Mózer Péter, Varga Attila

Nyomtatóbarát változat

Lema­ra­dunk, nemcsak Európa nyugati felétől, hanem a környező országoktól is, mert jóval többet költünk, mint ők. Kevesen dolgozunk, amiért az elvonási rendszer, valamint az oktatási, szociális és foglalkoztatáspolitikai rendszer is felelős. Az állami újraelosztásból származó jövedelmeket bőkezűen és pazarlóan osztják.

Való igaz, magas az infláció, alacsony a beruházási ráta, nagy, bár csökkenő a költségvetési hiány, kevés a közvetlen adózó, magasak a közterhek, és Ma­gyar­ország foglalkoztatási szintje az egyik legalacsonyabb Európában.

Írásunkban két kérdésre keressük a választ. Milyen hatása lehet az állami újraelosztás mérséklését célzó javaslatoknak, és vajon a hazai jóléti közkiadások tényleg olyan távol vannak-e Európától, mint azt sokan állítják?

Esping-Andersen szerint egy társadalomban a jólétet (well-being) három pillér biztosíthatja: a (munkaerő)piac, a család és az állam. Ideális esetben a jóléthez szükséges erőforrásokat, javakat elsősorban a piacon szerezhető jövedelmek biztosítják, amit pedig a piac nem képes nyújtani, azt a másik két pillér szolgáltatja. A piac, a család, valamint az állam közötti feladatmegosztás tehát azt is jelenti, hogy e három pillér képes egymás kudarcait bizonyos mértékig kompenzálni. „Ha valamelyik pillérrel kudarcot vallanak, két lehetőség marad: a kezeletlen problémát ráterhelik a két másik pillérre, vagy ennek hiányában sokasodnak a megoldatlan szociális problémák.”1

Elemzések szerint, ha a politikai választás az állami kiadások csökkentése, akkor a különböző társadalmi-jövedelmi egyenlőtlenségek növekedése várható. Ha növekszik a család szerepe, akkor nagy valószínűséggel több lesz a fizetetlen vagy rosszul fizetett munka, aminek következtében csökken a GDP és az adóbevétel.

A három pillér közötti „munkamegosztás” a társadalmi elvárások és tradíciók mentén kialakuló egyensúlyi állapot. Ha az állam szerepe gyengül, és hiányát sem a piac, sem a család nem képes pótolni, akkor jóléti deficit alakul ki, és a társadalom kötőszövetében szakadások támadnak. A társadalmi csoportok közötti kapcsolat szálai elpattannak, és olyan szakadékok keletkeznek, amelyek a vesztes csoportok számára lehetetlenné teszik a szükséges javak megszerzését. Ezt az állapotot szokás társadalmi kirekesztődésnek vagy kiilleszkedésnek hívni.2 Az államnak persze a gazdaságpolitikai, adópolitikai beavatkozástól egészen a foglalkoztatás- és szociálpolitikai ellátórendszerig számos eszköze van arra, hogy mérsékelje ezeket a kockázatokat.

Mozgástér

A reformpárti megszólalók többsége az állami beavatkozás visszaszorításától várja a kedvező gazdasági folyamatok beindulását. A séma szerint az állami ki­adások csökkentése lehetővé teszi az adócsökkentést, ennek révén a gazdaság levegőhöz jut, az így beinduló növekedés munkahelyeket teremt, és javítja az ország versenyképességét. A kiadási oldal csökkentésének másik lényeges indoka, hogy a jóléti rendszer rosszul teljesít.

A kiadáscsökkentés mellett érvelők közül nem mindenki vállalkozik arra, hogy „forintosítsa” javaslatát. Tavasszal a Magyar Nemzeti Bank elnöke 2000-2500 milliárd forintos kiadáscsökkentésről beszélt, és ez a nagyságrend rögzült az erről szóló közbeszédben. Érdemes tehát feltenni a kérdést, hogy vajon honnan lehet ennyi pénzt elvenni.

Játsszunk el a gondolattal, és a különböző javaslatok mentén vizsgáljuk meg, hogy melyek azok a jóléti kiadások, amelyekben tartalékok lehetnek. Nehéz erre egzakt választ adni, mert ha azt vizsgáljuk, hogy a felröppent javaslatok mennyivel csökkentenék a kiadásokat, akkor csak a közvetlen hatásokról beszélünk. Arról viszont nagyon kevés adat áll a rendelkezésünkre, hogy:

a)         hosszú távon miként érinti a különböző jövedelmű háztartásokat;

b)         mely gazdasági szektor vagy ágazat tud profitálni ebből;

c)         milyen adatok támasztják alá, hogy a kiadáscsökkentés eredményezte gazdaságélénkítés széles társadalmi csoportoknak hasznos lesz, mert növekszik a foglalkoztatottak száma, és emelkednek a keresetek.

Ez utóbbiról csak igen ritkán hallani. Arról nem is beszélve, hogy a javasolt elvonások meglévő jövedelmeket érintenek, amelyek hiánya azokat a családokat mindenképpen kedvezőtlenül érinti, amelyek képtelenek tartalékok képzésére, mert folyó fogyasztásuk elviszi bevételük egészét. Márpedig az érintett családoknak legalább a fele, de lehet, hogy kétharmada ilyen. Ők közvetlenül képtelenek pótolni a kiesett forrásokat.

Vegyük sorra az utóbbi időben a sajtóban felkapott kiadáscsökkentő javaslatokat.

Nyugdíjrendszer

A nyugdíjrendszeren belül kétféle kiadásmérséklő tényezőt említenek. Az egyik a tizenharmadik havi nyugdíj, ami 2002 óta a regnáló kormányok egyik legféltettebb „kincse”. Fokozatos bevezetés után 2006-ban folyósították először a teljes havi ellátást két részletben. A másik természetesen a svájci indexálás; ehelyett egy inflációkövető, a reálérték megőrzését biztosító emelést javasol a jegybank elnöke, valamint Bokros Lajos volt pénzügyminiszter. Az indexálás a nyugdíjrendszer ki­adásainak fontos tényezője; 1%-os emelés a jelenlegi szinten évi 27-28 milliárd forintot tesz ki.

A nyugdíjrendszer megtakarítható költségei

	költségvetési megtakarítás (2008. évi költségvetési előirányzat lapján)
13. havi nyugdíj	211 milliárd Ft
svájci index helyett árindex	6 milliárd Ft

Családtámogatások – Családi pótlék

A családi pótlék a pénzbeli szociális ellátások egyik legfontosabb és egyben legdrágább eleme, hiszen több mint 2 millió gyerek részesül belőle. Az ellátás reformjára a Kilábalás című tanulmány készítőinek volt konkrét javaslatuk.3 Eszerint a családi pótléknak csak a fele járna alanyi jogon, de iskolalátogatási igazoláshoz kötve, a másik felét csak adókedvezményként lehetne érvényesíteni 3,6 millió forint éves jövedelemig.

A családi pótlék megtakarítható költségei

	költségvetési megtakarítás
családi pótlék	79 milliárd Ft

Családtámogatások – Szülői támogatások

A gyesre, illetve gyedre vonatkozó csökkentési javaslat kapcsán felvetődött, hogy bármilyen támogatás csak a gyermek kétéves koráig járjon. Ez a gyedet, tehát a jövedelemarányos gyermekgondozási díjat nem érintené, hiszen az most is csak a gyermek kétéves koráig jár. A javaslat a gyes, tehát a fix összegű gyermekgondozási segély folyósításának időtartamát kurtítaná meg, valamint a gyetet, tehát a gyermeknevelési támogatást, ami tulajdonképpen a gyes meghosszabbítása a három és több gyermeket nevelő nem foglalkoztatott szülők esetében.

A szülői támogatások megtakarítható költségei

	költségvetési megtakarítás (2008. évi költségvetési előirányzat lapján)
gyes	16 milliárd Ft
gyet	16 milliárd Ft

Munkanélküli-ellátások

A költségkímélő javaslatok a Munkaerőpiaci Alap ki­adásai közül a különféle programok visszafogásától re­mélnek megtakarításokat. Bizarr érdekessége a ma­gyar foglalkoztatási rendszernek, hogy a Munka­erő­piaci Alap szufficites, azaz – ha nem is sokkal –, de a bevételei rendre meghaladják a kiadásokat.4

A munkanélküli-ellátások megtakarítható költségei

	költségvetési megtakarítás (becslés)
munkaerő-piaci programok	80 milliárd Ft

Adókedvezmények

Az adókedvezmények, az adórendszeren keresztül megvalósított támogatások, az adóügyi jóléti politika hasznossága a rendszerváltás óta viták kereszttüzében áll. Az adókedvezmények ugyan nem jelennek meg közvetlenül a költségvetés kiadási oldalán, de mivel a bevételek elmaradását jelentik, fontos, hogy tisztában legyünk a nagyságrendjükkel. Az adókedvezmények teljes összege 2006-ban mintegy 340 Mrd Ft-ot tett ki, ami az összes államháztartási kiadás 2,8 és a GDP 1,4%-ának felel meg. Az adókedvezmények közel háromnegyedét az adójóváírás és a kiegészítő adójóváírás teszi ki.5

A személyijövedelemadó-kedvezmények megtakarítható költségei

	költségvetési megtakarítás (2006. évi adat lapján becslés)
szja-kedvezmények	65 milliárd Ft

Nagy a kísértés, hogy összegezzük a remélt megtakarításokat, de nem tesszük, mert nem koherens csomagról van szó. Az elvonások a klasszikus jóléti kiadásoknak (1. táblázat 6. sor) mintegy 6%-át, a pénzbeli támogatásoknak közel harmadát érintenék. Elé­ged­jünk meg annyival, hogy a jóléti kiadások drasztikus megkurtítása révén elérhető megtakarítások nagyságrendje meg sem közelíti a jelentős adó- és járulékkönnyítést lehetővé tévő 2000-2500 milliárd forintos összeget.

Nem érdektelen, hogy egy ilyen vagy ehhez hasonló koncepciónak milyen társadalmi hatása lenne. Mivel az eloszlási hatásokat mérő releváns elemzések, tanulmányok nem állnak a rendelkezésünkre, ezért kénytelenek vagyunk a meglévő adatbázisokra (KSH) és survey-típusú felvételek eredményeire (Tárki Monitor Jelentések, 2008) hagyatkozni.

Az államháztartáson belüli jóléti újraelosztás

Fontos kérdés a jövedelemátcsoportosítás iránya, hiszen ha csökkentjük a bevételeket, az adókat, akkor nem mindegy, hogy melyik adótípus mértékét csökkentjük; ha a kiadásokat mérsékeljük, akkor sem közömbös, hogy mely kiadáscsoportot kívánjuk megkurtítani. Bizonyos, hogy bármely javaslat kerül napirendre, jelentősen érinti a társadalompolitikai, jóléti kiadások szerkezetét, mivel az államháztartáson belül társadalompolitikai, jóléti funkcióra nagyságrendileg az összes kiadás mintegy 60%-a fordítódik.

Az államháztartás konszolidált funkcionális kiadása (2008)

Forrás: 2008. évi költségvetési törvény

Az államháztartás kiadási oldalának legnagyobb tétele tehát a társadalompolitikai, jóléti célok forrásait tartalmazza. Az állami szerepvállalás csökkentése során megkerülhetetlen kérdés, hogy mely társadalmi csoport támogatásait kívánjuk megkurtítani, mely közszolgáltatásokat és/vagy pénzbeli ellátásokat (társadalmi preferenciákat) nem akarunk támogatni.

Nézzük meg, milyen célokra fordítja a forrásait az állam a jóléti kiadások területén.

1. táblázat

Az államháztartás társadalom- és támogatáspolitikai, jóléti célokat megvalósító kiadásai

	milliárd Ft	államháztartási kiadása arányában (%)	GDPa %-ában
Oktatás	1 485	11,7	6,3
Egészségügy	1 232	9,7	5,2
Nyugellátások	2 770	18,2	11,7
Egyéb szociális támogatások	1 310	10,3	5,5
Szociális és jóléti intézményi szolgáltatások	311	2,5	1,3
Összesen	7 108	52,4	29,9
Foglalkoztatáspolitika c	309	2,9	1,3
Szja jóléti kedvezményei d	309	2,9	1,3
Közlekedési támogatás	156	1,4	0,7
Elektromosáram-, gáztámogatás és távhődíj-kompenzáció e	83	0,8	0,3
Lakástámogatások	194	1,7	0,8
Területi kiegyenlítést szolgáló programok f	40	0,3	0,2
Agrártámogatások egy részeg	114	1,1	0,5
Mindösszesen	8 313	63,5	35,0

Forrás: 2006. évi zárszámadási törvény; ahol a forrás más, azt külön jelöljük

Megjegyzések:

a          A teljesített államháztartási kiadás összesen: 12 666 milliárd, míg a GDP összege: 23 757 milliárd Ft.

b          Munkanélküli-ellátások nélkül. Az itt szereplő jóléti ellátások a következők: oktatás; egészségügy; nyugellátások (nyugellátások, egyéb tb-ellátások); egyéb pénzbeli támogatások (táppénz, anyasági vagy ideiglenes rokkantsági juttatások, családi pótlékok és gyermekeknek járó juttatások, egyéb szociális támogatások); jóléti szolgáltatások.

c          A foglalkoztatáspolitika számszerűsítése során egyfelől a központi és önkormányzati költségvetés ráfordításait, valamint a Mun­ka­erő­piaci Alap kiadásainak többségét vettük alapul (ezek: aktív foglal­koztatási eszközök; szakképzési célú kifizetések; passzív ellátások; jövedelempótló támogatások; bérgarancia-kifizetések; rehabilitációs célú kifizetések; nonprofit szektorbeli munkavállalás támogatása; járulékkedvezmény-visszatérítés; vállalkozók pénzügyi ellátása és támogatása). Másfelől a területfejlesztésben megjelenő és nevesített munkahelyteremtő programokat (munkahelyteremtő decentralizált területfejlesztési programok; nemzeti parkok, autópálya-építést segítő közmunkaprogramok – 17. számú melléklet).

d          Az itt szereplő szja-kedvezmények: adójóváírás; kiegészítő adójóváírás; családi kedvezmény; felnőttképzés (2006. évi előrejelzés); a felsőoktatási tandíjként befizetett összeg 30%-a; súlyos fogyatékosság miatti kedvezmény (2004. évi adat); nyugellátáshoz kötött kedvezmények (2003. évi tény). Forrás: PM Gazdaságpolitikai Főosztály.

e          2005. évi becslés (Voszka Éva, Esély 2006/4. 9. táblázat).

f           Ezek a következők: ÖNHIKI-s önkormányzatok támogatása; leghátrányosabb helyzetű kistérségek támogatása; országos jelentőségű területfejlesztési program; kiemelt kistérségek és rétegek projektfejlesztése, a romák társadalmi integrációját elősegítő kormányzati program; terület- és régiófejlesztési célelőirányzat (hátrányos helyzetű térségek társadalmi-gazdasági felzárkóztatására); háromszoros esélyteremtés a szociális ellátórendszer fejlesztésével (BM előirányzata, valamint a 17. számú melléklet).

g         Ez az összeg két tételt takar: „folyó kiadások és jövedelemtámogatások”, valamint „egyéb nemzeti agrár- és vidékfejlesztés”.

Az állami újraelosztás társadalmi hatásai

A magyar újraelosztó ellátórendszer egyik legjelentősebb tétele a nyugdíj és a nyugdíjszerű ellátás. Jelenleg valamivel több mint 3 millió ember részesül ezekből.

A javasolt csökkentés, mely az összes ráfordítás kb. 8%-a, a nyugdíjak fogyasztási szintjében okozna változást. A 13. nyugdíj nagyjából 2%-kal növeli a nyugdíjszintet, míg a svájci (vegyes) indexről az árindexre való áttérés hosszú távú következménye, hogy a keresetek növekedésének dinamikája és a nyugdíjnövekedés dinamikája közötti olló egyre jobban szétnyílik. Persze csak akkor, ha a keresetek reálértékben (infláció felett) emelkednének. Ennek hatása, hogy az idősebb nyugdíjasok esetében az ellátásoknak a keresetekhez viszonyított vásárlóértéke jóval kisebb lenne, mint a nyugdíjba vonuláskor. Éppen abban az életkorban, amikor a nyugdíjasok más bevételre már nem számíthatnak, hiszen koruknál fogva nem tudnak munkát vállalni, az egészségügyi és szociális szolgáltatások iránti szükségletük ugyanakkor exponenciálisan növekszik.

A családi pótlék megbontására tett javaslat, amellett, hogy forráskivonást jelentene, átrendezné az elosztási viszonyokat, mivel az alanyi jogosultság megtartása mellett nehezítené a hozzáférést. Ráadásul részben adókedvezmény formájában nyújtaná a támogatást, amelynek célja, indoka ismeretlen. A 2005-ös KSH-adatok szerint 1 265 000 család részesül a támogatásban. Az átlagos juttatás családonként havi 12 597 Ft, ami még a legjobb indulattal sem nevezhető bőkezű ellátásnak.

Főként a családi pótlék vonatkozásában rendre felmerül, hogy a jobb jövedelműeknek nem kellene kapni, hiszen ők nem „rászorulók”. Ez alapvetően értékválasztás kérdése. Van, aki úgy véli, hogy a gyereknevelés társadalmilag elismert és hasznosnak tartott tevékenység, amelyhez az államnak hozzá kell járulnia, mások szerint viszont csak a szegénység enyhítésének egyik eszköze. Ebbe a vitába most nem tudunk belemenni. Alapvető állításunk, hogy szükségtelenek, illetve diszfunkcionálisak azok az eljárások, amely különböző tesztek (jövedelem, vagyon, munka, érdem – pl. iskoláztatás – vagy ezek kombinációja) közbeiktatásával mérik fel az ellátásra való jogosultságot. Egyrészt nagyon drágák, sokba kerül az adminisztráció. Másrészt mind a nemzetközi, mind a hazai kutatási adatok azt mutatják, hogy az ilyen szűrők, „akadályok” következtében csökken az igénybevétel, éspedig éppen a legszegényebbek, a legrosszabbul in­for­máltak körében.

Pontosabban célozni úgy is lehet, ha meghagyjuk az univerzalitást. Ezt a hatást jól mutatja a 2. táblázat azon része, amely a családi pótlék 2005 és 2007 közötti, rétegeloszlásban bekövetkezett változását szemlélteti. Em­lé­kez­tetőül: 2006-ban mind a rendszeres gyer­mek­vé­del­mi támogatás, mind a családi adókedvezmény forrásait beolvasztották a családi pótlékba. Ennek hatását úgy lehet összefoglalni, hogy míg az alsó kvintilisbe eső népességre a támogatás 35-36%-a jutott, addig a felső ötödben lévőkre a 2005-ös 15%-kal szemben 2007-ben már csak a 9%-a jutott. Ez igen jelentős eltolódást jelent az alsóbb jövedelmi ötödök felé. Mindez úgy történt, tehát úgy lett jobb a célzás, hogy a családi pótlékhoz való hozzáférés nem nehezült, továbbra is minden gyermekes család jogosult rá.

A szülői támogatások és ezen belül különösen a gyes kritikusai gyakorta hivatkoznak arra, hogy az ellátás a munkavállalás szempontjából ellenösztönző, hiszen a támogatás kedvezményezettjei minimum három évre kiesnek a munkaerőpiacról, ami megnehezíti a visszajutást. Valóban, minél tovább van távol valaki a munkaerőpiactól, annál kisebb a visszajutás esélye. Ez még akkor is így van, ha a gyermekgondozási ellátást igénybe vevők 29%-a már gyermeke születése előtt sem dolgozott. Ha rátekintünk a 2. táblázat ide vonatkozó adataira, láthatjuk, hogy az ellátások több mint a felét az alsó két jövedelmi ötödben lévő családok kapják.

A nők munkába állásának elősegítése a modern kori szociálpolitika egyik kulcskérdése. A külföldi – kü­lö­nösen a svéd – példák azt mutatják, hogy ezt csak akkor lehet megvalósítani, ha az adott országban jó mi­nő­ségű, mind a hely, mind a nyitva tartás szempontjából elérhető, a gyermekek napközbeni ellátására szakosodott intézményrendszer működik. Ma Magyar­or­szágon ez közel sincs így, jó néhány kistelepülésen nincs bölcsőde vagy óvoda. Tehát éppen ott hiányoznak a feltételek, ahol alacsony az aktivitási szint. Nagy a valószínűsége annak, hogy a támogatás időtartamának csökkentése nem az aktivitás növekedését, hanem a segélyezettek számának bővülését eredményezné.

Az 1. táblázat adatai szerint a munkaerőpiaci eszközrendszerre 309 milliárd Ft-ot költünk. Ennek zö­me azonban az intézményrendszer fenntartására, másrészt passzív eszközökre fordítódik. A ráfordítások mind­össze 16%-a szolgálja az aktív foglalkoztatáspolitikai célok megvalósítását. Tekintettel arra, hogy a magyarországi munkaerő-piaci aktivitás az egyik legalacsonyabb Európában, ez nem valami hatékony allokációs mechanizmus.

A jóléti rendszeren belül a foglalkoztatáspolitikai támogató struktúra nem képes a foglalkoztatás szá­mot­tevő mértékű emelésére, hiszen 1997 óta igen alacsony szinten stagnál a foglalkoztatási ráta. Nem lennénk igaz­ságosak, ha ezt a rossz helyzetet a foglalkoztatáspolitika nyakába varrnánk. Erről szó sincs, hiszen nem láthatók azok a gazdaságpolitikai stratégiák, amelyek segítségével bővülhetne a foglalkoztatottak szá­ma. Az adórendszeren keresztüli ösztönzők is hiányoznak, ráadásul a szociális biztonsági rendszerek sem úgy működnek, hogy elősegítenék a munkaerő-piaci aktivitást: a kis összegű pénzbeli ellátásokhoz egy szétaprózódott, éppen a legrosszabb térségekben hiányzó, rosszul mű­ködő szolgáltatási rendszer társul. Pedig a baj igen nagy, hiszen még akkor sem bővült a foglalkoztatottak száma, amikor az ország növekedési pá­lyán volt. Az elmúlt időszak tapasztalatai azt mutatják, hogy önmagában, önmagától a gazdasági növekedés nem hoz fog­lalkoztatásbővülést. A foglalkoztatottak számának növeléséhez gazdaság- és társadalompolitikai beavatkozás szükséges.

Garzó Lilla, a kérdés egyik szakértője, a témában megjelent tanulmányában nagyon fontos összefüggésre hívta fel a figyelmet: „Foglalkoztatáspolitikánkat alap­­ve­tően meghatározza az a sajátosság, hogy a növekedés forrása ná­lunk és más kelet-európai országokban a termelékenység nö­ve­kedése és kevésbé a foglalkoztatás bővülése. Az utolsó hároméves periódus [2000 környéke] alatt a magyar gazdaság 11 százalékkal növekedett, ebből 10 százalék a termelékenységből és 1 százalék a foglalkoztatásból adódott. Ez egészen más út, mint a régi EU-tagoké (EU-15), ahol sokkal alacsonyabb növekedéshez 1,4 százalékos foglalkoztatásbővülés kapcsolódott (tény, hogy átlagosan jóval ma­gasabb fejlettségi szinten). A mi növekedési modellünkből nem következik automatikus foglalkoztatásbővülés.”6

Magyarországon ma közel 4 millió foglalkoz­tatottra majdnem ugyanannyi aktív korú inaktív jut. E tekintetben a jóléti rendszer, karöltve a gazdaságpolitikai eszközrendszerrel, évek, évtizedek óta rosszul teljesít. A masszív és állandósult alacsony foglalkozta­tási szint mindenekelőtt néhány, jól körülhatárolható foglalkozási csoport alacsony aktivitásából adódik, ezek:

a)         az alacsony képzettségűeknek Magyar­or­szá­gon alig 28%-a dolgozik, míg a fejlettebb EU-tagországban legalább 60%-a, és az uniós átlag is 48%;

b)         bár a női foglalkoztatás nem Magyarországon a legalacsonyabb (51%), de a skandináv és a balti or­szá­­gokhoz (Svédország: 71%) képest nagyon alacsony;

c)         az 55–64 évesek foglalkoztatási rátája az átlagosnál jobban nőtt ugyan az utóbbi években, de még mindig sokkal alacsonyabb (34 %), mint az EU-átlag (43,5 %): itt is van mozgástér a növelésre;

d)         az aktív korú megváltozott munkaképességűeknek csak kis hányada dolgozik.

2. táblázat

Az egyes társadalmi jövedelmek és az összes háztartási jövedelem kumulált megoszlása, a háztartások ekvivalens jövedelmei alapján definiált jövedelmi ötödökben (2007, %)

	1	2	3	4		5		Összesen
nyugdíjak
1991/92	16,2	23,7	23,9	18,2		17,9		100,0
2005	10,3	20,0	25,5	23,2		21,0		100,0
2007	11,1	22,4	23,2	23,1		20,3		100,0
munkanélküli-járadék
1991/92	24,1	22,7	16,3	26,1		10,8		100,0
2005	28,9	23,4	16,7	23,1		8,0		100,0
2007	41,9	17,5	10,5	13,7		16,3		100,0
anyasági támogatások
1991/92	14,9	22,9	26,1	21,4		14,8		100,0
2005	37,4	17,4	14,5	10,2		20,6		100,0
2007	30,9	20,9	17,5	18,7		12,0		100,0
segélyek
1991/92	21,3	15,7	26,0	18,0		18,9		100,0
2005	47,9	22,7	12,2	9,8		7,5		100,0
2007	39,7	22,0	16,9	9,5		12,0		100,0
családi pótlék
1991/92	14,1	17,7	22,9	26,7		18,6		100,0
2005	35,1	20,9	14,2	14,7		15,1		100,0
2007	35,4	19,7	19,6	16,1		9,1		100,0

Forrás: Tárki, 2008:37, 1.8 táblázat    

A szociális kiadások csökkentésekor figyelembe kell venni, hogy milyen szerepük van a háztartások jövedelmében. Ehhez szolgál segítségül a 3. táblázat, amely a jövedelmi tizedek, illetve ötödök szerint mu­tatja meg, hogy mekkora a munkajövedelemből, a társadalmi jövedelemből, illetve egyéb jövedelemből származó források aránya az adott csoporton belül.

3. táblázat

Az egy főre jutó éves bruttó és nettó jövedelem összege (ezer Ft)és a jövedelmek források szerinti összetétele (a bruttó jövedelem százalékában) tizedenként és ötödönként 2004-ben

Ötöd	1.		2.	3.	4.	5.		Összesen
Tized	1.	2.				9.	10.
Munkajövedelem (%)	39,3	58,3	64,7	63,9	69,1	79,1	88,3	73,5
Társadalmi jövedelem(%)	59,1	40,3	34,1	35,3	30,2	19,7	9,2	25,2
Egyéb jövedelem (%)	1,6	1,4	1,2	0,8	0,7	1,1	2,5	1,4
Bruttó jövedelem (%)	100	100	100	100	100	100	100	100
Nettó jövedelem(%)	93	88,8	85,4	83,8	79,9	74,1	68,3	77,7
Egy főre jutó bruttó jövedelem (e Ft)	283,5	433,9	606,2	798,9	1082,1	1520,7	2875,2	1008,7
Egy főre jutó nettó jövedelem (e Ft)	263,7	385,1	517,4	669,4	864,7	1127,2	1962,7	784,1
Forrás: A 2005. évi lakossági jövedelemfelvétel összefoglaló adatai, KSH 2005:11

Látható, hogy a legalsó tizedben közel 60% a társadalmi juttatások aránya az összjövedelmen belül, ugyanez az arány a felső decilisben 9%. De ennél még talán izgalmasabb, hogy a munkából származó jövedelem a 40%-ot sem éri el a társadalom legalján, legfelül pedig 88% felett van.

A KSH egy kiadványa rávilágít egy újabb szempontra: „1995–2004 között a jövedelemtulajdonosok decilisenkénti megoszlása csak kismértékben módosult. A 2–10. decilisbe tartozóknál a munka- és tőkejövedelmek színvonal­emelkedéséből következően a piaci jövedelmek aránya nőtt, míg a legszegényebbek, a munkaerőpiacról kiszorultak esetében a társadalmi jövedelmek hányada emelkedett.”7

Érdemes összevetni a bruttó és a nettó jövedelmeket. A 3. táblázat adataiból látható, hogy miközben a legalsó decilisben 7%-os az elvonás mértéke, a legfelső tizedben ez az arány 32%. A két decilis átlagos bruttó jövedelme között viszont tízszeres a különbség. Ez az adat adórendszerünk súlyos diszfunkciójára utal: jelentős jövedelmi polarizáció mellett az adóelvonás mérsékelten progresszív.

Figyelemre méltó összefüggés, hogy miközben a társadalmi jövedelmek a legalsó két tizedben „összpontosulnak”, a magasabb jövedelmi tizedekhez tartozó háztartásoknál is jelentős bevételt képeznek. Ennek legfőbb oka, hogy a pénzbeli ellátások nagyjából 81%-a a társadalombiztosítás keretén belül kerül megálla­pításra. Ez nem azt jelenti, hogy ennyi a biztosítás elvű támogatás, hanem csak azt, hogy – a múlt ered­ménye­képpen – a pénzbeli ellátások elsöprő többségét e tá­mo­gatási csatornán keresztül folyósítják. A hazai rendszerben mindössze 3% a segély típusú juttatási forma, míg a többi ellátás (16%) az univerzális, alanyi jogosultság alapján folyósított transzfer, ami főként családtámogatást jelent.

A 2006. évi zárszámadás adatai8 szerint a megoszlás a következő:

	%
csoportosan célzott ellátások	16%
Ebből:
családtámogatások	77%
nyugdíjszerű ellátások	8%
munkanélküliek ellátásai	6%
fogyatékosság, betegség	9%
Összesen	100%
társadalombiztosítási ellátások	81%
Ebből:
öregségi, kh. feletti rokkantnyugdíj	60%
kh. alatti rokkantnyugdíj	11%
hozzátartozói nyugdíjak	10%
egyéb nyugdíjak	9%
munkanélküliek ellátásai	2%
táppénz	4%
családtámogatások	4%
Összesen	100%
segélyek (means test)	3%
Mindösszesen	100%

Érdemes az aktivitás szerint is megvizsgálni a jövedelemszerkezetet (4. táblázat). Ahol nyugdíjas a háztartásfő, értelemszerűen ott a legmagasabb a nyugdíjból származó bevételek aránya. A gyermekekkel kapcsolatos juttatásoknak a munkanélküliek, illetve inaktívak háztartásainak esetében van nagy súlyuk, mivel ezekben a családokban több a gyerek. A társadalmi jövedelemből levonva a nyugdíjat, a gyermekek után járó támogatásokat és a munkanélküli-ellátásokat, látható, hogy ebben a csoportban a legmagasabb a be nem sorolt egyéb jövedelmek aránya, sőt az „egyéb jövedelem” is kifejezetten magas. Az előbbi azt mutatja, hogy a segélyek, illetve az egyéb támogatások hozzájuk jutnak el elsősorban. Az utóbbi viszont a feketemunka szerepére enged következtetni.

4. táblázat

 

 

Mennyit költünk? – Európához képest sokat vagy keveset?

Igaz-e, hogy a magyar jóléti újraelosztás mértéke messze meghaladja az uniós átlagot, de mindenképpen „bőkezűbb”, mint az együtt csatlakozó országoké? Ha összevetjük az Európai Unió országainak adatait9 a magyarországi adatokkal, megállapíthatjuk, hogy Magyarország nem tér el az Európai Unió mainstreamjétől. Bár az is igaz, hogy e térség, ha a céljait10 tekintve nem is, de a megvalósítás szempontjából igen tarka képet mutat. Így persze nem nehéz a fősodorban, illetve annak határán maradni, hiszen hazánk a szociális közkiadások GDP-n belüli arányát tekintve az európai mezőny alsó részében foglal helyet, a GDP-n belüli szociális kiadásunk 2004-ben 6,6%-kal maradt el az EU-25-ök átlagától (5. táblázat).

5. táblázat

Egy főre jutó szociális kiadások (PPS), valamint jövedelem- és vagyontesztelésen alapuló készpénzes kifizetések aránya a GDP, ill. a szociális közkiadások %-ában

	Egy főre jutó szociális kiadások, PPS (2001)	Egy főre jutó szociális kiadások, PPS, az EU-25 átlagában, % (2001)	Szociális közkiadások	Jövedelem-és vagyon-tesztelésen alapuló támogatások	Jövedelem- és vagyontesztelésen alapuló támogatások aránya a szociális közkiadások %-ában
			a GDP %-ában (2004)		1995 (%)	2004 (%)
Ausztria	7 464	140	27,1	1,7	4,0	6,4
Belgium	6 888	129	29,3	2,1	3,7	7,0
Csehország	2 694	50	19,6	1,3	8,6	6,6
Dánia	7 805	146	30,7	0,9	2,7	3,0
Egyesült Királyság	6 181	116	26,3	4,1	18,2	15,7
Észtország	1 288	24	13,4	0,2	2,4	1,3
Finnország	5 622	105	26,7	2,8	11,8	10,4
Franciaország	7 266	136	31,2	3,5	10,9	11,1
Görögország	3 971	74	26,0	2,0	5,5	7,6
Hollandia	7 392	138	28,5	3,1	10,2	11,0
Írország	3 875	73	17,0	4,3	30,4	25,2
Lengyelország	2 075	39	20,0	0,9	4,1	4,4
Lettország	1 253	23	12,6	0,2	2,0	1,4
Litvánia	1 112	21	13,3	0,4	4,3	3,3
Luxemburg	10 559	198	22,6	0,7	6,4	3,0
Magyarország	2 253	42	20,7	1,0	7,1	4,9
Málta	2 734	51	18,4	3,5	22,5	19,1
Németország	7 329	137	29,5	2,8	9,8	9,6
Olaszország	6 186	116	26,1	1,2	4,3	4,6
Portugália	3 644	68	24,9	2,5	5,8	10,1
Spanyolország	3 867	72	20,0	2,5	13,3	12,3
Svédország	7 056	132	32,9	0,9	6,5	2,9
Szlovákia	1 985	37	17,2	0,8	14,8	4,9
Szlovénia	4 059	76	24,3	2,3	8,6	9,5
EU-15 átlag	6 405	120	27,6	2,8	10,1	10,0
EU-25 átlag	5 341	100	27,3	2,7	9,6	9,8

Forrás: ESSPROS, 2007 (Mózer Péter számítása), ill. Európai Unió, 2006

A helyzet még rosszabb, ha az egy főre jutó szociális kiadások arányát nézzük. Ez az érték vásárlóparitáson (PPS11) számolva 44%-a az EU-25-ök átlagának. Összehasonlításként, a PPS-ben kifejezett egy főre eső GDP vonatkozásában hazánk értéke az EU-25-ök átlagának az 56%-a. Mit jelent ez a két adat? Ha az egy főre eső GDP-t a gazdasági teljesítőképességgel azonosítjuk, és ezt nyugodtan megtehetjük, hiszen a gazdasági teljesítményt igen gyakran ezzel a mérőszámmal szokták kifejezni, látható, hogy az EU-át­lag­hoz képest hazánk jobban teljesít, mint az egy főre jutó szociális kiadások vonatkozásában. Ma­gya­rán: a két adat összevetése egyáltalán nem tá­­masztja alá, hogy a magyar szociális közkiadások túlzóak lennének, sőt ennek éppen az ellenkezőjét mutatja.

Nézzük, hogy ezek az értékek más országokban hogyan alakulnak:

	Egy főre jutó szociális közkiadások (PPS)	Egy főre eső GDP (PPS)
Svédország	140%	115%
Ausztria	138%	123%
Németország	126%	111%
Franciaország	130%	115%
Egyesült Királyság	120%	114%
Magyarország	44%	56%
Görögország	55%	73%
Portugália	67%	76%
Szlovákia	36%	49%
Csehország	87%	66%
Lengyelország	39%	45%
Észtország	24%	44%

Forrás: ESSPROS (2007)

Az első feltűnő jellegzetesség, hogy az észak- és nyugat-európai országok esetében az EU-25-ök átlagát alapul véve mindenhol magasabb az egy főre jutó szociális közkiadások mértéke, mind az egy főre eső GDP-é, azaz elvileg többet költenek, mint ami a gazdasági teljesítményből következően indokolt lenne. A mediterrán, valamint a közép-kelet-európai országok adatai pedig éppen ennek az ellenkezőjét mutatják.

Ha a belső összefüggéseket nézzük, akkor csak az Európa északi és nyugati felében lévő országokhoz képest beszélhetünk lemaradásról. Ausztria és Szlo­vé­nia kivételével a szomszédos országok, illetve a balti országok vonatkozásban nincs szó lemaradásról, nagyjából hasonló arányokat láthatunk.

A másik gyakran visszatérő megállapítás, hogy a magyar szociálpolitika rosszul teljesít. Ezzel szemben, ha a szegénység enyhítését tekintjük a mércé­nek, ak­kor relatíve12 nincs okunk a panaszra. Ugyanis Cseh­­or­szá­got, Lengyelországot és Szlovákiát tekintve a szo­ciális közkiadások GDP-n belüli aránya nagy­jából azonos, 17-21% közé esik (ESSPROS, 2004). A relatív sze­gény­ségi szint esetében Csehországot le­szá­mít­va (ná­luk a szegénységi ráta 8%), Magyar­or­szá­gon ala­cso­nyabb szintű szegénységi arányokkal (10%) találkozunk, mint Szlovákiában (21%), Len­gyel­or­szágban (15%) vagy akár az EU-25-ök átlagában (16%).

Ha a szociális közkiadások teljesítményét azzal mérjük, hogy a szociális transzferek miként befolyásolják a szegénységi kockázat mértékét, ismét nincs okunk panaszra, hiszen ha nem lennének szociális transzferek, a magyarországi szegénységi szint 20% körüli lenne, szemben a jelenlegi 10%-kal. A lengyel, a szlovák, valamint a balti országok adatai, de még a brit, az ír vagy a portugál arányok is rosszabbak. E tekintetben is a kontinentális európai országok kö­zött he­lyez­kedünk el.

Fontos megjegyezni, hogy ezek az adatok a jóléti rendszer szempontjából sok fontos hatást, funkciót nem mutatnak meg; „vakok” rá, vagy – makrojellegükből adódóan – elfednek, kioltanak nagyon fontos elosztási hatásokat. Továbbá azt sem gondoljuk, hogy a szociális közkiadások feladata csak a szegénység enyhítése lenne; úgy véljük, ennél jóval összetettebb tár­sa­dalmi alrendszerről van szó. A jóléti rendszerek sokkal szélesebb és jelentősebb társadalmi funkciókat töltenek be; feladatuk például az esélyek kiegyenlítése, a mobilitás elősegítése, a szükséges képességek és tudá­sok biztosítása. Ebben a komplexebb metszetben a hazai jóléti rezsim már kifejezetten rosszul teljesít. Mi azonban csupán azt az állítást akartuk cáfolni, hogy a hazai jóléti kiadások a) túlzóak, b) nem hatékonyak. A magyarországi ráfordítások európai összehasonlításban, beleértve a szomszédos országokat is, egyáltalán nem kirívóak, még a gazdasági teljesítménnyel összevetve sem. Másfelől nyugodtan kijelenthetjük, hogy a jövedelemátcsoportosítás tekintetében a magyarországi jóléti rendszer jól teljesít, hiszen a relatív szegénység mértéke a szociális transzferek hatására számottevő mértékben csökken.

Összegzés

A kiadáscsökkentést javasló koncepciók szerint a megtakarítani kívánt összeg döntő részét jóléti ellátórendszerekből kellene elvenni. Éppenséggel lehet, politikai döntés kérdése, hogy honnan és mennyit vonunk el. Azonban jó, ha tisztában vagyunk a társadalmi következményekkel, mivel mindenfajta kiadás- és/vagy bevételcsökkentés egyben jövedelem­át­cso­por­­tosítást, következésképpen szükségletek negligálását is jelenti. Lehet úgy vélekedni, hogy meghatározzuk azt az összeget – mondjuk 1500-2500 milliárd Ft-ot –, amennyivel, és azt az időintervallumot – mondjuk az eurócsatlakozás dátumát –, amelyen belül az állami kiadásokat csökkentjük. Egyet csavarunk itt, egyet húzunk ott, és teljesítjük a célt. Lehet, csak ki kell mondani, hogy mindez milyen társadalmi követ­kezményekkel jár, és vállalni kell ezért a politikai felelősséget.

Meggyőződésünk szerint az állami szerepvállalással kapcsolatos döntések során nem lehet figyelmen kívül hagyni a jövedelmi egyenlőtlenségek, a szegénység, a társadalmi kirekesztés mértékét, és nem lehet lemondani arról, hogy társadalompolitikai célokat tűzzünk ki. Csak egy példa: a kiadáscsökkentő koncepciók által „bezzeg-országnak” tekintett Szlo­vá­kiá­ban a versenyképesség javítását minden más szempontot felülíró prioritásnak tekintették az elmúlt tíz évben. Nem tagadjuk ennek eredményeit, de azt tudnunk kell, hogy Szlovákiában nagyságrendileg na­gyobb a szegénység, súlyosabbak a területi egyenlőtlenségek, mint Magyarországon. Olyan megoldást tartunk követendőnek, amely a versenyképesség növelését úgy képzeli el, hogy a társadalom többségét be­vonja ebbe a folyamatba.13

A jóléti állami redisztribúció tervezése során a források kérdése nem kerülhető meg. Ha a jóléti újraelosztás szerkezetét át akarjuk alakítani, akkor nemcsak azt a kérdést kell feltenni, hogy hol lehet a kiadásokat mérsékelni, hanem azt is, hogy a jóléti juttatásokra szánt források mennyire képesek megakadályozni a társadalomból való kiilleszkedést, csökkenteni a különböző egyenlőtlenségeket, és nem utolsósorban mennyire tudnak a versenyképességhez hozzájárulni. A források allokálása során mindig szembe kell nézni azzal az alapvető kérdéssel, hogy a meglévő források újraelosztása hogyan történjék, az állam milyen szerepet vállaljon ebben. A válaszok megfogalmazásakor a szokásos alapdilemma mellett – hogy ti. a gazdaság teljesítőképességéhez (a nemzetgazdaság általános fejlettségéhez) képest a jóléti kiadások mértéke túlzó-e vagy sem – az elemzési horizontot nem szokták azzal kibővíteni, hogy a jóléti ellátórendszerek mennyire működnek ha­tékonyan, eredményesen és gazdaságosan. Más­kép­pen megfogalmazva: a kiadási oldalon a kérdés nem egy­szerűen csak az, hogy „mennyit költ az állam”, ha­nem az is, hogy ezt „hogyan” és milyen hatékonysággal teszi. Ennek értelmében a támogatások formái, a hozzájutás feltételei és e juttatásoknak a gazdasági magatartásra gyakorolt hatásai a lényeges elemek. A bevételi oldalon a fő eldöntendő kérdés, hogy miképpen osszuk meg a közteherviselést a társadalmi csoportok között.

Magyarországon egy kedvezőtlen munkaerő-piaci és társadalmi erőtérben kell az állam társadalompolitikai eszközeit mozgósítani, összerendezni ahhoz, hogy a foglalkoztatási szint emelkedjen. Ezen belül az egyik leglényegesebb törekvésnek kell lennie, hogy a tartós és/vagy fiatal munkanélküliek döntően munkajövedelmekből éljenek meg. Ám illúziókat sem szabad kergetni, a hazai munkaerőpiac igen szegmentált, és nagy valószínűséggel a jövőben is az lesz. Ez azt is jelenti, hogy a munkaerőpiacról (tartósan) kiszorulók esetében a munkaerőpiacnak csak a „külső karéja” marad, ahol jellemzően gyenge a munkaerő-piaci védettség, a munkák többsége nem túl vonzó, alacsony presztízsű, alulfizetett munka.

Jegyzetek

1          Gotsa Esping-Andersen: Ismét a Jó Társadalom felé? Esély, 2006/6.

2          Nincs arra lehetőségünk, hogy hosszan arról értekezzünk, ez a helyzet nem egyenlő a jövedelemhiánnyal, hanem ennél sokkal többről van szó. Többről, hiszen az elégtelen jövedelem mellett különböző, társadalmi értelemben szükséges javakhoz (pl. jó minőségű oktatáshoz vagy egészségügyi ellátáshoz, mobilitási lehetőséghez, lakáshoz) való jutás feltételrendszeréről van szó.

3          Kilábalás – Tanulmány a magyar gazdasági növekedés fellendítéséről. Oriens, 2008.

4          http://www.parlament.hu/irom38/03578/adatok/fejezetek/63.pdf

5          A magyar adórendszer szerkezete és hatékonysága. Szakmai háttéranyag. Gazdasági Versenyképesség Kerekasztal, 2007. http://versenykepesseg.m­holnap.digital­natives­.hu/images/5._%C3%BCl%C3%A9s_Amagyararszerkeshatekonys.pdf

6          Garzó Lilla: Akciótervek a foglalkoztatásért – Merre tart a magyar foglalkoztatáspolitika? In: Hárs Ágnes – Landau Edit – Nagy Katalin: Európai Foglalkoztatási Stratégia. Lehetőségek és korlátok az új tagállamok számára. Bp., Kopint Datorg, 2005, 41.

7          Keszthelyiné Rédei Mária – Szabó Zsuzsanna: A jövedelmek színvonalának és eloszlásának alakulása Magyaro­r­szágon az elmúlt másfél évtizedben. KSH – Jövedelmi helyzet, jövedelemeloszlás, 2004, 8. o.

8          Az adatok forrása: 2006. évi zárszámadási törvény. Ahol nem volt zárszámadási adat, ott igyekeztünk vagy KSH (Szociális Évkönyv, 2005 – többnyire a segélytípusú ellátások körében), vagy intézményi (ONYF, OEP stb. – adekvát honlapja) statisztikával pótolni ezt.

9          Az összehasonlítás módszere az ún. ESsPROS számítás (KSH, 2004).

10        A EU-ban, Lisszabon óta (2000) úgy tűnik, hogy há­rom prioritás makacsul tartja magát, mint összeurópai célki­tűzés. Ezek a következők: gazdasági növekedés, a fog­lalkoztatás bővítése, a társadalmi kirekesztés elleni fellépés.

11        PPS: Purchasing Power Standard (vásárlóerő-sztenderd), az EU által használt nemzetközi elszámolási egység.

12        Ez persze viszonylagos, mivel az, hogy egy adott or­szág­ban mit jelent ez a szegénységi szint, az relatív értelemben nem mutatja meg a kirekesztődés vagy kiilleszkedés (értsd: reménytelenség és a társadalom főbb folyamataiból való kizáródás) igazi mélységét. Az Európai Unióban elfogadott definíció szerint relatív jövedelmi szegénységen a népesség azon részét értik, akik az OECD2-skála alapján képzett ekvivalenciaskála alapján mért mediánjövedelem 60%-a alatti jövedelemből kénytelenek megélni. Ez relatív szint, amely a jövedelemeloszlásban elfoglalt (kedvezőtlen) pozíciót fejezi ki. Ez a mutató egy sor, a társadalmi helyzet, az életkörülmények, valamint a javakhoz való hozzájutás és a szegénységből való kiemelkedés esélyei szempontjából inkább elfedi, mint megmutatja a különbségeket. Az EU-országok abszolút értékben mért különbségek tekintetében komoly eltéréseket mutatnak.

Az ekvivalens rendelkezésre álló éves háztartási jövedelem, PPS

	Svédo.	Ausztria	Egyesült Kir.	Portugália	Spanyolo.	Lengyelo.	Cseho.	Szlovákia	Szlovénia	Észto.	Magyaro.
szegénységi küszöb	8 502	9 468	8 984	4 967	6 527	2 859	4 045	3 629	6 295	2 359	3 369
mo.-i érték az adott ország %-ában	252%	281%	267%	147%	194%	85%	120%	108%	187%	70%	100%

Forrás: Európai Unió, 2006

13        Vélhetőleg senkinek sem mondunk azzal újat, hogy e politika sarokköve a minőségi (alapszintű) oktatás intézményrendszerében az egyenlő hozzáférés biztosítása és az oktatási egyenlőtlenségek kompenzálása, valamint úgy általában a társadalmi egyenlőtlenségek „kordában tartása”.

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges