Seres László

Nyomtatóbarát változat

A szigligeti fák kivágására adott engedély „olyan la­ko­ni­kus, hogy az felveti a visszásság gyanúját” – ezt a lírikus jog­ér­tel­mezést az általános ombudsman általános he­lyettese, Takács Albert fogalmazta meg, miután általános állampolgárok egy csoportja hozzá fordult, nézze meg, nem kapcsolódik-e a hatvannégy nyírfa az állampolgárok jogaihoz. A vizsgálat valószínűleg azt fogja kideríteni, hogy kapcsolódik, mert hiába az üdülőlakosok protestje, a korhadt fák némelyike már jogsértő módon rázuhant a helyi strand büféjére és öltözőépületére, az eredmény egy sérült és többmilliós kár. Jó. De hogyan döntene ebben az esetben az az ember, akit a zöldek és az új környezetvédelmi mi­nisz­ter Takács helyére álmodnak meg?

Az általános ombudsman általános helyettese ugyan­is közjogilag és minden más elképzelhető szempontból még mindig konkrétabb jogkörökkel és le­he­tő­sé­gekkel él, mint az a polgártársunk, aki a Sólyom László–Szili Kata­lin/He­gyi Gyula–Védegylet–Fodor Gábor-láncolat eredmé­nye­képpen „a jövő generációk ombudsmanja” című gondolati űrt próbálja meg alkotó munkával kitölteni. Hogyan lép majd Mr./Ms. Jö­vőbelátó mondjuk a korhadt szigligeti nyírfák ügyé­ben, ha már lépten-nyo­mon „zöld ombudsmanként” szerepeltetik? Ma meg­hagyjuk őket, de holnap ránk dőlnek, ezért mégis in­kább ma kivágjuk az egészet? Akkor jönnek az üdülőtelepiek, hogy nekik viszont ez a biosz­fé­rá­juk, ez az ő hozzájárulásuk a helyi CO2-kibocsátás el­nye­lé­sé­hez, különben is, az ő gyerekeik meghagynák őket.

Tényleg, mit mondanának a szigligetiek gyerekei? És az ő gyerekeik? Honnan a francból tudnánk, kit érdekel? Márpedig mostantól erre is kell figyelni, ez lesz az új szempont a hazai politikában: azon polgártársaink álláspontjának megjelenítése a mai döntésekben, akik nemhogy választójoggal, de még élettel sem rendel­keznek. De mai tudásunk alapján majd megpróbáljuk eltalálni, mik lehetnek a „felismerhető érdekeik” (Maj­té­nyi László). Szép.

Az ötlet mögött máris ott az ötpárti konszenzus: a politikusok „akarnak egy olyan tisztviselőt, aki a jövő nem­zedékeinek az érdekeit tartja szem előtt, megtöri a négyévenkénti választási rend kényszereit, az üzleti világ könyörtelen – vagy annak látszó – törvényszerű­sé­geit” – fog­lalta össze a Magyar Rádió műsora a lé­nye­get, igen találóan. Ez itt a lényeg: a mai nyers gazdasági, materiális, kapitalista érdek mögötti nemesebb, jövőállóbb, recik­lálható érdekről. A szemlélet a lényeg, egy politikai attitűd győzött itten. A Védegylet a leg­hatékonyabb magyar civil szervezet, immár a második közjogi poszt vá­rományosa állapodott meg velük politikai agendájuk egy részének képviseletéről. Egy „zöld” államfő és egy „zöld” ökominiszter még megfér egy alkotmányos demokráciában – egy, a mai döntésekben a holnap fel­té­telezett érdekeit teljes joggal képviselő állampolgári biztos azonban semmiképpen.

Nincs „ártalmatlan”, csak környezetünk tisztántartásával foglalkozó zöld eszmeiség, és ezt a Védegylet tudja a legjobban. A komolyan vett ökopolitikai megfontolás magában foglalja a gazdasági, szociális, egészségpolitikai, kulturális politikai döntések jelentős többségét – amit itt tehát egyszerű „zöld ombudsmanként” pró­bálnak nekünk eladni, az valójában egy kétséges legiti­mációjú, a mai tudásunk alapján hozott mai döntésünket egy holnapi homály nevében bármikor balról meg­kér­dőjele­ző közjogi poszt, ami sok szempontból rosszabb a két­kamarás parlament rémálmánál. Ott csak egy civilekből, egyházi és szakszervezeti emberekből álló választott? delegált? felsőház próbálta volna felülírni választott képviselők döntéseit – de legalább ma látható, világos réteg- és lobbiérdekek mentén. De ez?

A „jövő generációk ombudsmanja” nyilván elsősorban a környezeti károk elhárításán fog fáradozni, de még itt is kérdés, mi a zöld érdek ma, és mi lesz az har­minc év múlva? Állást foglalhat-e pl. atomerőművünk új blokkjai mellett? Ha racionális, környezetkímélő megoldást akar, plusz ki akarja váltani a szennyező szénerőműveket – mégse mi döntsük be az Antarktiszt –, akkor igent mond az új paksi blokkokra. De ha arra gondol, hogy basszus, ott sugároznak ezek az izék har­minc (vagy akár harmincezer) évig a tárolókban vagy hol, és ez milyen rosszul esik majd a ma még csak sperma és petesejt formájában (vagy még úgy sem) létező em­bertársainknak, akkor kész a dilemma. És ez csak a „zöld” része.

Az igazán fun partja a történetnek akkor jön el, amikor az ombudsman elkezd önjárni: rájön arra, hogy neki a nyugdíjreformmal, a több-biztosítós egészség­ügyi rendszerrel, a színházak állami/önkormányzati támogatásával is dolga van. És igaza lesz: „A jövő nemzedékek országgyűlési biztosának minden olyan ügyre kiterjed majd a figyelme, ami érinti az utánunk következő generációk életfeltételeit” – nyilatkozta Jávor Benedek (Véd­egy­let) a Magyar Narancsnak. Innentől kezdve nincs megállás: Ombudsman, a képregényhős folyamatosan megmenti a köztársaságot a romboló, önző, szűklátókörű kapitalista megoldásoktól, és felmutatja a fényes jövőt, egy olyan világot, ahol minden zöld, minden kollektív, mindenki gondol a másikra, sőt a harmadikra is, hátha ő nem gondol majd magára.

Még csak annyit: minden generáció arról ismerszik meg, hogy feltalálja magát. Ha a hetvenes években jövőügyi ombudsmanok a Római Klub apokaliptikus, szinte semmiben nem igazolódott környezeti jelentésére alapozva hoztak volna komoly restrikciós döntéseket, akkor ma enyhén szólva nem itt tartana a fejlődés. A jövő már régen nem az, ami régen volt.

A cikk megjelenését a Centre for the New Europe (CNE) támogatja.

• Vendégkönyv

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges