Krémer Balázs

Nyomtatóbarát változat

Amikor e sorokat írom, akkor nagyjából egyértelmű az Orbán-rezsim, a Fidesz-kormány válsága: a dolgok így nem mehetnek sokáig tovább. Hacsak nem lesz alapvető politikai fordulat, az ország és a gazdaság az összeomlás felé halad. De mind a csőd, mind a csődelhárító fordulat a miniszterelnök és az eddigi rezsim bukását jelenti. Orbán rendszere szétesett, és nincs többé esély azt legitim módon, erőszak nélkül összetartani.

A létező és alkalmasint igen súlyos politikai nézeteltéréseket félretéve, az orbáni autokráciával szemben egy erősödő, demokratikus elköteleződésű összefogás törekvései rajzolódnak ki. A jelenleg még homályos politikai elképzeléseket valamiféle laza keretbe foglalja össze a „Negyedik Köztársaság” szimbolikus eszménye, a valamilyen értelemben vett köztársasági, jogállami, demokratikus értékek iránti elköteleződés közössége.

Ez az írás szempontokat akar felvetni ahhoz, hogy Orbán belátható bukása után merre tovább, mi legyen a tartalma a Negyedik Köztársaságnak. Meggyőződésem, hogy Orbán és a Fidesz barbár és ostoba, a jogállami és demokratikus köztársasági eszményeket sutba vágó politikája nem a semmiből keveredett elő 2010-ben, és a köztársasági eszmények mára eszkalálódott politikai züllése régebbről eredeztethető. Ha a köztársaság és a nemzet értékeinek és fogalmainak rothadása korábbi gyökerekre vezethető vissza, akkor ebből az is következik, hogy bár a múlt számos hagyománya és hozománya nagy érték, ám a történelmi idő visszatekerése, az Orbán előtti állapotok változatlan visszaállítása nemcsak nem lehetséges, de nem is kívánatos. A Negyedik Köztársaság nem lehet olyan ostoba és olyan vak, hogy önigazolásoktól és politikai nosztalgiáktól vezérelve ne lássa és ne dolgozza fel a múlt tanulságait.

A „nemzet” hajdani értelméről

Az már a hajdani antikvitás birodalmainak uralkodói számára is evidencia volt, hogy a birodalmat csak akkor lehet összetartani, ha ott összetartás van. Az uralkodó elfogadottságának alapja épp az volt, hogy a nép, az alattvalók elfogadták az uralmat; és – Max Weber fogalmával élve – bármiféle hatalom elfogadása, eltűrése, legitimitása valamiféle közösséget, összetartozást is jelentett.

A középkori nyugatias feudalizmus ezt a birodalmi közösséget, a birodalomhoz tartozás közösségét a hűbéres rend viszonosságaival emelte „rendszerré”. Hajnal István, Bibó István, Szűcs Jenő vagy őket interpretálva Kemény István számára épp ezeknek a – bármennyire is aszimmetrikus – viszonosságoknak a kifinomult rendszere alapozta meg a modern, nyugatias társadalomfejlődést. A hűbéres rend nem csupán hűbéri szolgálatokat várt el az alattvalóktól, hanem a szolgálatokért cserébe különféle viszontszolgáltatásokat is vállalt, sőt, a késői középkorban azokat jogként is garantálta. Nem csupán a hűbéri birtokra gondolhatunk itt ellenszolgáltatásként, de a jobbágy „biztonságaira”, valamint „korlátozott és lokalizált szabadságaira” is: fegyveres, katonai védelem a külső támadásokkal szemben, vagy éppen a kötelességek teljesítésén felül „az én házam az én váram” elv érvényesítése a jobbágybirtok belső életében. A mai szóval akár szerződésességnek is nevezhető viszonosságok, a kisebb-nagyobb privilégiumok mindenkit elérő szofisztikált rendszere nemcsak a feudális rend legitimitását szolgálta, hanem egyszerre a modern városiasodás és kapitalista gazdasági fejlődés alapjait is jelentette. A feudalizmus minden uralkodója, minden arisztokratája megkötötte a maga viszonosságokon alapuló – jóllehet a mából tekintve igencsak egyenlőtlen – sajátos alkuját, „üzletét” a maga alattvalóival, és ezeknek a viszonosságoknak a szokásszerűsége, hagyománnyá rögzülése legitimálta uralmi pozícióik megtartásának alapját is, természetesen az erőszak mellett.

Maga a „nemzet” fogalma eredetileg ezekre az aszimmetrikus viszonosságokra utalt. Messze nem azonos tehát a nép fogalmával, hanem az uralkodóval viszonosságban álló nemesi nemzetet jelöli, amelyben az uralkodó hűbéres szolgálatának viszonosságai között a nemesi előjogok is fontos szerepet játszottak. Később vált áttételesen az adott uralkodó hatalmának, fennhatóságának elfogadására épülő közösséget meghatározó fogalommá. Ebben az áttételes értelemben a „nemzetállam” azon emberek sokasága, akik az adott állam fennhatóságát magukra nézvést elismerik, elfogadják. Ennek az elismerésnek, elfogadásnak az alapjai a korábban jelzett viszonosságok, mai szóval „jogok és kötelezettségek” egyenlőtlen, de legitim berendezkedései, állami rendszerei.

Az említett gondolkodók Kelet-Közép-Európa, illetve Magyarország elmaradását a nyugatias fejlődéstől a feudális berendezkedés torzulásával magyarázzák. Rámutatnak, hogy Európa keletibb térségeiben nem a jövőre orientált, közös akaratból fenntartani kívánt viszonosságok racionális belátásaira épült a feudális rend, hanem sokkal inkább a múlt érdemeit honoráló „vazallusi” rend jellemezte. A múlt érdemei nem írnak körül átláthatóságokat, garanciákat, kölcsönös számon kérhetőségeket; emiatt ezekben a társadalmakban az uralkodói kegyek mindig felülértékeltek, az alattvalók lojalitása nem a szokásszerűségben intézményesült normák „jogkövető” elfogadásában, hanem a talpnyalásban nyilvánult meg.

A nemzetállamok kialakulását jellemezhetjük úgy is, hogy a korábbi „természetes alapú”, a közös eredet, nyelv, a törzs, a „vér szava” szerint szerveződő „proto-nemzeti”, családiasan etnikus állam helyébe lép a nemzetállam. „Nemzetállamnak” azt nevezzük, amelyben az azonos nemzethez tartozók önmagukra nézve elfogadják az adott állam fennhatóságát, azzal, hogy magukat alárendelik az adott állam és uralkodó normáinak, jogszabályainak, cserébe az állam is valamilyen formában felelősséget vállal a nemzetállam alattvalóiért. Ezt a saját belátása szerint a hatalmát gyakorló, alattvalóit igazgató és a saját módján az alattvalóiért felelősséget vállaló államot szokás „szuverénnek” tekinteni. A szuverén nemzetállamok létrejöttében letagadhatatlanul döntő szerepük volt a háborúknak. Nem csupán azért, mert a „közös ellenség” akkor is, azóta is jótékony hatással bír a „belső kohéziókra”. Hanem azért is, mert a háborúk sikeres megvívásához többféle értelemben is szükség volt a belső kohéziókra: szükség volt minden fegyverbe fogható „katonafiúra”, és szükség volt belső összefogásra és békére. Ehhez nemcsak a háborúk alatt, hanem előtte és utána is megkerülhetetlenül éltetni kellett a nemzet összetartását szimbolikusan is kifejező és megteremtő hazafias eszmét. Amihez viszont arra a belátásra is szükség volt, hogy az állam, az uralkodó elfogadása mindenki számára jár valamiféle előnyökkel is.

A „köztársaság” hajdani értelméről

Európai köztársaságok – és természetesen az európai alkotmányos monarchiák – ritka kivételektől eltekintve – a korábbi feudális államok „jogfolytonos örököseként”1 jöttek létre, intézményesítve az állam és polgárai közötti szerződéses viszonyt. Azaz immár – legalábbis eszményeiben, és a választás körüli időszakokban sokszor elmondva – nem az uralkodót szolgálja a nép, hanem a politikai hatalom gyakorlói szolgálják a népet.

A köztársaság és a korábbi feudális berendezkedések közötti egyik legfontosabb különbséget olyan hívószavakkal szokás érzékeltetni, mint a liberális és alkotmányos jogállam, a képviseleti elven működő parlamentáris demokrácia. A fogalmak a „szabadság” és az „egyenlőség” eszményeinek kiteljesedésére utalnak. Az egyenlőség mindenekelőtt a „törvény előtti egyenlőség” értelemben közös sajátossága a köztársasági berendezkedéseknek – szemben a korábbi, a nemesi előjogokkal jellemezhető berendezkedésekkel. A köztársaság törvényei mindenkire vonatkoznak, és mindenkire egyformán vonatkoznak.

Másrészt a demokratikus, köztársasági jogállam az emberek legnagyobb fokú szabadságát akarja intézményesíteni. A maximális szabadság intézményesítéséhez azonban muszáj némi önkorlátozó szabadságfogalommal élni. Maximális szabadsága ugyanis csak a despotának van, neki aztán mindent szabad. Ahhoz, hogy egy modern köztársaságban a társadalom szabadsága a maximális legyen, J. S. Mill2 nyomán el kell különítenünk a „magánszabadságokat”, mai szóval talán leginkább az emberi jogokat a „társadalmi szabadságoktól”. A magánszabadságok, az emberi jogok kérdésében viszonylag egyszerű a képlet: e szabadságjogokat senki, semmilyen formában nem korlátozhatja. Nem ez a helyzet azonban a társadalmi szabadságokkal: senkinek nem állhat jogában mások szabadságát korlátozni, ebből adódóan nem korlátozhatja személy a mások szabadságát korlátozó „önkény-szabadságokat” sem. Ezt a korlátozást csak a parlament által meghozott törvények tehetik meg, ez a tartalma annak, amit a „törvények hatalma” fogalmával szokás érzékeltetni. A törvény tisztelete és ezzel együtt a törvénytisztelő állampolgár tisztelete épp a maximális szabadság biztosításához nélkülözhetetlen eleme a modern köztársaság eszményének. A parlamentáris demokrácia a „szabadság rendje”, amelyben mindent szabad, amit a törvény nem tilt, viszont, amit tilt a törvény, az mindenkinek tilos.

Bár közjogi értelemben nem feltétlenül szokás fogalmilag összekapcsolni a demokratikus jogállami berendezkedést és a kapitalista gazdasági berendezkedést, a piaci mechanizmusok általánossá válását, a kapitalista piacgazdaság és a köztársaság eszménye mégiscsak, a kapitalizmus minden igazságtalanságával, hibájával és bűnével együtt is, szorosan összetartozik. Nem csupán arról van szó, hogy a kapitalizmus és a piac a szabadságok gazdasági leképeződése, hanem arról is, hogy az emberi szabadság, kreativitás, szabad akarat és gondolat számára soha sehol nem alakult ki a kapitalista piacgazdaságnál felszabadítóbb, tehát kevésbé gúzsba kötő, fejlődésre ösztönzőbb – a megszokott beleragadtságokból a kitörést lehetővé tévő – és produktívabb gazdasági berendezkedés. Mindez nem jelenti a piacok és különösen a kapitalista gazdasági rend által teremtett hatalmak és kiszolgáltatottságok maradéktalan elfogadását: a piaci szabadságok is korlátozandók a törvény által, a piac kudarcai ellensúlyozandók más társadalmi mechanizmusokkal, stb. – de ezek figyelembevétele mellett is igaz az, hogy modern köztársaságok csak kapitalista gazdasági berendezkedések mellett jöttek létre, és csak ilyen körülmények mellett működnek.

A harmadik tényező, amelyet végképp nem szokás a hazai közgondolkodásban a köztársaság fogalmához kötni: az a berendezkedés, amely a második világháború utáni fejlett gazdaságok és államok mindegyikét jellemzi: a jóléti állam. Amikor York érseke valamikor 1941-ben, a fasiszta és bolsevik „hatalmi állam” logikai ellentéteként először használta a „jóléti állam” kifejezést, akkor nyilván nem gondolt, nem is gondolhatott a szociálpolitikára, annak szakpolitikai intézményeire és szakmai normáira. Sokkal inkább arra gondolhatott akkoriban, hogy nemcsak a háborút kell tudni megnyerni, hanem a békét is. És az is nyilvánvaló, hogy ő is és, egy évvel később, Lord Beveridge,3 Őfelsége belügyminisztere is csak arra gondolhatott nevezetes terve megfogalmazásakor, hogy a békét hasonlóan lehet megnyerni, mint a háborút; nemzeti szolidaritásra építve, ha mindenkire lehet számítani, és mindenki számíthat a közösségre, az államra, ha baj van. A háború alatt feltörő hazafias érzelmeket sokkal pontosabban fogalmazta meg az ’50-es évek elején a modern jóléti állam mindmáig egyik legnagyobb teoretikusa,
T. H. Marshall,4 aki számára a modern állampolgársághoz a szociális jogok éppúgy hozzátartoznak, mint a polgári jogok vagy a gazdasági szabadságok. A jóléti államnak minél teljesebb garanciavállalásra kell törekednie állampolgárainak jóléte iránt is. Az angol és a nemzetközi nyelvhasználatban e jóléti követelményeket éppúgy a „biztonság” (social security) fogalmával szokás jelezni, mint az államok hagyományosabb garanciavállalásait polgáraival szemben (amelyek magyarul is „biztonságok”), mint pl. a nemzetbiztonság, a közbiztonság vagy a jogbiztonság.

Érdemes itt jeleznünk azt, hogy a polgárok jólétéért vállalt garanciavállalás tartalma messze nem azonos halmazt takar a jóléti ellátások, a szociális jövedelmek rendszerével. A jóléti garanciavállalás e koncepciókban „összenőtt” az élet biztonságának, a polgári és gazdasági jogok biztonságának garanciáival. Amikor Beveridge 1942-ben a jólét fundamentumaként a „teljes foglalkoztatottságot” jelölte meg, kevéssé spekulálhatott a háború utáni újjáépítés gyors növekedésére. Sokkal inkább abban hirdetett programot, hogy a jólét garanciáinak legfontosabb eleme az, hogy mindenki dolgozhasson, kereshessen pénzt, és legyen lehetősége önmagát és családját eltartania, amiért az államnak lehetőleg garanciákat is kell vállalnia. Ehhez képest másodlagos kérdés, hogy a háború után hosszú ideig ennek az elvárásnak a jóléti államok többé-kevésbé meg is tudtak felelni.

A fentieket összefoglalva, Marshall politikai eszmefuttatását felidézve azt mondhatjuk, hogy a modern köztársaságnak mindenkire kiterjedően, jogokkal intézményesítve törekednie kell a szabadság, a jólét és a biztonság legteljesebb garanciáira is. Ennyiben a köztársasági alkotmányos jogrend egy sajátos, számos vonatkozásban a polgári, civil szerződésesekhez hasonló kölcsönösségeket, viszonosságokat érvényre juttató keret az állam és a polgára között.

A köztársasági eszmények hanyatlásáról a világban

Az elmúlt évtizedek gazdasági, politikai változásai – a globalizáció, a nemzetközi szervezetek növekvő térnyerése és ezzel párhuzamosan lemondás a korábban nemzetállami szuverenitások körébe tartozó döntési kompetenciákról; a migráció, a posztmodern-posztindusztriális gazdasági szerkezetváltás, az üzemméretek, technológiák és piaci modellek változásai – olyan kihívásokat jelentettek a nemzetállamok és köztársasági berendezkedések számára, amelyekhez még messze nem tudtak alkalmazkodni. Ezt az alkalmazkodási fáziskésést és bizonytalanságot sokan válságnak értékelik.

Közjogi értelemben az egyik legsúlyosabb kihívás ’68 örökségéhez kötődik. Az anarchista mozgalom, amely a „semmi hatalmat senkinek!” jelszavát mintegy új kultúrát – a rock és a beat sajátos protest kultúráját – és új életformát képviselve hirdette meg, lényegében a képviseleti demokrácia ellen támadt. Mindmáig hat az a feltevés, miszerint a politikai elit elidegenedett a társadalomtól; a politikusok és politikai pártok önmagukkal vannak elfoglalva a társadalmi problémák megoldása helyett, és a társadalomnak vissza kell foglalnia a sorsa feletti döntési hatalmat az erkölcsileg és politikailag elzüllött politikai osztálytól. A parlamentáris berendezkedést kétségbe vonó, a döntéshozatali folyamatokat a parlamentből a korporációkba, az „életbe”, az utcára kivinni szándékozó törekvéseknek korábban a mozgalmak, később a civil szervezetek adtak otthont. Elismerve annak a felvetésnek a jogosságát, hogy ha a parlament nem jól képezi le a társadalmi érdekeket, akkor elvileg korrigálhatják ezeket az aránytalanságokat a döntési folyamatokon kívüli mozgalmak, a civil politikai részvétel koncepciója mégiscsak alapjaiban kérdőjelezi meg a választásokon és választott képviselőkön alapuló, transzparensen népképviseleti elv fenntarthatóságát.

Mindezt tetézte a politika „mediatizálódása”, vagyis az, hogy a politika lényege nem a politikai programok racionális összevetése lett, hanem a kereskedelmi médiától eltanult reklámlélektani versenyre helyeződött át. A parlamenten kívüli erők politikai befolyása is egyre kevésbé a képviseltek létszámán, hanem a bulvársajtóban való megjelenésük sikerén múlik, de ez egyre inkább elmondható magukról a politikai pártokról is. A politika félig-meddig szórakoztatóiparrá vált: a sikeres politika az, ami „jó műsor”, amit sokan néznek, és ami a reklámlélektan módszereit követve „jól hat” a fogyasztókra, a szavazókra.

A köztársaság jóléti eszményeinek hanyatlásáról Magyarországon

A második világháború óta eltelt hosszú békés évtizedek a fejlett világban a háborúktól való fenyegetettség kockázatát előbb „hidegre tették”, majd a ’90-es évtizedtől ez a feszültség is feloldódott. A béke és a gazdaság fejlődése nyugodt és konszolidált időszakot teremtett a jogrend és a közbiztonság stabilizálódásának is. A jóléti államoknak a polgáraik iránt érzett felelősségvállalásában a szociális, jóléti kockázatok enyhítése vált a köztársaságok elsődleges jelentőségű biztonsági feladatává.

A szociális rendszerek intézményesülési folyamatát, történeti fejlődését és működését elsősorban szakpolitikai-szakmai megközelítésből szokás tárgyalni. Bár a köztársasági eszmények politikai tartalmai és az intézményfejlődés szakmai sajátosságai egymással szoros összefüggésben állnak – mi most inkább az általános „nemzeti és köztársasági”, ha úgy tetszik: politikai tartalmakat igyekszünk szem előtt tartani – nagyban építve Pierre Rosanvallon francia politológus eszmefuttatásaira.5

Bármikor, bármely jóléti, szociális kérdés kapcsán felmerülhet az a kérdés, hogy hogyan lehet megteremteni a társadalmi-köztársasági felelősségvállalás, az egyénektől és családoktól átvállalandó közösségi kockázatviselés igazságosságát.

Hosszú ideig az igazságosság kritériumát a köztársaságok általában platóni procedurális módszerekkel vélték kielégíteni. Ez az igazságfogalom közel áll a tudományos vagy még inkább a matematikai igazság fogalmához: helyes lépések során helyes, igaz eredményre lehet jutni. A „jó köztársaság” igazságossági fundamentumai a szabályokat követő, helyes lépések betartását jelentették: egy választás eredménye vagy egy bírósági ügyben született ítélet akkor igazságos, ha az eredményekig vezető valamennyi lépés a szabályoknak megfelelő, korrekt és helyes. A jólét ügyében ezt a folyamatában való, procedurális igazságosságot a Bismarck által megalapozott társadalombiztosítás masszívan intézményesítette: mindenki minden rendszeres jövedelméből társadalombiztosítási járulékot fizet – ez az első helyes, igazságos lépéssor. A befizetések eredményeképpen a kockázati, biztosítási esemény bekövetkeztekor – öregség, betegség, rokkantság stb. – a társadalombiztosítás a befizetett járulékok arányában rendszeres jövedelmet biztosít – ez a második igaz, helyes, igazságos lépéssor.

A procedurális igazságosság azonban nem vezet feltétlenül arisztotelészi értelemben vett formális igazságossághoz. Nem kis részben épp a köztársasági eszmények iránti lojalitástól áthatva a polgárok elfogadták a procedurális igazságot, és ennek árnyékában – Rosanvallon szavaival – legitimnek tekintették a formális igazságosságoknak a homályban tartását. Nevezetesen azt a problémát, hogy a kockázatok nem egyformák, hogy a kockázati események bekövetkezte nem esik egybe az egyenlő elvű járulékfizetés által megalapozott, elvileg egyenlő biztonságokkal. Bár a kockázatok méricskélésének egyre szofisztikáltabb, tudományosabb mérlegelési módszerei és eszközei állnak a modern társadalmak rendelkezésére – számos mérlegelést egyenesen törvény tilt alkalmazni, éppen a procedurális igazságosság megőrzésének érdekében. Például bizonyos egészségi állapotokra, így a genetikai kockázatokra vonatkozó mérlegelést nemcsak a társadalombiztosítás eljárásaiban tiltják, de a törvényi szabályozások nyomán még a magánbiztosítók sem használhatnak ilyen adatokat a kockázatok mérlegeléséhez.

Mindezen erőfeszítések ellenére számos kérdésben a formális igazságosságok homálya erőteljesen feloszlóban van. Így például a várható élettartamokban kimutatható területi, iskolázottsági vagy foglalkozási csoportonkénti eltérések oly mértékűre növekedtek, hogy jelentős csoportok megkérdőjelezték a korábban követett procedurális igazságosság fenntarthatóságát: miért fizessek én a jövedelmemből a mások biztonságáért, ha én úgysem tudom kimeríteni az ígért biztonság lehetséges kereteit?

Másfelől, míg a korábbi évtizedek ipari társadalmai és kapitalizmusai egyértelműen a bérmunka világát jelentették, amelyben mindenki bérért dolgozott, és emiatt mindenki béréből, azaz gyakorlatilag teljes jövedelméből egyforma arányban lehetett járulékokat beszedni – addig az utóbbi évtizedekben a jövedelemszerkezet sokkal bonyolultabbá vált. Sajátos társadalmi egyenlőtlenségek formájává vált az, hogy ki hányféle és milyen formában realizálja jövedelmeit – ami együtt járt azzal is, hogy ki milyen formában talál kiskapukat a korábban egyenlőnek hitt és vélt járulékfizetési kötelmei alól.

A fenti két körülmény Európában mára kétségessé tette a legjelentősebb jóléti biztonsági rendszereknek, a társadalombiztosításoknak korábban a köztársasági eszményeket megerősítő politikai elfogadottságát.

A procedurális igazságossági kritériumokkal szemben a formális igazságossági követelmények növekvő szerepe a jóléti rendszerekben már korábban, a második világháború után megindult. Ugyanis részben maga a háború és a háborús veszteségek olyan a békére is kiható kockázatokat eredményeztek, amelyek a korábbi társadalombiztosítási körben nehezen vagy egyáltalán nem voltak kezelhetők, például a járulékfizetéssel nem „lefedett” időszak, fiatal emberek rokkantsága, a háborúban elesettek árváinak, özvegyeinek ellátása stb. Ennél még átfogóbb biztonsági igényt támasztottak az egyre jelentősebb egyenlőtlenségeket eredményező, ámde biztosítással semmilyen formában nem kezelhető kockázatok, így a gyermeknevelés miatti munkanélküliségi és szegénységi kockázatok vagy a lakhatás kockázatai. Ezeket már nem lehetett a korábbi intézményes elvekre építve megoldani. A formális igazság érvényesítése nyers politikai döntésekre épülő, költségvetési forrásokból finanszírozott jóléti ellátások révén vált csak lehetővé.

Ennyiben explicit hatalmi-politikai kérdéssé vált az, hogy kiknek milyen kockázataiért és mennyiben kötelessége felelősséget vállalnia az államnak, a köztársaságnak. Hosszú ideig kevéssé volt kérdéses az, hogy mi is a „köztársaság felelősségébe eső kockázat”, a kockázatok mibenlétét illetően fennmaradtak a jóléti államok kiépülésének konvenciói – de erőteljesen megkérdőjeleződött a kockázatvállalás szükséges és kívánatos mértéke. Így pl. az olajválságok után megerősödő neokonzervatív-neoliberális politikai erők szerkezetében nem reformálták meg a jóléti rendszereket, csupán az állami kockázatvállalás mértékét vágták meg, olykor elég jelentősen.

Az elmúlt években azonban jelentősen átlényegült a jóléti politikák politikai diskurzusának a jellege. Ma nem az ellátások mértékéről folynak a viták, hanem nyers hatalmi kérdéssé vált a szavak és kategóriák harca: mi is a társadalmilag elismert kockázat, miért is kell bármilyen felelősséget vállalnia az államnak, a köztársaságnak? Ez a kategoriális harc különösen a fiskális kedvezmények körében behozott olyan „középosztályi kockázatokat”, amelyek korábban nem voltak tárgyai a jóléti felelősségvállalásnak, például a privát egészségügyi és oktatási szolgáltatások vásárlása utáni adókedvezményeket, míg másfelől „kiírt” korábban a jóléti felelősségvállalás körébe tartozó más kockázatokat, így például a nagyon hosszú ideig fennálló, tartós munkanélküliség kockázatát. Ez a kategoriális váltás olykor abban jelentett drámai fordulatot, hogy az állam bizonyos élethelyzetekben élő embereket egyszerűen „feladott”; felmondta velük a biztonságukra irányuló köztársasági garanciavállalásokat.

Az európai jóléti rendszerek működésére és áttételesen az európai köztársasági eszményekre igencsak zavaróan hatott az amerikai eszmények beáramlása is. A XVIII. század polgári forradalmai és a törvények hatalmát és a törvény előtti egyenlőség eszményeit követő liberális, alkotmányos jogállamok megszilárdulása után az európai és az amerikai egyenlőségeszmények – a „törvény előtti egyenlőség” masszív és közös alapjait megtartva – eltérő pályákon fejlődtek tovább, és az eltérések különösen kontrasztossá váltak a második világháború után. Európa egyenlőségeszményeit, erős szocialista és szociáldemokrata hatásokat követve, a kockázatok enyhítésén keresztül egyfajta jövőre orientált „kimeneti egyenlőség” vezérli. A társadalom átvállalja bizonyos jóléti kockázatokkal szemben a szociális biztonság funkcióit és feladatait, az állam, a köztársaság működésének eredményeképpen egyenlőbbek lesznek a jövedelmek, az életkörülmények és életkilátások. Az amerikai egyenlőségeszményt inkább az „egyenlő lehetőségek” eszménye vezérli.6

Az egyenlő lehetőségek, különösen az antidiszkriminációs normák logikája egyfajta múltba nyúló kárpótlási, kompenzációs logika. Az antidiszkriminációs szabályok par excellence egy múltbéli sérelmes, hátrányos elbírálás kárpótlását írják elő, de áttételesen is, az egyenlő lehetőségek logikája arra a feltételezésre épül, hogy valamiféle korábbra visszavezethető hátrányos, károkat okozó társadalmi hatást mintegy az egyenlő versenyhelyzetek biztosítása érdekében, de még a verseny előtt, ki kell egyenlíteni. Ez a fajta egyenlőség minden meta­forájában a verseny fogalmát használja, és a tisztességes, fair versenyfeltételek követelményét tekinti irány­adónak. Másfelől viszont a kárpótlás logikája igen erőteljesen a polgári jog, a jogi felelősségvállalás logikáját követi: aki kárt okozott, azt a bíróság kötelezheti az általa okozott kár megtérítésére, legyen szó akár magánszemélyről, akár az egész társadalomról. Ennyiben az egyenlő lehetőségek logikája arra az amerikai berendezkedésre is épül, amelyben az igazságszolgáltatásnak, a bíróságoknak az európai szokásrendekhez képest elképesztően nagy a közéleti és politikai szerepe, amelyben a bírósági ügyek száma, gyakorisága és közéleti, politikai magatartásformáló ereje, jelentősége is lényegesen nagyobb, mint Európában.

Az egyenlő lehetőségek eszményei nemcsak azért és annyiban okoztak zavart az európai köztársaságoknak az állampolgáraik biztonsága iránti garanciavállalásaiban, mert más elveket követtek, mert a jövőben bekövetkezhető kockázatok előre történő részleges átvállalásával szemben a múltbéli sérelmek és károk jóvátételére, kárpótlására törekednek. Hanem egyszerűen azért, mert ezeknek az egyenlőségi mechanizmusoknak a működtetésére sem az európai polgárok kultúrája, sem az európai jogszolgáltatási intézmények kapacitásai nem biztosítanak megfelelő feltételeket. Míg az amerikai közéleti kultúrában az igazságosság legmagasabb fokát az igazságszolgáltatás, mindenekelőtt a bíróság képes garantálni, addig Európában az egyenlő lehetőségek eszményeit gyakran tekintik a „political correctness” afféle „PC modorosságának”, a kellő nyelvi formulák elegáns alkalmazásával kielégíthető követelménynek. Noha az egyenlő lehetőségek eszménye manapság egyre erősebben hat az európai politikai közbeszédre, így például az EU jóléti stratégiai deklarációira, ám a politikai kultúra eltérései és a megfelelő intézményi feltételek hiányai miatt az „egyenlő lehetőség” leginkább csak „üres duma” maradt, némiképp leplezendő a hagyományos jóléti garanciavállalás intézményi feltételeinek elgyengülését.

Van persze némi alapja annak, ahogyan Európa kételyekkel viseltetik az amerikai biztonsági eszményekkel szemben, hiszen maguk az amerikaiak is a kételyeiket jelezték akkor, amikor Clintont vagy Obamát úgy választották meg, hogy kampányukban igencsak hangsúlyos szerepet kaptak az európai típusú szociális kockázatviselési elemek, például az egészségügy reformjában.

Minden „rendszeridegen” kétely és furcsállás ellenére mind az egyenlő lehetőségek hagyományait követő, mind a szociá­lis biztonság ügyébe a polgári jogi, szerződéses elemeket beleszövő amerikaias köztársasági technikák egyre nagyobb szerepet nyernek az európai jóléti, szociális biztonsági rendszerek működésében, alapvetően a verseny és az egyéni felelősség erősítésére hivatkozva. Így egyre kiterjedtebbek az állami feladatokat „kiszerződő”, privát szervezetektől szociális ellátásokat versenyeztetve vásárló jóléti technikák vagy az egyéni és kollektív finanszírozásokat összeillesztő, a fogyasztóknak is nagyobb vásárlói szabadságot megengedő, co-paymentre építő kockázatviselési megoldások. Mindez nem csupán szabadságokat terjeszt ki, de a rendszerek üzemszintű hatékonyságára, produktivitására is jótékony hatást fejt ki.

Másfelől viszont a verseny itt is, mint minden más piacon, növeli az egyenlőtlenségeket: a jobban informált, jobb alkuhelyzetben levő, több mobilizálható egyéni erőforrással rendelkező, magasabb társadalmi státuszú csoportok javára, és a tájékozatlanabb, iskolázatlanabb, szegényebb és kisebb érdekérvényesítő képességgel rendelkező csoportok kárára. Vagyis a piacias szerződéses viszonyoknak a beépülése a szociális biztonság rendszereibe egyfelől határozottan nagyobb állami felelősségvállalást intézményesít a jobb helyzetű csoportok kockázatainak viselésében, de ugyanakkor gyengíti az állami garanciavállalásokat a gyengébb helyzetű csoportok kockázatainak átvállalásában. Ez így fából vaskarika, hiszen a magasabb kockázat inkább a rossz helyzetű csoportok sajátja, így összhatásában a piacias változások az állami-köztársasági felelősségvállalás csökkenése, erodálása irányába hatnak.

A polgári jogok és a szociális jogok, tehát az állam különféle biztonsági szerepeinek összeillesztése  leginkább az „együttműködéses rezsimek” elterjedésében bontakozik ki – és okozza a legsúlyosabb károkat. A II. világháború után a jóléti állam szociális biztonsági rendszerei alapvetően azt tekintették kockázatnak, ha valaki kora, egészségi vagy családi állapota miatt elvileg sem volt képes dolgozni: ezekre az élethelyzetekre épültek ki a jóléti rendszerek. Az olajválságok után a jóléti és szegénységi kockázatok szociológiai profilja jelentősen megváltozott: egyfelől a beérett társadalombiztosítási és szociális rendszerek áldásos működésének hatására az elvileg munkára képtelenek szegénységi kockázata minimálisra csökkent, így pl. sokan a XX. század legnagyobb civilizatórikus vívmányának tekintik az időskori jövedelmi biztonság megteremtését. Másfelől viszont a legmagasabb szegénységi kockázatú csoportokká azok az elvileg munkára képes, ám a munkaerőpiacokról kiszoruló csoportok – és átlagosnál lényegesen nagyobb méretű családjaik – váltak, akiknek biztonságát anyagi okokból sem lehetett a hagyományos biztosítási és redisztributív technikákkal biztosítani.

Az elv, miszerint a munkanélküliség szociális kockázatait nem vállalhatja át oly mértékben az állam, mint más jóléti biztonsági kockázatokat, és a kockázatok megosztásában szükséges az érintett egyének aktív közreműködését is elvárni, régóta intézményesült már, hiszen a munkanélküli ellátásokra való jogosultságnak korábban is feltétele volt az aktív munkakeresés is. Erre az alapra építve a munkanélküliség biztonsági rendszereibe az „együttműködési rezsimekben” egyre kiterjedtebben, egyre intenzívebben épültek be az immár a privát szférákba, így a családi életbe is behatoló magatartási normák. Akár pozitív fejleménynek is tekinthetnénk, hogy a kockázatok állami felelősségvállalási módszereibe beépültek az egyéni ambíciókat, élethelyzeteket, morális prioritásokat is tekintetbe vevő szerződéses elemek, különösen azzal a gyakorlattal szembeállítva, hogy a hagyományos biztonsági módszerek az egyéni akaratoktól, helyzetektől, ambícióktól független, elidegenedetten tárgyiasított jogosultsági kategóriák mentén definiálták az állam szerepvállalásának körülményeit és mértékét. Ám az elvileg szerződéses, a köztársaság és polgára közötti alkut intézményesítő megoldások gyakorlatilag az állami hatalomgyakorlás barbár eszközeivé váltak. Egyszerűen amiatt, hogy a szerződő felek között semmilyen egyensúly, szimmetria nem állt fenn: a választási lehetőségeket – már ha lehet egyáltalán többes számban utalni az érintettek valós  „választási lehetőségeire” – az állam képviselői diktálták, és bármely választás, döntés, megállapodás következményeiért kizárólag a támogatásra szorulók vállalták a felelősséget. Az elvileg „együttműködési rezsimek” nem egyszerűen „diktátumrezsimekké” váltak, de még a kudarc is egyértelműen a magas kockázatú csoportok nyakába szakadt. Ez a gyakorlat a közgazdaság szabályai­nak is ellentmond, hiszen a munkaerőpiacon sem a kínálati oldal, hanem a konjunktúra, a kereslet diktál. Ennek ellenére az a hit vált mérvadóvá, hogy a foglalkoztatási gondoknak nem elszenvedői, hanem okozói a tartós munkanélküliek, azaz a munkaerőpiac kínálati oldala. A kudarcok okaként egyre markánsabban az egyéni devianciák és csoportos megbélyegzések bűnbakképző sémái szerepeltek, ami nyilvánvalóvá vált a különféle rasszizmusok, kirekesztő ideológiák térnyerésében. Azaz a jólét szociális biztonságának megrendülésére a társadalmak nem annyira az összetartozás, a nemzeti és köztársasági szolidaritás erősödésével reagáltak, hanem minden nemzeti és köztársasági gondolatot felrúgva a kirekesztést, a társadalmi, nemzeti, köztársasági felelősségvállalás felmondását tekintették a problémák megoldási irányának.

Új útkeresések a válság előtt és a válság hatására

Az új törekvések ahhoz a marshalli tanhoz tértek vissza, amely a köztársaság és a polgára közötti szerződéses, kölcsönösen garanciális jó viszony feltételének a közbiztonság, a jogbiztonság és a szociális biztonság konzisztens egységét tekintette. Marshall számára a háború után a „szociális állampolgárság” gondolata volt a megerősítendő, az új törekvések viszont a szociális jólét felé kilengő ingát akarták úgy ki­­egyensúlyozni, hogy azzal erősítsék a jogbiztonságot, mindenekelőtt a szabadság garanciáit, és ezzel enyhítsék a jóléti rendszerekre rakódott túlzott nyomást. Az új irányok teoretikus alapjait Amartya Sen7 és Ralf Dahrendorf8 írták körül a „pozitív szabadság” fogalmával. A hagyományos szabad­ság­elv azt rögzíti, hogy „mindent szabad, amit nem tilos”, azaz
a tiltások negatív meghatározásaival definiálták a szabadságot. Mindez azonban nem ad garanciát arra, hogy a tiltások után marad-e bármi, létezik-e bármi, ami szabad lenne. A kirekesztettség ebben a megközelítésben azt a beszorultságot, azt a vákuumot jelzi, amelyben a kirekesztettek számára nincsen szabad tér, nincsen választási lehetőség. Ebből rajzolódik ki az állam, a köztársaság törvényes rendjével és gazdasági-társadalmi működésrendjével szemben támasztott követelmény, hogy nem elégséges a szabadságokat a korábbi, mindenkire egyformán vonatkozó negatív korlátozásokkal érvényre juttatni, hanem az államnak mindenki számára pozitív eszközökkel is garantálnia kell a szabadságot, a szabad választhatóságok tereit és lehetőségeit.

Ezek az új eszmények furcsa módon halkabban és gyengébben jelentek meg az európai nemzetállamok alkotmányos rendjében, mint amennyire hangsúlyosan az Unió új, markánsan arculatot adó sajátosságaként érvényre jutottak, különösen a lisszaboni stratégia elfogadása nyomán.
A „kirekesztés” és „kirekesztettség” elleni küzdelem „inklúziós” irányvonalában – az amerikaias „egyenlő lehetőségek” beemelésének korábban érintett törekvése mellett – erős ideologikus hangsúlyt kaptak a jogokhoz, lehetőségekhez, javakhoz való szabad, jogi és fizikai akadályok nélküli hozzáférések garanciái vagy a munkaerő szabad mozgásának kiterjesztése. A leginkább hangsúlyos tartalom persze a „teljes foglalkoztatás”, a „befogadóbb munkaerőpiacok” meghirdetése volt, amit általában szakpolitikai fordulatként szokás értelmezni. Pedig ez a prioritás legalább annyira „politikai program”, ahogyan Lord Beveridge számára is az volt: az államnak, immár az Unió integrációjának lehetőségeit és szinergiáit is kiaknázva, biztosítania kell mindenki számára azt, hogy boldogulhasson, hogy eltarthassa önmagát és családját.

A válság kapcsán előtérbe kerültek a rasszista és kirekesztő nézetek, ugyanakkor két kérdésben is érzékelhetően pozitív vagy legalábbis a biztonság kérdését előtérbe állító fordulatot figyelhetünk meg. Egyrészt a politikai retorika mintha elfeledte volna az intézményesítetten kirekesztő és bűnbakképző foglalkoztatáspolitikai „együttműködési” ideológiákat. Ma munkaerőpiaci politikai irányként mindenki „munkahely­teremtésről”, a munkaerőpiaci keresleteket ösztönző politikai intézkedések iránti követelményről beszél, elfeledve és zárójelbe téve a munkanélküliek „betörésére” és „regulázására” irányuló korábbi konzervatív megnyilatkozásokat. A munkahelyteremtés az Unióban a legkevésbé sem jelent állami közfoglalkoztatást, még csak nem is a közszolgálati és közigazgatási szektor foglalkoztatásbővítését, hanem olyan szabályozási és fiskális környezet megteremtését, amelyben több munkahely jöhet létre az üzleti szektorban azok számára is, akik nagy valószínűséggel e nélkül nem találnának munkát.

A válság legnagyobb vesztesei nem annyira azok a már korábban is szegények voltak, akiknek nem sok vesztenivalójuk volt, mint inkább azok a „hitelképes középrétegek”, akik túlzottan eladósodtak, vagy megrendült az adósságtörlesztő képességük jól fizető munkahelyük elvesztését követően.

Futball-nemzet

A republikánus, modern nemzeti gondolat Magyarországon soha sem vert erős gyökereket; ehhez a magyar társadalom mindig is túlságosan megosztott volt. A magyar nemzeti gondolat sokkal inkább a „kulturális nemzet” fogalmához kötődött mindig is, de elég sajátos értelemben. Norbert Elias9 a franciás „civilizáció” és a németes „kultúra” nemzetösszetartó fogalma között legfeljebb minimális különbségeket vélt felfedezni. Mindkét eszmény a nemzet tagjaitól és az állam polgáraitól valamiféle egymást elfogadó, egymás létének jogát és biztonságát egyformán elismerő, „úriemberi” magatartási normákra utal.

A magyar „kulturális nemzeti” hagyomány azonban kevéssé utal a polgárok közötti viszony etikai és magatartási normáira, sokkal inkább arra a „kulturális kincsre”, e kincsestár részeként is elsősorban a nyelvre és a nyelvet művelő irodalomra, amelynek tiszteletét követeli meg a kulturális nemzethez való tartozás, és a nemzeti közösség részeként fogadja el azokat, akik e szimbolikus kincsben osztoznak.  

A Harmadik Köztársaságnak igen siváran sikerült megformálnia saját nemzetképét. A nyugatias orientációjú baloldalnak soha és semmilyen mondandója nem volt a nemzetről. Vagy­is arról, hogy nyugatias értelemben milyen – a polgárokért vállalt – állami felelősségek, garanciák, szerződéses magatartási vagy intézményes normák követése tarthatná egyben az állam polgárait vagy az államot és állampolgárait. A jobboldal, amely a maga identitásában mindig is fontosnak tartotta a nemzeti karakter hangsúlyozását, szintén soha semmit nem mondott a nemzet összetartásának mikéntjéről, és a nemzeti gondolatot inkább a nemzet megosztására, a politikai harc élezésére igyekezett felhasználni. Elbeszélésükben a „nemzet” nem a köztársaságban szerződött polgárok közössége, hanem régi hagyományokat, a „vér szavát” követve, a közös ellenség összeesküvése elleni kohézió eszköze és szimbóluma lett, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy külső ellenség  nincs  a láthatáron. Tehát vagy külső ellenséget kell találni – ha a „New York–Tel-Aviv-tengely” röhejessé válik, akkor megfelel erre a célra az EU vagy az IMF is –, vagy pedig belül kell meglelni az ellenséget. A jobboldal nemzetkoncepciójának lételeme, hogy van a nemzetnek egy „nemzetietlen” része, amellyel szemben kell összetartani a „nemzeti tábort”.
A Fidesz mai nemzetfogalmát „futball-nemzet”-ként írhatjuk le. A nemzet ebben a felvetésben olyan közösség, mint amilyen a futballcsapat és a drukkerei között fennálló közösség.

Ennek bizonyítéka a határon túli magyarsághoz való „futball-nemzeti viszony”. A magyar kormány semmiféle érdemleges felelősséget nem tud és nem is akar vállalni a határon túl élő magyarokkal kapcsolatban. Voltak, akik teljesen tévesen belehallottak ilyen törekvést is, és vannak olyan szomszédos országok, amelyek jó okkal a nemzeti szuverenitásuk sérelmét vélték abban felfedezni, ha a magyar állam a fennhatóságát a határon túlra is ki akarja terjeszteni. Nekik csak a maguk szempontjából van igazuk, mert „Orbán nemzete” soha nem törekedett ilyenre. Idehaza is voltak olyanok, akik úgy vélték, hogy a szociális vagy kulturális jogosultságoknak a határon túl élő magyar lakosok számára történő kiterjesztése költségeket ró a magyar államra, költségvetésre. Ők is tévedtek: „Orbán nemzete” ebben az értelemben soha nem gondolta komolyan a magyar nemzetiségű külföldi állampolgárok iránti felelősségét. Orbán futball-nemzetében a határon túli magyarság vagy a számukra biztosított szavazati jog kizárólag a drukkerek hadának gyarapítását szolgálja.

Orbán futball-nemzete tehát nem több és nem más, mint a drukkerek kulturális bazára, amely vereség idején is kitart az imádott sztárok mellett, viszont hírből sem ismeri az egymásért vállalt felelősséget.

Őrzők, védők, polgárőrök, gárdák

Magyarországon általánosságban a közbiztonság mutatói nemzetközi összehasonlításban jóknak mondhatók. Hosszabb távon az élet- és vagyonbiztonság mutatói romlanak, de nemzetközi összehasonlításban még a romlás üteme mellett sem drámai a helyzet. Az igazán drámai változás az, hogy a személyes biztonság kérdése, amely korábban kizárólag „közügy” volt, mára alapvetően „magánüggyé” vált. Ma csupán a különféle biztonsági cégekben több mint 130 ezer embert foglalkoztatnak,10 nem számítva a nem biztonsági cégek által alkalmazott portásokat, rendészeket, biztonsági őröket. Ez nagyobb foglalkoztatotti létszám, mint ahányan a vegyiparban vagy az energiaszektorban dolgoznak. A cégek telephelyeit vagy a felsőbb jövedelmi csoportok lakóparkjait, házait, és időnként a kormányhivatalokat is magánforrásból fizetett biztonsági őrök vigyázzák, akikről inkább feltételezik azt, hogy megóvják az értékeket, mint a rendőrség, az állam. Ha ehhez azt is hozzá tudnánk számolni, hogy hány ember lakását, nyaralóját őrzik privát biztonsági rendszerek, betörhetetlen fóliák és mozgásérzékelős riasztók, akkor jól látható lenne, a magyar lakosság nagyobb és fizetőképes fele a biztonság kérdésében inkább magában és a piacon megvásárolt lehetőségekben bízik, mint a közbiztonságban és annak intézményeiben.

Ez a trend a politikában is leképeződik; állami, önkormányzati kezdeményezésre magánszervezetek is a közbiztonság részévé váltak. A furcsa jogállású, állami kontrollok és rendőrségi „együttműködési megállapodások” alá rendelt polgárőrségeknek járőrözési és korlátozott karhatalmi jogosítványaik vannak.

Mintha a közbiztonság felelős szakemberei és szakpolitikusai maguk is elbizonytalanodtak volna abban, hogy az állam intézményei képesek lehetnek-e garantálni polgáraik személy- és vagyonbiztonságát. Innen már csak egy lépés az, hogy igazgatási eszközökkel gyakorlatilag legyűrhetetlenül, hidraként újabb és újabb fejeket növesztve a magyar közélet részévé, politikai tényezővé váltak olyan, az erőszakot és az erőszak kultuszát hirdető, militáns magánszervezetek, amelyek már „valódi civilek”, amelyek már nem feltétlenül a rendőrséggel együttműködve, hanem a maguk útján bírják a fenyegetés és erőszak testületi lehetőségét. A különféle gárdák célja bizonyos emberek, így roma származású vagy cigánynak stigmatizált magyar állampolgárok folyamatos fenyegetése és az ellenük elkövetett lelki és testi erőszak. Immár nem csupán a mindig rejtőzködő „bűn” veszélyezteti az emberek szabadságát, személyi és anyagi biztonságát, hanem a nyilvánosság előtt rendszeresen megjelenő, fenyegetődző, nyílt politikai támogatást élvező privát szerveződések is. Nem árt emlékeztetni arra, hogy az elvileg feloszlatott Magyar Gárda legális polgárőrszervezetként – „Szebb jövőt!” árulkodó névvel – folytathatta masírozását.

A korrupció abban az értelemben a magyar állam rendszer­elemévé vált, hogy a pártok finanszírozását, elsősorban a politikai kampányok finanszírozását csak és kizárólag magas rangú politikusok törvényileg tiltott praktikáiból szerzett pénzen lehet biztosítani. A politikai pártok ma már nem politikai, ideológiai vagy értékbeli közösségeknek, hanem személyes érdekek alapján fenntartott érdekközösségeknek tűnnek, olyan „maffiagyülekezeteknek”, amelyek a közbiztonság hiányára és a bűnre való hivatkozást csak alibinek tekintik az egymással való – olykor visszamenőleges hatályú törvényekkel kikényszerített – leszámoláshoz.

Az alkotmányos jogrendbe vetett bizalom és a jogbiztonság hiánya

Manapság igen sokan temetik a magyar alkotmányos berendezkedést, és jó okkal. 2012-től Magyarország nevében nem köztársaság, és nincsen alkotmánya sem. Az „Alaptörvénynek” titulált szöveg nemcsak jogi pallérozottságában, de alapfilozófiájában sem tekinthető egy modern köztársaság alkotmányának. Modern alkotmányos jogállamok ugyanis evidenciának tartják azt, hogy a modern társadalmak és a modern kapitalista gazdaságok konfliktusokkal és versenyekkel áthatott közegek, amelyekben a nemzeti és köztársasági összetartozást épp a pluralitásban, konfliktusokban és versenyhelyzetekben is tiszteletben tartandó szabályokkal, a fair, tisztességes versengői magatartások előírásaival, a konfliktusok mellett is a lét jogát, biztonságokat garantáló normarendszerrel lehet fenntartani. Ebben a keretben lehet értelmezni az olyan jogi és „technikai” normákat, mint a hatalmi ágak megosztása vagy a hatalmi ágak függetlenségének tiszteletben tartása.

Az alkotmányt pótló alaptörvény nemhogy nem ismeri, nemhogy nem tartja tiszteletben a társadalom pluralitását és sokszínűségét, hanem minden modern jogállami normával szemben épp azt tekinti küldetésének, hogy a pluralitást kiirtsa a jogrend keretein belül. Ez tükröződik a szöveg államcélokat és értékeket deklaráló részeiből, de különösen az állami berendezkedést előíró részekben, a „checks and balances” elv mellőzésében.

Az alkotmányos jogállam és a jogbiztonság elrohadása azonban nem az elmúlt másfél-két év, hanem az elmúlt évtizedek fejleménye. Az alkotmányos jogállamnak ugyanis az alkotmány és az alkotmányos normáknak megfelelő közjogi berendezkedés mellett van egy másik fundamentuma is: az alkotmányos renddel szemben lojális, törvénytisztelő állampolgár. A magyar jogállamiságnak ez a fundamentuma sohasem létezett, és amennyiben a rendszerváltás katarzisában mégiscsak volt remény arra, hogy a törvényes rend tisztelete normává váljon, úgy az elmúlt tíz évben ez már bizonyosan legfeljebb ábránd maradt.

A modern világ filozófusai és társadalomtudósai az intézményesülés folyamatát úgy szokták elképzelni, hogy a bevált, szokásszerűen jól működő magatartások normáit valamiféle írásbeli szerződésbe, vállalati szervezeti rendbe, jogszabályba foglalják, és ezek köré a jól bevált rutinokat a jövőre nézve is érvényesítő, írásba, szabályba rögzített normák köré épülnek ki az intézmények. A magyar állam jogszabályként sohasem a bevált, jól működő, az emberek szabadságát fenntartó és garantáló kereteket akarta intézményesíteni, hanem állami-politikai utasítások kikényszerítését tekintette jogszabályozási feladatnak. A jurátusvilág soha nem volt türelmes a magyar valósággal, mindig valamilyen küldetéstudattól vezérelve a dolgok elébe akart menni, mindig a „fejlődést” akarta a szabályozással kikényszeríteni, és folyamatosan érvényesült a túlszabályozást generáló jogalkotói bizalmatlanság a Magyar Köztársaság polgáraival és szervezeteivel szemben.

A szociális biztonság elrohadása

A magyar jóléti rendszer történeti okoknál fogva, alapjaiban mindig is „németes” rendszer volt, annak ellenére, hogy szociális reformereknek időnként sikerült valamiféle angolszász vagy skandináv „stichet” is bevinniük a rendszerbe. A „németes” kifejezés arra utal, hogy a magyar jóléti rendszernek a XIX. század vége óta, néhány évvel követve Bismarckot az általános és kötelező munkásbiztosítás bevezetésével, a társadalombiztosítás volt a domináns ága. Így van ez ma is: a szociális biztonság kiadásainak háromnegyede a társadalombiztosítás költségvetése. A társadalombiztosítás azt feltételezi, hogy az embereknek van valamiféle rendszeres havi jövedelmük, amiből minden hónapban egy speciális adót, járulékot fizetnek be. A járuléknak az a specialitása más adókkal szemben, ha úgy tetszik, az a „biztosítási jellege”, hogy a befizetésből jogosultság keletkezik különféle pénzbeli ellátásokra, például nyugdíjra, munkanélküli segélyre, táppénzre, illetve természetbeni ellátásokra, például egészségügyi ellátásra. Ilyen, havi rendszeres járulékbefizetésre szinte kizárólag csak a bérből élő, a javadalmazásukat havi rendszerességgel megkapó „bérmunkások” képesek, emiatt szokás magát a társadalombiztosítást a bérmunkára épülő társadalmi tagság és integráció kiteljesedésének is tekinteni.

A magyar társadalombiztosítás egyik sajátossága az, hogy csak igen rövid ideig volt „általános és kötelező” jellegű. Az elmúlt századfordulón az „általános és kötelező munkásbiztosítás”, annak minden ágával gyakorlatilag a nagyiparnak a napszámos segédmunkásokon „felüli”, nem napszámban, hanem tartósan foglalkoztatott részét érte el, ami még családtagokkal együtt számítva sem fedte le a társadalom 5%-át. A két világháború közötti időszakban a társadalombiztosítás nem volt egységes, mai szóval azt mondhatnánk, hogy foglalkozási csoportonként külön működtek a részleges társadalombiztosítások, úgy, hogy a magyar társadalom nagyobb felét – a vidék társadalmát, különféle paraszti rétegeket, kiskereskedőket, kisiparosokat – a társadalombiztosításnak még csak a szele sem legyintette meg; nekik nem volt rendszeres havi jövedelmük, és fel sem merült, hogy tudjanak járulékot fizetni. A szocializmus időszakában a téeszesítés csak a hetvenes évek közepére jutott el abba a stádiumba, hogy a mezőgazdasági foglalkoztatottakra is kiterjedjen a társadalombiztosítás. A teljeskörűség nem egészen 20 évig tartott. Ám e 20 év alatt sem válhatott a járulékfizetés és az annak révén szerzett jogosultságok rendszere valamiféle megélt, jól kiforrt, legitim, igazságos eljárásrenddé, egyszerűen azért, mert ebben az időszakban a bérszabályozás és a bérek politikai meghatározottsága láthatatlanná tette azt, hogy milyen elvonások mellett mi volt az „igazi” bér, és mi volt ebből a szabályozás torzítása és az elvonás, amin belül mi volt a tb-járulékfizetés. A tb-járulék benne volt abban az átláthatatlan bérmegállapítási rendszerben, amelyiknek a végén azért maradt a borítékban is. A járulékfizetés átláthatatlanságát tovább rontotta a járulékoknak munkaadói és munkavállalói járulékra való szétbontása. A járulékfizetés megosztásának és szétbontásának legfeljebb némi szimbolikus jelentése van, tényleges tartalma semmi, hiszen egyfelől minden bért terhelő elvonás a munkaadó által fizetendő költség, másfelől minden járulékfizetés a munkavállaló számára keletkeztet jogot, jogosultságot.

A rendszerváltás utáni gazdasági átrendeződés egyszerre „nyeste le” a társadalombiztosítás alsó és felső felét. Az alsó szegmens jelentős részét a tartós munkanélküliség és inaktivitás távolította el a társadalombiztosítástól, annak ellenére, hogy a rendszerváltás első évtizedében még minden kormány erőlködött azon, hogy bizonyos járulékfizetés nélküli időszakokat is – például a munkanélküliséget, az anyasági távollétet, az ápolási díj éveit – biztosítotti időszaknak számítson be. A felső szegmens kivonulása a társadalombiztosításból egyszerűen azáltal történt meg, hogy a jövedelmük egyre jelentősebb részét nem bérként, hanem „számlára”, vállalkozói osztalékként, az igazán ügyesek offshore cég osztalékaként vették ki. Az új magyar munkaerőpiac egyik legjellemzőbb „előnypozíciójává” vált az, hogy függetlenül az elvégzett munka értékétől, legitim teljesítményétől, ki hogyan képes járulékfizetés nélkül realizálni jövedelmét.

A társadalombiztosítás mai kritikus hiányának egyik tényezője az, hogy a mai gazdasági teljesítményhez képest „felülígérte” magát a korábbi rendszer jogszerzése. Az alulteljesítésben az általánosan alacsony foglalkoztatási szint mellett bizonyosan az is szerepet játszik, hogy sokan nem fizetnek járulékot a jövedelmük vagy legalábbis a teljes jövedelmük után.

A kiterjedt méretű társadalombiztosítás „procedurális igazságossága” nemcsak a befizetések kétes igazságosságán borul, hanem azon is, hogy a kifizetési oldalon sem vált egységessé és általánossá a járadékokhoz jutás elve. Mindez már a két világháború között elkezdődött azzal, hogy bizonyos foglalkozási csoportok – elsősorban a köztisztviselők – biztosítási kondíciói lényegesen jobbak voltak másokénál. Azt a hagyományt, hogy bizonyos foglalkozási csoportok privilegizálhatók a tb-ellátásokban, a szocializmus idején működött tb is fenntartotta. Így például a rendszer bástyáinak, a szocialista munka hőseinek ma már elég szokatlan kiegészítő járadékait is beépítette a rendszerbe: ilyen volt például a bányászok szénjáradéka, amit nemcsak szénbányászok kaphattak meg, majd később pénzre is átváltható lett; vagy szolgálatiidő-beszámítási kedvezményt adott a rendőröknek, katonáknak vagy éppen a kohászoknak. A biztosítás egységes mechanizmusainak efféle politikai felülírása, különösebb reflexió nélkül a rendszerváltás után is fennmaradt, sőt, a lista már-már átláthatatlanná bővült, és mindenféle igazságossági elvet, magyarázatot nélkülöző, sőt olykor abszurd „rendszerré” állt össze. Ez az oka, hogy még ma is szerepel a tb-joganyagban a szénjáradék pénzbeli megváltása, vagy a mai „nyugdíjszerű ellátási körben” egyszerre találjuk meg a „vakok személyi járadékát” és a „fogyatékosok személyi járadékát”, aminek az a következménye, hogy nem tudjuk, melyik vak ember melyiket, netán mindkettőt vagy egyiket sem kapja, kaphatja meg.

A nyugdíjrendszer a rendszerváltás után irreálisan felduzzadt, és ezzel fel is adta azt, hogy az időskori és egészségi biztonság intézményi funkcióját betöltse. Egyszerűen annak a politikai kényszernek az okán, hogy a méreteiben elrobbanó munkanélküliség kezelésére hosszú ideig nem állt rendelkezésre más intézmény, mint a társadalombiztosítás. Ebben az értelemben a rendszerváltástól mindmáig a társadalombiztosítási rendszer a foglalkoztatáspolitika függvényévé vált, hol a szociális feszültségektől való félelmektől vezérelve engedékenyen „beengedő”, hol a túlköltekezést le- és megszorító, büntető és az ellátásokból kizárni igyekvő célokat követve.

A társadalombiztosítás a formális, tartalmi igazságosság kritériumait sem teljesítette sohasem, már csak azért sem, mert különböző korok különféle formális politikai igazságai és kényszerei, mint megkövült üledékek, folyamatosan egymásra rakódtak a nyugdíjrendszerben. A nyugdíjreformok és kerekasztalok igazából meg sem kísérelték tisztázni a létező nyugdíjrendszer tényleges elosztási hatásait, annak „igazságosságát”. Ehelyett a szocialista és liberális kormányok alatt működő reformerek valamiféle középosztályi osztályharc terepévé tették a nyugdíjrendszerek átalakítását.

A nyugdíjrendszerek újraelosztási igazságosságát kétszer két tényező befolyásolja. Egyrészt a járulékok és a nyugdíj összegének megállapítási szabályai, másrészt az, hogy ki meddig fizet járulékot, majd utána meddig él, mennyi ideig kap nyugdíjat.

A nyugdíjreformok kizárólag a nyugdíj összegének megállapítására vonatkozó tényezőket igyekeztek számításba venni. Ezen a területen eléggé egyértelmű az a trend, hogy a nyugdíjszabályok fentről lefelé csoportosítanak át jövedelmeket, részben azzal, hogy a magas jövedelmeket különféle limitekkel és degressziós kulcsokkal nem teljesen számítják be a nyugdíjba, másrészt azzal, hogy lentről, a járulékfizetéssel nem lefedett életszakaszokat is szolgálati időnek tekintik.

A másik elosztást torzító tényező az életkor: ki mennyi járulékfizetés után mennyi ideig kapja a fent jelzett módon „torzított” nyugdíjösszeget. Ebben a kérdésben régi közhely az, hogy a magasabb társadalmi státuszúak, jobb módban élők általában tovább élnek. De nem annyival tovább, mint Magyarországon, ahol a várható élettartam ollója egyre csak nyílik. A KSH Demográfiai Intézetének munkatársai, Hablicsek László és Kovács Katalin 2005-ös adatai szerint11 a 30 éves korban várható élettartamban, tehát a csecsemőhalandósági egyenlőtlenségeket figyelmen kívül hagyva a legfeljebb 8 általános végzettségűek és a diplomások között 15 év a különbség, ami azóta tovább nőtt. Más szóval, az alacsony iskolai végzettségűek megteszik a nyugdíjrendszernek azt a szívességet, hogy 60-65 év közötti korban elhaláloznak, míg a diplomások 75-80 éves korukig élnek. Azaz, míg az alacsony iskolai végzettségűek jelentős részben egyáltalán nem vesznek fel nyugdíjat, vagy legfeljebb néhány évig élnek nyugdíjból, addig a diplomások 15-20 éven át, akár tízszer annyi ideig folyamatosan kapnak nyugdíjat.

A nyugdíjreformok erről az egyenlőtlenségi tényezőről egyáltalán nem ejtettek szót, sőt a tb még a várható élettartam nyugdíj-újraelosztásra gyakorolt hatásainak kutatási lehetőségeit is ellehetetlenítette, úgymond „kegyeleti okokra” hivatkozva.

Hogy a társadalombiztosítás formális igazságosságával alapvető problémák vannak, az a KSH legfrissebb, 2010-re vonatkozó adataiból is felsejlik.12 2009-ről 2010-re a háztartások egy főre jutó jövedelme évi 910 ezer forintról 940 ezerre nőtt, ezen belül a legszegényebb egytized egy főre jutó háztartási jövedelme bruttó 12 ezer, nettó 9 ezer forinttal csökkent – ez minden igazságossági elvnek ellentmond! –, míg a leggazdagabb egytized egy főre jutó bruttó jövedelme 98 ezerrel, nettó jövedelme az adóváltozások hatására 314 ezer (!) forinttal nőtt.

Ha azt nézzük, hogy a lakosság egészében, ezen belül a leg­alsó és a legfelső decilis jövedelmében mekkora összeget jelentenek általában a szociális jövedelmek, és ezen belül a nyugdíj, akkor azt látjuk, hogy a teljes lakosság egy főre jutó háztartási jövedelmeinek 32%-a a szociális jövedelem, amin belül 25%, a teljes jövedelem egynegyede a nyugdíj. A legalsó jövedelmi decilis egy főre jutó teljes nettó jövedelme 302 ezer forint – 10 ezer forinttal kevesebb, mint amennyivel a legfelső decilis egy főre jutó jövedelme egy év alatt nőtt! –, amiből 208 ezer a szociális jövedelmek átlaga, ezen belül 33 ezer a nyugdíj és nyugdíjszerű ellátások átlagos összege a legszegényebb háztartások egy főre jutó jövedelmében. Ezzel szemben a legfelső jövedelmi decilisben a háztartások egy főre jutó nettó jövedelmi átlaga a KSH kimutatása szerint évi 2 millió 176 ezer forint, amin belül 511 ezer forint az egy főre jutó szociális jövedelmek átlagos összege, 475 ezer a nyugdíjak egy főre jutó átlagos értéke. Az alsó és felső decilis adatait összevetve az látszik, hogy a legmagasabb jövedelmű háztartási decilisben egy főre vetítve átlagosan évi 303 ezer forinttal magasabb összegben kapnak szociális juttatásokat, mint a legalsó decilisben, vagyis mintegy 2,5-szer több jut fent a szociális jövedelmekből egy főre, mint lent, és 441 ezer forinttal több jut a nyugdíjból egy főre fent, mint lent, azaz a nyugdíjból származó egy főre jutó jövedelem több mint 17-szeres a legfelső decilisben, mint a legalsóban!

Bármennyire is megdöbbentőnek tűnnek a 2009 és 2010 között beállt változások a jövedelmi egyenlőtlenségek növekedésében és a jövedelmi-szociális biztonság elsorvadásában, és bármennyire meg fogunk döbbenni a 2011-es és 2012-es adatokon, a mára kialakult helyzet logikus következménye az elmúlt 15 év változásainak. A szociális biztonság politikai döntéseken keresztüli feladása már a nyugdíjreformokkal elkezdődött, és azóta is folyamatosan tart.

A társadalombiztosítás és a nyugdíjrendszer legfontosabb célját a világban általában az időskori jövedelembiztonságban szokás megnevezni, hozzátéve, hogy a nyugdíjrendszernek, tehát az időskori jövedelmi biztonságot szolgáló rendszernek fenntarthatónak is kell lennie. Magyarországon a ’90-es évek közepe óta zajlanak a különféle nyugdíjreformok, de még egyetlen dokumentumban sem szerepelt prioritásként az, hogy a nyugdíjrendszert úgy kellene alakítgatni, hogy az időskori jövedelembiztonságot szolgálja. A nyugdíjrendszerek átalakításának kizárólagos célja a rendszer fenntarthatóságának biztosítása volt gyakorlatilag minden erről szóló hivatalos, politikai jellegű szövegben.

Mivel a bevételek növelésére nem látszódott reális esély, így csak a kiadások lefaragásával tűnt lehetségesnek a rendszer finanszírozási fenntarthatóságát megteremteni. Bármely jóléti rendszer költségvetésének összege az ellátottak számának és az egy főre jutó átlagos ellátási összegnek a szorzata. Ha valaki a költségvetési összeget csökkenteni akarja, akkor vagy valamelyik, vagy mindkét szorzótényezőt csökkenteni kell. A nyugdíjreformok utólag kiolvasható „matematikai iránya” egyértelmű volt: az egy főre jutó ellátási összeget inkább növelni akarták, úgy, hogy közben az ellátottak létszámát ennél még erőteljesebben csökkentsék. A csökkentés technikája is eléggé világos: a szolgálati időre és befizetésekre vonatkozó szigorítások révén lehetőleg kevesebben szerezhessenek nyugdíjra jogot; a szigorítás technikailag megtehető a tőkefedezeti rendszer bevezetésével is, és a felosztó-kirovó rendszerben a jogosultságok megszorításával is. A nyugdíjreformok a süllyedő léghajó kosarából mindent és mindenkit megpróbáltak kiszórni-kidobni ahhoz, hogy a megmaradó súlyt még el tudja vinni a léggömb. Ez más szóval azt a stratégiát jelentette, hogy a lakosság jelentős része számára fel kell mondani a szociális biztonság garanciáit. Megtörtént, felmondták, és ennek következményei tovább gyengítették az állampolgárok jóléti-szociális biztonságát.

A nyugdíjjogosultságok szigorítását a politikai retorika azzal próbálta meg elleplezni, hogy majd a szociális segélyek biztonsági hálója fel fogja fogni a legnagyobb, a meghatározó biztonsági rendszerből kihullottakat, kiszórtakat. Ennek gyakorlatilag semmi realitása nem volt sohasem. Ha megpróbáljuk megbecsülni azt, hogy a társadalombiztosításból túlsúlyként kiszórtakat felfogandó, biztonsági hálóként szóba jövő segélyezési rendszernek mekkorák voltak a költségvetési keretei, akkor a szóba jövő segélyek összegét felbecsülve azt mondhatjuk, hogy a rendelkezésre álló segélykeretek évente kb. 2-5%-át tették ki a tb költségvetésének, és ez az arány azóta sem változott. Ez a már korábban, más segélyekre is lekötött 2-5% a kiesők semekkora hányadát nem tudhatta felszívni, semekkora hányadnak nem ígérhetett alternatív szociális biztonságot. Ezt belátva már senki nem beszélt többet a segélyezés révén megteremtendő szociális biztonságról, valamiféle garanciákat nyújtó szociális védőhálóról, hanem az idegen nyelvre lefordíthatatlan, nagyon felső-balkáni zamatú „rászorultsági elv” erősítése vált kánonná. A rászorultság fogalma immár retorikájában is a szociális biztonság garanciális, normatív tartalmának feladását fejezte ki. A „rászorultság” nem az objektív helyzet következménye, hanem a hatalmi önkény által gyakorolt kegy kifejeződése: az arra illetékes állami ember, afféle jótékony gesztusként „rászorultnak” minősíthet embereket azért, hogy kegyként segélyhez, támogatáshoz jussanak. Maga a rászorultság varázsigéjének mormolása elég tisztán hozta a kegyet gyakorlók morális fensőbbségtudatának és, ezzel párhuzamosan, a rászorulttá nyilvánításért folyamodók erkölcsi megvetésének és lenézésének általános gyakorlatát. Nem a Fidesz, hanem szocialista és liberális politikusok kezdték el olyan leíró tartalommal nem bíró, ámde morálisan megbélyegző, eredetileg a konzervativizmushoz kapcsolódó szociális kategóriák politikai alkalmazását, mint a „potyautasság”, az „önhiba”, a „járadéklesés”. Ezeknek a kategóriáknak nincs semmiféle racionális jelentéstartalmuk, csak azt fejezik ki, hogy a Magyar Köztársaság népes csoportjai nem méltók arra, hogy az állam, a köztársaság felelősséget vállaljon biztonságukért.

Hasonlóan az előzőekhez, kizárólag a szociális biztonság iránti állami felelősségvállalás feladását szolgálta az amerikai­as eredetű, de már az „egyenlő lehetőség” fogalmát értelmetlenné lefordító „esélyegyenlőségi” eszmék térnyerése. Bár kétségtelen tény, hogy Magyarországon is felálltak az „örökölt” szociális hátrányokat és károkat, így a diszkriminációs károkat kompenzálni igyekvő jogszolgálat speciális intézményei, például az Egyenlő Bánásmód Hatóság, de valójában soha senki nem gondolta azt, hogy bárminemű társadalmi ráfordításokat kellene szánni a társadalom által okozott károk kompenzálására. Az „esélyegyenlőség” üres lózungok tára, és érzelgősködő politikusok exhibicionizmusának „látvány-terepévé” vált, hathatós eszközök, intézmények és programok nélkül.

A magyar társadalom számára sokkal inkább mintává vált a szociális felelősségvállalás álságosan morális alapú tagadása, mint annak vállalása. Némiképp ennek tudható be a rasszista radikalizmusok előretörése is. Ha már a hivatalban levő politikusok nem mondták meg egyenesen, hogy kiktől akarnak megszabadulni, és kiknek akarják átcsoportosítani a felmondások révén felszabaduló anyagi forrásokat, hát volt helyettük, akiknek konkrét javaslataik is voltak a felmondásra is, meg az átcsoportosításra is. Igen, a radikális rasszizmusok fellegvárai azok az elmaradott térségek, és ott is azok az önálló egzisztenciájukat feladó, reménytelenül a szociális ellátásokba ragadtak, akik számára csak az tűnt és tűnik az előrejutás lehetőségének, ha azoktól a „büdös cigányoktól” elveszik a támogatást, és nekik, a „derék magyar embereknek” meg odaadják azt.

Bár a „cigányozós” retorikát csak burkoltan vették át Gyurcsány kormányának tagjai, ám elég egyértelmű rendszert állítottak fel arra a célra, hogy a szociális garanciákat a másodosztályú magyar állampolgárok esetében fel lehessen mondani. Az Út a munkához programmal szemben leginkább szakpolitikai jellegű kritikák hangzottak el, mondván, a program drága, értelmetlen, haszontalan és értéket nem teremtő foglalkoztatást kreál csupán. Ma visszatekintve azonban ennél sokkal súlyosabbnak tűnik az, hogy ez a program tette először explicitté, hogy adott esetben megszűnhet az állami felelősségvállalás, a jóléti biztonság és szociális garancia. Az értelmetlen közmunkán való részvétel gyakorlatilag az értelmetlen önkény elfogadására való késztetés, kényszerítés volt: gazsulálj, viselkedj rendesen, és akkor majd esetleg számíthatsz valamire. Amúgy meg semmire. Ezt a filozófiát Bajnai tette még következetesebben „kurzussá”, nemcsak a monoki szociális kártya heves üdvözlésével, hanem azzal, hogy bevallott szándéka és a Világbank hasonló programjaira való szakszerűtlen hivatkozásai szerint minden segélyezést feltételhez kötött segélyezéssé kívánt tenni.13

Az elmúlt évek szocialista kormányfői szövegeikben republikánus, a köztársaság eszményének elkötelezett politikusnak akarták magukat feltüntetni. Nem túl sokan hitték el nekik, talán épp azért, mert tetteikben Orbán előtt ők mentek a legmesszebb a köztársasági eszmények tagadásában. Ők tekintették evidensnek azt, hogy nincsen minden polgárra szükségük, hogy nem tartoznak felelősséggel minden magyar állampolgárért, hogy számukra a nemzet önkényesen szelektált emberek halmaza. Mindezt ma már elhomályosítja Orbán futball-nemzeti gátlástalan felelőtlensége, amely mértékében és kiterjedésében minden korábbin túlnőtt. Orbán már nem a társadalom egy szűk és kényelmetlenné váló rétege iránt nem vállal felelősséget, hanem jószerével saját vazallusain kívül senki biztonságát nem tekinti feladatának és felelősségének.

A felelőtlenség eszkalálódása részben a biztonsági rendszerek teljes szétbombázásában és megsemmisítésében ölt testet. A magánnyugdíjpénztárak pénzeinek elkonfiskálása egyfelől gátlástalan és szemérmetlen, hatalmi eszközökkel végrehajtott rablás, de másfelől, a jövőben megöregedő generációk jövedelmi biztonságát szolgáló pénzügyi alap felszámolása is. A rablás nagy igyekezetében a munkaadói járulékok jogokat nem generáló adókká módosultak, és ez a váltás már elvileg is szétroncsolta a társadalombiztosítás alapstruktúráit: a járulék befizetéséből innentől már nem származik biztonság és jog, az adót a költségvetés nagy kalapjából minden későbbi biztonsági garanciavállalás nélkül költik majd el.

A biztonsági rendszerek megfaragása és felszámolása a politikai retorikában nem a nehéz helyzetben kényszerű megszorítás, hanem pozitívnak beállított ideológia: „racionalizálás”, a rendszerek ésszerű pályára állítása: eszerint az az ésszerű, ha megszűnik még a korábbi, alacsony szintű szociális biztonság is, ha felszámolódik az állam szociális garancia­vállalása.

És még erre is rá lehet licitálni azzal, ha mindazok, akik eddig élvezhették a biztonság bármily alacsony szintjét, azok a kormány ellenségeivé, morálisan kiiktathatókká válhatnak a politikában. Orbán és a Fidesz a nemzet ellenségének állítja be azokat a nyugdíjkorhatár alatti nyugdíjasokat, akik bármennyire is elhibázott politikai döntések eredményeképpen, de jogot szereztek a nyugdíjaikra; kollektíve „csalók” lesznek azok a megváltozott munkaképességűek, akik egészségi állapotuk miatt nem tudnak dolgozni, viszont valamilyen állami ellátást kapnak. Megvetett pária népek lesznek azok a tartós munkanélküliek, akik nem a munkalehetőségek hiánya, hanem morális leépültségük miatt nem dolgoznak, és, akiket afféle kényszermunkaként is muszáj a közmunkába betörni, akár teljesen értelmetlen és haszontalan munkavégzésre is kényszerítve őket. Ettől kezdve nincsen megállás: morálisan megvetendő ellenség lesz az alacsony keresetű dolgozó is, aki nem igyekszik eléggé több pénzt keresni, és akit azzal kell és lehet a helyes igyekezetre ösztökélni, hogy növelni kell a bérét terhelő elvonásokat. De megvetendő ellenség lesz a léha és lusta közalkalmazott, a pedagógus és az egészségügyi dolgozó, hiszen rosszul és alacsony hatékonysággal végzi munkáját, amin szintén csak kényszerítéssel, óraszámemeléssel, kötelező ügyeleti szolgálattal lehet változtatni. Megvetendő lesz az evás vállalkozó, a bejáró-ingázó dolgozó, és így a falusi nép, és még ki tudja, ki mindenki más, akikre büntetésként kell kiróni az adó emelését, az üzemanyagok adójának emelését és az utazási költségek drágítását.

A folyamat betetőzésének tekinthetjük azt, hogy mára már üldözendő bűn lett az, hogy szerencsétlen emberek úgy élnek, ahogyan tudnak. Nemhogy az állam felelőssége negligálódott teljes mértékben aziránt, hogy emberek lehetőleg ne éljenek az utcán, hanem bűnné lett az, ha valaki csak a köztereken tud tartózkodni, mert nincsen lakása. Pellengérre állítható az, aki szegény, és nem az állami elvárások szerint él lehetőségeivel, vagy az enyhébb szabálysértések is hosszabb ideig tartó elzárással, szabadságvesztéssel is szankcionálhatók. Mindez nem kizárólag a jogalkotásban, hanem a végrehajtás kompetenciáiban is érvényre jut: a cigánysággal kapcsolatos kormányzati feladatok gazdája például mára a Belügyminisztérium lett.

A nemzet és a köztársaság újraélesztésének lehetőségéről

Bármilyen pusztítást is végez Orbán és a Fidesz ámokfutó kormányzása, vele szemben nem látható semmiféle értelmezhető politikai alternatíva. Bármennyire nincs semmiféle víziója a kormánynak a magyar társadalom számára szükséges politikáról – ilyen elképzelése másnak sincs. „Politika nélküli” állapotba jutott az ország, amelyben politikaként csak a Fidesz világán kívüli minden más legyűrésének és megsemmisítésének igyekezete tör felszínre, és ezzel szemben elszigetelt és kétségbeesett, a puszta létezésért és fennmaradásért folytatott görcsös küzdelem a másik oldalon. A kétségbeesés az oka annak, hogy az erőtlen politikai próbálkozások nem tudnak vagy nem mernek azzal szembenézni, hogy Orbán és a Fidesz ámokfutása az elmúlt 20 év kreatúrája, és nem elég az elmúlt másfél-két évet korrigálni, hanem az elmúlt húsz év félresiklásai után kellene új és fejlődőképes pályákra állítani az országot. Ez nem technikai-technokrata, szakpolitikai feladat: a legfontosabb a nemzet és a köztársaság „kitalálása” és felépítése-újjáépítése.

A köztársasági gondolat próbaköve: mindenkire szükség van! A nemzet és a köztársaság fogalmát alapvetően valamiféle „kockázatközösség” kereteiben értelmeztük. Semmiféle köztársasági eszmény nevében nem lehet folytatni azt a gyakorlatot, amelyben a bármi okból nemkívánatos személyek negligálásával, kényszerítésével, jogaik és méltóságaik csorbításával igyekeznek a többiek gondjait megoldani.

Szabadság és kockázat – állam és piac

Csak zsákutcába vezethet az, ha bármilyen „új köztársaság” az emberekről gondoskodó paternalizmus újjáélesztésének illúzióját akarná ígérni; a paternalista politika felélte minden tartalékát. A rendszerváltás utáni politikai választások nagy tanulsága volt az, hogy a választások előtti években minden kormány intenzív osztogatásba kezdett, amit az emberek szépen elfogadtak, már meg sem köszöntek, de mindezek után másra szavaztak. Boldog emberek csak szabad embe­rek lehetnek, akik maguk dönthetnek céljaikról, maguk választhatják meg azt, hogy mi a fontos és mi nem számukra, maguk választhatják meg azt, hogy hogyan akarják megvalósítani céljaikat – és ettől az elért sikereiket is a magukénak élhetik meg.

Másfelől viszont a szabadság kockázatos. Eleve kockázat az, hogy tényleg jut-e mindenkinek a szabadságból, hogy tényleg mindenkinek vannak-e érdemi lehetőségei a boldogulásra, amely lehetőségek között ő maga választhat. Magyarországon alapvető szerkezeti változások mentek végbe, jelentős volt az oktatási expanzió, ám ennek ellenére az intergenerációs képzettségi mobilitás, a földrajzi mobilitás, a munkahelyváltások lefagytak. Mindez arra utal, hogy a szabad választási lehetőségek igen széles tömegek számára nem adottak, és sokan kényszerként élik meg azt, amibe belekeveredtek, és amibe beleragadtak.

Nem minden szabad döntés vezet sikerre; a szabad döntésekbe bele is lehet bukni. A szabad döntések és választások felelőssége mindenekelőtt a szabad embereké, a hibás döntések következményeit is nekik kell elsősorban viselni. Ám komoly kérdés, hogy vajon minden kockázatot az egyéneknek maguknak kell-e viselniük. Egyéni kockázatviselés esetén ugyanis a szabad döntések nagyban hasonlatossá válnak a mindent egy lapra feltevő, hazardírozó döntésekhez. Az „öngondoskodás” más körülményeket nem ismerő prófétái ennyiben állandó aránytévesztésben élnek: a köztársasági felelősségvállalások és biztonsági funkciók szükségességét tagadva, a hazardot tekintik erénynek a megfontolt szabadsággal szemben.

A kockázatok megosztása és a megosztott kockázatviselés által nyújtott biztonság épp azt a lehetőséget teremti meg, hogy ne kelljen a „mindent vagy semmit” kétes erkölcsiségű döntési alternatívái között választani, hogy lehessen úgy szabadnak lenni, hogy a szabadsággal ne kelljen mindent kockára tenni. A kockázatok megosztása, az államnak a polgárai biztonságáért vállalt garanciái, a szabad, önmaguk és családjaik boldogulásáért tenni akaró, önmagukban bízó emberek bölcs, megfontolt szabadságának fontos előfeltételei.

Mindez némiképp más megvilágításba helyezi azokat a koncepciókat, amelyek az államot, a nemzetet és a köztársaságot a piacokkal szemben akarják meghatározni, és úgy vélik, hogy az előbbi feladata a kockázatokat megtestesítő piacok kudarcai esetén a gondok piacokon kívüli eszközökkel történő megoldása. A polgárok biztonságának, főképp anyagi, megélhetési biztonságának is a legfőbb terepe egy kapitalista gazdaságban a piac, amelyen értékek keletkeznek és gazdát cserélnek. Nem a piac visszafogása, elfojtása vagy éppen a piacok helyére lépés a köztársaság állami beavatkozásainak az elsődleges célja, hanem a fair és tisztességes verseny feltételeinek a biztosítása, minél többek számára. Ehhez szükség van állami beavatkozásra, a piacok szabályozására, a piaci hatások korrekciójára, de nincsen szükség a piacok gúzsba kötésére: a jólét forrása csak a piacokon megtermelendő értékek bővülő köre lehet.

A kockázatközösség határai – nemzet és köztársaság a globalizáció korában

A globalizáció, a határok virtuálissá válása és szabad átjárhatósága egyfelől a szabadságok kiterjedését, a választási lehetőségek bővülését jelenti. A nemzetközi egyenlőtlenségek alapvetően nem a globális folyamatok aktív szereplőjeként színre lépő nemzeteket sújtják, hanem leginkább a globalizációból, a nemzetközi cserehálózatokból kimaradókat. Olyannyira, hogy ma éppen a globális kooperációkban legaktívabb szegény államok, Kína, India, Latin-Amerika országai a legdinamikusabban fejlődő, leginkább feltörekvő gazdaságok. Ennyiben, a globalizáció nem a lemaradás, hanem éppenséggel a gyors fejlődés esélyét jelenti, ha ehhez a nemzetek, a köztársaságok, polgáraik és intézményeik a saját kereteik között jól tudnak alkalmazkodni.

A sikeres alkalmazkodás egyik döntő tényezője annak érzékelése, hogy a határok átjárhatósága mindenekelőtt a legkülönfélébb partnerek megtalálásában, új ismeretek, értékek befogadásában a választási lehetőségeket és szabadságokat növeli azok számára, akik ebben a globális környezetben is önbizalommal, büszke öntudattal, kellő kreativitással és ha kell, akkor kellő vagánysággal és csibészséggel is képesek feltalálni magukat. Ismét nem árt az elmúlt évtizedek tapasztalataira visszautalni: miközben Magyarország évezredes vágya és álma teljesült be azzal, hogy a fejlett Nyugat részévé, az Unió tagjává vált, aközben e fejleményeknek nemhogy a pátosza nem érintette meg az embereket, hanem inkább az euroszkepticizmus erősödött fel. Nem letagadható ebben annak a politikai hagyománynak a szerepe, amely soha nem vette komolyan a nemzetközi szerepvállalásokat: „Mondhat bármit a KGST, a Varsói Szerződés vagy akár a NATO és az Unió, mi úgyis elég rafináltak leszünk ahhoz, hogy kijátsszuk és palira vegyük őket, hogy mi úgyis majd a saját fejünk után mehessünk.” Az elmúlt évtizedek politikai elitjei szinte folyamatosan úgy tettek, mintha nekünk nem a fejlett Európa országainak a saját maguk számára megalkotott – és ennyiben, a saját fejlettségüket is megalapozó – normáit kellene átvennünk, jóllehet nehézségek árán, hanem az ellenünk irányuló erőszakot kellene kivédenünk. Emlékszünk, hogy az EU-csatlakozás környékén az érintettek mekkora felháborodással fogadták, hogy a fuvarozóknak télen téli gumival kell közlekedniük, vagy hogy a nyilvános fürdőkben vízforgató fertőtlenítő rendszereknek is működniük kell. Ez a mentalitás teljesedik ki abban a „szabadságharcos” politikai hozzáállásban, amely harcos retorikával próbálja megköpködni a nemzetközi szervezeteket és az általuk képviselt normákat, közben gőgösen továbbra is a normák figyelmen kívül hagyásával szándékozik pénzt koldulni a nemzetközi szervezetektől, közösségektől. A világ leggazdagabb 15%-ához tartozó Magyarországnak nem csak annyi köze kell, hogy legyen a nemzetközi szervezetekhez és integrációkhoz, hogy ott feltételek nélküli pénzért kuncsoroghasson.

A legsúlyosabb probléma az, hogy a magyar nemzetnek és köztársaságnak valójában elemi érdeke, hogy aktív részese legyen a globális, nemzetközi integrációknak. Magyarország nemzetbiztonsága összemérhetetlenül magasabb szintre került a NATO tagjaként, mint ha azt egyedül, a határokon belül kellene megteremtenie. Lehet, hogy 30 Grippen beszerzése komoly erőfeszítés az országnak, de ha mindezt nem a NATO kötelékeiben tesszük, akkor a 30 korszerű vadászgéppel kistafírozott magyar hadsereg megsemmisítése egy komoly haderő számára legfeljebb percekben mérhető hadászati feladat lenne. Az élet számos területén a polgárok biztonságainak megteremtése ma már szinte kizárólag nemzetközi együttműködések révén lehetséges, a terrorizmus és természeti katasztrófák elleni védelmektől az élelmiszerbiztonságon át a legelemibb fogyasztóvédelemig, az áruk és szolgáltatások különféle biztonságot szolgáló sztenderdjeinek betartatásáig vagy az energiaellátás biztonságáig. Egy külpiacoktól erőteljesen függő, önellátásra elvileg is képtelen gazdaság számára a nemzetközi válságok enyhítésében vagy a határon átnyúló multinacionális cégek erőfölényének visszaszorításában is megkerülhetetlen tényezők a nemzetközi szervezetek. Ami miatt a hasonló helyzetű országok, így Magyarország számára is elsődleges nemzeti „gazdasági és pénzügyi” érdek a velük való emancipált, teljes jogú és teljes kötelezettségekkel együtt járó együttműködés. Ha e biztonságokat csak nemzetközi együttműködés kereteiben lehet hatékonyan megteremteni, akkor ezzel szükségszerűen együtt jár az, hogy az együttműködés érdekében le kell mondani a nemzeti önrendelkezés és szuverenitás bizonyos részéről. A kormány EU-ellenes kuruckodása elemi nemzeti érdekeket sért. Ha Orbán és Matolcsy nem fogadja el a vállalati adóalapok uniós harmonizálására vonatkozó szabályozást, akkor nemcsak röhejessé teszik magukat az adóalap- és az adóharmonizáció első éves egyetemistáktól sem elfogadható összekeverésével, hanem ezáltal Magyarországon továbbra is megengedik a multik kreatív könyvelési gyakorlatait, és ezzel az erőfölényükkel való trükközést. Ha Orbán nem fogadja el azt, hogy az Unió pénzügyi garanciaalapokat képezhessen a válságok hatásainak enyhítésére, és ezzel párhuzamosan szigorúbb normákat vezessen be a tagországok prudens költségvetési politikáira vonatkozólag, akkor ezzel kivonja Magyarországot abból a pénzügyi biztonsági rendszerből, amely minden más alternatívánál hathatósabb garanciákat eredményezhetne az összeomlással fenyegető gazdasági válsággal szemben. Nem szoktunk belegondolni abba sem, hogy a magyar EU-képviselők teljes mandátummal szavaznak akár olyan kérdésekről is, mint a Balti-tengeren lehalászható lazac-kvóták elosztása, mert nem tulajdonítunk túl nagy jelentőséget a lazacnak. Ám nem árt belegondolni, hogy a részvétel az EU döntési folyamatában a magyar nemzet számára sokkal komolyabb befolyást jelent, mondjuk a harmadik világgal kapcsolatos külpolitika, az energiaellátás vagy a környezeti politika alakításában, mint amekkora befolyásra Magyarország önállóan bármikor is szert tehetne. Manapság senkinek nincsen kész válasza arra, hogy miképpen lehet a globalizáció környezetében átértelmezni a nemzet, a köztársaság, a nemzeti szuverenitás fogalmát. Annyit azonban szinte bizonyosan lehet tudni, hogy ezeknek a fogalmaknak nem az elzárkózásban, hanem a szabadságjogoknak és biztonsági garanciáknak a határokon túlnyúló mozgásokban és kooperációkban kell új értelmeket találni.

A rendszerváltás utáni nagy decentralizációs eufória látszólag csak az önkormányzatok hatalmának és önrendelkezésének megerősítéséről szólt, de legalább ekkora jelentősége volt a válságért viselt felelősség „szétterítésének”. Az önkormányzati autonómia fokozatos szűkítésének húszéves története mára öngyilkos folyamatba torkollt. A Fidesz hatalmi mámorában a helyi autonómiák felszámolásában csak a hatalom koncentrációjának lehetőségét látta, és nem vette észre, hogy mindezzel minden hiányért, minden lokálisan megoldható problémáért magára vette a felelősséget, és „saját nyakába borított minden bilit”.

Kétségtelen tény az, hogy ha vannak helyi autonómiák, akkor helyben nem mindig és mindenben úgy döntenek minden kérdésről, mint ahogyan arról központi szinteken döntenének. Sőt, olykor még az is előfordulhat, hogy a központi szinteken nem tetszik az, ahogyan bizonyos kérdésekben helyi szinteken döntenek. Sőt, még az is igaz, hogy az elmúlt húsz, de különösen az elmúlt tíz évben számos vonatkozásban „önkormányzatiságként” új, civilizálatlan, nemzetközi jogi normákat sértő barbárságok, „polgármesterként” pedig új feudális földesurak jelenhettek meg a közélet színpadán. Az azonban tény, hogy az elmúlt 20 év folyamatosan a lokális autonómiák gyengítésének politikai forgatókönyvét követte, egészen a mai, abszurd betetőzésig. A Negyedik Köztársaságnak, akár a központi állam önmérsékletének árán is újra kell gondolnia a nemzeti szuverenitás kérdését nemcsak globális, hanem lokális kontextusokban is.

Az állam által garantálandó biztonság köre, lehetősége és technikája

A Harmadik Köztársaság az államcélként megfogalmazott alkotmányos deklarációival nem túl sokat törődve, gyakorlatilag megfeledkezett az állampolgárok szabadságáért és jogbiztonságáért vállalandó garanciák érvényesítéséről, és ezek helyett is a „biztonság” kérdését egyre inkább kizárólagosan a jóléti-szociális biztonságok teljesíthetetlen garanciái felé terelte. Ám a szociális garanciák örve alatt egyre inkább a középrétegeknek osztogató és tőlük szavazatot vásárló gyakorlat intézményesült, és vált „szerzett joggá” jóléti újraelosztásként. Az a politika, ami az állami forrásoknak az egyenlőtlenségeket növelő és ezen túl is igazságtalanul kirekesztő elosztásához vezetett, egyúttal túlköltekezővé is vált.

Ha tehát azzal a kérdéssel kell szembesülnünk, hogy egy új köztársaság kinek, miféle élethelyzeteiben, miféle nemzeti biztonságokat és garanciákat akar vállalni, akkor az elmúlt húsz év inerciáival szemben kell újragondolni a kérdést.

A legfontosabb tényező annak a belátása, hogy a modern demokrácia a szabadság rendje. Ha ennek sajátos szociológiai kontextust is akarunk adni, akkor azt mondhatjuk, hogy a képzettebb, mozgékonyabb, konvertálhatóbb és értékesíthetőbb képességekkel, tőkékkel rendelkező polgárok esetében különösen e szabadságoknak és jogbiztonságoknak kell az elsődleges biztonsági tényezővé válniuk a kétes, újraelosztási, „osztogatott”, lekenyerező biztonságok helyett. Ezt a sajátos, dinamizálásra törekvő gazdasági és szociális célt a szakpolitikákban elsősorban az olyan választási lehetőségek erősítésével és támogatásával lehet szolgálni, mint az ingázások, külföldi tapasztalatszerzések, földrajzi mobilitások támogatásával, a gyerekek tanulási felzárkóztatásának támogatásával, az oktatási expanzió folytatásával.

Másfelől ez a prioritás „tehermentesítheti” az újraelosztásra nehezedő, immár bizonyosan teljesíthetetlen elvárások terheit is. Ha tényleg sikerülhet felszabadítani azokat az alkotó energiákat, ha tényleg mindenki teheti a dolgát, akkor újra kell értelmezni azt, hogy miféle akadályok,  hátrányok, ellehetetlenült élethelyzetek azok, amelyekben a köztársaságnak bizonyos mértékben jóléti garanciáit is érvényesítenie kell. Mindebben a legnehezebb kérdés az őszinte belátás helyett különféle politikai manipulációk áldozatául esett „szegénység” kérdésének a politikai tisztázása és kellő helyén kezelése. Utaltunk már arra, hogy ma a jóléti újraelosztás nem csökkenti a társadalmi egyenlőtlenségeket és a szegénységet, hanem inkább növeli azokat, ami nem fenntartható állapot. Ugyanakkor a segélyezés, és pláne annak lealjasított bulvár-formulája, a „rászorultsági elv”, nemcsak megalázó, hanem társadalmi értelemben is igencsak kontraproduktív; bár javíthat azon, hogy ne legyen annyira rossz szegénynek lenni, de semmit nem javít azon, hogy kevesebb legyen a jóléti elosztástól függő szegény. Nagyon durván: attól még senki nem mászott ki a szegénységből, hogy segélyt kapott. Bárminemű szegénységből való kimászást ellehetetlenít azonban a segélyezési szintek leszorítása, a segélyek megvonása, hiszen a jövedelem nélküli szegények norma alatti megjelenésükkel, tájékozatlanságukkal, szagukkal és magatartászavaraikkal valóban végérvényesen kirekesztődnek a „normális”, aktív és tevékeny, másokkal cseréket folytató és kooperáló társadalmi és gazdasági mechanizmusokból.

Bármennyire is igaz, hogy a legsúlyosabb és kellő méltányossággal kezelendő élethelyzetbeli kockázat a szegénység, a jóléti garanciavállalások ügyét nem lehet erre egyszerűsíteni, és végképp nem „rászorultságként” becézve a kegyelti és kitartotti bánásmódot, barbarizálni a jóléti politikát. Továbbra is biztonsági kockázat és enyhítendő társadalmi hátrány megöregedni, gyereket nevelni, nőnek lenni, rossz helyen lakni vagy pláne hajléktalannak lenni, és ezeket a kockázatokat és hátrányokat kellően erős jogi garanciákkal és transzparens, vállalható és világos igazságossági elveket követve, enyhíteni szükséges.

A múlt igazságtalanságokhoz vezető inerciái és a gazdasági és társadalmi igazságosság új keretei közötti konfliktusok a teljességgel szétbombázott, de a jóléti újraelosztás messze legsúlyosabb tételét jelentő társadalombiztosítás és a hozzá kapcsolódó „szerzett”, de elsinkófált jogok környékén várhatóak. Minderre azért nem árt felhívni a figyelmet, mert a jóléti biztonságok és garanciák kérdésének rendezése nem képzelhető el a „szerzett jogok” és az ezekkel szöges ellentétben álló „szociális igazságossági elvek” egyszerre történő fundamentalista képviseletével és ütköztetésével, bármennyire is tisztelendő és tiszteletben tartandó mindkét elv. Csak a problémák bölcs, toleráns számbavétele és a különféle józan kompromisszumokat érvényesítő problémamegoldó politika segíthet a ma még megoldhatatlannak látszó feladat megoldásában.

Összegzés helyett

Rámutattunk arra, hogy a mai csődhelyzet sokkal kevésbé magyarázható a nem minden alap nélkül Orbán Viktornak tulajdonított személyiségtorzulásokkal. A csőd, a nemzetközi elszigetelődés, a gazdasági és társadalmi ellehetetlenülés, a közéleti és politikai passzivitás inkább az elmúlt húsz év logikus és szükségszerű fejleménye. Orbán nem a Holdról jött – hanem a harmadik Magyar Köztársaságban, nyolc év szocialista és szabaddemokrata kormányzati periódus – lássuk be – hatalmas bukása juttatta hatalomba, és ezek után sikerült gyorsnaszádjaival igen rövid idő alatt csődbe vinnie az országot.

Ma olybá tűnik, hogy Orbán és a Fidesz ámokfutása előbb-utóbb véget ér. De mi jöhet azután? Az Orbán ellen szerveződő politikai erők számára a Negyedik Köztársaság metaforája egyfajta ernyő, de a politikai összefogás egyelőre a gesztusokig és metaforákig jutott el. A továbblépéshez nem elég az orbáni elvek és berendezkedés tagadása, és különösen félrevezető azt hinni, hogy bármire is megoldást hozhatna az idő másfél-két évvel való visszatekerése.

Az idő visszaforgatásának esélyében legmélyebben hívők manapság azok, akik tevékeny részesei voltak a köztársasági eszmények elrohasztásának az elmúlt húsz évben. Nem jósolhatunk nekik fényes jövőt addig, ameddig nem képesek megérteni és feldolgozni e két évtized szomorú és fájdalmas tanulságait, benne saját tévedéseiket, bűneiket és az ennél is súlyosabb hibáikat. Valószínűbbnek és szerencsésebbnek tartanánk azt, ha új, plebejus, a köztársaság polgáraival nemcsak új technikákkal és új politikai elvek mentén kapcsolatot tartani képes, hanem a köztársaság polgáraihoz hangulatokban és mentalitásokban is közelebb álló, a polgárok biztonságáért és jólétéért hitelesen és őszintén felelősséget vállaló emberek állhatnának az új berendezkedés élére. Nekik nagyobb esélyük van arra, hogy konstruktív, a múlt hibáit elkerülő szerepben járuljanak hozzá a nemzet összefogását és a polgárok részvételét keretbe foglaló Negyedik Köztársaság megteremtéséhez.

Jegyzetek

1    Itt is, és a későbbiekben is a „köztársaság” fogalmába beleértjük azokat az alkotmányos monarchiákat is, amelyek uralkodói jogosítványait a „valódi” köztársaságok köztársasági elnökeihez hasonlóan (általában annál gyengébb hatalmat, beavatkozási lehetőségeket biztosítva) az adott állam alkotmánya és alkotmányos jogrendje szabályozza.

2    John Stuart Mill (1980): A szabadságról. Ford.: Pap Mária. Magyar Helikon, 1980.

3    Sir W. Beveridge: Social Insurance and Allied Services, 1942 (The Beveridge Report), a teljes foglalkoztatásról részletesebben: Full Employment in a Free Society, 1944.

4    Legtöbbször hivatkozott „alapműve”: Marshall, T. H. (1950): Citizenship and social class and other essays. Cambridge, CUP.

5    Pierre Rosanvallon (2007): Civil társadalom, demokrácia, politikum. Történelmek és elméletek. Ford.: Lakatos Ágnes. Napvilág Kiadó.

6    Az „equal opportunity” fogalmát magyarra elég értelmetlenül „esélyegyenlőségnek” szokás fordítani – az esélyek egyenlősége ugyanis azt jelentené, hogy a fogadóirodák egyenlő oddsokkal fogadnak különböző események bekövetkeztére.

7    Lásd pl. Amartya Sen (2002): Rationality and Freedom. Harvard, Harvard Belknap Press.

8    Lásd pl. Ralf Dahrendorf: (2004): Egy új rend nyomában. Előadások a szabadság politikájáról a 21. században. Ford.: Harmathy Veronika. Bp., Napvilág Kiadó.

9    Norbert Elias (2004): A civilizáció folyamata. Ford.: Berényi Gábor. Társadalomtudományi Könyvtár, Fok-Ta Bt.

10    A Személy-, Vagyonvédelmi és Magánnyomozói Szakmai Kamara honlapja a tagnyilvántartás alapján 2011. december 30-i állapotként összesen 136 887 kamarai tagot jelez (116 476 aktív), akik közül több mint 132 ezer egyéni vállalkozó és „igazolványos”, 4350 társas vállalkozás, azaz a foglalkoztatottak száma a kamarai tagok számánál lényegesen magasabb is lehet.

11    Hablicsek László – Kovács Katalin (2007): Az életkilátások differenciálódása iskolázottság szerint, 1986–2005. KSH Népességtudományi Intézet, Kutatási Jelentések 84. http://www.demografia.hu/letoltes/kiadvanyok/Kutjelek/ Kutjel84_Hablicsek_Kovacs.pdf

12    KSH (2012): Jövedelmi helyzet 2010. Táblázatok.
    http://portal.ksh.hu/portal/page?_pageid=37,1045504&_dad=portal&_ schema=PORTAL
    A KSH jövedelemmérési módszere eléggé egyedi azzal, hogy a fogyasztási vizsgálathoz kapcsolja a jövedelemmérést, ennek köszönhetően a KSH által kimutatott jövedelemegyenlőtlenségek mindig lényegesen kisebbek, mint a más mérésekből, pl. a TÁRKI Háztartási Monitor felvételéből nyert adatok.

13    Bajnai most is ezt a nézetet képviseli, lásd:

http://hazaeshaladas.blog.hu/ 2012/03/22/felemelkedes_kozos_erovel
 

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges