Seres László

Nyomtatóbarát változat

Igazi forradalommal köszöntött ránk a tavasz, és most nem az utcai akciókra vagy a félpályás agyblokádokra gondolok egyesek fejében. Fizetni kell az egészségügyben olyanokért, amikért korábban nem kellett (vizit, kórházi ápolás, ex-ingyenes gyógyszerek), racionalizálják a közpénzünkből működő kórházak működését, elkezdik végre feltérképezni, ki nem fizet járulékot, és napirenden van az értünk versengő biztosítók rendszerének bevezetése – ami persze még bukhat, de pár éve ugye már maga a napirendre tűzés is lehetetlennek tűnt.

Akárcsak az, hogy bár a patikusoktól az orvosokon át a kórházigazgatókig mindenki telesírta a médiát aktuális jogos/jogtalan, megalapozott/felturbózott helyi lobbiérdekeivel, egyiküktől sem hallottuk azt a szempontot, ami pedig ezeknek az embereknek tudtommal feladata, küldetése, elhivatottsága: az egyes ember érdekét szolgálni, az ő egészségügyi „felhasználói” szempontját nézni. Pon­tosítanom kell: hallottunk az emberek érdekeire való hivatkozást, velük való takarózást, de csak azért, hogy minden ugyanígy maradjon: drágán, pazarlón, félfeudálisan, államian. Talán az egy versenyhivatalon kívül sem a média, sem a fogyasztóvédelmi szervezetek nem tartották fontosnak felmutatni, mi lehet az érdeke az államosított egészségügy államosított polgárának: például a kényelmesebb, adott esetben olcsóbb gyógyszervásárlás, a pénzek útjának átláthatósága, az ingyenesség hazug mítoszának lelepleződése, vagy például az, hogy mostantól végre a dokik és a szolgáltatók kezdjenek el versenyezni az ő kegyeiért.

Minderről csak elszórt online szakcikkekben és az egy szem Bokros Lajos remek, morális megközelítésű írásában (A magánbiztosítói verseny indokoltsága az egészségügyben. ÉS, febr. 2.) olvashattunk, a kormányzati propaganda megrekedt valahol félúton Doktor Agy és Horváth Ágnes között. A paternális hangvétel nem volt éppen gyógyír a nép krónikus alulinformáltságára, holott egy empatikusabb és intelligensebb kommunikáció elejét vette volna annak, hogy a túlzás nélkül korszakos jelentőségű átalakítások a tudatos politikai félelemkeltés tárgyai lehessenek („kiszervezik alólunk” a kórházakat, „ingatlanspekuláció” miatt kirakják a betegeket a Lipótról, stb.).

„Az emberek” magyar hangja ugyanis az az antikapitalista polgári párt, amely „alkalmatlannak, feleslegesnek és embertelennek” nevezte a vizitdíj bevezetését, és amely „az emberek” érdekét látta sérülni, amikor fájdalomcsillapítót kezdtek árusítani a benzinkutaknál. Mikola István egyenesen államszocialista húrokat pengetett, amikor felidézte: a társadalombiztosítás „közösségi monopólium”, éspedig „tízmillió állampolgár és az állam közötti nagy társadalmi szerződés”, amelyet „a hatalomnak nincs joga egyoldalúan felmondani”. Akkor ugye azt is meg tetszik mondani, hogy én pl. mikor írtam alá ezt a nagy szerződést? Ön? „Az embereket” mikor kérdezték erről a nagy álszolidáris szerződésről?

Némi utószinkronra szüksége volna „az emberek” magyar hangjának: ugyanis maguk „az emberek” sem egészen úgy gondolják, ahogy ők. Nyilván érthető, hogy feszültséget és kényelmetlenséget okoz egy kórházban az ápolási díj első pár hete; nyilván nem könnyű lenyelni a sok kormányzati ostobaságot, végiggondolatlanságot a politikai ágyszámlobbizástól az algopyrines műbalhéig. Ám az eü-reform mint olyan nem népszerűtlen a magyaroknál: egy Medián-felmérésből (Beveszik? HVG, márc. 3.) kiderül, hogy a jónép majd’ 60 százaléka szerint „szükség van az egészségügy gyökeres átalakítására, mert hiába ölünk több pénzt az egészségügybe, ha a rendszer pazarló marad”. Az általános támogatás gyengül, ha a konkrétumok felé haladunk, ám így is 81 százalék támogatja, hogy „minden aktív korú fizessen valamennyi járulékot, a potyázóknak csak az életmentés legyen ingyenes”. Ehhez képest csak most, április elsejétől szűnik meg a TAJ-kártya nélküli ingyenbiznisz, éspedig kb. egymillió polgártársunk számára, nekik bizony tisztázniuk kell, képesek-e visszatérni a legális szférába. Az OEP-nek meg lassan be kéne számolnia arról, képes-e 2007-ben olyan szoftvert üzembe helyezni, amely nyilvántartja, ki potyautas, és ki nem. (Ezek az OEP-es emberek eddig mit csináltak, könyörgöm? Nekik nem hiányzott ez az eltűnt egymillió ember? Keresték őket?)

„Nem pusztán az a kérdés, hogy mennyit költünk az egészség ügyére, hanem az, hogy mit kapunk érte cserébe” – írta ÉS-cikkében Bokros Lajos. „Nem az ár önmagában, hanem az ár-érték arány a döntő.” Így igaz. Az egészség természetesen áru, hiszen ára van, hiszen értéke van. Az egészség a legnagyobb értékünk – pont ezt hagyjuk az államra?

A cikk megjelenését a Centre for the New Europe (CNE) támogatja.

• Vendégkönyv

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges