Mink András

Nyomtatóbarát változat

Kezdjük a legaktuálisabb kérdéssel, a március 11-ei madridi merénylet várható következményeivel! Főpolgármesterként mit gondolsz, hogyan lehet elejét venni a nagyvárosokban hasonló merényleteknek, milyen elképzelések fogalmazódnak meg, és a városlakók milyen intézkedésekre, milyen változásokra számíthatnak?




Március 11-e óta mi, európai városlakók mindannyian madridiak vagyunk. A merényletek után teljesen új helyzet állt elő a nagyvárosok, köztük Budapest biztonsága szempontjából. A terroristák elsőszámú célpontjai immár az európai metropoliszok. Az Európai Fővárosok Uniója soros elnökeként, azaz az uniós fővárosok vezetőjeként egy sor kezdeményezést tettem azért, hogy az Európai Unió megfelelő fórumai sürgősen dolgozzanak ki intézkedési tervet a nagyvárosok biztonságának fokozott védelme érdekében. Javier Solanának, az EU biztonságpolitikai főképviselőjének javasoltam egy nagyvárosi biztonsági monitoring-rendszer felállítását az EU fővárosaiban. Az uniós csúcson elfogadott 10 pontos terv és a terrorellenes vezető koordinátor kinevezése szerintem csak az első lépés lehet. A nemzetközi terror ellen lehetetlen nemzeti keretek között sikerrel védekezni. Közös hírszerzésre, az információk és konkrét intézkedések folyamatos áramlására van szükség. Sem a veszélyeztetettség eltúlzásának, sem alábecsülésének nincs értelme. Budapest – Londonnal, Madriddal és egy-két más európai fővárossal szemben – nem számít elsőrendű célpontnak, tehát közvetlenül nem vagyunk veszélyben. Az óvatosságból szükséges megelőző biztonsági intézkedéseket az arra illetékes állami szervek megtették. Fokozták a biztonsági szolgálatok készültségét. Több egyenruhás és civil rendőr van a metrón, a különböző áruházakban, szállodákban és általában az utcán. Ám a polgárok maguk is sokat tehetnek saját biztonságukért. Fontos, hogy ha bárki gyanús csomagokat, elhagyott bőröndöket lát, szóljon a legközelebbi rendőrnek vagy akár a metrószemélyzetnek. Ugyanakkor úgy kell növelni a nagyvárosok lakóinak biztonságát, hogy eközben ne kerüljenek veszélybe a szabadság intézményei. A terroristák legfőbb célja ugyanis éppen a normális, békés, nyugodt, szabad, civilizált nyugati életrend aláásása. Ezt pedig meg kell akadályozni.

Az SZDSZ listavezetője vagy az uniós választásokon. Két évvel ezelőtt rövid időre a pártelnöki tisztséget is betöltötted olyan politikai programmal, mely egyenlő távolságtartást indítványozott a liberálisok számára a két nagy párttól, az akkori megfogalmazásod szerint, a „rózsaszín és narancsszínű kádárizmus képviselőitől”. A kezdeményezés nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, az SZDSZ támogatottsága alig mozdult el a parlamenti küszöbtől. A liberális párt tíz éve volt utoljára húsz százalék körüli jelentős középpárt, azóta lényegében az 5%-os küszöb alá csúszás fenyegeti, és nem nagyon látszik, hogyan tudna ismét középpárt lenni. Nézeted szerint milyen feltételeknek kell teljesülni ahhoz, hogy az SZDSZ ebből a gödörből, a veszélyeztetett zónából tartósan kikerüljön?

Európában sehol nincs kétpártrendszer. Az Európai Unióban, ahová tartunk, a polgárok szeretik, hogyha minden mértékadó világnézet megtalálja a maga pártját. Magyarország is európai ország, és a csatlakozás után még inkább az lesz. Ezért biztos vagyok abban, hogy hosszú távon Magyarországon nem lesz kétpártrendszer, lesz harmadik párt. A magyar politikai közgondolkodásban három meghatározó irányzat, három filozófia létezik, a liberális, a baloldali-szocialista és a konzervatív, így e három irányzatnak van a legnagyobb esélye tartós parlamenti képviseletre is. Ezenkívül ott van még a szélsőjobb, ami azért mindig jelen volt Európában is, és nem lehet kizárni a lehetőségét annak, hogy Magyarországon is visszajuthat a parlamentbe. Az uralkodó európai trend azonban egyelőre a szélsőjobb politikai kiközösítése. Harmadik kormányképes erőként tehát hosszú távra is leginkább a liberalizmus jöhet szóba. A magyar liberalizmusnak Kossuth-tól és Deáktól, Wekerlén és Vázsonyi Vilmoson át a demokratikus ellenzékig igazán komoly tradíciója van, sőt, a jelenlegi magyarországi politikai irányzatok közül a legrégebbi múltra tekinthet vissza, és már több választáson is bizonyította erejét és életképességét. A liberális pártnak harmadik, centrumpárti pozíció betöltésére hosszú távon akkor lehet esélye, ha nincs végérvényesen bezárva az egyik oldalba, és elvileg, történelmi perspektívában nyitott vegyértékei vannak akár egy mérsékelt konzervatív párttal, akár egy szociáldemokrata párttal való koalíciókötésre. Sajnos, csak perspektivisztikusan, hiszen a mai helyzetben, a jelenlegi, legalább félszívvel Európa-ellenes jobboldallal nem tudunk együttműködni. A baloldalnak pedig – érthetően – még az ilyesfajta, tisztán elméleti spekulációk sincsenek ínyére. Az SZDSZ mélyrepülésének azonban mégiscsak oka, hogy bezáródott a baloldalra – bár erről a szélsőjobb felé nyitott jobboldal legalább annyira tehet, mint mi. A kitörés egyetlen lehetősége pedig az, hogyha a párt határozott liberális arculatot ölt, politikai értelemben függetlenedik és mindig a saját elvei és meggyőződése szerint politizál. Ennek megvannak a történelmi és eszmei alapjai. A kérdés az, hogy megvan-e a kellő bátorság is hozzá a pártban.

Megvan? Miben és hogyan kellene bátrabbnak mutatkozni?

Számomra úgy tűnik, mintha most egyszerre lenne több bölcsesség és több bátorság az SZDSZ-ben. A kampányban is arról szeretnénk meggyőzni a választókat, hogy nem kétpólusú a világ, és van liberális alternatíva. Január óta folyamatosan azt mutatjuk fel, hogy a mindennapjainkat érintő fontos politikai kérdésekre mindig három lehetséges válasz van, és a harmadik: a liberális válasz. Ha az SZDSZ elég határozott abban, hogy ezt a vonalat végigvigye, akkor van esélye a megerősödésre. Hogyha nem, akkor el fog veszni. Ezért van óriási tétje számunkra a mostani választásnak, és 2006-nak is. Túlságosan közel vagyunk a parlamenti küszöbhöz, és ebben a helyzetben bátornak, invenciózusnak és kreatívnak kell lenni. Vállalni kell a liberalizmust ahhoz, hogy fennmaradjunk.

De mit szól ehhez az MSZP, amellyel az SZDSZ immáron másodszor kormányoz koalícióban?

A határozottság nem jelenti azt, hogy nap mint nap konfrontálódni kell az MSZP-vel az aktuális politikai ügyekben, naponta támadni kell és kemény szavakkal bírálni őket. Talán ez az, amiben hibáztam 2000-ben. Ezzel szemben világossá kell tenni a liberális választók számára – akik sokan vannak, többen mint 6 százalék –, hogy van liberális alternatíva, és ez más, mint a szocialista, és ennek sokféle következménye van. Például az, hogy bizonyos kérdésekben másképp szavazunk a parlamentben.

Viszont az SZDSZ-nek csak akkor lehetnek nyitott vegyértékei a másik oldal felé is, ha onnan is van minimális fogadókészség.

Ez így van, és erre röviden csak azt válaszolhatom, hogy jelenleg nincs. Ezért, mint utaltam rá, csak történelmi perspektívában reális a valódi középpárti pozíció. Nem hiszem, hogy ma számba jöhető lehetőség volna, de hosszú távon és elviekben egyszerűen nem látok mást. Logikailag nincs más út. Mert egyébként a választó joggal jut arra a következtetésre, hogy van jobb- és baloldal, és ha a szocialistákkal elegendő dózisú liberalizmust is kap, akkor minek szavazzon a liberálisokra, azt kockáztatva, hogy elvész a szavazata. Amit fölállítottam, az egy elvi képlet, amiből az következik, hogy nekünk elvi alapon meg kell magunkat különböztetni a szocialistáktól akkor is, amikor közös kormányban vagyunk, ám ismétlem, ez nem azt jelenti, hogy naponta össze kell rúgnunk velük a port. Türelmesnek kell lenni, de ugyanakkor ki kell tartanunk bizonyos alapelvek képviselete mellett.

Azt szokás tartani, hogy a közvélemény nem kedveli a veszekedős koalíciót. Melyek azok a kulcskérdések, amelyekben markánsan el kell különülnie a liberális álláspontnak?

A közvélemény az elvtelenséget sem szereti. A liberális szavazóközönség honorálja az elvhűséget, és kedvezően fogadja a felvetéseinket. Más kérdés, hogy ezeket hogyan tudjuk lefordítani a napi politika nyelvére, és hogyan tudjuk érvényesíteni. Úgy érzem, ez a kampány azért szerencsés, azért van esély arra, hogy jó eredményt érjünk el, mert tanultunk az elmúlt tizennégy évből. Nem vagyunk nagy párt, az SZDSZ ma már nem arra törekszik, hogy minden területen csatát nyerjen a két naggyal szemben, hanem reálisan fölmérte a helyzetét: a városokban és bizonyos rétegekben erős, miközben országos szinten a pozíciói nem túl jók. A magyar választóknak egy meghatározó, de mégiscsak kisebb részét képviseljük. Ebből a pozícióból lehet higgadtan, bölcsen politizálni, ami főleg azt jelenti, hogy világossá tesszük: mi másképpen gondolkodunk. Más a hagyományunk, mások az értékeink, a legtöbb fontos kérdésről alapvetően mást gondolunk, mint akár a konzervatívok, akár a szocialisták, és természetesen élesen szembeszállunk a szélsőjobboldallal. Ennek a kampánynak számomra az az újdonsága, hogy meg lehet különböztetni magunkat anélkül, hogy napi politikai ügyekben állandó csetepatékba bonyolódnánk a koalíciós partnerünkkel. A szocialistáknak megvan a maguk politikai élettere, és nekünk is megvan a magunké. És fölkínáljuk a választóknak a szerintünk jobbat egy versengésben, anélkül, hogy a másikat megtagadnánk vagy megbántanánk. De ez igaz a jobboldalra is. Ha a konzervatív oldal képes volna a szélsőjobbtól markánsan leválasztani magát – nem csak rövid távra és kifelé, hanem egyszer s mindenkorra – akkor a konzervatívokkal értelmes vitáink lehetnének. Hiszen a valóban nemzeti ügyekben senkivel nem probléma az együttműködés. A tisztes konzervativizmus és a liberalizmus között lévő világnézeti különbségek nem áthidalhatatlanok. Nem véletlen, hogy az Európai Parlamentben liberálisok és konzervatívok együtt alkotják a többséget. Ez könnyen lehet, hogy június után is így lesz. Ez azt is jelenti, hogy Strasbourgban valószínűleg együtt fogok szavazni Szájer Józseffel egy sor kérdésben, még akkor is, ha itthon az ellenkező oldalon állunk.

Egy koalíciós párt kormányzati teljesítményét az méri, hogy mennyire tudja a kormány politikáját a maga képére formálni. Az SZDSZ mostani teljesítményét súlyos bírálatok érik. Beleegyezett a nyakló nélküli költekezésbe, elmaradt az adócsökkentés, a nagy ellátórendszerek, az egészségügy, az államháztartás reformja, vagyis mintha jottányit sem jutottak volna előre azok az ügyek, melyeket az SZDSZ például a 2002-es választási kampányában programja középpontjába állított. Magyarán: hol van az SZDSZ és a liberális politika képviselete a kormányban?

Azért legyünk igazságosak. Ha nem csak szűken erre a ciklusra értelmezve vetjük föl a kérdést, akkor a mérleg egyáltalában nem olyan rossz. Az SZDSZ 1994 és 1998 között elérte a társasági adó csökkentését, elérte, hogy Bős–Nagymaros kérdésében ne érvényesüljön egy teljesen elfogadhatatlan álláspont, támogatta a pénzügyi-gazdasági stabilizációs programot. Most a ciklus feléhez közeledünk, és van, amire liberálisként büszkék lehetünk: eltöröltük a sorkatonaságot, bevezettük a diplomás minimálbért, elindult az oktatási reform, komoly lépéseket tettünk az iskolai szegregáció ellen, és jócskán ledolgoztunk az ország lemaradásából az informatika vagy a hulladékkezelés területén. És megtettük az első lépéseket az adócsökkentés irányába. Tavaly 16 százalékra csökkentettük a társasági adót, ez már egy év alatt növelte az ország tőkevonzó képességét. Elismerem ugyanakkor, hogy a többi adóteher összességében valóban nem csökkent, és az államháztartási reform az egészségügyben és az önkormányzati szinten eddig valóban nem indult el. Itt az SZDSZ-nek kevés volt az ereje és a befolyása. Egy kormányban nem mindegy, hogy ki mekkora súllyal van jelen vagy hogyan tudja elfogadtatni a saját párt-közvéleményével az álláspontját. A fővárosban az SZDSZ-nek nagyon erősek a pozíciói, ezért mi keresztül tudjuk vinni az akaratunkat a Fővárosi Közgyűlésben. A kormányban viszont távolról sem egyenlőek az erőviszonyok. Az SZDSZ-nek ezért a kérdések meghatározott körére kell koncentrálnia. Sajnos nem két egyenlő fél szövetségéről van szó, hanem egy nagy és egy kisebb pártnak a szövetségéről, és ennek vannak következményei. Tehát nem igazságos a kormány teljesítményének egészét az SZDSZ-en számon kérni. Persze én is azt gondolom, hogy az SZDSZ-nek több bátorsággal kell politizálnia, hogy legalább két-három kérdésben előbbre tudjunk lépni. Elsőként az adóreform terén. El kellene érni, hogy ne legyen adóemelés. Idén megakadályoztuk a telefonadó bevezetését, és nemet mondunk a kamatadóra és az árfolyamnyereség-adóra is. A második lépés az érezhető jövedelemadó-csökkentés kell hogy legyen. A célunk, hogy a többség a középső sávban adózhasson a legmagasabb sáv helyett. A jól keresőknek pedig lehetővé kell tenni a választást: adózhatnak a mai 38% helyett 30%-os kulccsal, ha cserébe lemondanak minden adókedvezményről és szociális támogatásról.

Egy másik fontos kampánytémája a SZDSZ-nek a korrupció elleni föllépés volt. Mintha ebben sem történt volna átütő előrelépés. Mong Attila és szerzőtársa a Kulcsár-ügyről szóló könyvükben azt írják, hogy a két nagy párt 70-30 százalékos arányban osztozik a túlfinanszírozott állami beruházások fölös hasznán. Erről a megállapításról föltűnően hallgat minden politikai erő. Mi van ezzel a 70-30%-kal?


Lehet, hogy naiv vagyok, de nekem ez ugyanolyan nagyvárosi legendának tűnik, mint az olajtanú regéi vagy a mese a rózsadombi paktumról. Egy újságírónak persze az a dolga, hogy leírja, ha ilyesmit hall. Egy politikus viszont csak akkor állíthat ilyesmit, ha bizonyítéka is van. Dávid Ibolya feldobta ezt a labdát, de nem hiszem, hogy használna vele a politikai tekintélyének.

Térjünk át a kormány és a főváros viszonyára! Ha jól emlékszem, valamikor tavaly azt nyilatkoztad, rácáfolva a kormányváltáshoz fűzött várakozásokra, hogy a Medgyessy-kormány sok tekintetben az Orbán-kormány gyakorlatát folytatja. Milyen értelemben gondoltad ezt, és történt-e azóta változás?

Az alapvető kérdés az, hogy a polgároktól és a vállalkozóktól elvett jövedelmet, az adót hogyan osztjuk el. Mekkora részét teszi a kormány egy közös kalapba, és mennyit hagy meg az adót megtermelő helyi közösségnél, az önkormányzatnál? A probléma a túlzott centralizáció: az önkormányzatoktól és az adózóktól túl sok pénzt vonnak el, amit azután a központi hatalom oszt el a maga szempontjai szerint. Ebben a tekintetben alig van különbség a szocialisták és az előző, konzervatív kormány között. Erős központi kormányban és gyenge önkormányzatokban gondolkodnak, és nagyon magas adószintet tartanak fent. Ez nekem mint önkormányzati vezetőnek és mint liberális politikusnak egyaránt elfogadhatatlan, és emiatt mondom azt, hogy nagyon alapvető, lényeges kérdésekben a rendszer nem változott meg. Az előző három ciklusban a kormányok folyamatosan növelték azt a keretet, amelyet elvontak az önkormányzatoktól, és ezek a szabályozók a Medgyessy-kormány idején is érvényben maradtak. Erre azóta még rájött az önkormányzati beruházásokat terhelő áfa, ami újabb terhet jelent. Mindezt reflexből, ha úgy tetszik, izomból csinálja a kormány, mert hisz abban, hogy a miniszterek sokkal hatékonyabban osztják el a pénzt. Véleményem szerint ez teljesen hibás gondolkodás. Több pénzt kellene helyben hagyni. Ebben volt vitám már Horn Gyulával, Orbán Viktorral, és ebben van vitám Medgyessy Péterrel is, vagy ha úgy tetszik, a mostani koalícióval, mert a rendszer nem változott meg, sőt, a helyzet némileg rosszabbodott. Ez a kormány természetesen – a Fidesz-kormánnyal ellentétben – bennünket nem ellenségnek tekint, hanem szövetségesnek, próbál korrekten eljárni, támogatja a metróberuházást, támogatja a központi szennyvízkezelő programot – de például az Orbánék által rafinált szabályokkal elvont plusz összegeket nem adta vissza. Ugyanakkor Medgyessy Péterrel mint miniszterelnökkel együtt tudok működni, valószínűleg azért, mert egyetértünk a legfontosabb fejlesztési célokban, és mert ő nem Budapest-ellenes, sőt, szereti a várost. A probléma tehát az elosztási rendszerrel van, ami hibás és rossz irányba megy, és amit nem sikerült ennek a kormánynak sem a rossz pályáról letéríteni. Fontos, nagy beruházások szerencsére ez alatt a kormány alatt elkezdődhetnek, és nem érzünk diszkriminációt az elosztásnál, de a rendszert nem meri ez a kormány sem olyan módon átalakítani, hogy több pénz maradjon helyben, az önkormányzatoknál.

A centralisták és a megyei önállóság hívei közötti ellentét már a XIX. században is dúlt, ez a konfliktus, a központi kormány kontra helyi önállóság ma is él. Evvel kapcsolatban hadd vessem föl azt, hogy miközben a fővárosnak nagyobb önállóságot követelsz, budapesti szinten ugyanez a probléma jelentkezik a főváros és a kerületek viszonyában. Itt a kerületek védik foggal-körömmel a bástyáikat, és a főváros az, amelyik az egységes városfejlesztési politikai érdekeire hivatkozva centralizálna. Miközben centralizációt vetsz a kormány szemére, Budapesten mintha magad is centralizálni akarnál. Ezenfelül mintha te is előálltál volna egy kellő figyelmet talán nem kapott javaslattal, melyben fölvetetted az önkormányzati rendszer reformját, és az önkormányzati apparátusok csökkentését. Nincs itt némi ellentmondás?

Ellentmondást nem látok, de a probléma valóban létezik. Az előbb utaltam rá, hogy az elmúlt 14 évben megtanulhattuk, hogy nem szabad az ellenfelet lebecsülni, mert abból nem származik semmi jó. Az önkormányzati rendszer eddigi 14 évéből is nagyon sokat tanultunk, és látjuk, hol kell az önkormányzatiság fenntartása mellett a rendszeren változtatni. Helyesnek tartom, hogy 1990-ben az önkormányzatiság elve mellett tettük le a garast, hogy egy teljesen centralizált rendszerből a decentralizáció irányába mozdultunk el. Ám talán kicsit túllendült a történelmi inga, és létrejött egy olyan szisztéma, ahol a partikuláris helyi érdekek, a sok-sok kis község, helyi kerületi autonómia túl erősre sikeredett, amivel szemben a szolgáltatások regionális léptékű szervezésével kapcsolatos elvek nem tudnak érvényesülni. Túl sok kis önkormányzatot hoztunk létre. Megérett a helyzet, hogy ezt felülvizsgáljuk, de nem úgy, hogy akkor most adjunk vissza mindent a központi kormánynak, mert ezek a helyi autonómiák úgysem tudnak semmit sem megoldani. A kormány végképp nem tudja megoldani. A kettő között kell megtalálnunk e sok év tapasztalatai alapján a kellő egyensúlyt: azt a középutat, amely megtartja az önkormányzatiság alapelveit, ugyanakkor figyelembe veszi a regionalizmust, mivel szükség van egy középső szintre. Nem jó ugyanis, hogy egyfelől van egy állam, másfelől pedig 3200 egymástól elkülönülő helyi önkormányzat, mert akkor bizonyos szolgáltatásokat egyszerűen nem lehet megszervezni, és a rendszer hihetetlenül pazarló. A mostani rendszerből társulások létrehozásával – akár kikényszerítésével –, regionális választásokkal létre kell hoznunk olyan organikus, együttélésen alapuló régiókat, ahol a közfeladatok a legkevesebb adóból, a leghatékonyabban megoldhatók. Én itt tömegközlekedésről, vízgazdálkodásról, szemétszállításról és hasonlókról beszélek. Ezek nem oldhatók meg települési szinten, mert könnyen belátható, hogy nem az az optimális megoldás, ha mindenkinek saját hulladékégetője van. A mostani helyzetből bátor és nagyon tudatos kormányzati erőfeszítéssel a regionalizmus irányába, a társulások irányába kellene mozdulni. Az EU-tagság egyébként előbb-utóbb mindenképp ki fogja kényszeríteni a regionális reformot.

Itt hatalmas érdekek forognak kockán. Látsz hajlandóságot minderre a kormányzatban?

Egyelőre nemigen, de ezt előbb-utóbb akkor is meg kell csinálni, ha a politikai osztály ódzkodik tőle. Hatalmas, túlméretezett politikai osztályt kreáltunk, ami óriási kolonc. Nagyon sok a választott képviselő és nagyon sok a köztisztviselő. Túl sokan élnek az államból. Kisebb, jobban működő államigazgatást és önkormányzati igazgatást kell létrehoznunk. Ehhez nagyfokú bölcsesség és bátorság kellene, de ennek egyelőre nyomát sem látom. Az óriáspártok mind foglyai a mai állapotnak, mert ezeken a helyi szinteken tudják kifizetni és magukhoz kötni a pártok az embereiket, a klientúrájukat. Feleennyi képviselő és feleannyi hivatalnok bizony nagy érvágás lenne, hiszen felére zsugorítaná az állam emlőin táplált politikai osztályt. Nem tudom, hogy a közakarat és talán az Európai Unió felől érkező nyomás együttesen változtatni tud-e ezen a helyzeten.

Milyen lenne szerinted az optimális szerkezet, például Budapesten?

A kerületek egészen kitűnőek az iskolafenntartásban, a helyi egészségügyi alapellátás, tehát a szakorvosi szolgálat felügyeletében. Kitűnőek a szociálpolitikai ügyekben, mert a bizottságok személyesen ismerik azokat a családokat, akik hozzájuk fordulnak, megbízhatóan el tudnak bírálni egyedi ügyeket, közel vannak az emberekhez. A kerület tehát nagyon fontos szint. A fiskális hatalmat, a tulajdonjogot és a rendezési tervekkel kapcsolatos kérdéseket kell központi szintre vonni. Ez persze azt jelenti, hogy kevesebb lesz a kerületi képviselő, kevesebb a helyi vagyon, kevesebb a helyi döntési lehetőség. Talán azt is, hogy kevesebb a korrupció, bár ezt szőrmentén mondom csak, mert nem akarok senkit sem igaztalanul megbántani. Tehát egyáltalán nem hiszem, hogy a kerületek fölöslegesek vagy hogy a főváros kirendeltségei kell legyenek. Ellenkezőleg, úgy látom, hogy kitűnően intéznek olyan ügyeket, amelyeket innen, a városházáról biztos, hogy nem tudnánk jól intézni. Az emberek nem a városházán akarják elintézni a segélyezési vagy lakásügyeiket. Jól megértették, hogy mire való ez a rendszer, a helyi testületek és kerületi hivatalok pedig tisztességesen végzik a dolgukat. Az államhoz hasonlóan egy nagyvárost sem lehet egy központból igazgatni. Teljesen elképzelhetetlen, hogy nekem megfelelő rálátásom legyen, mondjuk, a Király utca 16-ra. Éppen tegnap jártam arra, hatalmas rekonstrukciós munkák folynak, a város is milliárdos nagyságrendben járult hozzá a felújítási programhoz, pályázati alapon. De mi nem ismerhetünk úgy minden házat, ahogy egy helyi polgármester. Ő a gazdája annak a területnek, tudja, hogy ott mi van, melyik házban kik laknak, és ez egy pótolhatatlan tudás. Tehát ki kell alakítani a kerületek pontos szerepét és helyét a rendszerben, és meggyőződésem, hogy egy tisztított profillal ők is sokkal olajozottabban, olcsóbban és hatékonyabban tudnának dolgozni. És valami hasonlót kellene csinálni országos szinten is. Lehetetlen például egy kétszáz fős faluban megoldani a csatornázást és a vízgazdálkodást.

A főváros és az agglomeráció viszonya nem kevésbé zűrös…

Ez ügyben most éppen egy kemény vita folyik, és igazából nem is értem, hogy komoly politikusok hogyan képesek hosszú távú regionális kérdéseket, amelyeken az ország és a régió fejlődése múlik, ilyen felelőtlenül és irracionálisan kezelni. Rövid távú elosztási érdekekért feláldoznák a város és az agglomeráció működőképességét. Fő érvük az, hogy kevesebb pénzt fognak kapni az Európai Uniótól, ha Pest megye Budapesttel együtt lesz kezelve, mert a város túl gazdag, és nem kapjuk meg a megfelelő támogatásokat. Ez részigazság. Valószínűleg valamennyivel kevesebbet fognak kapni, bár nem annyival, amennyit gondolnak vagy amennyit mondanak, hiszen senki nem tudja pontosan, hogy mi lesz 2007 után. De ez egy régió. Nemcsak az a kérdés, hogy mit kapunk az EU-tól, hanem főként az, hogy egymással mit tudunk kezdeni. Hogyan oldjuk meg az iskoláztatást, az egészségügyet, a tömegközlekedést, a víz-, a csatorna- és egyéb kérdéseket. A város közigazgatási határát átlépik az autóbuszvonalak, kiszolgálják a településeket, az emberek a HÉV-vel járnak munkába, az agglomerációban élők használják a kórházainkat, az iskoláinkat. Ezek a mindennapi élet tényei, melyek összekapcsolnak bennünket. A közigazgatást a valósághoz kell igazítani. A Közép-Magyarországi Régió nem egy elméleti modell, hanem létező szerves egység, amit bűn lenne mesterségesen szétválasztani. Ha különválasztanak bennünket, akkor az agglomerációban drágább lesz a víz, a csatorna, a tömegközlekedés stb. Nagyon drága lesz ott élni. Vannak külföldi példák, ahol ezt a mesterséges szétválasztást megcsinálták, és nagyon ráfizettek: Bécsben és Berlinben minden sokkal drágább, és minden sokkal rosszabbul működik.

Az egyik kerületi polgármestert hallottam egyszer panaszkodni, hogy a kerületével szomszédos gazdag településről az ő iskoláiba járnak a gyerekek, de amikor fölvetette a helyi polgármesternek, hogy akkor talán ők is beszállhatnának a finanszírozásba, gúnyosan széttárta a karját, hogy neki azokhoz az iskolákhoz semmi köze.

Igaza volt a kerületi polgármesternek, ez így valóban tarthatatlan és igazságtalan. Regionális szinten lehetséges lenne a tehermegosztás és a közös finanszírozás. Nem panaszkodom az agglomerációra, ez egy adottság, ott élnek az emberek, odaviszik az adójukat, ami nem éppen jó, de azt tartanám helyesnek, hogyha a régióban ismét összejönnénk. Ha ezt nem teszik lehetővé, akkor nagy baj történik. 1990-ben elrontottuk az önkormányzati rendszert, mert nagyon kilengett az inga a decentralizáció irányába, most elronthatjuk ezt a regionális beosztást is, mert a brüsszeli mágnes itt is működni fog, és majd megpróbáljuk Brüsszelhez igazítani azt is, ami igazából nem Brüsszelhez kell hogy igazodjon, hanem a saját szükségleteinkhez.

Nem szűnnek a panaszok Budapesten a kátyúk, a dugók, a kutyapiszok, a kosz és a bűz miatt, zsúfolt a tömegközlekedés. A kritikusok szemében a bezzeg-gyerek Prága, ahol nagyszerűen megoldották a városrekonstrukciót. Mennyire érzed jogosnak ezeket a bírálatokat?

Nagyon nehéz városokat összehasonlítani. Biztos, hogy vannak olyan kritériumok, amelyekben Prága jobb, és vannak, amelyek szerint Budapest. Ha abból indulunk ki, hogy melyik város rehabilitálta önmagát vagy újította meg magát jobban, akkor azt kell mondjam, hogy a kisebb és egységesebb középkori-barokk prágai belváros látványosabb és felújítottabb, mint az eklektikus és méreteiben jóval nagyobb budapesti belváros. De ha a gazdasági, a foglalkoztatási vagy a közbiztonsággal kapcsolatos mutatókat nézzük, akkor Budapest legalábbis azonos szinten van, ha nem magasabban. Prága a turizmusra koncentrált és a városrehabilitációra, a turisták Mekkájává vált. Budapest a vállalkozók, a befektetők számára viszont vonzóbb célpont, mint Prága. A befektetők értékelése szerint mi vagyunk a jobbak. Ha pedig a kulturális életünket hasonlítjuk össze, akkor semmi okunk szégyenkezésre. Persze iszonyatosan sok a tennivaló Budapesten, és nem rossz, hogyha van előttünk egy ilyen példa, egy város, amit ilyen jól sikerült rendbe tenni. Prága arról szól az én számomra, hogy a műemlékvédelem, településvédelem, városrehabilitáció kérdéseinek a tömegközlekedés mellett abszolút elsőbbséget kell adni, hogy az itt élők és az idelátogatók számára Budapest európai minőséget nyújtó, vonzó város legyen. És éppen ez a probléma a központi pénzelvonással, vagyis a centralizációval. Ha egyre nagyobb részét veszik el annak a jövedelemnek, amit megtermelünk, akkor egyre kevésbé leszünk versenyképesek Béccsel és Prágával, hiszen nem tudjuk azt a minimális infrastruktúrát, azt a városrehabilitációs kezdeményező erőt fölmutatni, ami ahhoz szükséges, hogy ezek a folyamatok azután vállalkozói tőkéből felgyorsuljanak. Ha mi nem tudjuk a főútvonalakat rendbe tenni, nem tudunk új metróvonalat, új hidat építeni, akkor nemcsak Prága fog megelőzni bennünket, hanem Ljubjana, Pozsony és Varsó is. A kormányok elvonási politikája abban mutatkozik meg, hogy Budapesten kátyúsak az utak. Ilyen egyszerű az összefüggés. Erre kellene ötmilliárddal több pénz: kátyúzásra, helyesebben szőnyegezésre, mert a kátyúzás nem megoldás.

A dugókkal kapcsolatban egy konkrét kérdés: mi lesz a budai alsórakpart helyébe képzelt négysávos autópálya, bevallom, számomra igencsak ijesztő tervével?

A budai oldal észak-déli irányban nem átjárható, állandósultak a dugók. Ez ellen tenni kell valamit, de persze nincs szükség négysávos autópályára. Nemrégiben készült el eg y terv, mely szerint a felszínen megmarad a kétszer egy sáv, és alatta pedig egy alagútban fog futni szintén egy kétszer egy sávos gyorsforgalmi út, melynek egy bejárata és egy kijárata lesz. A felső út városi út marad. Ezenkívül pedig a felső út mellett lesz a Duna felé egy kétszer egy sávnak megfelelő, de be nem épített, parkosított parti sétány, szabadidős létesítményekkel, átjárással a hajókikötők felé, ami alatt megy a szennyvizet Észak-Budáról a dél-budai központi szennyvíztisztítóhoz levezető főgyűjtő. Ez lenne az a megoldás, amit mi javaslunk, és ami a környezetvédő szervezetek számára is kielégítő lehet. A tervezetnek több változata van, figyelembe véve a budai belvárosi forgalom csillapításának legjobb lehetőségeit, a kapcsolódó utak optimális kiépítését, de egy biztos: a partot mindegyik verzió a városi élet szerves részének tekinti, amely Budapest egyik zöldövezete lesz.

• Beszélő-beszélgetés