Skip to main content

Unokáink is bánni fogják

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

A szigligeti fák kivágására adott engedély „olyan la­ko­ni­kus, hogy az felveti a visszásság gyanúját” – ezt a lírikus jog­ér­tel­mezést az általános ombudsman általános he­lyettese, Takács Albert fogalmazta meg, miután általános állampolgárok egy csoportja hozzá fordult, nézze meg, nem kapcsolódik-e a hatvannégy nyírfa az állampolgárok jogaihoz. A vizsgálat valószínűleg azt fogja kideríteni, hogy kapcsolódik, mert hiába az üdülőlakosok protestje, a korhadt fák némelyike már jogsértő módon rázuhant a helyi strand büféjére és öltözőépületére, az eredmény egy sérült és többmilliós kár. Jó. De hogyan döntene ebben az esetben az az ember, akit a zöldek és az új környezetvédelmi mi­nisz­ter Takács helyére álmodnak meg?

Az általános ombudsman általános helyettese ugyan­is közjogilag és minden más elképzelhető szempontból még mindig konkrétabb jogkörökkel és le­he­tő­sé­gekkel él, mint az a polgártársunk, aki a Sólyom László–Szili Kata­lin/He­gyi Gyula–Védegylet–Fodor Gábor-láncolat eredmé­nye­képpen „a jövő generációk ombudsmanja” című gondolati űrt próbálja meg alkotó munkával kitölteni. Hogyan lép majd Mr./Ms. Jö­vőbelátó mondjuk a korhadt szigligeti nyírfák ügyé­ben, ha már lépten-nyo­mon „zöld ombudsmanként” szerepeltetik? Ma meg­hagyjuk őket, de holnap ránk dőlnek, ezért mégis in­kább ma kivágjuk az egészet? Akkor jönnek az üdülőtelepiek, hogy nekik viszont ez a biosz­fé­rá­juk, ez az ő hozzájárulásuk a helyi CO2-kibocsátás el­nye­lé­sé­hez, különben is, az ő gyerekeik meghagynák őket.

Tényleg, mit mondanának a szigligetiek gyerekei? És az ő gyerekeik? Honnan a francból tudnánk, kit érdekel? Márpedig mostantól erre is kell figyelni, ez lesz az új szempont a hazai politikában: azon polgártársaink álláspontjának megjelenítése a mai döntésekben, akik nemhogy választójoggal, de még élettel sem rendel­keznek. De mai tudásunk alapján majd megpróbáljuk eltalálni, mik lehetnek a „felismerhető érdekeik” (Maj­té­nyi László). Szép.

Az ötlet mögött máris ott az ötpárti konszenzus: a politikusok „akarnak egy olyan tisztviselőt, aki a jövő nem­zedékeinek az érdekeit tartja szem előtt, megtöri a négyévenkénti választási rend kényszereit, az üzleti világ könyörtelen – vagy annak látszó – törvényszerű­sé­geit” – fog­lalta össze a Magyar Rádió műsora a lé­nye­get, igen találóan. Ez itt a lényeg: a mai nyers gazdasági, materiális, kapitalista érdek mögötti nemesebb, jövőállóbb, recik­lálható érdekről. A szemlélet a lényeg, egy politikai attitűd győzött itten. A Védegylet a leg­hatékonyabb magyar civil szervezet, immár a második közjogi poszt vá­rományosa állapodott meg velük politikai agendájuk egy részének képviseletéről. Egy „zöld” államfő és egy „zöld” ökominiszter még megfér egy alkotmányos demokráciában – egy, a mai döntésekben a holnap fel­té­telezett érdekeit teljes joggal képviselő állampolgári biztos azonban semmiképpen.

Nincs „ártalmatlan”, csak környezetünk tisztántartásával foglalkozó zöld eszmeiség, és ezt a Védegylet tudja a legjobban. A komolyan vett ökopolitikai megfontolás magában foglalja a gazdasági, szociális, egészségpolitikai, kulturális politikai döntések jelentős többségét – amit itt tehát egyszerű „zöld ombudsmanként” pró­bálnak nekünk eladni, az valójában egy kétséges legiti­mációjú, a mai tudásunk alapján hozott mai döntésünket egy holnapi homály nevében bármikor balról meg­kér­dőjele­ző közjogi poszt, ami sok szempontból rosszabb a két­kamarás parlament rémálmánál. Ott csak egy civilekből, egyházi és szakszervezeti emberekből álló választott? delegált? felsőház próbálta volna felülírni választott képviselők döntéseit – de legalább ma látható, világos réteg- és lobbiérdekek mentén. De ez?

A „jövő generációk ombudsmanja” nyilván elsősorban a környezeti károk elhárításán fog fáradozni, de még itt is kérdés, mi a zöld érdek ma, és mi lesz az har­minc év múlva? Állást foglalhat-e pl. atomerőművünk új blokkjai mellett? Ha racionális, környezetkímélő megoldást akar, plusz ki akarja váltani a szennyező szénerőműveket – mégse mi döntsük be az Antarktiszt –, akkor igent mond az új paksi blokkokra. De ha arra gondol, hogy basszus, ott sugároznak ezek az izék har­minc (vagy akár harmincezer) évig a tárolókban vagy hol, és ez milyen rosszul esik majd a ma még csak sperma és petesejt formájában (vagy még úgy sem) létező em­bertársainknak, akkor kész a dilemma. És ez csak a „zöld” része.

Az igazán fun partja a történetnek akkor jön el, amikor az ombudsman elkezd önjárni: rájön arra, hogy neki a nyugdíjreformmal, a több-biztosítós egészség­ügyi rendszerrel, a színházak állami/önkormányzati támogatásával is dolga van. És igaza lesz: „A jövő nemzedékek országgyűlési biztosának minden olyan ügyre kiterjed majd a figyelme, ami érinti az utánunk következő generációk életfeltételeit” – nyilatkozta Jávor Benedek (Véd­egy­let) a Magyar Narancsnak. Innentől kezdve nincs megállás: Ombudsman, a képregényhős folyamatosan megmenti a köztársaságot a romboló, önző, szűklátókörű kapitalista megoldásoktól, és felmutatja a fényes jövőt, egy olyan világot, ahol minden zöld, minden kollektív, mindenki gondol a másikra, sőt a harmadikra is, hátha ő nem gondol majd magára.

Még csak annyit: minden generáció arról ismerszik meg, hogy feltalálja magát. Ha a hetvenes években jövőügyi ombudsmanok a Római Klub apokaliptikus, szinte semmiben nem igazolódott környezeti jelentésére alapozva hoztak volna komoly restrikciós döntéseket, akkor ma enyhén szólva nem itt tartana a fejlődés. A jövő már régen nem az, ami régen volt.

A cikk megjelenését a Centre for the New Europe (CNE) támogatja.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon