Kende Tamás

Nyomtatóbarát változat

Vaksi jövőbelátók

A rendszerváltás számos ígéretet vetett fel társadalmi méretekben Kelet-Európában, ezek többségében idővel csalatkoznunk kellett nekünk, kelet-európaiaknak. Beszéltek szociális piacgazdaságról, a nyolcvanas évek végén újra felfedezett, állítólagosan létezett közép-európai hagyományokból kinövő polgárosodásról, a történelmi szociáldemokráciák újraéledéséről és szükségszerű győzedelmeskedéséről, sőt, ahogy – tényleg – kedves szerzőm jósolta, arról is, hogy belátható időn belül majd udvarházaink tornácán simogatjuk kutyáink buksiját. Igaz, ez utóbbi jóslatban a szociáldemokrácia reneszánsza éppenséggel nem szerepelt. A törvények szellemét belátó felelős polgárok szolidáris, toleráns, anyagiakban folyamatosan gyarapodó Közép-Európája tizenhét évvel a csodálatos 1989-es esztendőt követően még mindig távol van tőlünk. Keleti kilátásaink nem túl fényesek. A „legújabb” Európa-ház igen huzatos udvarát, na jó: szuterénjét lakva a kelet-európai átlagpolgár egyre kevésbé gondol az udvarházak tornácára. Legfőként nem gazdaként. Egyre többen érzik magukat kutyául a térségben. Igaz, a gyarapodó gazdák száma is szépen gyarapszik. Buksinkat mégsem akarja megsimogatni senki. Az illúziók elvesztése után kevés dologgal vigasztalódhat a kelet-európai dolgozó, vagy a dolgozni akaró. Leginkább csak azzal, hogy visszatérítendő történelmét, a két világháború közötti korszak „Új Európájának” Kelet-Európáját, annak életkorát a jelenlegi rendszer minden valószínűséggel meghaladja. Az első világháborút követő „aranykor” alig két évtizedig tartott. Mostani világunk időben tartósabb lesz annál, mint amelyik 1939-ben véget ért. 1939-ben a második Lengyel Köztársaság fennállásának 20. évfordulóját ünnepelte, többek között a New York-i világkiállításon. A hivatalos Lengyelország leginkább eladható korabeli exportcikkének, melyet a világnak kínált, a németellenes hagyomány tűnt. A lengyel pavilon bejáratánál Jagelló Ulászló, a grünwaldi győző harcias lovasszobrát állították fel, s a tízmilliókat mozgósító fogyasztói és termelői ünnep első, 1939 Halloweenjéig tartó szezonjában kétszemélyes üdülést lehetett nyerni a vidám és színes Lengyel­országba. A nyereményekért azóta sem jelentkeztek... A világkiállítás legnépszerűbb attrakciójának, a General Motors Futuramájának a látogatói egy Láttam a jövőt szövegű kitűzőt kaptak ajándékba. A kiállítás szervezői számára a jövőt a New Deal által generált tömegfogyasztás társadalma jelentette, melynek jelképévé az autó vált. Az elkövetkező évek jellegzetes gépjárműve mégsem a családi autó lett, hanem a harckocsi. A szörnyűséges közeljövőt szinte senki sem látta. Az Új Európa Kelet-Európája, egészen addig, amíg meg nem szűnt, fényes, független és németellenes múltjában látta és láttatta a jövőjét a globális kapitalizmus első globális ünnepén.

Ma a hivatásos szociáldemokraták megint látni vélik a jövőt, ám saját múltjukat nemhogy nem látják, de még csak nem is nézik. Az 1939 és 1945 között súlyos vérveszteségeket és üldöztetést elszenvedett, majd 1946 és 1948 között pártegyesülésekkel felszámolt szociáldemokrácia formális újjászületése Kelet-Európában nem egységes forgatókönyv alapján ment végbe. Sehol sem a „történelmi” szociáldemokrata pártok szerveződtek újjá. Ez még Csehországban is így volt: rövid, reményteljes kezdet után kudarcba fulladt az „újraindulás”. Az emigrációból hazaérkező és a történelmi hagyományokból építkező cseh szociáldemokraták kénytelenek voltak kiegyezni a – hatvannyolcas – egykori reformkommunistákkal. Az 1948-ig felszámolt szociáldemokrata pártok újjászületésének nem elsősorban személyi vagy taktikai akadályai voltak. Célszerűbb inkább arra utalni, hogy a két világháború közötti korszak kelet-európai szociáldemokrata pártjai a rendszerváltás kora és alakítói számára tolerálhatatlanul baloldali, internacionalista, marxista osztálypártok voltak. Az ő hagyományaikat inkább a (poszt-) kommunista pártok vették át az elmúlt két évtizedben, és nem kizárólag a keleti Európában, változó, de alapvetően csekély sikerrel.

A rendszerváltást felismert szükségszerűségként megélő kelet-európai reformkommunisták, a történelmi szociáldemokrata pártok külső-belső emigrációba szorított veteránjai, valamint különösebb erkölcsi, ideológiai megfontolásoktól mentes politizáló vállalkozók igyekezték a nyugati szociáldemokrata pártokat és pártalapítványokat, valamint hazai szavazóikat meggyőzni arról, hogy ők és csakis ők jelentik a rendszerváltások utáni Kelet-Európa szociáldemokrata alternatíváját hazáikban. Vagy azért, mert hitték, amit mondtak, vagy azért, mert a szociáldemokrata jó, bevezetett piaci brandnek tűnt a politikában, vagy azért, mert új keletű szociáldemokrataként nyugati támogatásokhoz lehetett jutni.

Az 1989–90 után formálódni kezdő kelet-európai szociáldemokrata pártkezdeményeknek nem állt rendelkezésükre olyan recept vagy szabvány, amely eligazította volna őket abban, hogyan követhetnék elődeik példáját, akik 1944–45 után rövid idő alatt hatalmas tömegpártokat szerveztek. Az illegalitás vagy az emigráció marginális helyzetéből előlépő szociáldemokratáknak kívülről sem kínált senki egyetemes és követendő modellt a pártalapításra és pártmenedzselésre. Ne feledjük, a kelet-európai rendszerváltások évei egyben a nyugat-európai szociáldemokrata pártok súlyos válságának – újszociáldemokratául: útkeresésének – évei is voltak. 1989-et, vagyis a kelet-európai rendszerváltások első, Ronald Reagan elnökségének utolsó, Margaret Thatcher miniszterelnökségének utolsó előtti évét éppen tíz esztendő választotta el Tony Blair és Gerhard Schröder nevezetes ideológiaellenes ideológiai alapvetésétől. Németországban még nyolc évig a konzervatív Helmut Kohl a kancellár, Nagy-Britannia miniszterelnökét további hét évig a konzervatívok adják, és a Reagant váltó republikánus George H. W. Bush is kitölti elnöki mandátumát.

A thatcherizmus és a reaganomics minden bi­zonnyal nagyobb hatással voltak Kelet-Európa sikeres szociáldemokrata politikusaira, mint – teszem azt – a Bad Godesberg-i német szociáldemokrácia, nem beszélve a gothai és poszt-gothai, klasszikus huszadik századi európai szociáldemokráciáról. 1989-ben a legoptimistább kelet-európai újszociáldemokraták sem láthatták azt a jövőt, amit épp egy évtizeddel később az akkor alig-alig ismert Blair és Schröder testesített meg.

A részvétlen harmadik út

1989-ben nem tartottak világkiállítást. 1988-ig kétévente követték egymást az ilyen események. Az utolsó, a kelet-európai rendszerváltásokat megelőző világkiállítás, az 1988-as brisbane-i, az ausztrál bicentenárium mellett a Pihenés a technológia korában témája köré szerveződött. A nyolcvanas évek legvégén Kelet-Európa nem pihent, holott kifáradt, technológiailag pedig jó két évtizeddel volt elmaradva a kiállító világtól. A bécs–budapesti világkiállítás külső és belső érdeklődés hiányában elmaradt. Tech­no­lógiailag érdektelenné vált ez a belül fáradt, kívülről fárasztó régió. Ma már nehéz elképzelni, milyen témát is tudott volna Kelet-Európának ez az önmagát időről időre Közép-Európának képzelő része a világ számára (ki-)állítani. A németellenesség ekkor már és még nem volt aktuális, a hidat Orosz­ország felé pedig épp lebontani készültünk.

A szociáldemokráciát választó egykori modellváltó reformkommunisták és a hozzájuk csapódó minden rendű és rangú egykori apparatcsikok látszottak hidat verni az államszocializmus, a történelmi szociáldemokrácia, valamint a formálódó újkapitalizmus közé. A jövőt nem láthatták, a múltat a legjobb esetben is szelektíven nézték. A hídverés során lerakott egyetemleges alap szinte mindegyik pártprogramban a demokratikus szocializmus volt, amelynek fölszámolásához szinte azonmód neki is láttak. Általában ugyanazok hirdették a rendszerváltozás éveiben a demokratikus szocializmust, akik néhány évvel később – önként és dalolva – megtagadták azt.

Az egykori (reform-)kommunistákból szociáldemokratákká lett politikusok eredetileg fenntartásokkal, elkerülhetetlen történelmi szükségszerűségként fogadták el a rendszerváltásokat. Program­jaik­ban az állt: az államszocializmus iparszervezési és gazdaságirányítási szempontból elvesztette hatékonyságát, versenyképességét, s – kizárólag ugyanezen okokból – elkerülhetetlenné vált a modell-, majd a rendszerváltás. De az államszocializmussal együtt még nem vágták sutba magát a szocializmust. Erre még várni kellett, igaz, nem sokat.

A kelet-európai szociáldemokraták eltérő utakon jutottak el közös nevezőjükhöz, a kritikátlan EU- és piacbarátsághoz, valamint minden néven nevezhető rendszerkritika szervezett elvetéséhez. Ahogy azt a kelet-európai szociáldemokrata pártok támogatásában meghatározó szerepet játszó német szociáldemokraták alapítványának az újdonsült testvérpártokról szóló kiadványa minden (ön-)kritika nélkül megállapította: a kelet-európai új szociáldemokráciák közös vonása, hogy következetesen vállalják a jellegzetesen és hagyományosan nem szociáldemokrata ügyek képviseletét. Sőt, országaikban éppen ez, vagyis a hagyományosan nem szociáldemokrata „ügyek” következetes képviselete különbözteti meg e pártokat a többi polgári párttól. „Bár a kapitalizmus építése nem tipikus szociáldemokrata feladat (mission?), Közép-Európa országaiban a szociáldemokraták mégis igen komolyan vették ezt a feladatot (assignment?), gyakran jóval komolyabban, mint a politikai értelemben konzervatívabb ellenfeleik.” Ugyanakkor – érvel tovább az idézett mű – a kelet-európai szociáldemokraták a fenti sikerek mellett kudarcokat is elszenvedtek. Legfőképpen abban, hogy nem tudták elejét venni annak, hogy a gazdasági és politikai változásokkal szembeni növekvő mértékű elutasítás társadalmi méretűvé váljon. Magyarán: nem tudták elég hatékonyan elhallgattatni a jónép pofáját, ha már betömni nem sikerült. Nem voltak képesek megvédeni a piac és a demokratikus politika nimbuszát, s a kilencvenes évek végén több helyen elvesztették kormányzati pozícióikat – értékelt emígyen a szociáldemokrata nagy test­vér­(párt). Ám a piac és a demokrácia nagyobb dicsőségére – folytatódik a 2002-ben készült látlelet – a közép- (kelet-) európai szociáldemokrata pártok aránylag hamar vissza tudtak térni a hatalomba, és ez nem kizárólag politikai ellenfeleik gyengeségét bizonyítja. A magyar, lengyel és cseh szocdemek látványos választási come-backje a szociáldemokráciák erős és tartós ideológiai, szervezeti és személyzeti beágyazottságát is bizonyítja az adott országokban.¹

Az új szociáldemokrata üdvtörténet közép-kelet-európai fejezete 2002 után kicsit félbeszakadt. A sikerpártok közül az egyik máig tartó súlyos ideológiai, szervezeti és személyzeti válságba került, a másik csak választási vereséget szenvedett. Egyedül a magyar „testvérpárt” volt képes továbbhaladni az egyedül üdvözítő piaci úton. Azon az úton, amelyikre ideológusai és PR-szakemberei újabban szívesen aggatják a magyar jelzőt. De a nyugati szociáldemokraták optimista és kritikátlan hely- és helyzetértékeléséből most nem annak relatív gyengeségei az érdekesek, hanem az a (poszt)modern szociáldemokrácia-felfogás, amit képviselt, és képvisel ma is.

A kelet-európai szociáldemokrata pártok (újra-) alakulásakor az európai szociáldemokrácia útja nem volt annyira egyértelmű, mint amennyire annak látszott egy évtizeddel később, a kétezres évek elején a harmadik út káprázó szemű hívei számára. Egy­ségesnek pedig még annyira sem lehetett nevezni. A ma mérvadó, meghatározó nyugati szociáldemokrata pártok akkor válságban és politikai defenzívában voltak. A történelem végének győzelmi torát ülő liberális és konzervatív politikusok, ideológusok az államszocializmussal együtt a szociáldemokráciát is temették, nem is minden alap nélkül. Az SPD alakuló kongresszusának 125. évfordulója alkalmából 1991. szeptember 14-én tartott beszédében Willy Brandt, miközben óvatosságra intett a Szocialista Internacionálé ajtaján kopogtató kelet-európai utódpártokkal kapcsolatban, alábbi mondataival jellemezte a hagyományos európai szociáldemokráciát:

„A francia Michel Rocard fejtette ki, hogy miután nemcsak a fasizmus, de a kommunizmus is letűnt a színről, ezek után a döntő versengés a liberalizmus és a »szabadság szocializmusa« között folyik majd. A szociáldemokraták (vagyis a szabadelvű, demokratikus szocialisták) eltérő utakon jutottak el alapértékeik meghatározásához. Kulturális és világnézeti különbségeik mellett egy olyan békés és demokratikus világtársadalom víziója egyesíti őket, amelyben a szabadság, az igazságosság és a szolidaritás érvényesül.

Vannak kulcsfontosságú témák, amelyek kapcsán történelmileg is vitát és küzdelmet folytattak egymással a szociáldemokraták, a konzervatívok és a liberális pártok. Milyen területekre terjedjen ki a társadalomban a demokrácia elve? Milyen elosztási és részvételi következményei vannak a társadalmi igazságosság elvének? Melyek a valóságos szabadság gazdasági, szociális és politikai előfeltételei...? Aligha férhet kétség hozzá: azokban az országokban értek el több demokráciát, magasabb szintű társadalmi biztonságot és szabadságot, amelyekben erős szociáldemokrata pártok működnek.”

A liberalizmussal versengő szabadság szocializmusából jó másfél évtized elmúltával jószerivel semmi sem maradt az európai szociáldemokrácia főáramában. A Willy Brandt által felsorolt büszke szociáldemokrata tradíciók közül nem csak a szabadelvű, demokratikus szocializmus jutott erre a sorsra. Az egykor a világot megváltó nemzetközi szociáldemokrácia a (szabadelvű) szocializmussal együtt a világmegváltás igényét is sutba dobta. Az Öböl-háború kapcsán is említette Brandt az internacionalizmust mint alapvető szociáldemokrata eszmét és politikát: „Jövőbeli politikánk pillérének tekintjük internacionalista hagyományaink aktualizálását. A világgazdasági kapcsolatok új rendjére törekszünk, megfelelő nemzetközi intézményekkel, amelyekben fontos szerepet kapnak a Kelet és a Dél képviselői is. A fegyverkezési kiadások csökkentése révén felszabaduló eszközök legnagyobb részét – ahogyan ezt mind a Szocialista Internacionálé, mind az SPD már régen javasolja – nemzetközileg összehangolva a szükséget szenvedő régiókba kell irányítani.”

Hal helyett rácsot

A tőkéért, a befektetésekért a nemzetgazdaságok között folyó globális versenyt hirdető, a nemzetgazdasági hatékonyságot újraértelmező, a nemzetközi szolidaritást lassan hírből sem ismerő nyugati „szociáldemokrácia” mai kelet-európai megújítói számára az idős Willy Brandt valamiféle kommunista ősbölénynek látszik, aki a modernizációs-civilizatorikus reformok elkötelezett híveit az államszocializmus szellemével ijesztgeti. Brandt olyan fogalmakat használt a beszédében, melyeket a ma Magyarországon baloldalinak nevezett sajtó minden bizonnyal megütközéssel fogadna. Ahogy megütközést keltene, nemcsak a baloldaliaskodó sajtóban, de a mainstream magyar politikai baloldalon is az a fajta globális szolidaritás-felfogás, amit az idős, a reálpolitikát alaposan ismerő német szocdem nem volt képes megtagadni egy olyan időszak elején sem, amely elsősorban a szolidaritások szűkítő újraértelmezéséről szólt. Brandt szolidaritása – a szavakban kétségtelenül – még kiterjedt az afrikai feketékre és a dél-amerikai indiánokra is. A mai kelet-európai szociáldemokra­táknak már szavuk sem nagyon maradt saját négereikre, indiánjaikra: a cigányokra. Mindeközben természetellenes szövetségeseik egyre hangosabban követelik a Kelet-Európába még be sem vezetett affirmative action visszavonását. Minden néger gondoskodjon magáról! Hal helyett lassan már nem is hálót, hanem rácsot kínálnának a kelet-európai hatalmi szociál­demokraták természetellenes szövetségesei mindazoknak, akiknek Brandték még a szolidaritásukat kínálták. A kelet-európai utódpártok azóta sikerrel felvételiztek a Szocialista Inter­na­ci­o­ná­léba, miközben már szavaikban sem szocialisták, és nem is internacionalisták.

Brandt amúgy, realista reformerként, elvetette az antikapitalizmust, de a globális kapitalizmust kizárólag az emberiség és az emberiesség szempontjából tartotta – erős korlátokkal, olyanokkal, amilyeneket a szociáldemokrata politika vezetett be és képviselt – elfogadhatónak. „Természetesnek tekinthető, hogy azok a politikai formációk, amelyek lényegében a kapitalizmus negatív kinövései elleni szembenállásból születtek, nagyobb figyelmet fordítottak a tőkehozamok elosztására, mint létrejöttükre. Ezzel együtt mi szociáldemokraták nem tegnap óta állunk ki a piacgazdaság, a verseny mellett. Nem vagyunk azonban hajlandók arra, hogy vakon imádjuk általában a piacot és különösen a világpiacot. [...] Nem hihetjük többé azt, hogy a gátak nélküli gazdasági növekedés automatikusan több szabadságot és igazságosságot, több boldogságot eredményez. Önkritikus nyíltsággal kell beszélnünk a túlzásba vitt beavatkozások kockázatairól is. A megváltozott szituációt a jelenben úgy jellemezhetjük, hogy – ahogy ez mind több csoportban felismerték – az emberiség érdekei a csoportérdekek és a regionális érdekek fölött állnak.”² Az idős, az eszméiért, még ha azok erősen kilúgozottak is voltak, határozottan kiálló Willy Brandtnak ekkor már kevés ideje maradt. Eszméivel együtt szerették volna utódai eltemetni. Ám az utódok minden igyekezete ellenére tény marad, hogy a kelet-európai, szociáldemokratának nevezett pártok születésekor a szociáldemokráciáról lehetett a maitól alapvetően eltérő módon gondolkodni.

Óvd a tőkét, ne siránkozz!

Willy Brandt, ha tetszik, egy ma kihalóban lévő faj képviselője volt. Már nem az ő kor- és eszmetársai diktálták a nyugati szociáldemokrácia ütemét, mutatták kínos-keserves útjait. A nyolcvanas évek konzervatív hullámában a dél-európai szocialisták, szociáldemokraták – valamint francia elvbarátaik – jelentették a hatalmi-politikai példát a régi-új kelet-európai szociáldemokraták számára. A példaképek ekkor már dialektikusan válaszoltak a konzervatív kihívásokra. Az olasz szocialisták pártját dinamizáló Bettino Craxi elébb pártját reformálta meg, majd a több évtizedes kereszténydemokrata–kommunista kondomíniumot kívánta megtörni korábban nem látott stabilitású kormányával. Pártja főtitkáraként, a politikai marketing és PR változatos eszközeit alkalmazva már a hetvenes évek legvégén szakított mindenféle szocializmussal, és még a sarló-kalapácsos pártcímert is lecseréltette a szegfűsre. A múlt mellett a párt hagyományosnak tekintett bázisával is szakított, amikor megreformálta az olasz bérskálát. Az olasz szocialisták nem kizárólag szimbolikus szakítása a szocializmussal még a kelet-európai államszocialista rendszerek bukása előtt ment végbe. Craxi politikája átmenetileg – 1060 napig – sikeresnek bizonyult, amennyiben a sikert pártja és személye kormányzati szerepével lehet mérni. Ám erről a sikeresnek tűnő, megfellebbezhetetlen személyi és személyzeti politikáról idővel kiderült, hogy a Craxi-féle határozottság valójában arrogancia, bátorsága vakmerőség, előítélet-nélkülisége pedig valójában politikai erkölcstelenség.³ A „tiszta kezek” elérték Craxit és pártját is, s mikorra 1992-ben az olasz szocialisták pártjuk megalakulásának századik évfordulóját ünnepelték volna, nem volt mit és kit ünnepelni. Craxi a dinamikus reformok helyett az akarnokság és a korrupció meg­tes­te­sítő­jeként vonult kényszerűen vissza a politikából. Letartóztatása elől 1994-ben Tunéziába menekült, ahol még éveken keresztül igyekezett sikertelenül bizonygatni kezei és zsebei tisztaságát, s azt, hogy mindazt, amiért őt élete végén az olasz igazságszolgáltatás üldözte, valójában – dialektikusan – a szocializmus ügyéért tette. Pártja és politikája a megvetés tárgya maradt, ahogy ő maga is, a szocialista gondolat nagy antiszocialista reformátora. Craxi politikája hathatósan hozzásegítette az olasz szélsőjobboldal populista tisztáit ahhoz, hogy megerősödjenek, és részeseivé váljanak az olasz politikai establishmentnek.

Hasonló összefüggés volt az osztrák szociáldemokrata establishment politikája és a haideri szélsőjobb látványos sikerei között. A kelet-európai rendszerváltások korának másik szocialista sikertörténete és mintapártja az osztrák szocialistáké volt, legalábbis egy darabig. A Kreiskyt váltó Vranitzky új stílusa új tartalommal párosult. Ausztria szocialistái 1991 júniusa óta szociáldemokratáknak nevezik magukat. Az elöregedő és hanyatló ausztromarxizmustól és az osztrák úttól elkanyarodva dinamikus, a polgári középosztály felé nyitó párt lettek, amely a szociálpolitika és a biztonság helyett a szabadságot és a demokráciát szándékozott hatékonyan képviselni, így megszólítandó a hagyományosan nem szocialista-szociáldemokrata szavazókat. Az osztrák szociáldemokraták „útkeresései”, reformjai nagymértékben járultak hozzá Jörg Haider felemelkedéséhez, majd pártjának kormányba kerüléséhez az évtized végére. Ugyanakkor a reformista Vranitzky tudta, hogy a középrétegek felé történő nyitás a hagyományos tömegbázis megtartása nélkül kudarchoz vezethet. Ezért is jelentette ki a pártreformot ismertetve, hogy a párt, az SPÖ a tagok pártja, az SPÖ programpárt, az SPÖ haladó párt, s a párt nem a kormány. Két tanulsága is lett volna a Vranitzky-féle pártreformnak a kelet-európai testvérpártok számára: a tömegpárt a szakszervezeteivel nem tagadhatja meg – nyilvánosan – saját hagyományát, múltját, már csak racionális okokból sem. A másik tanulság pedig az volt, hogy az akár csak szimbolikus elfordulás is a hagyományos szavazóbázistól elkerülhetetlenül vezet a szélsőjobboldal megerősödéséhez. Ezeket a tanulságokat a jelek szerint sem a Szolidaritás után a szolidaritást is „sikeresen” legyűrő lengyel baloldal, sem a magyar szocialisták nem hajlamosak megszívlelni. Igaz, a kelet-európai utódpártok sosem voltak demokratikus tömegpártok, ami mindenféle reformnak, „útkeresésnek” – legyenek azok egymásnak homlokegyenest ellentmondásban – tág teret nyújt.

A hagyományos osztálybázistól való elszakadás, a kritikátlan reformizmus és a mindenkinek megfelelés szándéka közvetett módon azt segítette elő Olasz­országtól Lengyelországig és még számos helyen, hogy a szélsőjobboldal a margóról a közhatalomba vagy annak közelébe került. Magyarország ebből a szempontból mintha pont az „útkeresés” kellős közepén járna, legalábbis a honi szociáldemokrácia önjelölt megújítója által korábban közreadott pamfletek címei – Útkeresés, Útközben – erről árulkodnak.

Lenintől Máraiig

A szociáldemokrácia a rövid huszadik században a szocializmusból és a liberalizmusból előállított politikai hibrid volt. A szociáldemokraták azok a szocialisták voltak, akik a szocializmust nem forradalmi úton, hanem a liberális demokrácia keretei között akarták kivívni. A forradalom elvetése, a reformizmus nem jelentette a szocializmus mint cél elvetését. A parlamenti demokrácia – a parlamenti kreténizmus – tagadását a reformista szociáldemokráciában felváltotta az intézményes kibékülés a liberális demok­rá­ciá­­val, a parlamentarizmussal és magával a kapitalizmussal is. Bad Godesberg, illetve a The Future of Socialism (Anthony Crosland) megjelenése óta a nyugati szociáldemokrácia hitvallása a politikai liberalizmus, a vegyes gazdaság, a jóléti állam, a keynesi gazdaságpolitika, valamint az egyenlőségbe vetett hit lett. A reformizmusból kilúgozódott a szocializmus harcos hirdetése. A világgazdasági szerkezet válságát és megváltozását követően, a nyolcvanas évekre, az 1945 utáni korszak konjunktúrájának ez a reformista szociáldemokráciája került válságba. Az ideológiailag kiürített nyugat-európai szociáldemokrácia politikai válsága időben egybeesett az új kelet-európai pártok kezdeti tapogatózásaival. A hagyományosan szakszervezeti, munkásbázisú demokratikus tömegpártokban évtizedes pártkoncepciók kerültek válságba. A nyugati szociáldemokraták klasszikus osztályjellegüket néppárttá válva igyekeztek meghaladni, a pártdemokráciát pedig szép lassan felváltotta a politikai menedzserek uralma. Ezt nevezték majdnem mindenütt pártreformnak, amelynek következtében az egykor markáns szociáldemokrata pártok elvesztették szignifikáns megkülönböztető jellegzetességeiket más polgári politikai pártokkal szemben, és hozzájuk hasonlóan erősen elitista pártokká váltak. Egyre jobban eltávolodtak eredeti – parlamenten kívüli – hagyományos politikai gyökereiktől, ahogy fokozatosan eltávolodtak a csak és kizárólag rájuk jellemző szolidaritás éthoszától. A háború utáni szociáldemokrácia egyre nyilvánvalóbb változásának iránya tagadhatatlan, a folyamat szüntelen. A nyugati szo­ciáldemokrácia időről időre harmadikutas fazonigazításokon ment keresztül, ám ezek valójában az említett folyamatok kanonizálását jelentették. Vagy azért, mert a politikai cél eléréséhez optimálisnak tartott politikai eszközöket elavultnak találták, vagy azért, mert aktuálisan alkalmazhatatlannak vélték azokat.

A XIX. század végén kétségtelen volt még a cél: a szocializmus. Ez a szocializmus a termelőeszközök közösségi tulajdonát, anyagi fejlődést, a szükségletek egyetemes kielégítését, az osztályok és konfliktusok eltűnését, a szövetkezést mint a társadalmi lét alapját, a háború, az előítéletek, az alkoholizmus és a prostitúció felszámolását jelentette. A szociáldemokraták már a bolsevik fordulat előtt elutasították a forradalmi utat, helyette a demokratikus utat ajánlották. Hangsúlyozni kell, hogy ellentétben a honi, úgynevezett szociáldemokrácia önjelölt ideológusával, még a magyarországi szociáldemokraták sem azért szerveződtek, alapítottak pártot, fogalmaztak meg politikai programot 1903-ban, hogy megszilárdítsák a polgári demokráciát. Aki ilyet állít – méghozzá több százezer példányban megjelenő lapmellékletben, az vagy nem ismeri a magyar és a magyarországi baloldal történelmét, vagy nem akar róla tudomást venni. A szá­zad­elő egyik (és akkor még) meghatározó szociál­demokrata teoretikusa két évvel az MSZDP programjának kiadását követően a szociáldemokrácia két taktikájáról szólva – a narodnyik szocialistákkal vitázva – fejtette ki igen didaktikusan azt, amit százkét évvel későbbi utóda félreérteni látszik. Amikor Lenin a kapitalizmus kikerülhetetlenségéről beszélt, akkor mindezt nem „szociális kapitalistaként” tette. Meggyőződése volt, elvtársaihoz hasonlóan, hogy a szocializmus csak a kapitalizmusban kifejleszthető gazdasági, kulturális potenciálok révén válhat valóra. Csakis ezért lehettek érdekeltek az (oroszországi) proletárok és élcsapatuk a kapitalista modernizációban – így Lenin. Kor- és elvtársa, Jaurès egy szép allegóriával jellemezte ezt a lenini (de utóbb leninistának ritkán nevezett) szociáldemokrata taktikát, amit maga is helyesnek tartott. A szocialista mozgalom olyan hajó, amelyik a látszólag végtelen és ellenséges óceánon halad az egyenlítő láthatatlan vonala felé. A matrózok – így Jaurès – csak a madarak énekéből és a meleg szelekből értesülnek a cél közeledtéről. A jaurèsi elgondolás, vagyis a szocializmushoz vezető demokratikus, parlamentáris út korlátainak felismerése után a két háború között a szociáldemokrata pártok saját osztálybázisaik felé fordultak. Politikájuk központi kérdésévé a foglalkoztatást és a (társadalom-)biztosítást tették. A keynesi fordulatot követően nemhogy lemondtak volna a szocializmusról, hanem ellenkezőleg: úgy ítélték meg, hogy az reálisan megragadható lehetőség, amelyért kötelességük föllépni. A nemzetközi szociáldemokrácia kapitányai és főkormányosai úgy hitték, hogy a madarak és a langyos szelek már az egyenlítőt jelzik.

De a hetvenes-nyolcvanas évek hűvös szeleket hoztak. Polgári eszközökkel a polgári társadalmat nem lehetett már nyíltan nem polgári célok felé kormányozni. A szociáldemokrata pártok egyszerre ijedtek meg a globális „helyzettől” és saját potenciális választóiktól. Ez utóbbiaktól azért, mert attól tartottak, hogy hagyományos elveik miatt utópistáknak tekintik őket. Ebbéli félelmükben sorra szabadultak meg a szocialista gondolatban gyökerező hagyományos szimbólumaiktól. A thatcheri-reagani „ellenforradalom” szerkezet- és modellváltása valóságos kérdéseket vetett fel. Válaszaik, megoldásaik azonban – igaz, komoly belső pártharcokat követően – nem sokban különböznek az őket – és velük együtt magát a történelmet – a kilencvenes évek legelején temetni akaró riválisaikétól. Globális jelenség, hogy szinte lehetetlen alapvető jelentőségű különbséget felfedezni a bal- és jobboldali kormányzati politikák között, annak ellenére, hogy könnyen belátható az alternatívanélküliségről szóló neoliberális-neokonzervatív dogma alapvetően téves és kártékony volta.

A szocializmust már korábban elvető, a jóléti szociálpolitikát szociáldemokráciaként értelmező pártok éppen az aktuális harmadik utat keresték, amikor feltűntek az érdeklődő, követendő példát kereső kelet-európai testvérpártok. Azok a pártok, amelyek – a kelet-európai polgárok túlnyomó többségéhez hasonlóan – a jóléti szociáldemokrata modellt szerették volna utánozni akkor, amikor ezt a modellt elébb kívülről, majd nemsokára belülről is kikezdték.

A cél után a hatalomért a mozgalmat is odahagyó újreformerek alapvetése – Giddens szövege mellett (vö. No rights without responsibilities) – az a Blair és Schröder által jegyzett 1999-es antiszocialista kiáltvány volt, amit – legalábbis Adam Przeworski szerint – Aznarnak (a jobboldali Spanyol Néppárt vezetőjének) egy Blairhez írt leveléből kivonatoltak. Ezek alapján a legjobb indulattal is csak bizarrnak lehet nevezni az új európai szociáldemokrata útkereséseket.

Az pedig már nem is bizarr, hanem egyenesen perverz, ahogyan a kelet-európai – minden tekin­tet­ben – újszociáldemokraták igyekeznek alkotó (l. még: kreatív) módon hozzájárulni a sokadik harmadik út sikeréhez. Ennek során régi kelet-európai hagyományainknak megfelelően kistérségünk szocdem vezetői pápábbak akarnak lenni még a pápánál is. Bájos példája ennek, amikor Budapesten temetik a svéd jóléti rendszert... És már nem kizárólag (sőt!) Nyugat-Európára tekintenek, amikor reformálni kívánják újonnan szerzett identitásukat, és keresik a követendő politikai modellt. A külső szemlélőnek úgy tűnik, mintha az MSZDP 1903-as programját egyáltalán nem ismernék, ámde annál jobban fújják Werner Sombart 1906-os röpiratát arról, Miért nincs szocializmus az Egyesült Államokban? Nem tudni, Sombart írását olvasta-e a hazai újszociáldemokrácia újsütetű prófétája. Azt viszont tudhatjuk, egészen pontosan a feleségétől, hogy komoly izgalmi állapotban olvasta Ayn Randnek The Fountainhead című, elképesztően gyenge és ijesztően reakciós neokon irányregényét. Az tudható, hogy a huszadik század szocialistái számára mik voltak az irányregények. Olvasták Jack Londont, főleg a Martin Edent és a Vaspatát, olvasták Maxim Gorkijt, és nem kizárólag Az anyát, olvasták Martin Andersen Nexö Hódító Pelléjét, de olvastak Upton Sinclairt, Roger Martin Du Gard-t. Ezek a szerzők szocialisták voltak, néha radikálisabbak, néha reformisták. Egyszerre voltak alakítói és leképezői a hagyományos szocializmus alternatív kultúrájának. Ter­mé­szetesen a szocialista olvasó olvashatott nem szocialista irodalmat is, de szocialista irodalom nélkül nem volt elképzelhető szocialista olvasó. Az elképzelhetetlen lett volna, hogy szocialista politikus a szocialista olvasókat antiszocialista szerzők segítségével szólítsa meg. Ma itt tartunk, bár az is jogos kérdés, hol vannak a szocialista olvasók? Egyik lehetséges válasz: ott, ahol a szocialista politikusok. Vagy: a szocialista politikus útközben, a szocialista olvasó meg útban (van).

Gyurcsány Ferenc Szembenézés című pamfletjének a hazai kispolgári közhelyirodalomra mint referenciára hivatkozó útmutatása végső soron arra fut ki, hogy nincs antikapitalista kapitalizmus. Nos, az állítás mellett számos helyen lehet – akár helyesen is – érvelni. Egyetlen helyen nem: egy szocialista pártban. Persze, tudjuk, lehet, sőt: mostanság Magyar­országon csak ott lehet. Ám ha nem lehetséges an­tikapitalista kapitalizmus, akkor hogy is állunk az antiszocialista szocialista párttal és annak jövőbeli elnökével? Szó se róla, az európai szociáldemok­ráciákról némi ismerettel bíró szocialista olvasónak sem maradt mára túl sok illúziója, sem túl sok vágyképzete, de egy ilyen szembesítés elé vagy akár mögé (esetleg helyette?) nem ártott volna némi szemlesütés. Mert, visszatérve a szocialista irodalomhoz – melyhez Márai Sándor sosem tartozott –, még a leginkább reformista irányregény hőse, a hódító (és nem hódoló, még kevésbé bódító) Pelle szelíd reformista programja sem mondott le a világ szelíd megváltoztatásáról: „A világnak olyanná kell válnia, mint egy szerető, jó otthonnak, ahol senki sem tapossa le a másikat. Ilyen egyszerű az egész.” (Martin Andersen Nexö: Hódító Pelle. 2., átdolgozott kiadás. Ford. Kemény Ferenc. Kossuth, Bp., 1979, 2. 503.)

Jegyzetek

1 Crook, Nick – Dauerstädt, Michael – Gerrits, André: Social Democracy in Central and Eastern Europe. Integration – Reconciliation – Stagnation. Friedrich Ebert Stiftung, Bonn–Amsterdam, 2002, 17–23.

2 Brandt, Willy: A szociáldemokrácia és a szabadelvű szocializmus jövőjéről. A nemzetközi munkásmozgalom történetéből. Évkönyv, 1992. Magyar Lajos Alapítvány – Politikatörténeti Alapítvány, Budapest, 1992, 210–212.

3 Horváth Jenő: Craxi, Bettino. Évkönyv, 2003. 232–239.

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges