő cselekmény a drogfogyasztás, de a gyakorlatban a jogalkalmazók eltekintenek a büntetéstől, és ez nem a mi fenyegetünk-de-aztán-elterelünk megoldásunk alkalmazását (melynek során minden esetben meg kell indítani és le kell folytatni a rendőrségi büntetőeljárást), hanem a gyakorlatban valódi diszkrecionális jogkörben alkalmazott kvázi dekriminalizációt jelent.

A határozat talán legnagyobb problémája, hogy amikor a kábítószer-használókról szól, akkor mintha a jelek szerint képtelen lenne a differenciált megközelítésre. A kábítószer-fogyasztók jellemzésére a médiában gyakorta közvetített, több éve keménydrog-függő „junkie” képét veszi alapul, s von le ebből a képből az összes tiltott drogot használó emberre azonos következtetéseket. „Az agyban létrehozott pusztítás és a homeosztázis megbomlása következtében az egyén a közvetlen hatás elmúltával is egyre kevésbé ura cselekedeteinek. A hozzászokás miatt pedig a személyiség és a mentális szféra fokozatosan alárendelődik a bódulatkeltésre alkalmas szereknek.” Igaz-e ez az állítás a drogfogyasztók túlnyomó többségét kitevő alkalmi használókra? Nyilvánvalóan nem. Érdekes az is, hogy a határozat szerint „a fogyasztók továbbá maguk is azt állítják, hogy a bódító hatás módosult tudatállapotot hoz létre, amelynek viszont a külvilágban is megnyilvánuló egyik jellemzője, hogy az érintett fizikai és szellemi értelemben sem ura magatartásának. Így tehát reális annak a veszélye, hogy mindazok a korlátok, amelyek a belátási képessége birtokában lévő embert visszatartják mások veszélyeztetésétől, náluk átértékelődnek vagy lebomlanak.” A fenti állításokat általános érvénnyel minden droghasználóra elfogadhatatlan kijelenteni. Ugyanilyen általánosítást végez el a határozat indoklása akkor, amikor a következőket állítja: „a fogyasztói magatartás a közösség életvitelére gyakorolt kedvezőtlen hatásán keresztül (pl. a szer megszerzése körüli bűnözés, a fogyasztói életvitelnek a kiskorúak előtti megnyilvánulása, a környezetnek a kontroll nélküli magatartás által előidézett veszélyeztetése) közvetlenül korlátozza a fogyasztásban nem érintettek biztonságérzetét, cselekvési szabadságát.” Igen ám, de mi a helyzet azokkal a hazai tíz- vagy százezrekkel, akikre a fenti állítások egyáltalán nem igazak? Miként lehet az ő szerválasztásukra vonatkozó büntetőjogi szankciókat indokoltnak tekinteni, ha semmilyen felsorolt érv nem állja meg a helyét velük kapcsolatban? Miként lehet azoknak a büntetőjogi fenyegetettségét ily módon indokolni, akik munkájukat, tanulmányaikat tisztességesen végzik, akik adót fizetnek és nem ártanak másoknak, és egyetlen bűnük, hogy szerfogyasztásuk tekintetében nem fogadják el a jelenleg fennálló korlátokat?

A határozat legfőbb érve a szabad önrendelkezési jogból kiinduló érvelés ellen éppen az, hogy egész egyszerűen vitatja a drogot kipróbálók vagy használók emberi méltóságának létezését vagy érvényesülő önrendelkezési jogát. A határozat szerint ugyanis a drogot fogyasztók pontosan a drogfogyasztással mondanak le saját önrendelkezési jogukról, és pontosan a drogfogyasztással tiporják sárba saját emberi méltóságukat: „(…) a kábítószer-fogyasztás által előidézett állapot éppen a fogyasztó emberi méltóságának egy részét veszi el, mert autonómiáját azáltal korlátozza, hogy döntési képességét külső tényezőknek veti alá. (…) az emberi méltósághoz való jog így csak akkor érvényesül teljes körűen, ha az önrendelkezési joggal kapcsolatos döntéshozatalt nem zavarják meg ellenőrizhetetlen mesterséges hatások.” Ez a kifacsarodott érvelés egyáltalán nem ad választ arra kérdésre, hogy miért kell büntetni azt, aki másnak nem, csak magának árt. Az AB érvelését következetesen végiggondolva egyébként valószínűleg büntetni kellene az öngyilkossági kísérletet elkövetőket is.

Nem mellékes az a már említett szempont sem, hogy az AB tulajdonképpen meg sem kísérelt tisztán látni abban az egyszerű, ám a kérdés szempontjából korántsem elhanyagolható kérdésben, hogy pontosan hány embert is érint hazánkban a drogfogyasztás? A határozat szerint abból indult ki, hogy a droghasználat hazánkban egy szűk kisebbség deviáns magatartása. Ha ez valóban így van, miért nem jelölte meg az AB az indoklásban, hogy nagyjából mennyire kicsi ez a kisebbség? Talán azért, mert ha a statisztikákat figyelembe vették volna, akkor rá kell hogy jöjjenek, hogy sugallt kiindulópontjuk – azaz az elhanyagolhatóan kis százalékú fogyasztó feltételezése – egyszerűen nem állja meg a helyét. Ha az AB tájékozódott volna a mindenki számára rendelkezésre álló, többszörösen publikált forrásokból, akkor látta volna, hogy például a fővárosban 2001-ben a 18–35 évesek több mint 30%-a kipróbált már tiltott drogot, vagy hogy 2002-ben egy országos vizsgálat a 15–17 éves diákok között ezt a számot 20%-nál is magasabbnak állapította meg. Látta volna azt is, hogy a felnőtt lakosság (18–65 évesek) között is 2003-ban 6,5% volt a már drogot kipróbáltak aránya. Az AB-t azonban a jelek szerint nem érdekelték a jelenséggel összefüggő statisztikák. Ugyan az indoklásban utalnak rá, hogy a testület a döntés előtt kikérte az igazságügyi és egyes kérdésekben az egészségügyi tárca véleményét, ez azonban széles körű tájékozódásnak korántsem nevezhető, főleg annak tükrében nem, hogy hazánkban a drogprobléma kezelése nem az Egészségügyi Minisztérium hatáskörébe tartozik. 1999 óta ugyanis a téma a külön erre a célra a GYISM (ma már ICSSZEM) keretén belül működő Kábítószerügyi Koordinációs Helyettes Államtitkárság felelősségi körébe tartozik. Ilyen súlyú döntés meghozatala előtt józan ésszel gondolkodva talán hasznos lett volna kikérni e szerv véleményét – erre azonban a TASZ kérdésére reagáló Gábor Edina kábítószerügyi koordinációért felelős helyettes államtitkár levele szerint nem került sor.

A drog-döntés olvasása során a legfeltűnőbb a fentieken túl talán mégis az, ahogy a határozat önkényesen, a rendelkezésre álló tudományos információkat semmibe véve tesz különbséget a legális drogok és a tiltott szerek között. Ami ezt a megkülönböztetést igazán érthetetlenné és elfogadhatatlanná teszi, az többek közt pontosan maga az AB-határozat, mely leszögezi: „a jogalkotó felelőssége éppen abban áll, hogy a lehetséges felhasználási módjukban és így következményeikben eltérő szerek használata esetén eltérő és differenciált megoldásokat alkalmazzon, minthogy a büntetőjogi rendelkezés szükségességének és arányosságának alkotmányossági követelménye csak így teljesíthető.” Ehhez képest a határozat a legális és illegális szerek összevetésekor kijelenti, hogy „az alkohollal, nikotinnal és kávéval az európai kultúra »megtanult« együtt élni, minthogy használatuk évszázados múltra tekint vissza. Kezelésük már csak azért sem vonható a kábítószerekkel egy tekintet alá, mert az ezen anyagokról rendelkezésre álló ismereteink alapján – mind az akut, mind a késői hatás tekintetében – használatuk következményei azoktól jelentősen eltérnek. A dohányzás és a koffein bódulatot, módosult tudatállapotot egyáltalán nem hoz létre, vagyis az egyén szellemi, cselekvési szabadságára semmilyen hatással nincs. Az alkoholfogyasztás kockázatai pedig a függőség kialakulásához szükséges mennyiség és időtartam jelentősen eltérő volta miatt messze elmaradnak a kábítószerek okozta veszélyektől, s a fogyasztás azonnali következményei is kevesebb kockázattal járnak.” Az, aki e sorokat papírra vetette, súlyosan elfogultnak vagy bűnösen alultájékozottnak tekinthető – a gond csak az, hogy ehhez a bekezdéshez a magyar Alkotmánybíróság kilenc tagja közül hét a nevét adta. Azt, hogy a dohányzás semmilyen hatással nincs az egyén cselekvési szabadságára, csak olyan valaki állíthatja, aki még nem hallott a dohányzásról sikertelenül leszokni próbálkozókról. Hogy az alkohollal és a nikotinnal Magyarországon mennyire tanultunk meg együtt élni, szintén érdekes felvetés, vajon az egymillió hazai alkoholista, a rengeteg ittas állapotban elkövetett közlekedési bűncselekmény vagy a számos esetben bizonyított kapcsolat az erőszakos bűncselekmények elkövetése és az italozó életmód vagy az ittas befolyásoltság között ezt támasztja alá? Érzésem szerint e szerekkel társadalmunk inkább együtt halni, mint együtt élni tanult meg: mint arra Kukorelli István is rámutat különvéleményében, hazánkban az összhalálozás nagyjából 10%-áért az alkohol, közel 20%-áért pedig a dohányzás tehető felelőssé. Mi a helyzet azzal az állítással, mely szerint a tiltott drogok úgy általánosságban veszélyesebbek lennének az engedélyezett szereknél, és hogy a tőlük való függés súlyosabb, mint az engedélyezett szerek esetében? A helyzet az, hogy ez kizárólag a magyar Alkotmánybíróság véleménye. Az ENSZ Egészségügyi Világszervezete, a WHO például a magyar drog-döntést megelőzően már 6 évvel korábban, egy 1998-as összehasonlító tanulmányában megállapította, hogy „(…) az elvonási tünetek vagy nem jelentkeznek, vagy pedig enyhék a kannabisz fogyasztásával való hirtelen felhagyás esetén, míg a komoly alkoholisták esetében jelentős elvonási tünetek jelentkeznek, melyek akár végzetesek is lehetnek". Ez volna hát a különbség, ami például az alkohol- és a marihuánafüggőség között fennáll – nem egy droglegalizációért küzdő szélsőséges kis szervezet, hanem a WHO szerint. Igen érdekes, hogy e különbségből hogyan jutott az AB arra a következtetésre, hogy míg a függőség szempontjából veszélyesebb drog szabadon fogyasztható és árusítható, addig a kevésbé veszélyes szer fogyasztói esetében jogos a börtönbüntetéssel való fenyegetés.

A határozat amellett, hogy a már említett módon nem tesz semmilyen különbséget az alkalmi, rendszeres vagy függő drogfogyasztók között, és indoklásához minden esetben a droghasználók töredékét kitevő komoly függők egy csoportját használja indokul, még egy súlyos, megmagyarázhatatlan hibát is vét. Az alkotmánybírák a jelek szerint határozatukat az ún. „egységes kábítószer-szemlélet” alapján hozták meg, azaz abból indultak ki, hogy minden tiltott drog egyformán veszélyes, ártalmas és ezért ugyanúgy büntetendő. Ez a megközelítés azonban a vonatkozó tudományágak (narkológia, addiktológia, szociológia, kriminológia stb.) által minimum meghaladottnak tekinthető. A kábítószerkérdéssel foglakozó szakemberek, sőt, állítom, hogy a drogügyben még oly tájékozatlan társadalom sincs azon a véleményen, hogy például a kenderfogyasztás veszélye azonos lenne a heroinhasználattal.

A határozatból még oldalakon keresztül lehetne idézni a cáfolható állításokat, és a semmilyen módon alá nem támasztott következtetéseket. Nyugodt szívvel kijelenthető, hogy a drog-döntéssel az AB eddigi történetének egyik – sőt valószínűleg a – legkifogásolhatóbb határozatát hozta meg. Tekintettel arra, hogy az Alkotmánybíróság hazánkban precedensbíróságként működik, azaz egyes határozatait későbbi döntéseihez alapul kell hogy vegye, illetve tekintettel arra, hogy egy már eldöntött kérdésben elvileg az AB később sem juthat más eredményre, a határozat káros hatásait nem lehet lebecsülni. Ugyanakkor a döntés indoklása oly mértékben kifogásolható és vitatható, hogy álláspontom szerint egyáltalán nem lehet kizárni annak a lehetőségét, hogy az Alkotmánybíróság bizonyos idő elteltével ugyanezekben a kérdésekben – például a droghasználat engedélyezésének szabad önrendelkezési jogból való levezethetősége ügyében – gyökeresen eltérő álláspontra jusson. Az azonban nem kérdés, hogy a határozat komoly csapás a jogrendszer alkotmányosságára, és rendkívül szomorú képet fest a mindannyiunk szabadságjogai védelmére hivatott legfőbb állami szerv, az Alkotmánybíróság működéséről. A legnagyobb pofont azonban azok kapták a drog-döntés meghozatalával, akik azt állítják, hogy drogügyben a morális szempontok, az előítéletek, a félelmek és a tudománytalan ál/féligazságok helyett a döntések meghozatalakor a valódi közegészségügyi szempontokra, a tudományosan bizonyított tényekre és az emberi jogi szempontok figyelembevételére kell helyezni a hangsúlyt.

Jegyzetek

1  Az idézőjel használata azért indokolt, mert bár számos politikus kiáltott „drogliberalizációt” a Bárándy-féle törvényjavaslat vitája során, tény, hogy a magyar kábítószer-szabályozás még mindig a legszigorúbbak közé tartozik Európában.

2  A per második tárgyalására 2005. január 24-én fog sor kerülni.

3  A teljes ellenkérelmet és a TASZ keresetét l. a TASZ honlapján: www.tasz.hu

4  L. pl a Magyar Nemzet 2004. december 27-ei számát.

5  Az Alkotmánybíróság teljes drog-döntését és a különvéleményeket l. az AB honlapján: www.mkab.hu

6  Holló András a döntést magyarázva a sajtóban többször is kijelentette, hogy „az Alkotmánybíróság nem kívánt szigorítani a drog-jogszabályokon". Ezt az állítást nehezen tudom értelmezni, hiszen a döntés óta több embert kell megbüntetniük a jogalkalmazóknak, tehát a törvény bizony szigorúbb lett.
 

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges