A szigligeti fák kivágására adott engedély „olyan lakonikus, hogy az felveti a visszásság gyanúját” – ezt a lírikus jogértelmezést az általános ombudsman általános helyettese, Takács Albert fogalmazta meg, miután általános állampolgárok egy csoportja hozzá fordult, nézze meg, nem kapcsolódik-e a hatvannégy nyírfa az állampolgárok jogaihoz. A vizsgálat valószínűleg azt fogja kideríteni, hogy kapcsolódik, mert hiába az üdülőlakosok protestje, a korhadt fák némelyike már jogsértő módon rázuhant a helyi strand büféjére és öltözőépületére, az eredmény egy sérült és többmilliós kár. Jó. De hogyan döntene ebben az esetben az az ember, akit a zöldek és az új környezetvédelmi miniszter Takács helyére álmodnak meg?
Az általános ombudsman általános helyettese ugyanis közjogilag és minden más elképzelhető szempontból még mindig konkrétabb jogkörökkel és lehetőségekkel él, mint az a polgártársunk, aki a Sólyom László–Szili Katalin/Hegyi Gyula–Védegylet–Fodor Gábor-láncolat eredményeképpen „a jövő generációk ombudsmanja” című gondolati űrt próbálja meg alkotó munkával kitölteni. Hogyan lép majd Mr./Ms. Jövőbelátó mondjuk a korhadt szigligeti nyírfák ügyében, ha már lépten-nyomon „zöld ombudsmanként” szerepeltetik? Ma meghagyjuk őket, de holnap ránk dőlnek, ezért mégis inkább ma kivágjuk az egészet? Akkor jönnek az üdülőtelepiek, hogy nekik viszont ez a bioszférájuk, ez az ő hozzájárulásuk a helyi CO2-kibocsátás elnyeléséhez, különben is, az ő gyerekeik meghagynák őket.
Tényleg, mit mondanának a szigligetiek gyerekei? És az ő gyerekeik? Honnan a francból tudnánk, kit érdekel? Márpedig mostantól erre is kell figyelni, ez lesz az új szempont a hazai politikában: azon polgártársaink álláspontjának megjelenítése a mai döntésekben, akik nemhogy választójoggal, de még élettel sem rendelkeznek. De mai tudásunk alapján majd megpróbáljuk eltalálni, mik lehetnek a „felismerhető érdekeik” (Majtényi László). Szép.
Az ötlet mögött máris ott az ötpárti konszenzus: a politikusok „akarnak egy olyan tisztviselőt, aki a jövő nemzedékeinek az érdekeit tartja szem előtt, megtöri a négyévenkénti választási rend kényszereit, az üzleti világ könyörtelen – vagy annak látszó – törvényszerűségeit” – foglalta össze a Magyar Rádió műsora a lényeget, igen találóan. Ez itt a lényeg: a mai nyers gazdasági, materiális, kapitalista érdek mögötti nemesebb, jövőállóbb, reciklálható érdekről. A szemlélet a lényeg, egy politikai attitűd győzött itten. A Védegylet a leghatékonyabb magyar civil szervezet, immár a második közjogi poszt várományosa állapodott meg velük politikai agendájuk egy részének képviseletéről. Egy „zöld” államfő és egy „zöld” ökominiszter még megfér egy alkotmányos demokráciában – egy, a mai döntésekben a holnap feltételezett érdekeit teljes joggal képviselő állampolgári biztos azonban semmiképpen.
Nincs „ártalmatlan”, csak környezetünk tisztántartásával foglalkozó zöld eszmeiség, és ezt a Védegylet tudja a legjobban. A komolyan vett ökopolitikai megfontolás magában foglalja a gazdasági, szociális, egészségpolitikai, kulturális politikai döntések jelentős többségét – amit itt tehát egyszerű „zöld ombudsmanként” próbálnak nekünk eladni, az valójában egy kétséges legitimációjú, a mai tudásunk alapján hozott mai döntésünket egy holnapi homály nevében bármikor balról megkérdőjelező közjogi poszt, ami sok szempontból rosszabb a kétkamarás parlament rémálmánál. Ott csak egy civilekből, egyházi és szakszervezeti emberekből álló választott? delegált? felsőház próbálta volna felülírni választott képviselők döntéseit – de legalább ma látható, világos réteg- és lobbiérdekek mentén. De ez?
A „jövő generációk ombudsmanja” nyilván elsősorban a környezeti károk elhárításán fog fáradozni, de még itt is kérdés, mi a zöld érdek ma, és mi lesz az harminc év múlva? Állást foglalhat-e pl. atomerőművünk új blokkjai mellett? Ha racionális, környezetkímélő megoldást akar, plusz ki akarja váltani a szennyező szénerőműveket – mégse mi döntsük be az Antarktiszt –, akkor igent mond az új paksi blokkokra. De ha arra gondol, hogy basszus, ott sugároznak ezek az izék harminc (vagy akár harmincezer) évig a tárolókban vagy hol, és ez milyen rosszul esik majd a ma még csak sperma és petesejt formájában (vagy még úgy sem) létező embertársainknak, akkor kész a dilemma. És ez csak a „zöld” része.
Az igazán fun partja a történetnek akkor jön el, amikor az ombudsman elkezd önjárni: rájön arra, hogy neki a nyugdíjreformmal, a több-biztosítós egészségügyi rendszerrel, a színházak állami/önkormányzati támogatásával is dolga van. És igaza lesz: „A jövő nemzedékek országgyűlési biztosának minden olyan ügyre kiterjed majd a figyelme, ami érinti az utánunk következő generációk életfeltételeit” – nyilatkozta Jávor Benedek (Védegylet) a Magyar Narancsnak. Innentől kezdve nincs megállás: Ombudsman, a képregényhős folyamatosan megmenti a köztársaságot a romboló, önző, szűklátókörű kapitalista megoldásoktól, és felmutatja a fényes jövőt, egy olyan világot, ahol minden zöld, minden kollektív, mindenki gondol a másikra, sőt a harmadikra is, hátha ő nem gondol majd magára.
Még csak annyit: minden generáció arról ismerszik meg, hogy feltalálja magát. Ha a hetvenes években jövőügyi ombudsmanok a Római Klub apokaliptikus, szinte semmiben nem igazolódott környezeti jelentésére alapozva hoztak volna komoly restrikciós döntéseket, akkor ma enyhén szólva nem itt tartana a fejlődés. A jövő már régen nem az, ami régen volt.
A cikk megjelenését a Centre for the New Europe (CNE) támogatja.
- Vendégkönyv [6]