Skip to main content

Nemtelen Nem

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Van az úgy, hogy az történik, amit szeretnénk, de nem azért, amiért szeretnénk. Most is úgy volt. Előre tudtuk, hogy másképp nem lehet. Előre tudtuk: arra van esély, hogy az eléghez képest kevés legyen az Igen, és a semmihez képest sok legyen a Nem, de arra nincs, hogy az a jó sok Nem – jó Nem legyen. Nembéli nemes Nem.

Értjük itt jó Nemen azt, ami a nemzetállamra, a nemzeti identitás és az állampolgárság összekapcsolására mondatik; s arra, hogy az áttelepülés és a helyben maradás feltételeinek radikális javítására áldozandó pénzt aki kapja, marja alapon szórjuk szét bármiféle stratégia és értelem nélkül azok között, akik fölismerik a lehetőségeiket. A lehetőség fölismerése és kihasználása rendben lévő dolog, a megteremtése nem az. Ti. annak a lehetőségnek a megteremtése, hogy aki csak de jure él Magyarországon, úgy részesedjék a magyarországi újraelosztásból és közszolgáltatásokból, mintha de facto itt élne. Erre áldozni rossz áldozat, mert semmilyen nemzeti, közösségi célt nem szolgál, csak személyes célokat – célozatlanul. (Miután az anyagi szegénység és a politikai szegénység összefügg egymással, a magyarországi újraelosztásból való többletrészesedés aligha csökkentené és alighanem növelné a vagyoni különbségeket és az esélyek egyenlőtlenségét a határon túli magyarság körében.)

Mindezek elkerülésére a rossz Nem persze éppoly jó, mint a jó, csakhogy nem ez volt az utolsó kérdés. A rossz Nem nemcsak arra vonatkozik, ami elkerülendő, hanem arra is, ami elkerülhetetlen. Nemcsak a rossz célért vállalt áldozatra, hanem az áldozatvállalásra magára! A szegénypárti újraelosztásra, a menekültek és az áttelepülő magyarok befogadására, a romák integrációjára; mindarra az áldozatvállalásra, amit a magyarországi és a Magyarországon kívüli, a közeli és a távoli nyomor és a természet nyomorúságos állapota megkövetel tőlünk (is).

Az Igennél persze a rossz Nem is jobb, de a nagy kérdés, ami túl nagy ahhoz, hogy föltegyék, az: meddig leszünk még abban a helyzetben, hogy rossz Nemekkel tartsuk távol a nagyobbik rosszat, és meddig lehetséges ez.

Meglett az az erő, ami a választót kiemelheti a „kétosztatú” politikai térből: a rossz Nemek ereje ez. Ezt a fölismerést eddig elfödte az általános választások eredendő csököttsége, mely csak egy Igen-Nemet engedélyez. Amint kettő lett, kétféle eredmény született. Majd félmillió szavazó az egyik tábor mellé állt a kettős állampolgárság ügyében és a másik mellé a „kórház-privatizáció” ügyében. (Annak ellenére, hogy a kettős állampolgárság ügyében az Igen-pártblokk nagyobb, a másik ügyben pedig kisebb volt egy – néhány hónappal ezelőtt lezajlott választáson 5 százalékot szerzett – MDF-fel!! X + MDF < X, tehát: MDF < 0) Vélhetőleg sokan vannak azok is, akik azért nem mentek el szavazni, mert a véleményük ugyanígy megoszlott a két politikai tömb álláspontja között.

Világos, hogy mi köti össze a kettős állampolgárságra mondott Nemet és az egészségügyi privatizációra mondott Nemet (vagyis ennek tilalmára mondott Igent): az a félelem, hogy a rovásunkra akarják újraosztani a közpénzt és a közvagyont (ami az egészségügyi privatizáció ügyében persze félreértés, illetve félrevezetés, de ez itt most mellékes). Ehhez képest fennkölt, távlati vagy stratégiai megfontolások érdektelenek.

A népszavazások kezdeményezőit még sosem állította meg a Nemek többsége, annál gyakrabban az alacsony részvétel. Az Igen-pártiak sokkal aktívabbak, sokkal inkább érdekli őket a népszavazásra vitt kérdés, sokkal erősebbek a motivációik, ebből következően a részvételi hajlandóságuk is. Az Igenhez akció kapcsolódik, a Nemhez csak reakció. Az Igen helyzeti előnye hatalmas, általában csak az a kérdés, elég-e az eredményességhez. Ez a helyzeti előny önmagát növeli, mivel a Nem-pártiakat a sikerorientált helyett kudarckerülő stratégiára készteti, arra, hogy a Nemek többsége helyett az alacsony részvételre és a kampány hűtésére törekedjenek. Ebben a törekvésben a Nem-szavazat és a távolmaradás értéke azonos, a Nemek száma nem számít, csak az Igeneké, tehát a Nem-párti mozgósítás nemcsak szükségtelen, de káros is, mivel a kampányt élesíti. Legjobb markáns állásfoglalás nélkül kétségbe vonni a népszavazás és a föltett kérdés értelmét. A föltett kérdések erre most (is) fölöttébb alkalmasak voltak, a kormánypártok azonban nem éltek a lehetőséggel, hogy a kérdés kritikájára szorítkozzanak, hanem a középutat választották a kudarckerülő és a sikerorientált stratégia között: elég markáns Nemet mondtak és eléggé kampányoltak ahhoz, hogy a közhangulat fölforrósodjék, hogy fölszaladjon az Igen-tábor harci láza, de nem eléggé ahhoz, hogy a táboruk föltüzelésében és mozgósításában fölvehessék a versenyt az Igen-táborral.

És mi lett az eredmény? Az Igen-tábor a maga helyzeti előnyével, sokkal erősebb részvételi készségével, a népszavazás tárgyából következő érzelmi többlettel, a rendkívül intenzív, szinte élet-halál kampánnyal, a köztársasági elnök, a nagy egyházak, az összes határon túli magyar politikai szervezet és rengeteg magyarországi civil szervezet harsány támogatásával, a neonáci MIÉP-től a közvélemény-kutatásokban vezető parlamenti ellenzéken, valamint Szűrösön és Csintalanon keresztül a nacionálbolsevista Munkáspártig terjedő széles Népfronttal – nagyon messze elmaradt az eredményességi küszöbtől, és mindössze kétszázaléknyi Igen-többséget tudott kicsikarni egy korántsem egységes és az igazában nem egészen biztos, szegényes érvkészlettel föllépő és – az Igen-táboréhoz hasonló – egynemű kampánymédiával  nem rendelkező Nem-táborral szemben. Kétszázaléknyit! Miközben az Igen mellett kampányoló pártoknak (Fidesz, MDF, MIÉP, Munkáspárt) a népszavazás előtti utolsó Szonda Ipsos felmérés szerint a pártválasztók körében 10, a biztos szavazó pártválasztók körében 12 százalék előnyük volt a Nem mellett kiálló pártokkal (MSZP, SZDSZ) szemben.

Ha egy pártcsoport a 10-12 százalékos előnyét nagyon heves és mindent beleadós kampánnyal két százalékra tornázza le, az nagyon súlyos kudarc. Ennek a kudarcnak az az üzenete, hogy a nacionalista demagógia anyagi érdekeltség nélkül, pláne annak ellenében nem működik. A „magyar” jó hívó szó, ha anyagi előnyökre hív, ha azt ígéri, hogy az elhívottak – és „végre” nem a „mások” – javára osztják újra a javakat, de rossz hívó szó, ha azzal fenyeget, hogy más magyarok javára osztják újra a javakat. Ha pénzről van szó, akkor a más magyarok se magyarok, csak mások.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon