Van az úgy, hogy az történik, amit szeretnénk, de nem azért, amiért szeretnénk. Most is úgy volt. Előre tudtuk, hogy másképp nem lehet. Előre tudtuk: arra van esély, hogy az eléghez képest kevés legyen az Igen, és a semmihez képest sok legyen a Nem, de arra nincs, hogy az a jó sok Nem – jó Nem legyen. Nembéli nemes Nem.
Értjük itt jó Nemen azt, ami a nemzetállamra, a nemzeti identitás és az állampolgárság összekapcsolására mondatik; s arra, hogy az áttelepülés és a helyben maradás feltételeinek radikális javítására áldozandó pénzt aki kapja, marja alapon szórjuk szét bármiféle stratégia és értelem nélkül azok között, akik fölismerik a lehetőségeiket. A lehetőség fölismerése és kihasználása rendben lévő dolog, a megteremtése nem az. Ti. annak a lehetőségnek a megteremtése, hogy aki csak de jure él Magyarországon, úgy részesedjék a magyarországi újraelosztásból és közszolgáltatásokból, mintha de facto itt élne. Erre áldozni rossz áldozat, mert semmilyen nemzeti, közösségi célt nem szolgál, csak személyes célokat – célozatlanul. (Miután az anyagi szegénység és a politikai szegénység összefügg egymással, a magyarországi újraelosztásból való többletrészesedés aligha csökkentené és alighanem növelné a vagyoni különbségeket és az esélyek egyenlőtlenségét a határon túli magyarság körében.)
Mindezek elkerülésére a rossz Nem persze éppoly jó, mint a jó, csakhogy nem ez volt az utolsó kérdés. A rossz Nem nemcsak arra vonatkozik, ami elkerülendő, hanem arra is, ami elkerülhetetlen. Nemcsak a rossz célért vállalt áldozatra, hanem az áldozatvállalásra magára! A szegénypárti újraelosztásra, a menekültek és az áttelepülő magyarok befogadására, a romák integrációjára; mindarra az áldozatvállalásra, amit a magyarországi és a Magyarországon kívüli, a közeli és a távoli nyomor és a természet nyomorúságos állapota megkövetel tőlünk (is).
Az Igennél persze a rossz Nem is jobb, de a nagy kérdés, ami túl nagy ahhoz, hogy föltegyék, az: meddig leszünk még abban a helyzetben, hogy rossz Nemekkel tartsuk távol a nagyobbik rosszat, és meddig lehetséges ez.
Meglett az az erő, ami a választót kiemelheti a „kétosztatú” politikai térből: a rossz Nemek ereje ez. Ezt a fölismerést eddig elfödte az általános választások eredendő csököttsége, mely csak egy Igen-Nemet engedélyez. Amint kettő lett, kétféle eredmény született. Majd félmillió szavazó az egyik tábor mellé állt a kettős állampolgárság ügyében és a másik mellé a „kórház-privatizáció” ügyében. (Annak ellenére, hogy a kettős állampolgárság ügyében az Igen-pártblokk nagyobb, a másik ügyben pedig kisebb volt egy – néhány hónappal ezelőtt lezajlott választáson 5 százalékot szerzett – MDF-fel!! X + MDF < X, tehát: MDF < 0) Vélhetőleg sokan vannak azok is, akik azért nem mentek el szavazni, mert a véleményük ugyanígy megoszlott a két politikai tömb álláspontja között.
Világos, hogy mi köti össze a kettős állampolgárságra mondott Nemet és az egészségügyi privatizációra mondott Nemet (vagyis ennek tilalmára mondott Igent): az a félelem, hogy a rovásunkra akarják újraosztani a közpénzt és a közvagyont (ami az egészségügyi privatizáció ügyében persze félreértés, illetve félrevezetés, de ez itt most mellékes). Ehhez képest fennkölt, távlati vagy stratégiai megfontolások érdektelenek.
A népszavazások kezdeményezőit még sosem állította meg a Nemek többsége, annál gyakrabban az alacsony részvétel. Az Igen-pártiak sokkal aktívabbak, sokkal inkább érdekli őket a népszavazásra vitt kérdés, sokkal erősebbek a motivációik, ebből következően a részvételi hajlandóságuk is. Az Igenhez akció kapcsolódik, a Nemhez csak reakció. Az Igen helyzeti előnye hatalmas, általában csak az a kérdés, elég-e az eredményességhez. Ez a helyzeti előny önmagát növeli, mivel a Nem-pártiakat a sikerorientált helyett kudarckerülő stratégiára készteti, arra, hogy a Nemek többsége helyett az alacsony részvételre és a kampány hűtésére törekedjenek. Ebben a törekvésben a Nem-szavazat és a távolmaradás értéke azonos, a Nemek száma nem számít, csak az Igeneké, tehát a Nem-párti mozgósítás nemcsak szükségtelen, de káros is, mivel a kampányt élesíti. Legjobb markáns állásfoglalás nélkül kétségbe vonni a népszavazás és a föltett kérdés értelmét. A föltett kérdések erre most (is) fölöttébb alkalmasak voltak, a kormánypártok azonban nem éltek a lehetőséggel, hogy a kérdés kritikájára szorítkozzanak, hanem a középutat választották a kudarckerülő és a sikerorientált stratégia között: elég markáns Nemet mondtak és eléggé kampányoltak ahhoz, hogy a közhangulat fölforrósodjék, hogy fölszaladjon az Igen-tábor harci láza, de nem eléggé ahhoz, hogy a táboruk föltüzelésében és mozgósításában fölvehessék a versenyt az Igen-táborral.
És mi lett az eredmény? Az Igen-tábor a maga helyzeti előnyével, sokkal erősebb részvételi készségével, a népszavazás tárgyából következő érzelmi többlettel, a rendkívül intenzív, szinte élet-halál kampánnyal, a köztársasági elnök, a nagy egyházak, az összes határon túli magyar politikai szervezet és rengeteg magyarországi civil szervezet harsány támogatásával, a neonáci MIÉP-től a közvélemény-kutatásokban vezető parlamenti ellenzéken, valamint Szűrösön és Csintalanon keresztül a nacionálbolsevista Munkáspártig terjedő széles Népfronttal – nagyon messze elmaradt az eredményességi küszöbtől, és mindössze kétszázaléknyi Igen-többséget tudott kicsikarni egy korántsem egységes és az igazában nem egészen biztos, szegényes érvkészlettel föllépő és – az Igen-táboréhoz hasonló – egynemű kampánymédiával nem rendelkező Nem-táborral szemben. Kétszázaléknyit! Miközben az Igen mellett kampányoló pártoknak (Fidesz, MDF, MIÉP, Munkáspárt) a népszavazás előtti utolsó Szonda Ipsos felmérés szerint a pártválasztók körében 10, a biztos szavazó pártválasztók körében 12 százalék előnyük volt a Nem mellett kiálló pártokkal (MSZP, SZDSZ) szemben.
Ha egy pártcsoport a 10-12 százalékos előnyét nagyon heves és mindent beleadós kampánnyal két százalékra tornázza le, az nagyon súlyos kudarc. Ennek a kudarcnak az az üzenete, hogy a nacionalista demagógia anyagi érdekeltség nélkül, pláne annak ellenében nem működik. A „magyar” jó hívó szó, ha anyagi előnyökre hív, ha azt ígéri, hogy az elhívottak – és „végre” nem a „mások” – javára osztják újra a javakat, de rossz hívó szó, ha azzal fenyeget, hogy más magyarok javára osztják újra a javakat. Ha pénzről van szó, akkor a más magyarok se magyarok, csak mások.
- Folyamatos jelen [6]