Majtényi György

Nyomtatóbarát változat

„Láttam a trópusi napot, mikor lángolva hullott, mint lelőtt repülőgép a Gorongoro kráterbe. És hallottam az oroszlán mély, figyelmeztető szavát, amint útjára indult a Dél Keresztje alatt. Lábamnál hevert a tábortűz könnyű, szürke hamuja, és sokáig bámultam föl, föl a tarkabarka, sokszínű afrikai csillagokra. Lőttem leopárdot és kafferbivalyt, nyargaltam az öreg Land Roverrel úttalan utakon, ettem kornfléket és gnúfasírtot…”1
(Dénes István rendőr alezredes – 1961)

Weidmannsheil! – Düsseldorf, 1954

„És… megjön a magyar delegáció, Besétál János, Fe­ren­czy Sándor2 és Horváth József3, a Magyar Vadász Szövetség elnöke. Fogadtam azokat, akik földönfutóvá tettek, akik elrabolták tőlem a szalonkaváró magyar tavaszt, a kalásztengert ringató nyarat, a csodálatos őszi szarvasbőgéstől hangos hajnalokat, gyönyörű hi­va­tásomat, egyszóval mindent, ami nekem az életet jelentette.”4

Nagy Endre 1954-ben Düsseldorfban fogadta a magyar vadászat akkori vezetőit. A Nemzetközi Va­­dászati és Sporthorgász Kiállításra Magyarország büsz­ke vadászok szép trófeáival nevezett. Az egykori csendőrtiszt ekkor már két éve számkivetésben, kényszerű emigrációban élt. A II. világháború után ő szervezte a kormányvadászatokat, később azonban az ál­lam­vé­de­lem látókörébe, célkeresztjébe került, és me­nekülnie kellett. Besétál János, a magyar vadászat első számú irányítója volt a honi küldöttség vezetője, az államvédelmi százados pályafutása csúcsán járt.

A történelemben vannak olyan meghatározó pil­la­natok, amelyekbe több esemény belesűrűsödik, ame­lyek­ben megbillen az idő. E történet szereplői pá­lya­­társak voltak, kényszeredett düsseldorfi kézfo­gásuk mégis két hagyomány ütközését, különböző történelmi korszakok találkozását jelképezheti. Az eltérő ta­pasz­talatok egy nemzedéken belül kulturális közösségeket alakí­tanak ki, melyeket elválaszt egymástól tér- és időbeli, valamint társadalmi helyük. Az eszmélet és az em­lé­kezés jegyében e csoportok tagjai másképp élik meg ugyan­azt az időt és teret, másképp látják a társadalmat és a történelmet.5 Különböző korokat képviselnek.

A két vadász, Nagy Endre és Besétál János pá­lyája többször keresztezte egymást, először amikor – a háború után – mindketten az államosított vadgaz­dálkodás szolgálatába álltak. Bár (élet)útjuk más­hon­nan indult, és más irányba haladt. Az idő kép­zelet­beli koordinátarendszerében a két életpálya met­­szés­­­pontjai, a felfelé ívelő és a hanyatló korszakok találkozásai jelezhetik, hogy mikor melyik ha­gyomány, rendező erő érte utol, hagyta maga mögött a másikat: az egyes korszakok áttűnését, változó helyzetét a történelemben.

„Legyél az új, demokratikus lovas csendőrség pa­ran­csnoka!” – Nagy Endre

Nagy (Schwend) Endre6 1913-ban született Ószőnyben, apja Schwend Sándor gazdasági felügyelő volt. Szülei válása után anyja, ill. nagyapja nevelte fel, az ő tiszteletére vette fel később a magyaros hangzású, emiatt a csendőrségnél jobban csengő ’Nagy’ nevet. A tehetséges fiú Keszthelyen tanult, majd Pécsett államtudományi doktorátust szerzett.7 Miután jogászként nem talált állást, 1938 februárjától a csendőrség kötelékébe lépett.8 A hatvani csendőrszárnyon szolgált, amikor megismerkedett báró Hatvany-Deutsch Ale­xandrával, akit később feleségül vett. A zsidótörvények után felettesei figyelmeztetése, felszólítása ellenére sem hagyta el az asszonyt, így 1944 májusában lefokozták.9 A Margit körúti fogházban raboskodott, ahon­nan 1944. szeptember végén szabadult, majd különböző helyeken bujkált.10 A börtönben neves ba­rá­tokat szerzett: közös tapasztalatok, szoros baráti-baj­társi szálak fűzték Horváth Mártonhoz és Rajk Lász­lóhoz.11 Kora gyermekkora óta ismerte Dobi Ist­vánt, akivel egy évben és egy helyen született.

1945-ben újabb – ezúttal kedvező – fordulat kö­vet­kezett be életében, amire később így emlékezett: „Egykori börtöntársam, Rajk László hívat magához. Miután felidézzük a fogházban eltöltött közös hónapok emlékeit, így szól hozzám: – Most válassz magadnak valami szép, neked való munkát – mondja kedvesen, és így folytatja: – Legyél az új, demokratikus lovas csendőrség parancsnoka!” Memoárja szerint Nagy Endre nem fogadta el a nagylelkű ajánlatot, inkább szerényen azt kérte mentorától, hogy nevezzék ki Hatvanba vadászati felügyelőnek.12 1945-ben valóban visszatért a városba, ahol a Földbirtokrendező Tanács kiutalta neki a Hatvany-Deutsch-kastély földszintjét. Feleségével ezt rendezték be a család régi bútoraival. Nagy Endre egy év múlva belépett a Magyar Kom­munista Pártba.13 A család húszholdas szőlőbirtokán gazdálkodott, amelyet haszonbérbe vett. Autót vásárolt,14 kastélyában nagy háztartást vezetett, több cseléd szolgált náluk,15 s mátrai vadászterületén – a „Nyír­jes­ben” – saját használatú vadászháza volt.16 Valutával fi­zető nyugati vendégeknek szervezett ekkor vadászatokat.17 Budapesten a Mérleg utcában tartott fenn lakást, és a Benczúr utcában állítólag még egy „italmérést” is mű­ködtetett.18 Hivatalosan az Erdőigazgatóságnál, illetőleg különböző állami rezervátumokban dolgozott va­dászati felügyelőként, s hosszú ideig ő rendezte a pártközpont vadászatait.19 A kor viszonyai közt kétségkívül befolyásos és tehetős embernek számított. A há­ború után testvérét, Schwend Rudolfot saját vadászterületén, a „Nyírjesben” alkalmazta, később öccsét az ő közbenjárására rezervátumvezetőnek nevezték ki.20

A hivatásos vadászok az ötvenes években a kor normái szerint retrográdnak minősülő, ámde meg­ke­rül­hetetlen társaságot alkottak. E társaság központi személyisége Szederjei Ákos volt. Szederjei 1944-ben egy medvéskert kialakításán fáradozott Szinben, ahol, ha a történelem másképp alakul, a kormányzó vadászott volna. Az 1945-ös rendszerváltás azonban már a Ma­gyar Állami Erdőgazdasági Üzemeknél (Mállerd) találta, ahol a vadászati osztály vezetésével bízták meg.21 Nagy ambícióval fogott hozzá a vadgazdálkodás új­raélesz­téséhez, s új munkahelyén régi szakemberekkel vette körül magát. 1947 novemberében a Szabad Föld-ben cikk jelent meg a Mállerdről Ahol még mindig nyüzsögnek a grófok címmel.22 (Gróf Esterházy László, gróf Széchenyi Zsigmond vagy gróf Teleki József is a szervezet alkalmazásában állt ekkor.)23 A Szabad Föld­nek Fehér Lajos volt a főszerkesztője, aki Szederjei Ákos elbeszélése szerint a cikk megjelenése után ka­nosszát járt nála: „Mikor hazajött, első útja hozzánk vezetett, mert félt, hogy nem tud többet vadászni, mert nem en­gedélyezik neki, ha ilyen cikk jelent meg ellenünk. Oda­jött, és csapkodta a kucsmát – mert kucsmában volt –, csapkodta a földhöz, és megtiporta az íróasztalom előtt, mondtam neki, hiába tiprod, ez megjelent, erre ő kirúgta az újságírót.”24 A régi szakemberek a vadászati lehetőséggel revolverezhették a kor hatalmasait. S további védettséget jelentett számukra több or­szágos és helyi méltóság jóindulatán túl az is, hogy a vadászat szervezetén belül alkalmazták például Dobi István fiát vagy ifj. Tildy Zoltánt.25 1951-ben Szeder­jeiék rövid ideig Nagy Endrét is foglalkoztatták (bújtatták) az Erdőközpontban26 (a Mállerd utódja), de őt nem tudták/nem lehetett megvédeni.

Az ötvenes évek represszióját a régi vadászok közül többen átvészelték valamely erdészeti-vadászati állásban, Nagy Endrének azonban menekülnie kellett. A miskolci ÁVH (Államvédelmi Hatóság) 1948-tól figyelte a vadászt,27 s e jelentéseket fellapozva nyilvánvaló, hogy ennek ő is a tudatában volt. Üzeneteket kül­dött a megfelelő személyeken (a besúgókon) ke­resz­tül az államvédelemnek: rendszeresen beszélt magas rangú ismerőseiről, budapesti kapcsolatairól.28 A róla jelentő államvédelmiseknek sokszor óvatosan kellett fogalmazniuk, egyikük például így írt: „Azt beszélik, hogy a Nyírjesen volt ez évben Rákosi Mátyás miniszterelnök-helyettes és Tildy Zoltán volt köztársasági elnök is. Ezt azonban 100%-os biztonsággal megállapítani nem lehetett.”29 Tildy Zoltán ekkor már házi őrizetben volt, Rákosi Mátyás személyét viszont nagy merészség lett volna beleszőni a csendőrtiszt elleni konspirációba. A pártvezetők biztonsága felett éberen őrködő állam­vé­delmisek szemét mindenesetre szúrták azok a vadászatok, amelyeket Nagy Endre rendezett. A gyors karrierre vágyó tiszteket zavarta, hogy volt csendőrök férkőztek a pártemberek bizalmába. Egyikük jelentésében a következőképpen fogalmazott: „…a vadászatok alkalmával, amikor golyósfegyverrel folyik a vadászat, hajtóknak le nem priorált, megbízhatatlan elemeket, volt csendő­röket alkalmaztak. A vadászatok legfőbb rendezője dr. Nagy Endre volt csendőrszázados, a F.M. [Föld­mű­velésügyi Minisztérium] Vadászati Osztá­lyának tisztviselője.” Neki tulajdonították, hogy „azokon a területeken, ahol a M.D.P. [Magyar Dolgozók Pártja] vezetői vadászatokon vesznek részt, a vadászati alkalmazottak jobboldali, fasiszta elemek”.30 A társadalmi élet szinte minden területén öldöklő harc dúlt a pozíciókért; s a különböző táborok tagjai, az egyes érdekcsoportok képviselői, újak és régiek, amikor csak lehetett, összezártak.

Nagy Endrét 1949 közepén kizárták a pártból, és 1951-ben elbocsátották állásából. Ő Besétál János ke­zét látta abban, hogy „földönfutóvá” tették (történetünk másik főszereplője, az államvédelmis tiszt ugyanis ekkor lett a kormányvadászatok parancsnoka). Való­jában Nagy Endrének sok ellenfele és irigye volt, többeknek szúrta a szemét múltja, valamint kapcsolatai és a korban fényűzőnek ható életvitele. 1950 nyarán házkutatást tartottak nála, és mivel a vadászházban több fegyvert találtak, mint amennyire engedélye volt, bebörtönözték. Horváth Márton közbenjárására azonban két hét múlva szabadult.31 Végül a Heves Megyei Mezőgazdasági Igazgatóság jelentette fel 1950-ben a Földművelésügyi Minisztériumban, ahol ekkor már Besétál János volt az első ember. „Sik­kasztás és illegális úton való szarvasbika lelövés végett” indult ellene eljárás.32 Azzal is vádolták, hogy személyi szolgát tart a nyírjesi erdészházban, akit névleg vadőrként alkalmaz. Változtak a hatalmi viszonyok: míg a minisztérium vadászati osztályának korábbi vezetője, Dénes István – akivel többször vadászott együtt – megvédte volna, az új államvédelmis vezető, Besétál János előbb elengedte a kezét, s utóbb, amikor már állás nélkül volt, és felkereste, megtagadta tőle a segítséget.

A vadászlegenda szerint egy másik vadász, Horváth Márton mentette meg Nagy Endrét a kötéltől: „Úgy volt, hogy akasztják, mert statárium volt. És az akasztófa alól egy telefonnal kihozta.”33 Hősünk valójában sohasem állt az akasztófa alatt, de 1951-ben teljes anyagi és létbizonytalanságba került, s mene­külnie kellett. 1952 május elején terhes feleségével és négyéves kislányával (akit a vadászistennőről Dianá­nak nevezett) Nyugatra szökött.34 Miután elhagyta az országot, testvérét elbocsátották állásából. Azzal a kín­zó tudattal kellett élnie az emigráció első éveiben, hogy otthon anyja, apja és fivére is megélhetés nélkül maradt.

„A legrettegettebb ura mindazoknak, akik bármilyen kapcsolatban állnak a vadászattal” – Besétál János

Besétál Jánosról keveset tudunk, a forrásokban időről időre szem elől tévesztjük, majd fel-felbukkan, és csak ezekből a pillanatképekből következtethetünk mozgásának az irányára. Besétál élete sokáig láthatatlan színtereken zajlott. A hétköznapi emberek tömegéből nem rajzolódik ki élesen a portréja, összeolvad az őt körülvevő arcokkal, s cselekedetei sem választhatók el mások tetteitől. Később, amikor kilépett mindennapos környezetéből, az őt körülölelő tömegből, olyan ösvényre tért, amelyen haladva az utókor számára végképp láthatatlanná vált, vagy alig látható maradt. (Nem ismerjük személyes tulajdonságait, céljait, melyek meg­különböztetnék őt feletteseitől, beosztottaitól vagy közvetlen munkatársaitól.) Soha nem lépett ki a köztörténet rivaldafényébe. A május 1-jei felvonulásokon nem volt ott a tribünön, de még az első sorban sem, nem szerepelt a rádióban, s később a televízióban sem. Nem érzett késztetést arra, hogy elbeszélje az élettörténetét, és nem is lett volna kinek. Az elmúlt kor diktatórikus természete fátylat borított azoknak az embereknek a sorsára, akik – alacsonyabb vagy magasabb állásokban – fenntartották a rendszert, és őrizték titkait.

Besétál János személyi dossziéja nem lelhető fel az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levél­tá­rá­ban, mint az államvédelmis tiszteké rendesen, családtagjaié viszont igen. Lehet, hogy valami titokzatos ügy, egy konfliktus húzódik az akta eltűnésének a hátterében, talán éppen az, amely miatt 1956 legvégén kegyvesztetté vált. Portréját felesége és fia kartotékjai alapján35 államvédelmis életrajzok és környezettanulmányok töredékeiből, apró mozaikokból rakhatjuk össze, s a hiányzó részleteket nekünk magunknak kell kiegészítenünk.

A Pilis községben 1914-ben született Besétál János, felesége és fia életrajza szerint parasztszülők gyermeke. Életrajzában valószínűleg feltüntette, hogy 1928-tól vett részt a munkásmozgalomban, amit a család többi tagja kompilált a maga történetébe. Az ifjú Besétál ekkor lett valamelyik szakszervezet tagja, vagy egyszerűen csak ezt állította, amint az számtalanszor előfordult a korban. (Önéletrajzát – akárcsak ma – akkor is mindenki szakadatlanul írta, s igazította a kor és a fensőbbségek kívánalmaihoz.) A családi legendárium szerint 1932-től volt tagja az „MSZMP-nek”, felesége és fia nyilván a KMP-re gondolt. A felszabadulás előtt hősünk borbélysegédként dolgozott. Apósa ugyanabban a faluban volt borbély, mint ő. (Besétál Jánosné életrajza szerint édesapját segédként a fivére alkalmazta. Alighanem a két testvér közösen vitte a boltot, de az ötvenes évek fogalmai szerint ez kisiparos, vagyis polgári származásnak számított volna, szemben a munkásszármazást jelentő/érő segédséggel.) Joggal gondolhatjuk így, hogy a fiatal Besétál az ő üzletében tanulta ki a szakmát, és ismerte meg a lányt is, akihez talán titkos szerelem fűzte, és aki gazdagságban és rangban bizonyosan fölötte állt. Apósa 1938-ban hunyt el.36

Besétál Jánosné életrajza szerint csak 1944-ben is­mer­kedett meg a férjével, s 1945-ben költöztek össze. Egy magasabb, kommunista erkölcsiség nevében az asszony nem írhatta le, hogy férjével már korábban is ismerték egymást. Azt pedig feltétlenül hangsúlyoznia kellett, hogy Besétál János és első felesége megismer­kedésükkor már „különváltan” – jóllehet házasságban – élt.37 Az ifjú pár tiszta lappal indulhatott az új kor hajnalán, amikor a háborús pusztítás után, a régi rendszer összeomlásakor átszakadtak a fiatalokat egymástól elválasztó társadalmi gátak. Egy másik korban talán újranyitották volna a fodrászatot, és lehet, hogy tervezték is. A háború után azonban az ifjú Besétál sorsa más irányba fordult: 1945-ben a Belügyminisztérium szolgálatába állt. 1946-ban Szentesre rendelte őt a vidéki rendőr-főkapitányság, ahol három évig lakott a család.38 Besétál Jánost 1949 elején Budapestre szólította a belügy: a Földművelésügyi Minisztérium Va­dá­szati Osztályán kapott feladatot. Júniusban a fiatalasszony három hónapos gyors- és gépíró tanfolyamot végzett, és szeptemberben államvédelmi írnokként ő is a Hatóság szolgálatába állt.39 Besétál János – két év múltán – az addigi államvédelmis vadászati vezető, a Kádár János köréhez tartozó Dénes István alezredes be­börtönzésekor került az Állami Gazdaságok és Er­dők Minisztériuma vadászati osztályának az élére.40 Magyarországon egészen 1963-ig belügyes tisztek irányították a vadgazdálkodást, mint különösen fontos területet.

Besétál János nem lett elődjéhez, Dénes Ist­­vá­n­hoz hasonlóan vadászati szakíró, nem cikkezett a ko­rabeli vadászlapokban, egy írása mégis megjelent az Er­dő­gazdaság című lapban 1952 novemberében. Terv­s­zerűséget a vadgazdálkodásban címmel tett közzé írást, amit bizonyosan feletteseitől kapott feladatul. Utalt rá, hogy nincs fegyver, töltény, rossz a „vadászok lő­készsége”, és sok a „szemveszteség”. A vadászat érdekeit képviselte, amikor így fogalmazott: a „bérbeadott területeken a konyhára és ajándékozásra történt vadászatok tönkretették a törzsállományt”.41

A vadgazdálkodásról nyilván ő is szerzett ismereteket, és munkatársai felvázolták neki, miként lesz majd mind több és több vad az erdőkben, hogyan te­heti az országot vadászparadicsommá. Besétál János szenvedélyes vadász volt, ami miatt egy alkalommal fegyelmi ügye támadt. Az „ügy” iratait fellapozva személyiségét, habitusát is jobban megismerhetjük. Egy rendőrőrmester kapta rajta Besétált, amint Kalocsa mellett engedély nélkül nyúlra vadászott, és saját balszerencséjére feljelentette a Honvéd Ügyészségnél, mivel honvédtisztnek nézte a katonai ruhában vadászgató államvédelmi századost. Az autóban nyúltetemeket látott, és amikor felelősségre vonta, a százados állítólag kiszólt az autóból sofőrjének: „Rúgd picsán, és hagyd ott [mármint az őrmestert]”. Besétál János igazoló jelentésében éppen ellenkezőleg azt állította, hogy ő kapta orvvadászaton a rendőrt, s szavait megtámogatta a gemenci vadgazdaság vezetőjének tanúvallomásával, aki állítása szerint vele autózott ekkor. Sofőrje ugyancsak mellette tanúskodott. Besétál érveinek erejét gyöngítheti a szemünkben, hogy míg az őrmester három vagy négy nyúlról beszélt, ő és tanúi következetesen tagadták, hogy négy elejtett nyúl lett volna az autóban.42

Két vadász egy aktában

Amikor külföldre menekült, Nagy Endre nem beszélt még idegen nyelveket, később azonban megtanult társalgási szinten németül, majd angolul, s végül az afrikai vadászathoz szükséges szuahéli szókincset sajátította el.43 Szaktudása, rokoni és vadászkapcsolatai ré­vén ha­mar állást talált Nyugaton, és egzisztenciát terem­tett a családnak.44

1954-ben a düsseldorfi vadászati kiállítás egyik szervezőjeként felvillantotta annak lehetőségét, hogy Magyarországot meghívhatják a Nemzetközi Vadá­szati Kiállításra.45 A vadászat élén regnáló belügyes veze­tőket felvillanyozta a lehetőség. A három vadászati csúcsszerv, a minisztérium vadászati osztálya, a Mavad, illetőleg a Mavosz vezetője (Besétál János, P. Horváth István és Ferenczi Sándor) rögvest koalíciót alakított, és ma­gukat nevezték a küldöttségbe. Nyugat-európai ringbe szállásukat azonban több tényező gátolta; akadályt jelentett például Besétál János és P. Horváth István belügyi státusa, magas tiszti rangja, ill. a nyugati kapcsolatoktól való félelem. Besétál kiutazását végül a Belügy­minisztérium Személyzeti Főosztálya engedélyezte. Előzetesen a hírszerzés felkészítette őt az útra, talán ennek az eredménye lehetett, hogy később kez­deményezte Nagy Endre beszervezését. P. Horváth István részvétele forgott veszélyben a legtovább, az iratokról a hivatalok útvesztőjében valahol láthatatlan kezek kihúzták a nevét. Ő végül a saját költségén utaz­hatott.46

Düsseldorfban Nagy Endre fogadta és kalauzolta a magyar vendégeket. A vadászat belügyes vonalának képviselői idegenül mozogtak a számukra ismeretlen terepen. Besétál János a Belügyminisztériumnak írt jelentésében például megemlítette: „Horváth elvtárs magatartására igen jellemző az, hogy figyelmeztetésem ellenére a szállodánk éttermében [!] többször bevitte az otthonról hozott élelmet (szalonna, kolbász, sajt), kért egy teát, és így reggelizett vagy vacsorázott.”47 Besétál felrótta még társainak harsány viselkedésüket: „Főként Ferenczi Sándor elvtárs kezdeményezésére Horváth elvtárssal igen sokat élcelődtek és vitatkoztak, annyira, hogy több esetben feltűnést keltettek. Az ilyen irányú magatartásukat többszöri fi­gyel­meztetésem ellenére sem hagyták abba.” Je­len­tésébe mindent belefoglalt, amit utazása során a nyugati világról megtudott, pl.: „A német nép gyűlöli az amerikaiakat, angolokat, de az oroszokat sem szereti”, vagy: „A franciák iránt a hangulat ugyancsak ellen­séges…”48

A magyar küldöttség vezetője, Besétál János utóbb be­számolt a düsseldorfi találkozóról, jelentése nyomán az állambiztonság dossziét nyitott Nagy End­réről. Hősünkre az államvédelem találékony mun­katársai előbb a „Szarvas”, majd az „Erdős Péter” be­szélő nevet aggatták. Az ÁVH-sok azt tervezték, hogy Ausztriában, Németországban, Svájcban és Angliában bíznak rá „összekötő feladatokat”, ill. hírszerzőnek is kiszemelték.49

Besétál János jelentéseiből kirajzolódik, hogy Nagy Endre miként próbálta újjáépíteni itthoni kapcsolatait. Vadászati szakkönyvet küldött a „legjobb ma­gyar szarvasagancs vadásznak”, Horváth Már­ton­nak. A funkcionárius – Besétál feljegyzése szerint – megköszönte az ajándékot, és megjegyezte: „részünkre direkt jól jött, hogy Nagy Endre disszidált, és volt, aki képviselje, illetve védje érdekeinket.”50 A kiállítás után Nagy több levelet is írt Besétálnak, s elintézte, hogy rendszeresen megküldjék részére a Wild und Hund című nyugatnémet lapot, valamint segédkezet nyújtott abban, hogy a belügyes vadász külföldről hozathasson a magyar vadgazdaságnak – valójában magának – vé­­rebszukát. (Magyarországon az új rendszerre való át­menet éveiben kevés figyelmet szenteltek a vérebállomány nemesítésének, és ezt megsínylették a vadászatok.)

A válaszra azonban egy ideig várnia kellett, mert Besétál János válaszlevelén a BM (Belügy­mi­nisz­­­té­rium) II/3-as ügyosztályának (a hírszerzés) több munkatársa dolgozott. Többször átfésülték a tiszt eredeti fogalmazványát, amelyben megköszönte a szíves­sé­ge­ket, így a szaklapot, és érdeklődött a vérebszuka felől. (Besétál eközben – amint az a levéltervezetekből ki­tűnik – P. Horváth Istvánon és Ferenczi Sándoron ke­resztül továbbra is tartotta a kapcsolatot Nagy End­rével.)51 Kérte, írja meg újabb vadászkalandjait (nyilván örömmel vette azt az oroszlános képeslapot, amelyet a nyugati vadász afrikai expedíciójáról küldött neki), és barátilag így fogalmazott: „Itthon nincs kü­lönös újság. Egészségileg jól vagyok, s néha – nagy ritkán – ha van rá egy kis időm, én is riasztgatom a va­dakat.” Felajánlotta az Afrika-vadásznak, hogy le­veleit ezentúl ne a hivatalába, hanem a lakására címezze. Besétál János beszámolt Nagy Endrének arról is, hogy többször találkozott az öccsével,52 ami nyilvánvaló célzás volt arra, hogy már intézkedett az érdekében.

A levél, mely bejárta a hivatal útvesztőit, végül rövidebb, visszafogottabb és távolságtartóbb lett (a vérebbeszerzést például – mint az államvédelmi konspiráció szempontjából lényegtelen szálat – a tisztek ki­húzták belőle). Az idő előrehaladtával változott a tartalma is, így végül Besétál már arról számolhatott be, hogy „Rudi [Nagy Endre öccse – a szerző] jól van, teljesült a kívánsága, mert jelenleg ismét nagyvadas területen dolgozik.” (1954 augusztusában Schwend Ru­dolf Besétál János közbenjárására a Föld­mű­ve­lés­ügyi Minisztérium felügyelete alá tartozó biharnagybajomi rezervátumban lett vadász, ugyanekkor kért – Besétál ösztönzésére – fegyvertartási engedélyt,53 amelyet ekkor még nem kapott meg.54) Mivel Nagy Endre egyik levelében felrótta, hogy édesanyjához nem ju­tott el a pénz, amelyet Besétál Jánossal még Düssel­dorfból küldött, a százados végül ezzel kapcsolatban is megnyugtatta: „Egy kis bürokratikus huzavona után az Édesanyjának járó pénzt elküldtem.”55

Mikor az illetékes államvédelmis ezredes végül felterjesztette jóváhagyásra a Nagy Endrének szánt – sokszorosan egyeztetett és átírt – levelet, s a beszervezésére szőtt terveket, Piros László miniszter lesöpörte a dossziét az asztalról. Nem tudni pontosan, miért. Hárs István ezredes mindenesetre ezt jegyezte a lap sarkára: „Nem olyan jelentős ügy ez, hogy minden körülmény figyelembevétele nélkül ragaszkodjunk hozzá.” E körülményekről forrásaink nem be­szélnek, meg kell említeni azonban, hogy Nagy End­réről többen őriztek szép emlékeket: korábban például Piros László vagy a miniszterelnök-helyettes, Gerő Ernő is részt vett kormányvadászaton. Schwend Rudolf mindenesetre megtarthatta állását,56 s Nagy Endre később is apróbb figyelmességekkel igyekezett megnyerni magának és öccsének a magyar vadászat mindenkori vezetőit. A vérebszuka is megérkezett végül.57

Az akció azonban a legfelsőbb körökből érkezett figyelmeztetés ellenére is folytatódott. Nagy Endrét államvédelmisek keresték a lakásán58, később a ber­lini59, majd a bécsi rezidentúra60 révén próbáltak vele kapcsolatot teremteni, hogy beszervezhessék – hiába. Ő sorra kibújt a találkozók alól, és mindig máshol buk­kant fel. A távolban is távolságtartó maradt a belügyesekkel, s mindeközben – apróbb szívességek révén – ma­gyar­országi kapcsolatait is megőrizte. Be­sétál Jánost 1956 decemberében leváltották, 1957-ben Nagy Endre így már régi ismerősét, Dénes Istvánt fogad­hatta a Frankfurtban rendezett vadászati ki­állításon. (Ők 1951-ig közvetlen munkakapcsolatban vol­tak, és nem mellesleg, sokszor vadásztak együtt.) Ké­ré­sére Dénes István ekkor jelezte Kádár Jánosnak, hogy pártfogoltja szeretne hazatérni.61 Magyar­or­­szág­ra azonban ennél jóval hosszabb és rögösebb út vezetett.62

Nagy Endrét a hírszerzés több évtizeden keresztül figyelte, eközben államvédelmi vezetők jöttek, mentek, cserélődött az állomány. Aktáját időnként elővették, leporolták, majd ismét irattárba fektették. Nagy Endre hivatali dossziéja végül olyan méretűre duzzadt (feszegetve az államvédelemnél használatos legnagyobb irományfedelet), hogy a Hivatal képviselői is elbizonytalanodtak néha, hogy beszervezték-e már a külföldi vadászt, vagy még csak figyelik.63 Hő­sünk a horizont, a belügyesek látóhatárának szélén sétált, időnként távolabb lépett, és ilyenkor szem elől tévesztették, majd ismét megmutatta magát. Ha az államvédelem lépéseket tett felé, azonban mindig tartózkodó maradt.64 Végül a Magyarországgal való kapcsolattartás egy sajátos módját találta meg, a hetvenes években már a legfelsőbb vezetés tagjaival levelezett, találkozott és vadászott.

„Szarvasbőgéskor erős bikák lelövése kiadó” – Ungarn-jägerek

Amikor a magyar delegáció hazaérkezett Düssel­dorf­ból, Besétál János hivatalosan a következőképpen ösz­sze­­gezte a látogatás tapasztalatait: „A magyar küldöttség sokat látott, sokat tanult Düsseldorfban, és újra megdönthetetlen bizonyságot szerzett afelől, hogy a világszerte megbecsült vadállomány, a ma­gyar vadgazdaság fejlesztése népgazdaságunk jelentős érdeke, amelynek útjából minden nehézséget el kell hárítani.”65 A hazatérő belügyesek a bérvadászat engedélyezése mellett törtek lándzsát, ami Nagy Endre régi ideája volt. A német bérvadászok útját a hazai erdőkbe a háttérből ez alkalommal is hősünk egyengette, aki ezáltal saját kapcsolatait kívánta újjáépíteni.66 Tö­rek­vését viszonylag gyors siker koro­názta. Besétál János például boldogan számolt volna be Nagy Endrének a brit vadászszövetség elnöke magyarországi útjáról és sikeres vadászatáról, ha a levelét elküldik.67

Ahogy Studinka László68 – a Mavad egyik al­­kal­ma­zottja – emlékezik: „A Mavad igazgatója [a Düs­seldorfot megjárt Ferenczi Sándor] akkor kezdte pedzeni a külföldiek vadásztatását. Ez sokáig teljes ut­ó­piá­nak látszott. Tessék csak elképzelni 1954-ben azt az ötletet, hogy kapitalista államok polgárai golyós és sörétes puskákkal, »állig felfegyverkezve« hazánk területére lépjenek, és itt lövöldözzenek. Engem a Mavad részéről kezdettől fogva bevontak ebbe a tervbe, ezért jelen voltam az első átfogóbb értekezleten, amikor az illetékes szakminisztériumok képviselői előtt ismertettük az elgondolásokat. Jól emlékszem, hogy mindenki tamáskodva ingatta a fejét, amikor azt a kijelentést kockáztattuk meg, hogy egy erős szarvasbika lelövéséért egy gépkocsi árát kaphatjuk devizában.”69 Ha valóban így volt, Studinka nyomós érvet szolgáltatott, mert a felvetést gyors tett követte: „Ezen a nyáron a Mavad igazgatója több nyugati országba szervező körútra ment. Én pedig feladtam egy hirdetést a Wild und Hundban, az NSZK legnagyobb példányszámban megjelenő vadászlapjában. Körülbelül így szólt: »Magyarországon, nagy összefüggő vadászterületeken ez évben először szarvas­bőgéskor erős bikák lelövése kiadó.« Mire megjött a főnököm az utazásról, örömmel jelenthettem, hogy vagy huszonöt nyugatnémet vadásszal levelezésben vagyok.”70

Egy év múlva következett be az igazi áttörés. 1955-ben Tömpe István erdészeti főigazgató Bakócán rekord szarvastrófeát zsákmányolt (a mitikus „bakócai bika” vadászkörökben utóbb fogalommá lett), ami lökést adott itthon nemcsak a vadászversengésnek, a trófeahalmozásnak, de a trófeabírálatnak is.71 A tró­fea­bírálat hiányában korábban nem lehet megörökí­teni a rekordokat, s a nagy – regisztrálható – zsákmányok ígéretével az országba vonzani a nyugati vadászokat. A kapitális bika körül így nagy hírverést csaptak a honi erdészeti szakemberek: szinte tort ültek az elejtett vad felett; arra használták fel a „főnök rekordját”, hogy ismét kilépjenek a nemzetközi szintérre, s felelevenítsék nyugati kapcsolataikat. Az Erdészeti Tudományos Intézet mintegy másfél száz résztvevővel vitát rendezett a szarvasállomány fejlődéséről. Szederjei Ákos tudományos előadást tartott A magyar szarvas múltja és jövője címmel. Nyugat-Németországban vadászati szaklapok ismertették a trófeát.72 A Die Pirschben egy Bortmann nevű szerző még azt is megfogalmazta, hogy a bérvadászat – a vasfüggöny és a szögesdrótok felett átívelő – „hidat” teremthet Magyarország és a Nyugat között.73

Mikor Tömpe István a magyarországi bezártságból elindult a világhírnév felé, talán észre sem vette, hogy háta mögött az erdészeti szakemberek nyitva hagyták a kaput. A „bakócai bika”, melynek híre gyorsan bejárta Európát, jó reklámhordozónak bizonyult. E történet epilógusaként érdemes megemlíteni, hogy Tömpe a későbbiekben is a Szederjei Ákos nevével fémjelzett vadászati lobbi lekötelezettje maradt. Belügyminiszter-helyettesként 1957-ben például elérte, hogy a hivatásos vadászok visszakapják fegyvertartási engedélyüket, puskáikat.74

Az olcsó, ámde értékes magyar trófeák után áhítozó nyugatnémet vadászok ekkor már szinte a ha­tá­ron állomásoztak, s Szederjei Ákos és munka­­­társai ki­tar­tó módszerességgel bontották a vasfüggönyt. Eh­­­­hez Nyu­­­gat-Németországból Nagy Endre nyújtott se­­gédkezet. A magyar trófeák számos hazai és kül­földi ki­állításon szerepeltek. (1958-tól működött Ma­gyar­­­országon az Országos Trófeabíráló Bi­­zott­ság.) Az „Un­garn-Jägerek” a Magyarországon zsák­mányolt trófeákból 1957–1969 között Kölnben tizenhárom ki­állítást szerveztek. Az 1957-es katalógusban, melynek borítóján a bakócai bika agancsai láthatók, a ranglista első négy helyét magyar vadászok trófeái foglalták el. Az első helyezett dámlapát mellett az elejtő neveként „Nagy, Budapest” szerepelt: Rákosi Mátyás 1953-ban lőtte a bikát, s a trófea még 1968-ban is a világranglista ötödik helyezettje volt. A kölni katalógusban olvasható dr. Georg Opel autógyáros neve is: 1956-ban az Opel Zoo tulajdonosaként ő alkalmazta Nagy Endrét egy kísérleti telep létesítésére, afrikai vadfajok befogására, és hálából hősünk egyengette (vadász)útját a magyar dámok felé.75

A sors és a forgandó vadászszerencse később Nagy Endrét Nyugat-Németországból Afrikába vetette, s ezzel új távlatok nyíltak a magyar vadászok előtt. A Hat­vany család ugyanis Hatvany Ferenc (Nagy Endre apósa) világháború alatt elhurcolt képgyűjteménye miatt be­perelte a nyugatnémet államot, és Nagy End­re a (feleségére eső) pénzösszegből 1962-ben afrikai birtokot vásárolt a Meru vulkán lábainál. Német­or­szágba ezt követően jó ideig nem térhetett vissza, mivel a per újabb fordulatot vett (a német állam úgy vélte, hogy a képeket valójában szovjet katonák rabolták el, ill. semmisítették meg), és az elköltött márkamilliókat a vadász már nem tudta meg nem is akarta volna visszafizetni.76

Nagy Endre Kittenberger Kálmán távoli rokona volt77; gyermekkorában a híres Afrika-kutató többször magával vitte balatoni vadászataira, és visszaemlékezése szerint ő plántálta belé az érdeklődést a távoli földrész iránt. A magyar arisztokraták – érthető okokból: baráti, családi kapcsolataik révén – többnyire Német Kelet-Afrikában vadásztak, Nagy Endre ugyancsak itt, az időközben népszövetségi mandátumként brit igazgatás alá került Tanganyikában (később: Tanzánia) vásárolt magának birtokot.78 Nyerere tanzán elnök 1967-től elkezdte megvalósítani afrikai szocializmusát, s a nagybirtokokat ettől fogva az államosítás réme fenyegette. Nagy Endre azonban jó kapcsolatot épített ki Julius Nyererével, és így nemcsak arra nyílt lehetősége, hogy rezervátumvezetőként (-bérlőként) megőrizze vadászterületét, hanem később arra is, hogy egy „baráti” ország képviselőjeként hívjon meg a birtokára magyar vadászokat, politikusokat.

„Narancs, banán, Coca-Cola”79 – Közel Afrikához

A magyar vadászok egymásnak adták a stafétát Kelet-Afrikában. Kittenberger Kálmán gyermekkorában az első neves Afrika-vadász, Teleki Sámuel utazásáról ol­vasott a Világ-Krónika és a Képes Néplap oldalain, s örökre a fekete kontinens szerelmese lett. Amint tehette, dacolva a viszontagságokkal Afrikába utazott. Damaszkin Arzén kísérőjeként 1903-ban szállt partra Afrikában, és a következő huszonöt évet jórészt a távoli földrészen töltötte. Elszántságát, hajlíthatatlan vasakaratát jól jellemzi egy híres epizód küzdelmes éle­téből: Amikor egy vadászbalesetben leszakadt az egyik ujjperce, az arzénes preparálásoktól megfeketedett csont-hús-köröm darabot egy spirituszos üvegben küldte haza a Nemzeti Múzeumnak. Bizonyságul szán­ta, hogy ő a csekélyke anyagi támogatás ellenére, a veszélyek közepette is keményen dolgozik.80

Szerény anyagi lehetőségei miatt Kittenberger feltalálta az önfenntartó szafarit: vadászott, hogy a trófeák, a bőrök és a hús áráért utazhasson, kutathasson és gyűjthessen. Neki még fizettek ezért. Később ma­gyar követői tekintélyes összegeket áldoztak szenvedélyükre. A vadászat mindig költséges sport volt, különösen az afrikai; anyagi lehetőségei révén azonban több arisztokrata is cserkelhetett a távoli kontinensen, vagy vadászhatott máshol, egzotikus tájakon. Gróf Széchenyi Zsigmond kétségkívül Kittenberger egyik legismertebb és legelőkelőbb követője. 1928-ban érkezett először Kelet-Afrikába, mikor majd ne­gyedszázad Afrika-kutatás után Kittenberger Kál­mán megkezdte utolsó afrikai vadászatát.81 Horthy Jenő, a kormányzó öccse egyaránt vadászott Kittenbergerrel és Széchenyi Zsigmonddal is.82 Az afrikai szafari népszerű volt az elit – különösen az arisztokrácia – körében, de a háború után úgy tetszett, hogy a régi rendszer lebomlásával és az új hatalom kiépülésével e „nemes hagyomány” is véget ér.

Egy csöpp Afrika azonban maradt Budapesten még az ötvenes években is. 1950 nyarán nyílt Afrika-kiállítás a Nemzeti Múzeumban Kittenberger Kálmán gyűjtéséből.83 És a távoli kontinens megmutatta magát az Állatkertben is. Igaz, ezt a kor vadászati szakértői nem tartották elég szakmainak: bizonyos tartózkodással szemlélték, félrevezetőnek gondolták. „Ott nem lehet annyira megteremteni az eredeti környezetet, éppen az összefüggések sikkadnak el. Más a csoportosítás. (…) Ennek a csoportosításnak köszönhető, hogy felnőtt emberek is szentül hiszik, hogy Afrikában tigris is van, hát hogyne. Hiszen az állatkertben ott van mindjárt az oroszlán, a leopárd mellett.”84 – Dénes István rendőr alezredes, vadászati vezető például imígyen polemizált a laikus nézetekkel.85

1956-ban elpusztult Kittenberger nagy magányos gyűjtőmunkájának jelentős része, s a magyar va­dász­társadalom feketébe öltözött. Nagy Endre Afri­ká­ban jajdult fel a hír hallatán: „Szegény Kitti [Kitten­ber­ger Kálmán], életed munkája odavan!”86 Kitten­berger Magyarországon élte meg gyűjteménye pusztulását; az ötvenes években a vadászlapot szerkesztette. Dénes István könyvében ekképp emlékezett rá: „Jóval túl volt a hetvenen, de a kalapja, a kajla, ferde, az igen, az a régi volt. Az emberek megfordultak utána az utcán, de ő nem akart megválni tőle. Azt mondta: »Ilyen kalapja nem mindenkinek lehet. Mert erre elefánt taposott. 1908-ban. Ilyent nem árulnak a boltban.«” Ta­lál­ko­zásukat így örökítette meg: „Mikor meglátott, megállt, nem szólt. Köszöntem neki, nem válaszolt. Csak állt és nézett. Csak a világoskék szeme nevetett rám a híres kalap alól. Ma sem tudom, mi mindenre gondolhatott, míg végre megszólalt: »Na, mit csináltok? Dolgoztok valamit?« – Meséltem neki, mondtam, hogy milyen jó színben van. Rám nézett. A szeme végigsimította az arcomat. Kicsit elszégyelltem magam, hiszen ő mindent tudott. »Megette a fene« – mondta. És lassan elindult. Nagymarosra, haza.”87

Dénes Istvánnak azonban nem sokáig kellett szégyenkeznie a vadászkörökben elefántkalandja okán eposzi jelzővel illetett, „kajla kalapú” Kittenberger előtt, ő is hozott haza elefántagyart. Széchenyi Zsig­monddal közösen Afrika-expedíciót szervezett. Szé­chenyi a háború után 1959–60-ban léphetett először Afrika földjére. (Magyarországnak volt egy befolyásos képviselője Tanzániában, aki a háttérből lelkesen egyengette útjukat.88) Dénes István könyvében feleleveníti: a hatvannyolc éves Széchenyi Zsigmond ugyanazzal a hévvel vetette magát a munkába, mint fiatalkorában, például ő tanította szuahélire a csapat tagjait.89 Afrikai kalandjairól tudósító vadászkönyve végén Dénes táblázatban számolt be arról, ki hány vadat ejtett, mennyi trófeát zsákmányolt a népköztársaságnak. E nemes versengésben számos esetben (pl. dik-dik bakban, gnu bikában vagy impalában) Szé­chenyi elé került, oroszlánt pedig a csapatból egyedül ő zsákmányolt.90

A magyar vadászok útja Afrikába ekkor Olasz­or­szá­gon keresztül vezetett. Szerzőnk festői képben örökítette meg a határátlépést: „Még három kilométer, még kettő és még egy. Íme, a tábla »Tarvisio«. Pár ház­­ból áll az egész, balról a vasútállomás, jobbra né­hány kopott épület, bodegaféle. Narancs, banán, Coca-Cola. A nappal bújócskázó felhők, az út menti bokrokon duzzadó, érett rügyek, és messziről már zöld fátyol dereng a diadalmas ágak között.”91 A képet a határbódékról és a zöldséges pavilonokról a még egyszer átélt örömteli izgalom, a felszabadult várakozás festhette a leírásban ilyen megkapóvá. A soha el nem múló pillanat, a vérpezsdítő, bizsergető érzés, mely a Nyugat-Európa földjére lépő rendőr alezredest hatalmába kerítette. S nem csak az ő álma valósult meg ekkor.

Széchenyi Zsigmond – utolsó vadászkönyvének tanúsága szerint – 1945 után mindvégig bízott abban, hogy megláthatja még Afrikát. Feleségének állítólag már akkor, amikor megismerkedtek a keszthelyi könyv­tárban, ahol ő „»állományon kívüli segéderő« minőségében”, a fiatal nő pedig „mint fűtő és takarítónő” dolgozott, megjósolta, hogy „öregségére” kijut még Afrikába, sőt hogy asszonyát is magával viszi.92 Lehet, csupán a hódító szándék vagy töretlen optimizmusa mondatta vele, de az is, hogy az állandó és kényszerű alkalmazkodásban ismerni kezdte a rendszert, s úgy vélte, hogy az nemcsak kiismerhető, ha­nem befolyásolható is. És Széchenyi Zsigmond rendíthetetlenül bízott a hagyományok erejében. Utolsó afrikai expedíciójára, melyre feleségével kettesben indult – hosszas egyeztetések után – végül maga Kádár János bólin­tott rá, miután irodájában fogadta az idősödő vadászt. A pártfőtitkár a következő szavakkal ajánlotta Szé­chenyi tervét Fehér Lajos és Fock Jenő figyelmébe: „A 12 000 dollár az természe­tesen 12 000 dollár. De én úgy gondolom, hogy ha a Magyar Nép­köz­tár­saság nem is elsősorban hasznossági szempontból, hanem egyéb megfontolásból finanszírozná egy ilyen világ­hírű Afrika-vadász utazását, az megtenné a maga erkölcsi hatását népi demokráciánk számára olyan mértékben, ami többet ér 12 000 dol­lárnál.”93 A gróf afrikai kalandjairól posztumusz megjelent könyvet végül özvegye küldte el Kádár Jánosnak. A kötetben a szerzőnek a pártfőtitkár szívességét még burkoltan sem kellett megköszönnie, így értékelte a lehetőséget: „S lám, a viszontagságos évek lezajlása után, nemzetünk jóvoltából, immár másodízben, régi lelkesedéssel indulhatok neki a világnak!”94

Széchenyi Zsigmond előbb az ország (át)válto­zá­sát, majd útján a nyugati világ, és végül a szafarin Afrika romlását is megtapasztalta. „Tudjuk, hogy óce­án­­já­ró­kon általános szokás, hogy a közönség – akár­csak nemzetközi étteremben, színházban, hangversenyen – esténkint átöltözik, estélyi ruhában jelenik meg. Valamikor – anno dacumál – frakkban, manapság már szmokingban – sem mindig, további harminc év múltán pedig bizonyára »bikini«-ben, vagy tán még anélkül is. A rohamos haladás, sőt rohamos vetkőzés korszakát éljük.”95 Ma már talán nehezen érthető felháborodása, Magyarországon azonban – hozzá hasonlóan – számosan őrizték, ápolták a hagyományt (a család és saját társadalmi csoportjuk szokásait), s vele a régi értékeket, ami szinte az utolsó mentsvár maradt számukra az elnyomás éveiben. Identitásuk „belülről”, egy sajátos, befelé forduló magatartásból, a hagyományőrzésből, a múltból építkezett. A gróf szemével nézve a kitárulkozó világot, Nyugaton mintha e szokások (értékek?) kevesebbet jelentettek volna.

Afrikát Széchenyi Zsigmond valósággal elsiratta; 1963–1964-ben szembeötlő volt az a pusztítás, amelyet a vadászatok az ottani vadállományban okoztak. S úgy tetszett, az európai behatolás megbontotta az ottani kultúrák idilljét. Az ember, aki kilépett a ma­gyar­országi elzártságból, úgy látta, hogy a világ Nyuga­ton, ill. Afrikában változott, fordult nagyo(bba)t. Ami közben vele (itthon) történt, az egy folyamat, egy folytonos történet epizódja volt csupán.

A háború után sem szakadt meg tehát a magyar Afrika-vadászok sora: Kittenberger – Széchenyi – Horthy – Széchenyi – Dénes – Széchenyi. Ulrich, Musil tulajdonságok nélküli embere így töprengett a lánc(olat) természetéről: „Mert még csak hasonlítania sem kell mindennek…, ha csak a szomszéd tagok hasonlítanak, a távolabbiak számára megteszi ez a közvetítés. Igen, egy ilyen láncban még a szomszédokat összekötő hasonlatosság is változhat; és így jutunk felbuzdulva az út egyik végétől a másikig, és magunk se tudjuk, mely módon tettük meg e távot.”96 Mindazonáltal a lánc elemei szorosan egymáshoz kapcsolódnak, és így viszik tovább a sort.

A hatvanas, hetvenes évek fordulóján Földes László és Fehér Lajos is megmérette magát az afrikai terepen. Ahol a szerencsés és biztos kezű vadász – a magyar dámok után – akár elefántot vagy vízilovat is puskavégre kaphatott. (Igaz, ők már nem a múzeumoknak, hanem saját maguknak gyűjtöttek.) Földes László önéletírásában leírja a trófeagyűjtés eredményét: „A vadászszerencse sem pártolt el tőlem – ma lakásomat elefántagyarak, oroszlán-, leopárd-, zebrabőr, kaffer­bivaly és sokféle antilop trófeája díszíti.”97 Mi hajtotta a magyar vadászokat idegen tájakra? Földes László a következőképpen vallott erről egy pamíri vadászatról szóló beszámolójában: „Eltűnődött Szuhai [Földes László írói álneve – a szerző]. Miért is jött ide? Egy kőszáli bak szarváért, egy vadjuh kos csigájáért? Nem, a küzdelemért is, a sportért. Az olyan sportért, ami a világ tetején is csak keveseknek adódik az életben.”98

„Hungarian safary style”

1958-ban ismét megjelenhetett Széchenyi Zsigmond Nahar című könyve, majd sorra a vadászklasszikusok munkái.99 A vadászati irodalom a hatvanas évektől másodvirágzásnak indult; mind többen éreztek késztetést arra, hogy irodalmi formában örökítsék meg a vadászkalandjaikat.

Örök emberi vágy, hogy élményeinknek hangot adjunk: saját büszkeségünkre, mások irigységére elregéljük őket, s e leküzdhetetlen érzés, mely egyaránt buzog a felnőttben és a tapasztalatlan gyermekben, ott munkált a régi vadászokban és a kor funkcionáriusaiban, vezető politikusaiban is. Földes László A második vonalban című visszaemlékezésében például a következőképpen dicsekedett el álnéven kiadott írásaival: „Nem engedek a kísértésnek, és nem írom le vadász­élményeimet, már csak azért sem, mert Szuhai Ist­ván írói álnév alatt a Magvető Könyvkiadó megjelentette az élményeimet tartalmazó, »Piga-Piga« és »Szimba, a király« című könyveket.”100 Olyannyira fűtötte őt a becsvágy, hogy később, végképp kilépve az álruhás király szerepéből (az álruha itt a kötelező szerénységet és a látszólag szolid, vagyis visszhangtalan életvitelt jelenti), saját neve alatt is megjelentette írásait.101

Nagy Endre kalandos és küzdelmes életéről, ma­gyarországi kapcsolatairól a magyar Afrika-vadászok élménybeszámolóiból tájékozódhatunk. Dénes István – kezdetben ő egyengette hősünk hazafelé vezető útját – könyvében így fogalmazott vendéglátójáról: „Vala­mi­kor Magyarországon vadászati munkakörben dolgozott. Most évek óta él Tanganyikában, mint hivatásos fehér vadász.˙(…) Arushától tizenöt-húsz kilométerre él, nagyon szerény tanyaházban, és keményen dolgozik.”102 Más leírásokból még részletesebb képet nyerhetünk a rezervátumról, a telepről és Nagy Endre min­dennapjairól. Vadregényes környezetben, a vulkanikus Meru hegység lábainál terült el a birtoka; a környék ekkor még szinte érintetlen őserdő. A Kilimandzsáró híres hófödte csúcsát is látni lehetett a telepről, mely Hemingway szavaival „széles, mint a világ”.103 A birtokon több kis vendégház sorakozott egymás mellett (a magyar vendégek mellett többnyire szafarizgató nyugatnémet bérvadászok váltották itt egymást). Liliputi állatkert fogta körül a lakóházakat, nem messze tőlük mesterséges tavat ástak, a tó partján antilopok bóklásztak, egy nagy ketrecben oroszláncsalád szorongott. A házigazda lakásának falát afrikai és európai trófeái borították, barátja, gróf Merán Ferenc maga festette oroszlánképekkel ékesített házban élt.104 Nemcsak vadászok, de sok magyar természetkutató és filmes is megfordult itt Nagy Endre meghívására. Tanzániai politikai kapcsolatai révén még elefánt kilövésére jo­gosító vadászjegyet is tudott szerezni vendégeinek. (Jóllehet a Tanzániában élő hivatásos vadászok évente csak három elefántra kaphattak „kedvezményes” – olcsónak számító, 30 fontos – „vadászjegyet”.)105 Első autóját hősünk Hemingwaytől vásárolta.106

Vendégeit Nagy Endre lelkiismeretesen kalauzolta a tanzániai őserdőben. És tanította őket. Földes László Vadászkalandok vad tájakon című írásában adta közre tapasztalatait: „A Landrover egy terepjáró autófajta. Itt széltében ezt használják. Ráz, mint a GAZ, de ez is mindent bír. Egyébként szélesebb és magasabb a GAZ-nál”107– állapította meg tárgyilagosan. Fel­ke­­res­te a híres vadász, Blumenthal sírját a Meru-hegyen, és régi vadászszokás szerint elhelyezte ott a névjegyét (amin feltehetőleg ez állt: Ministry of Agriculture, deputy-minister).108 Elégedetten nyugtázta, hogy Nagy Endre olyan „szép régi magyar szokásokat” honosított meg a távoli földrészen, mint a töretadás.109 (A töret a zsákmány vérébe mártott gally, melyet a kísérő nyújt át a vadásznak. A vadász a kalapjába tűzi azt, és ezzel jelképesen is birtokába veszi az elejtett állatot.)

Földes László nemcsak közös kalandjaikat, de beszélgetéseiket is megörökítette: „Egy sűrű lombú fa árnyékában telepedtünk le, ott ettünk-ittunk és »ej­tőz­tünk«, ahogy tiszántúli honfitársaink hívják az ebéd utáni sziesztázást. Nagy Endre eközben egy vesze­del­mes kalandját is elregélte, halk hangon, szinte derűsen, mintha nem is az élete forgott volna kockán azon a másfél esztendővel ezelőtti kiránduláson, a Meru vulkánról elnevezett vadrezervátumban. Nyilván nem az idegeimet akarta borzolgatni vele, inkább a tapasztalataimat bővíteni.” A történet, mely megrázta a ta­pasz­talatlan vendéget – a miniszter-helyettes tol­má­cso­lásában –, így szól: „A bivaly előbb a szarvára kapta, és a levegőbe dobta, majd amikor megint elterült a földön, döfködni és tiporni kezdte, törte-zúzta.”110 Amikor Nagy Endre a történetet mondta, talán saját sorsára is gondolt. Földes László könyvében így zárja elbeszélését: „Ő azonban ezt is kibírta: lábra állt, s ma ugyanolyan szikár és erős, mint azelőtt. Ha valaki, ő kiállta a férfipróbát.”111

Nagy Endre a Meru-hegy tövében magyaros ebé­det csapott vendégeinek: a fagyasztott paprikás sza­lonnához jóízű bort kínált, melyet a Land Roverből ki­szedett üléseken, kényelmesen hátradőlve fogyaszthattak el. Hazai ismerősökről beszélt velük: közös barátokról és a „magyar szarvasról”.112 Látogatói közül kettőt beszervezett a magyar hírszerzés, Nagy End­réről azonban ők sem tudtak vagy nem akartak igazi információt szállítani; velük sem beszélt másról, csak a vadászatról, vadászkalandjairól. Az Afrika-vadász eköz­ben újabb és újabb üzeneteket küldött Magyar­or­szág­­ra, készült a hazatérésre.

Magatartását ha jelképesnek tekintjük, és cselekedeteinek a praktikus célokon túl valamilyen általános (azoktól függetleníthető) értelmet tulajdonítunk, akkor Nagy Endre története kivételes példája annak, hogy az egyének autonómiája csorbítatlan maradhatott a kényszerű kompromisszumok, az állandó alkalmazkodás ellenére. A történelem hétköznapi szereplői csak a rendszer korlátai között, saját lehetőségeik határán belül mozoghattak, de saját érdekeik, céljaik szerint éltek, és végső soron ők formálták az eseményeket.

„A múlt és a jelen” – Budapest, 1971

Magyarországon Nagy Endre legfőbb támogatója Földes László lett. Földes gyakorlatilag az ő nyugati kapcsolataira, segítségére hagyatkozott az 1971-es vi­lágkiállítás megszervezésekor. Levelezett például Roy Adamsonnal, az Elsa-könyvek írójával, és számos neves nyugati vadásszal.113

Ha előbb szóltam a láncolat természetéről, akkor meg kell emlékezni a hálózatról is, melyben a kapcsolatok többnyire nem egyenletes eloszlás szerint rendeződnek, sok elem csupán kis számú összeköttetéssel rendelkezik, s kis számú csomópont köré szerveződik a kapcsolatok jó része. A vadászok társaságán/társadalmán belül az informális központok a régi vadászok köré rendeződtek, és a tőlük induló láncokon keresztül juthatunk el a háló széleire, időben a múltból a jelenbe. E bonyolult kapcsolati hálón, mint ma az interneten, gyorsan áramlottak, keringtek a hírek. Nagy Endre, bár látszólag mindenkitől független volt, és a (földrajzi) térben a háló végpontján helyezkedett el, valójában mégis az egyik legfontosabb tagja volt a hálózatnak, a vadásztársadalomnak: az információk tőle indultak, és hozzá futottak. Ami a nyugati kapcsolatokat illeti, mindvégig ő tartotta kezében a szálakat.

A Vadászati Világkiállítás megszervezésekor Nagy Endre ismét mozgósíthatta nyugat-európai kapcsolatait. A pártvezetők az eseménnyel ugyanis valutával fizető nyugati vadászok tömegeit akarták az országba vonzani. Az alkalomra új szállodák épültek, például az Olympia és a dobogókői Nimród. A programban számos rendezvény szerepelt, így lovas-, ill. kutyaversenyek vagy fegyverkiállítás is.114 Egymillió-kilencszázezer látogató fordult meg végül a kiállításon, köztük több tízezer külföldi vendég. Többek közt Budapestre látogatott Leonyid Brezsnyev, a Szov­jet­unió Kommunista Pártja Központi Bizottságának fő­titkára, vagy Mahenda Bir Bihram Sah Deri, Nepál királya is.115 Fülöp edinburghi herceg, a brit királynő férje, aki Földes László visszaemlékezése szerint „közvetlenül” viselkedett, azt kérte a szervezőktől, hogy a kiállítás alkalmából megrendezett fogathajtó versenyt lóhátról nézhesse végig.116

A kiállítás vendégserege, forgataga, ha fellapozzuk a dokumentumokat, az események és a színek kavalkádjában mint egy gazdagon díszített neobarokk freskó elevenedik meg a szemünk előtt. Az egyik szervező így számolt be a Mátyás-templomban a világkiállítás vendégeinek tiszteletére rendezett miséről: „Ma is bennem él a VVK Hubertus miséje, amelyben a katolikus istentisztelet sok évszázados misztériuma a vad űzésének szertartásával, a színek, a képek, a hangok felkavaró kontrasztjával ötvözve késztette szárnyalásra a gondolatot az égi ösvényektől a vadat rejtő erdők sűrűjéig. A nagymisét celebráló három pap arannyal hímzett palástja csillogásának ellenpontjául a falkák piros, zöld színeit viselő va­dászok sora szolgált az oltár előtt, falkakutyákkal a lábuk mellett, a vállukon átvetett billentyű nélküli karikás kürtökkel, amelyek az orgonát helyettesítették. (…) A miséről kint rekedt sokaságnak a Ha­lász­bástyán nagy tetszéssel fogadott külön műsort adtak a falkavadászok. Veze­tőjük Pierre-Elie Borione földbirtokos volt...”117

A kiállítás megnyitójára Nagy Endre a következőképpen emlékezett vissza: „1971. augusztus 27. Meg­értem ezt a napot is, munkám megkoronázását. Nyi­táskor ömlik az eső, két hónapi csodás, derült ég után (…) Kádár Jánossal beszélgetünk, vitatkozunk: sze­rinte rekordelefántunkat úgy találták (…) Kis­vár­tatva a tanzán földművelésügyi miniszter is csatlakozik tár­saságunkhoz, miközben kis oroszlánkölyköm rakoncátlankodik körülöttünk.”118 A pártfőtitkár ba­rát­sá­go­san kvaterkázott a tanzán pavilon vezetőjével. Az emig­ráció hosszú évei után a hazatérésre készülő ma­gyar vadászt ez érthető elégedettséggel töltötte el. A világkiállítás zsibongó forgatagában egymásba ol­vad­tak a különböző vadászarcok; egy nagy közös tablóra álltak össze a funkcionáriusok és a hétköznapi állam­pol­gárok, a nyugati és a keleti vendégek. A ké­peken látható, amint különböző kultúrák (korszakok) képviselői lelkesen cserélnek eszmét. Nagy Endre vissza­em­lé­­­ke­zé­sében olvashatunk arról, hogy a nyolcvankét éves Nemeskéri Kiss Géza (egykoron Horthy Miklós fő­­­vadásza119) megkérte, mutassa be őt Földes Lász­ló­nak. A beszélgetés emlékei szerint a következőképpen zajlott:

„– Hogyne tenném meg, kedves Géza bácsi! De mondja, miért akarja látni Földest?

– Mert a leghőbb óhajom, hogy kezet szorítsak vele, megköszönjem neki és rajta keresztül az egész magyar népnek, hogy az itthoni vadat világhírűvé tették.”120

A leírás így folytatódik: „Földes hozzánk lép, és a két férfi – a legfelsőbb csúcson álló két vadász, a múlt és a jelen, ha megannyira egymástól távol álló világban élnek is, de akiket most e nagyszerű közös ügy hozott össze – megszorítja egymás kezét.”121 Kézfogásuk jelképes. (A találkozó őszintébb és barátibb volt, mint annak idején Nagy Endréé és Besétál Jánosé lehetett.) A kimerevített pillanatkép, az egymásba kulcsolódó kezek, az egymás tenyerébe tapadó-simuló ujjak a múlt és a jelen egységét jelképezték Nagy Endre szemében is. A régi vadászok elismerését fogadta az újak hagyományaira okkal, eredményeire joggal büszke nemzedéke. S a háttérben ott állt a hazatérésre készülő, hányatott sorsú Afrika-vadász.

Búcsú a fegyverektől – Besétál János

Mind több magyar vadász előtt nyílt lehetőség nagy kalandokra, cserkelésre idegen tájakon, másoknak viszont bealkonyult. Besétál János nevét hiába keressük a kiállítás látogatói vagy az emlékalbum előfizetői között. Besétál János 1955-ben ért fel vadászpályafutása csúcsára, ekkor Galgamácsán aranyérmes szar­vasagancsot zsákmányolt. A büszke vadász a trófeát utóbb a Mezőgazdasági Múzeumnak ajándékozta.122

1957-ben Besétál Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékérmet kapott123, így feltételezhető, hogy rendvédelmisként részt vett a forradalom leverésében.124 1956 decemberében mégis elbocsátották a Föld­mű­­velésügyi Minisztériumból. Elődje lett az utóda: a Kádár Jánossal együtt bebörtönzött Dénes István váltotta őt a vadászati osztály élén. (A régi-új vezető, Dénes 1954-ben szabadult, visszanyerte a párttagságát, s át­menetileg a VITAX vállalathoz helyezték gépko­csivezetőnek. „Alámerült”, és csak 1956 legvégén, amikor Ká­dár János kezdte kiépíteni saját rendszerét, térhetett vissza a vadászat élére.125 )

A forradalom leverésekor egy összetartó – va­dász­gató – közösség kaparintotta meg a hatalmat, mely újraosztotta a bizalmi állásokat, köztük a vadászati pozíciókat. A többnyire puritánnak beállított Kádárt űzte, hajtotta a vadászvágy, bizalmasait is rendre azok közül válogatta, akik az erdőkbe elkísérték (ami persze fordítva szintén igaz: bizalmasai vadászhattak vele). A mindenkori hatalomhoz lojális államvédelmis tiszt, Besétál János leváltásának aligha lehet más magyarázata, mint hogy Kádár János saját emberének szánta e fontos, bizalmi pozíciót. A Besétál család szomszédai úgy tudták, hogy Jánosnak „valamelyik magas rangú vezetővel” nézeteltérése támadt, és emiatt bocsátották el.126 Mérgében Besétál János olykor a pártfőtitkárra célozgathatott. Csalódottságában azt tervezte ekkor, hogy családjával Csehszlovákiába költözik.127 1956 decemberétől már a Kelenföldi Hő­erőmű Vállalat rendészeti osztályvezetőjeként tevékenykedett. 1968-ban nyugdíjba küldték, ekkor megkapta a Szocialista Hazáért Érdemrendet.128 Feleségét 1972-ben nyugdíjazták, az asszony rendőr zászlósként szerelt le.

A hetvenes évekre a Besétál család a keletnémet államvédelmis dinasztiákhoz hasonló alakzatot öl­tött. Egyetlen gyermekük, ifj. Besétál János a BM-klubban ismerkedett meg a feleségével: 1973-ban kötöttek há­zas­ságot.129 A feleség szülei is belügyesek voltak: az apa rendőr ezredesként, az anya őrnagyként ment nyugdíjba (ő ugyancsak államvédelmi írnokként kezdte a pá­lyáját), sőt a fiatalasszony első állását szintén a Belügy­minisztériumtól kapta. A kezdetben szerszámkészítő, majd gépkocsivezető fiatalember is hű ma­radt a tradícióhoz: házasságkötése után, hogy egzisztenciát teremtsen, a BM kötelékébe lépett.130 1975-től „figyelő szolgálatot” teljesített az ún. B alosztályon.131

Amikor ifjabb Besétál János jelentkezett az államvédelem kötelékébe, a III/III. „környezettanulmányt” készített a családról. Ebből megismerhetjük akkori helyzetüket, mindennapjaikat. Korábban a szomszédok azt tapasztalták, hogy a Besétál fiú szívesen hallgat „tánczenét” (feltehetőleg inkább beatzenét). „Nőt­len korában a személyzeti szobában lakott, amit saját ízlésének megfelelően rendezett be, a szoba falát külföldi újságból kivágott képpel díszítette.” Amikor megházasodott, a szülők az egyik szobát átengedték a fiataloknak, melyet ők új, modern bútorral rendeztek be. Egy ideig az anyós főzött rájuk, majd egy év után inkább külön háztartásra rendezkedtek be. Idősebb Besétál János feleségével megértésben élt: „anyagi körülményük jó, beosztó, takarékos életmódot folytatnak” – összegzett a belügyi jelentés szerzője. A házban Jánost „csendes, kevésbeszédű, szerény magatartású” embernek ismerték. A szomszédok tudták róla, hogy fiatalabb korában szenvedélyes vadász volt, de miután egészségi állapota megromlott, visszavonultabb életet élt, és felhagyott korábbi szokásaival.132 Egyik vadásztársaság névsorában sem találjuk a nevét, fegyvertartási engedélyét azonban mindvégig megőrizte. Puskája szögre került, talán régi vadászszokás szerint a nappali egyik falán lógott valahol. 1976-ban hunyt el, felesége egy év múlva követte.133

Ifj. Besétál Jánosnak három gyermeke született. 1978-ban, hogy (főbérlőként) megtarthassa szülei szolgálati lakását, nyilatkoznia kellett arról, hogy további hat év belügyi szolgálatot vállal. 1982 és 1985 között elvégezte a Rendőrtiszti Főiskola állambiztonsági szakát, 1987 őszén Leningrádban vett részt speciális tanfolyamon (a Magyar Nép­köz­tár­saság külső meg­figyelő beosztottainak három hónapos továbbképző tanfolyama). 1988-ban kérte feletteseit, hogy a Belügy­minisztériumon belül máshova helyezzék át, majd 1989-ben még egyszer – eredménytelenül. Végül kilépett a szolgálatból, az állambiztonsági szolgálat ekkor már nem jelentett perspektívát a számára.134

Az épület, amelyben a család lakott, közel van a Duna-parthoz, elegáns régi bérház, ablakai jórészt a Margitszigetre néznek. A Besétál nevet nem találjuk a kaputelefonon, s egy kivételével a többi belügyes családét sem. A patinás házba azóta több rt., kft. és alapítvány költözött, mintegy érzékeltetendő az idő múlását, a korok váltakozását. A Besétál család, e belügyes Buddenbrock-ház kihullott a változó történelmi időből. A másfelé szerencsét próbáló ifjabb generáció tagjai kiszorultak a belvárosból, s az unokák közül volt, aki a művészetek világa felé tájékozódott.135

„Ferenc József-i idők” – Nagy Endre

A történelmi idő érzékelhetően megváltozott Nagy Endre életében is. 1973. április 22-én Német­or­szág­ban meghozták az ítéletet, lezárták a Hatvany-aktákat és a kifizetett kártérítés miatt hosszú évek óta húzódó pert.136 Ismét szabadon léphetett be Nyugat-Európa területére. Tanzániában azonban mind nehezebbé, már-már tarthatatlanná vált Nagy Endre helyzete. 1973. szeptember 8-án a kelet-afrikai szocialista or­szág­ban betiltották a vadászatot. Október 23-án negyvennyolc farmot államosítottak, Nagy Endre parkja egyelőre megmenekült. Ő mégis szomorúan jegyezte fel: „Összes jó barátunkat földönfutóvá teszik. Ezt már jól ismerem.”137 Némi megnyugvást jelentett számára, hogy karácsony előtt napon Nyerere elnök jelentkezett be hozzá a családjával vadászatra.138 Nagy Endre ekkor már a tanzán szocializmus elől menekült volna haza.

A távolban Nagy Endre mindvégig a hazafelé vezető utat kereste, s a hazatérés lehetősége a hetvenes évek elejére karnyújtásnyi közelségbe került. Új távlatok, hazai tájak rajzolódtak ki a vadász szemei előtt. 1971-ben, a Vadászati Világkiállítás évében Nagy End­re felajánlotta 12,5 hektáros vadaskertjét, „mintegy 150 db emlőssel és 150 db madárral (kerítésekkel, ketrecekkel, istállókkal, pajtákkal, tavakkal)” a magyar államnak – természetesen a fenntartás minden költségével együtt.139 Kutatóállomást alakítottak volna ki itt, s Nagy Endre bizalmas jelzése szerint a terület egyúttal a pártvezetők zártkörű klubja, az Egyetértés Vadász­társaság rezervátumává válhatott volna.140 Nagy Endrének még Kádár Jánost is sikerült az elképzelés (maga) mellé állítania. Az első titkár fogadta őt, és – szokása szerint – feltételesen bár, de jóváhagyta a tervet (ha megvalósítható, és má­sok nem, akkor ő sem ellenzi.)141 A Pénz­ügy­mi­nisztérium szakértői arról tájékoztatták a Föld­mű­velésügyi Mi­nisztérium osztályvezetőjét, hogy a pénzügyi akadály elhárítható, ha „illetékes fórumon” döntés születik az Afrika-kutatás szükségességéről (a Tescón142 keresztül kívánták lebonyolítani az üzletet).143 Végül Nagy Endre terveit egy váratlan esemény húzta ke­resztbe. Megindult ugyanis egy másik neves sakkjátékos, Fehér Lajos a tanzán vadászterületek irányába, és kiszámíthatatlanokat lépett.

A Minisztertanács elnökhelyettese a Vadászati Világkiállításon találkozott Budapesten Godfriend J. Kileóval, a tanzán földművelésügyi miniszterrel (a Tanzán Egyesült Köztársaság Természeti Források és Idegenforgalom Minisztériumának vezetője), majd még ebben az évben az ő meghívására Tanzániába látogatott, és ott Rashidi Kawawa alelnökkel tárgyalt december 9-én.144 Kileo utóbb Földes László miniszterhelyettesnek sajnálkozva írt Fehér Lajos látogatásáról: „Amikor elnökhelyettesük, Fehér Lajos itt volt, megpróbáltunk számára egy vadászkirándulást szervezni. Sajnos, vagy nem sajnos, ő nem tudott elefántot elejteni. Én azt mondom, nem sajnos, mivel ez arra indíthatja, hogy a jövőben is eljöjjön országunkba.” (A tanzán miniszter mindenesetre hálás volt magyarországi vadászsikeréért, a szép dámért, amelyet kilőhetett: „Hálás vagyok a trófeáért és bronz éremért, amelyet kapott. Ez mindig kiváló nagylelkűségére fog emlékeztetni engem.145) És Fehér Lajos valóban visszatért Afrikába: 1974. január 24-én Bárd Miklós nagykövet kíséretében találkozott Nyerere elnökkel és Kawawa alelnökkel.

Tanzániában az országot a szocializmus útjára terelő kommunisták először megbélyegezték a vadászatot, mely az új ideológia szerint az európai imperialisták hóbortjait szolgálta. Teljes vadászati tilalmat léptettek életbe; hamar nyilvánvalóvá váltak azonban a külföldiek bérvadásztatásából fakadó gazdasági előnyök. Éppen a magyar delegáció érkezését megelőzően jelentette be a sajtó, hogy a tilalmat 1974. július 1-jétől feloldják, és ehelyett a vadászszezont az ország egész területén hat hónapra (július 1-jétől december 1-jéig) korlátozzák. A magyar és a tanzán kommunisták baráti megbeszélésein felmerült, hogy az ország egész területére kiterjedő, magyar–tanzán vegyesvállalatot alakítanak, amely megszervezi a vadász-idegenforgalmat, és lefölözi annak hasznát.146 (Ha ez megvalósul, itthon úgy ítélték meg, széles lehetőség adódik a „vadbiológiai kutatásra”, ami feleslegessé teszi Nagy Endre ajánlatát.147) A honi szakemberek lelkesen tervezgették a közös vadgazdaságokat, sőt még az „évi lelövési kontingenst” is meghatározták (20 db elefánt, 100 db kafferbivaly, 1 db rinocérosz, 5 db oroszlán, 20 db leopárd, 600 db antilop, 300 db gazella, 100 db zebra, 3000 db varacskos disznó, 100 db víziló).148  A tanzán párt korifeusai azonban a tárgyalásokat végül más mederbe terelték. Nem alapítottak közös vállalatot a Magyar Népköztársasággal, csupán együttműködési keretszerződést kötöttek. A magyar pártvezetés két szék között a földre esett. (Nem biztos, hogy e történet hozadéka, de mindenképpen idekívánkozik, hogy Fehér Lajost 1974-ben – pontosan máig fel nem tárt okokból – nyugdíjazták.149) Nagy Endre annak tudta be a terv kudarcát, hogy Fehér Lajos „gyűlöli” őt: egyszer állítólag telefonon felhívta, és számon kérte rajta, hogy egy cikkben Földes Lászlóról elismerően nyilatkozott.150

Bár Földes László nem bírta a versenyfutást Fehér Lajossal (1972 áprilisától már nem miniszterhelyettesként, hanem a Hungexpo vezérigazgatójaként tevékenykedett151), és a megálmodott rezervátumból sem lett semmi, Nagy Endre kapcsolatai azonban elég erősnek bizonyultak ahhoz, hogy megteremtse hazatérésének a feltételeit. Gyűjteményét mindenképpen Magyarországra kívánta hozni. 1983. május 1-jén a kö­vetkezőket jegyezte fel magának: „Népem ma ün­nepli látszólagos jólétben és megelégedésben a munka ünnepét. Közel negyven év múlott el a rendszer kezdete óta. Ha jól ítélem meg, Ferenc József-i időket él Magyarország most, a Ká­dár-korszak alatt.”152 Nyitott szemmel járt Ma­gyar­­országon, az ország erdeiben, és elégedetten nyugtázta a vadgazdálkodás eredményeit. Kaszó­pusztán egy vérebversenyt tekintett meg: „Sokat hallani mostanában a Czinege Lajos honvédelmi mi­niszter által felfejlesztett területről. Jogos volt-e, jogtalan, jó volt-e vagy sem, hogy bekeríttette Kaszót, vita tárgya lehet, de hogy szerette a vadat, ahhoz nem fér kétség.”153 Devecseren járva ugyancsak elégedetten összegezte a tapasztalatait: „Mint elmondják, Pap János, a Veszprém megyei első titkár vadászat iránti szenvedélye, hozzáértése, szigora, no és persze hatalma tette a területet naggyá.”154

Nagy Endre 1984. január 1-jén borítékba zárta és postázta a balatonedericsi családi birtok megvásárlásáról szóló iratokat a helyi tsz-elnöknek.155 Meg­sza­ba­dult sorsa áfiumától, és végleg hazatérhetett: vadászati és néprajzi gyűjteményének nagy részét a visszavásárolt családi kúriába hozatta haza, s a Balaton partján Afrika Múzeumot és kis állatkertet alapított.156 Má­sodik felesége visszaemlékezése szerint Nagy Endrét „soha nem érdekelte a politika”. „Hiába telefonáltak neki, hogy ez ki, az ki. Azt mondta, ő inkább a bivalyokkal foglalkozik… Jártak ide [Balaton­ede­ricsre – a szerző] hercegek, grófok, bárók, mindenhonnan, Ausztriából, Németországból. Ugyanakkor meg­for­dult itt a Földes László meg a Pap János is.”157 A kor­mány a vadászt 1986-ban magas állami kitüntetésben részesítette: megkapta a Magyar Népköztársaság Csil­lagrendjét. A kitüntetést Maróthy László, a Mi­nisztertanács elnökhelyettese adta át a Parla­mentben. Nagy Endre megérte a rendszerváltást, 1994-ben Ma­gyar­országon hunyt el.

Jegyzetek

1          Dénes István: Így láttam Afrikát. Szépirodalmi, Bp., 1961, 5. o.

2          Ferenczi Sándor, a Mavad (Magyar Vad­ke­res­ke­del­mi Szövetkezeti Vállalat) igazgatója.

3          P. Horváth István, a Mavosz (Magyar Vadászok Or­szágos Szövetségének) titkára.

4          Beretz Katalin: Puskák – pajzsok – fohászok. Dr. Nagy Endre Afrika-vadász kalandos élete. Zeusz köny­vek, Bp., 2001, 45–46. o.

5          Mannheim Károly: A nemzedékek problémája. In: uő: Tudásszociológiai tanulmányok. Ford. Brendl Júlia et al. Utószó Wessely Anna. Osiris, Bp., 2000, 201–253. o.

6          Nagy Endre 1938 februárjától 1944 májusáig szolgált a csendőrségnél. Csendőrtiszti iskoláit 1938–1940 kö­zött Budapesten végezte, 1940-től 1943-ig a hatvani csendőrszárnyon teljesített szolgálatot, majd 1943-tól 1944-ig a kalocsai lovas csendőrszázadnál volt lovaglótanár, ahol századosi rangot nyert.

7          ÁBTL (Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Le­vél­tára) 3.2.4. K-2248 35., 66. o. Nagy Endrét szülei válása után anyai nagyapja Nagy Sándor keszthelyi adótiszt nevelte. Abban az évben, 1938-ban, amikor nagyapja meghalt, felvette az ő nevét. Kérdőív. ÁBTL 3.2.4. K-2248 57. o.

8          Később akkori döntésére úgy emlékezett, hogy nem akarta egész életét egy irodában letölteni, így a lovas csendőrség jó választásnak tűnt. Interjú Beretz Kata­linnal. Balatonederics, 2008. február 23.

9          Ő maga 1949-ben fogalmazott önéletrajzában bebör­tön­zése okaként még egy konkrét eseményt is említett: „1944 májusában a Szálasi-féle tömeggyűlésen történt erélyes fellépésem és a zsidó származású Hatvany Ale­xan­d­­rával kötött titkos és engedély nélküli házasságom, valamint az előzőleg több ízben megnyilatkozott baloldali magatartásom miatt bebörtönöztek és katonai rangomtól megfosztottak.” Önéletrajz. (1949. január 8.) ÁBTL 3.2.4. K-224840. o. A vádiratnak többek között része volt, hogy „1944. jún. 7-én a kir. csendőrség felügyelőjétől kapott azt a szolgálati parancsot [sic!], hogy báró Hatvany Alexandrával mindenféle kapcsolatot szakítson meg, szándékosan nem teljesítette”. ÁBTL 3.2.4. K-2248 163. o.

10        1944. V. 5-től IX. 16-ig volt börtönben. Kérdőív. ÁBTL 3.2.4. K-2248 54. o.

11        Jelentés Budapest, 1955. febr. 4. ÁBTL 3.2.4. K-2248 68. o. Velük raboskodott még Ékes István is, aki 1945-ben minisztériumi osztálytanácsosként a BM Köz­ren­dészeti Osztályának a vezetője lett, 1947-től a Föld­mű­velésügyi Minisztérium vadászati ügyosztályvezetője és a Mavosz elnöke volt.

12        ÁBTL 3.2.4. K-2248 24. o. 1945 októberétől 1951-ig vadászati felügyelő volt, eközben 1948 novemberében a Magyar Vadászok Országos Szövetségében dolgozott egy hónapig. Önéletrajz. Budapest, 1949. január 8. ÁBTL 3.2.4. K-2248 40. o.

13        ÁBTL 3.2.4. K-2248 52. o. Kérdőív, ad 72.494/1948. sz. K. J. ügyirathoz. 1946 áprilisában lett az MKP tagja, később állítólag az MDP pártközpont ajánlásával került a Mállerdhez (Magyar Állami Erdőgazdasági Üzemek). Egy róla jelentő ügynök ugyanakkor megjegyezte: „Rejtélyes, visszavonult, a társadalmi érintkezésre sokat adó ember. Ez a rendszer egyáltalában nem tetszik neki.” ÁBTL 3.2.4. K-2248 29. o.

14        Jelentés. Miskolc, 1948. november 24. ÁBTL 3.2.4. K-2248

15        Jelentés. Miskolc, 1949. január 8. 39. o. 1955. március 31-én környezettanulmányt készített az ÁVH Nagy Endre családjáról, ebben felesége életvitelét így jellemezték: „Nagyúri kényelemben nevelkedett. Termelő munkát soha nem végzett. (…) Úgy felszabadulás előtt, mint után fényűzően élt, állandóan tartott háztartási alkalmazottat és gyermeke mellett nevelőnőt. Abban az esetben, amikor férje nem dolgozott, akkor is tartott háztartási alkalmazottat, annak ellenére, hogy szűkös anyagi körülmények között éltek. Rendszeresen kapott anyagi támogatást Svájcban élő szüleitől, valamint külföldön élő rokonaitól.” ÁBTL 3.2.4. K-2248 96. o.

16        Egy ÁVH-s jelentésében a következőképpen jellemezte a „Nyírjes” zárt világát: „A Nyírjesen lévő vadászlak egy egyedül álló kétszobás lakás terasszal, és a környéken csak 100 méterre van tőle a vadőr lakása, egyébként a környéken senki sem lakik. Nagy a vadászlakban jómódú vendégeket fogad, és idegen vadászokat is visz le oda, ezért igen komoly pénzeket vesz fel ezektől. Állandóan látogatott hely ez, kizárólag azonban Nagy vendégei mehetnek oda be annak ellenére, hogy a va­dászterület bérlőinek ugyanolyan jogai lennének a lakás­hoz.” Je­len­tés. Miskolc. 1948. december 13. ÁBTL 3.2.4. K-2248 35. o.

17        „Lenn volt a Nyírjesben az angol konzul is, valamint Mihályffy Ernő [helyesen: Mihályfi Ernő], a köztársasági elnöki iroda volt vezetője, a Földművelésügyi Minisztériumból dr. Szendi és Moldovány [helyesen: Szendy-Moldován László] nevezetű egyének, valamint Simáczius vadászati felügyelő Egerből.” Jelentés. Miskolc, 1948. december 13. 36. o.

18        Jelentés. Miskolc, 1948. december 30. ÁBTL 3.2.4. K-2248 38. o.

19        Az államvédelmis jelentések szerint 1949. január 23-án például Horváth Márton vadászott a Nyírjesben (Jelentés. Miskolc, 1949. jan. 31. ÁBTL 3.2.4. K-2248 42. o.). 1950. március 25-én ugyancsak ő érkezett meg Dénes István államvédelmi őrnagy társaságában. (Jelentés. Gyöngyös, 1950. március 31. ÁBTL K-2248)

20        Szinben, majd Kohárszentlőrincen lett rezervátumvezető.

21        A 15.120/1945. M. E. sz. rendelet alapján alakult meg az „államerdészet első középirányító szerve”, a Magyar Állami Erdőgazdasági Üzemek, a Mállerd.

22        Szabad Föld, 1947. november 20.

23        Pápai Gábor (szerk.): Gyökerek és lombok. Erdész­portrék. 3. k. Országos Erdészeti Egyesület, Bp., 2003, 271. o.

24        Uo. 272. o.

25        Uo. 275–276. o.

26        A Mállerdet 1949-ben megszüntették, szerepét az Erdőközpont vette át. (Az 1430/1949. [II. 12.] sz. Korm. rendelet intézkedett az Állami Erdő­gaz­dasági Üzemi Központ létesítéséről.) Szederjei Ákost pedig áthelyezték az akkor létesített Erdészeti Tu­do­mányos Intézetbe tudományos kutatónak.

27        Jelentés. Miskolc, 1949. március 22. „1948. szeptember 22-én kelt budapesti utasításra nyomozást indítottunk dr. Nagy Endre vadászati felügyelő hatvani lakos ellen. Az a gyanú merült fel, hogy dr. Nagy Endre külföldi kapcsolatokkal rendelkezik.” ÁBTL 3.2.4. K-2248 45. o.

28        Az egyik ÁVH-s a jelentésében például így fogalmazott: „Kijelentette egyébként, hogy ő ennek ellenére nem fél semmitől, mert Révai Józseffel és más vezető pozícióban lévő egyénekkel olyan szoros baráti nexusban van, hogy bármit is tesznek ellene, neki semmi baja nem történhetik.” Jelentés. Miskolc, 1949. január 31. ÁBTL 3.2.4. K-2248 42. o.

29        Jelentés. Miskolc, 1948. december 13. ÁBTL 3.2.4.

K-2248 36. o.

30        Egy 1955-ben kelt feljegyzés szerzője idézi a Buda­pesten 1949. márc. 31-én írott jelentést, melynek szövege nem maradt fenn. (Feljegyzés. Budapest, 1955. február 16. ÁBTL 3.2.4. K-224875. o.) Ugyanő a kö­vet­kezőképpen jellemezte a helyzetet: „A vadászatot rendező tisztviselők politikai szempontból megbízhatatlanok, ellenséges elemek, régi alkalmazottak. Kö­zülük többen az elmúlt rezsim vezetőinek is rendeztek vadászatokat. Addig, amíg akkor a legnagyobb óvatosságot tanúsították, és az államférfiak biztonságát minden eszközzel biztosították, jelenleg semmi intézkedést nem tettek a M.D.P. vezetői éle­tének biztosítása érdekében, sőt a vadászatok helyét és idejét mindenkivel nyíltan közölték.”

31        „1950 nyarán az egri ügyészség eljárást indított Nagy Endre ellen, mivel a vadászházban több fegyvert találtak, mint amire engedélye volt. Horváth Márton elvtárs közbenjárására azonban az eljárást megszüntették, s dr. Nagyot mintegy két heti vizsgálati fogság után szabadlábra helyezték.” Jelentés. Budapest, 1955. febr. 4. ÁBTL 3.2.4. K-2248 68. o.

32        MOL XIX-K-1 8730/n/5/1950. „Továbbá arról is tájékoztat [az informátor – a szerző], hogy a Hatvani Va­dásztársaság feljelentést tett Dr. Nagy Endre ellen, mert kb. 5000 forint összeget vett fel a Társaságtól a múlt évben azzal, hogy azt területbérben be fogja fizetni, és azt a mai napig nem fizette be. Ezért a hatvani Társaság feljelentést tett három helyen, és ezt azért tette, mert állítólag, ha egy helyen lett volna téve a feljelentés, akkor azt Nagy el tudná simítani. Felmerült most az a gyanú is, hogy [az] 1948. évi augusztus 1-től 1949. aug. 1-ig szóló területi bért, melyről már nyugtát is adott ki az átvételről [sic!], állítólag azt sem juttatta rendeltetési helyére.” Jelentés. Miskolc, 1949. március 3. ÁBTL 3.2.4. K-2248 44. o.

33        Pápai Gábor (szerk.): i. m. 2003. 275–276. o.

34        Koltai László embercsempész menekítette át őket a határon, akit 1953-ban halálra ítéltek és kivégeztek. Jelentés. Bp., 1955. február 15. ÁBTL 3.2.4. K-2248 72. o.

35        ÁBTL 2.8.1. 14101 Besétál János; ÁBTL 2.8.1. 2703 Besétál Jánosné.

36        ÁBTL 2.8.1. 2703 Besétál Jánosné.

37        ÁBTL 2.8.1. 2703 Besétál Jánosné.

38        ÁBTL 2.8.1. 2703 Besétál Jánosné.

39        ÁBTL 2.8.1. 14101 Besétál János; ÁBTL 2.8.1. 2703 Besétál Jánosné.

40        Dénes István Besétál pályatársa volt, ugyancsak 1914-ben született. Dénest a Kádár János ellen indított koncepciós eljárás során 1951. május 11-én vették őrizetbe. 1954-ben szabadult. (A rehabilitálásáról szóló okmány 1956-ban a forradalom alatt megsemmisült.) ÁBTL 3.1.9. V-150 335; ÁBTL 2.1. Zárt IX/9.

41        Ebben az elvárásoknak megfelelően ismertette, hogy az Országos Tervhivatal miként építette be „a vadászat tervszámait” a népgazdaság 1953. évi tervébe. Idézi: Dr. Tóth Sándor: Szél alatt – hátszélben. Vad­gaz­­dál­kodás és vadászat Magyarországon 1951–1957. Nim­ród Vadászújság, Bp., 2008, 86. o.

42        MOL (Magyar Országos Levéltár) XX-10-k-05719-1954. (Legfőbb Ügyészség Politikai Osztály)

43        Interjú Beretz Katalinnal. Balatonederics, 2008. feb­ruár 23.

44        Ausztriában Seefeld Tirolban telepedett le a családjával, s Nyugat-Németországban Hann. Münchenben dolgozott egy vadászati tudományos intézetnél, majd az Opel gyár állatkertjének a vezetője lett.

45        Besétál János a kapcsolatfelvétel tényéről a következőképpen számolt be az államvédelemnek: „Kb. 1953 őszén a Mavad vezetője, Ferenci Sándor említette, hogy Ausztriából nagyobb mennyiségű gemenci szarvas iránt érdeklődnek vásárlás céljából. Amikor megkérdeztem Ferenci Sándort, hogy honnan tudják, hogy Gemencen van a legjobb magyar szarvasállomány, Ferenci elmondta, hogy tudomása szerint Nagy Endre disszidált, és ő forszírozza az üzletet. Valószínű, hogy Ferencinek ő írt levelet, és innen tudta, hogy Nagy Endre kiszökött. Valószínűnek tartom, hogy a Düs­sel­dorf-i Nemzetközi Vadászati Kiállításon való részvételünk is úgy indult el, hogy Nagy Endre, aki a kiállítást rendező bizottságnak az egyik tagja volt, felhívta Ferenci figyelmét erre, és Ferenci már a Wild und Hund vadászati szaklapban megjelent ezzel kapcsolatos tájékoztató lefordításával jött hozzám, és javasolta, hogy vegyünk részt a kiállításon. Lényegében csak a kiállítás rendező bizottságával folytatott levelezés folyamán jöttem rá, hogy a levelezés lényegében Nagy Endrével folyik.” Feljegyzés. Budapest, 1955. március 10. ÁBTL 3.2.4. K-2248 88. o.

46        1954-ben a kiutazás megszervezése, engedélyeztetése meglehetősen bonyolultnak bizonyult, több minisztérium (a Földművelésügyi, a Belügy- és a Külügy­mi­nisz­térium) engedélye szükségeltetett hozzá. Külön etikai kódexek készültek a korban a kapcsolattartás szigorú normák közé szorításáról, a meghívások engedélyezésének útjáról. Miután a miniszterek, illetőleg a miniszterhelyettesek rábólintottak arra, hogy a kül­dött­ség utazhasson, a személyzeti osztályok egyeztettek az útlevélosztályokkal, és végül a szűkösnek mondható devizakeret szabta meg a delegáció létszámát. MOL XIX-K-1-l 2. d. 51/IX-126/1954. A forrást is­mer­teti, a kiutazás előtörténetét, történetét, hatásait összegzi: Dr. Tóth: i. m. 2008. 165–166. o.

47        Jelentés. Budapest, 1954. november 24. ÁBTL 3.2.4. K-2248 59. o.

48        Jelentés. Budapest, 1954. november 24. ÁBTL 3.2.4. K-2248 60. o.

49        ÁBTL 3.2.4. K-2248 105. o.

50        Feljegyzés. Budapest, 1955. március 10. ÁBTL 3.2.4. K-2248 89. o.

51        Amikor Nagy Endre a hírszerzés látókörébe került, az államvédelem bekérte a róla korábban nyitott, a BM IV/4. alosztályán elfekvő dossziét, és egyesítette az iratokat. Szolgálati jegy. Budapest, 1955. január 29. ÁBTL 3.2.4. K-2248 63. o.

52        Az első levéltervezet, melyet Besétál János valamikor 1955. március elején írhatott: ÁBTL 3.2.4. K-2248 92–93. o. A második – az államvédelmisek által átdolgozott – levél, amelynek 1955. március 16-án javasolta az elküldését Vámosi József, a II/3. alosztály főhadnagya: ÁBTL 3.2.4. K-2248 91. o. A harmadik levéltervezet, melyet, miután Besétál elolvasta átdolgozott fogalmazványát, véglegesíthettek (ebben ugyanis jelezték, hogy a vérebszuka, melyet a korábbi levélben megköszönt, mégsem érkezett meg), és amelyet 1955. április 1-jén terjesztettek fel jóváhagyásra: ÁBTL 3.2.4. K-2248 98. o.

53        Öccsét, Schwend Rudolfot 1945 augusztusától a „Gold­berger Gyár Hubertus Vadásztársaság” mátrai nagyvadas területén (Nyírjes) vadászmesterként alkalmazta. Majd Schwend Rudolfot 1949. április 1-jén állami rezervátumvezetőnek nevezték ki, ettől fogva a híres-hírhedt Szinben szolgált (ahol annak idején Horthy Miklós létesített medvéskertet, és emiatt egy egész falut kitelepítettek). 1949-ben Kara­pancsán „vérebvezetői tanfolyamot” végzett, és utána Kohár­szent­lőrincre került rezervátumvezetőnek. Miután Nagy Endre külföldre szökött, öccse elveszítette az állását, és alkalmi munkákból élt. 1954. augusz­tus 6-tól Besétál János közbenjárására ismét „nagyvadas” területen al­kal­mazták: a minisztérium „Biharnagybajomi Te­nyész­vadtelepén” dolgozott. Fegyvertartási engedélyét 1950-ben bevonták. 1954 augusztusában kért sörétes fegyver tartására engedélyt. Schwend Rudolf önéletrajza: ÁBTL 3.2.4. K-2248 56. o., Jelentés. Buda­pest, 1955. február 14. ÁBTL 3.2.4. K-2248 66. o.

54        Beszervezési javaslat. Budapest, 1955. február 23. ÁBTL 3.2.4. K-2248 81. o. Az államvédelmisek Schwend Rudolftól is próbáltak Nagy Endréről információkat szerezni: azt az ígéretet (államvédelmi zsargonban: legenda) tették neki, hogy támogatják fegyvertartási kérelmét. Jelentés Budapest, 1955. február 15. ÁBTL 3.2.4. K-2248 67. o. Ún. „konspirált be­szél­getés”-en kérdezték bátyja felől. Ő azt vallotta, hogy nem tartotta bátyjával a kapcsolatot, és „Besétál János áv. szds. elvtárstól értesült arról, hogy bátyja Nyugat-Német­or­szágban egy vadászati intézetnél van jó állásban, s je­lenleg valahol Afrikában van tanulmányúton”.

55        „Szegény anyám kétségbeesett leveleket ír, mi az oka, hogy november havi támogatásomat még nem kapta meg. Ő a legrettenetesebb helyzetben van. Nem tud­ja, hogy én más úton gondoskodtam e hónapról. Nagyon kérem, Besétál úr, nézzen utána a megbeszélt összeg kiutalásának, amire vonatkozólag valószínűleg régen intézkedett, de a kiutalás még nem történt meg. Nem akarom otthoni nehéz problémáimmal zavarni. De elképzelheti, hogy anyámon kívül még három embert kell otthon eltartanom.” ÁBTL 3.2.4. K-2248 128. o. Nagy Endre, hogy édesanyján segítsen, rendszeresen küldött haza IKKA- (IBUSZ Külföldi Kereskedelmi Akció) csomagot. Jelentés. Budapest, 1955. február 15. ÁBTL 3.2.4. K-2248 67. o.

56        Majd 1955. március 1-jei hatállyal a gödöllői rezervátumra („nagyvadas területre”) helyezték át. Beszer­ve­zési javaslat. Budapest, 1955. február 23. ÁBTL 3.2.4. K-2248 81. o.

57        ÁBTL 3.2.4. K-2248 144. o.

58        Először a bécsi rezidentúrán dolgozó ügynök kereste fel – két másik belügyes társaságában – Seefeld Tirol-i lakásán öccse levelével, melyben vadászati szakkönyveket kért bátyjától. Nagy Endrét nem találták otthon, így csak a feleségével tudtak beszélni. Tőle tudták meg, hogy a család Ausztriából Nyugat-Németországba költözik. Az akció vezetője utóbb a következőképpen ecsetelte, miképp férkőzött az asszony bizalmába, mentegetve a fölösleges nyugati kirándulást: „Kár nagyon, hogy nem sikerült vele beszélni, mondtam neki, mert biztos örült volna az öccse levelének, no meg egy kicsit elbeszélgettünk volna mint két szenvedélyes vadász. Maga is vadász, kérdezte felengedve a felesége, és már mosolygott. De még mennyire, válaszoltam. És most már kezdett még jobban sajnálkozni, hogy miért nem hamarább jöttem.” Jelentés. 1955. május 31. ÁBTL 3.2.4. K-2248 107. o. A beszélgetés egy másik részletét a következőképpen idézte fel az államvédelmis tiszt: „elmondta [az asszony], hogy a kislány (7 éves) sokszor mondja, hogy jobb volt Magyarországon. És ott előttem megkérdezte, hogy – hol volt jobb – hol szeret jobban? – válasz – Magyar­or­szágon. Megkérdeztem, és ő? Válasz: neki mindegy, csak meg lehessen élni! – Kérdeztem, hát otthon nem lehet – válasz: – de igen, csak az akkori körülményeik igen nehezek voltak, és most már kezdi megszokni, hogy itt van. Aztán erről a témáról áttért az időjárásra, ami ott elég rossz, mert hideg.” Uo. 108. o.

59        Besétál János segítségével Nyugat-Berlinben kívántak találkozni Nagy Endrével, hogy egy, a „magyar vadászatot érintő” kérdésben tárgyaljanak vele. Jelentés. Bp., 1955. június 10. ÁBTL 3.2.4. K-2248 112. o.

60        1955-ben Nagy Endre levelet írt apjának. Közölte vele, hogy megszerez egy vadászati témájú szakkönyvet, amely biztosan érdekli a Magyar Vadászok Országos Szövetséget. Kérte, hogy keresse fel emiatt Besétál Jánost. Államvédelmis tisztek ekkor a berlini rezidentúra nevében írtak egy levelet „Szarvasnak”, s egy nyugat-berlini találkozót javasoltak. Végül azonban ez elmaradt, mivel Nagy Endre apjához írt levelében azt javasolta Besétál Jánosnak, hogy inkább Ausztriában találkozzanak. Nagy Endre azonban erre sem ment el, hanem Bécs helyett Frankfurtba vitte a könyvet az ottani kereskedelmi kirendeltségre. Összefoglaló jelentés. Budapest, 1955. dec. 21. ÁBTL 3.2.4. K-2248 128–129. o.

61        Dénes István „ott volt ez év tavaszán a Frankfurtban rendezett vadászati kiállításon, ahol személyesen is beszélt vele [Nagy Endrével – a szerző]. Dénes elvtárs szerint Dr. Nagy kiállt a magyar érdekek mellett, és tett olyan kijelentést is, hogy haza szeretne jönni. Dénes elvtárs elmondotta, hogy ő ezt megemlítette Kádár elvtársnak is.” Jelentés. Budapest, 1957. november 16. ÁBTL 3.2.4. K-2248 183. o.

62        „Ugyancsak Besétál elvtárstól nyert információk szerint Dénes r.alezr, egyik Ny-Németországi útja alkalmával, de lehet, hogy több esetben is találkozott »Szarvassal«, és a jelek szerint jó viszonyban is van vele. Besétál elvtárs állítása szerint Dénes r.alezr. Kádár elvtárs felé javaslatot is tett »Szarvas« hazahozatalára, ez azonban nincs ellenőrizve.” Jelentés. Budapest, 1958. augusztus 29. ÁBTL 3.2.4. K-2248 134. o. (Besétál János neve utoljára ekkor szerepel a Szarvas néven irattározott dossziéban, amikor az államvédelem 1958-ban Nagy Endre felől érdeklődött nála.)

63        ÁBTL 3.2.4. K-2248 160. o.

64        Ikladi Lajos rendőr őrnagy végül azzal zárta le átmenetileg az ügyet: „Az a tény, hogy dr. Nagy Endre belátható időn belül nem tér vissza Európába, pillanatnyilag érdektelenné teszi a vele való további foglalkozást.” Összefoglaló jelentés. Budapest, 1958. szeptember 11. ÁBTL 3.2.4. K-2248 138. o. 1966-ban, miután Nagy Endre 1965-ben többször szerepelt a sajtóban, ill. a televízióban, újból elővették, majd 1971-ben a Vadászati Világkiállítás megrendezésekor, amikor a vadász ismét feltűnt a színen, leporolták az aktát. ÁBTL 3.2.4. K-2248 138 ., 154., 188–191. o.

65        Dr. Tóth: i. m. 2008. 166. o.

66        Egy Besétál Jánosnak küldött levelében Nagy Endre a jugoszláv példára hivatkozva sürgette a bérvadászat feltételeinek a megteremtését: „Jövő héten visszatérve Seefeldre, azonnal feladom a Jugoszláviával kapcsolatos prospektusokat. Véletlenül láttam a jugoszláv listát. 484 egyén jelentkezett a következő évekre vadászatra. Belga állam azonnal megrendelt 15 drb élő szarvast stb. Ők persze már negyedik éve foglalkoznak vadeladással és lelövéssel. Meggyőződésem, hogy nálunk éppolyan eredménnyel dicsekedhetünk pár év alatt, ha ügyesen csináljuk.” Nagy Endre levele Besétál Jánosnak. Düsseldorf, 1954. november 14. ÁBTL 3.2.4. K-2248.

67        ÁBTL 3.2.4. K-2248.

68        Studinka László erdészeti szakember. 1954-ben a Mavad munkatársa volt.

69        Studinka László: Minden nap vadásznap. Bp., Dénes Natúr Műhely Kiadó, é. n. [2002], 14. o.

70        Studinka: i. m. 2002. 15. o. Idézi dr. Tóth: i. m. 2008. 167. o.

71        Összefoglalóan ismerteti és jellemzi a történetet: Dr. Tóth: i. m. 2008. 167–172. o.

72        Szederjei Ákos közbenjárásával Sartorius erdőmester a Wild und Hundban, a Die Pirschben, ill. a Deutsche Jägerzeitungban ismertette a trófeát. Idézi dr. Tóth: i. m. 2008. 168. o.

73        C. E. Bortmann feltette a kérdést: „a vadászat új híd Magyarország felé?”, a Jägerzeitungban Sartorius „20 év után újra vadászat Magyarországon” kommentárt fűzte a trófeához. Idézi dr. Tóth: i. m. 2008. 168. o.

74        Pápai (szerk.): i. m. 2003. 300–301. o. Idézi Tóth: i. m. 2008. 249. o. Tömpe István 1956 decemberétől 1958-ig volt a belügyminiszter első helyettese, egyben a Honvédelmi Tanács tagja, a BM karhatalmi erők vezetője. 1964-ben feltehetőleg Szederjeiék kérésére Benkei András belügyminiszter lépett fel végül az államvédelmisek törvénytelen vadászatai ellen. HU OSA (Open Society Archives) 357-2-1 13. d. [41] A szabálytalan vadászatok megszüntetése, 1964.

75        Dr. Tóth: i. m. 2008. 172. o.

76        Dunai Andrea: Németország kontra Deutsch. Élet és Irodalom. 2005. 07. 08., 49. évf. 20. sz.

77        Kittenberger Kálmán a nagynénjének volt a sógora. Beretz: i. m. 2001. 9–10. o.

78        Tanganyika 1961. december 9-én elnyerte a függetlenségét, majd 1964. április 27-én kikiáltották a Tan­ga­nyi­kai és Zanzibári Egyesült Köztársaságot (1964. ok­tóber 29-től Tanzániai Egyesült Köztársaság).

79        Dénes: i. m. 1961. 313. o.

80        Dr. Krizsán László: Magyar vadászutazók a nagyvilágban. Terraprint, Bp., 1998, 99. o.; Régi Tamás: Vadá­szok és vadászók. Vadászkultúra és gyarmatosítás a 20. század első felében Kelet-Afrikában. BUKSZ. 2007. Nyár, 19. évf. 2. sz. (150–159.) 152. o.

81        Széchenyi Zsigmond számos vadászkönyv szerzője, legismertebb alkotása a Csui, az ebben leírt vadászatok másik főszereplője, gróf Károlyi István.

82        Idegen tájakon. Összeállította és szerk.: Dénes István. Nimród Alapítvány, Bp., 1993, 5–6. o.

83        Dénes: i. m. 1961. 9. o.

84        Uo. 9. o. E vadásztoposz Széchenyi Zsigmond több munkájában is felbukkan, Dénes nyilván tőle kölcsönözte.

85        E sorok szerzője – fellapozva a szakirodalmat – ebben az okfejtésben találta egyetlen, igaz, nem túl meggyőző magyarázatát annak, hogy miért kell legyilkolt állatok preparátumait kiállítani.

86        Beretz: i. m. 2001. 71. o.

87        Dénes: i. m. 1961. 10. o.

88        Az expedíció összköltsége 402 ezer forint körül lehetett. Dr. Tóth Sándor: A hírnév kötelez. Nimród Va­dász­újság, Bp., 2. bőv. kiadás, 2005, 116. o.

89        Beszámolt „Zsiga” különcnek tűnő szokásairól is, például hogy nem volt hajlandó kétszemélyes hálókocsiban aludni a vonaton, hanem csakis egyedül. Dénes: i. m. 1961. 25–26. o.

90        Dénes: i. m. 1961. 329–330. o. Schuller Imre is részt vett az expedíción, aki a vállalkozásról filmet készített Afrikában jártunk címmel.

91        Dénes: i. m. 1961. 313. o.

92        Széchenyi Zsigmond: Denaturált Afrika. (Felesé­gem­mel a fekete földrészen.) Szépirodalmi, Bp., 1968, 14. o.

93        Kedves, jó Kádár elvtárs! Válogatás Kádár János levelezéséből 1954–1989. Szerkesztette: Huszár Tibor. Osiris, Bp., 2002, 236. o.

94        Széchenyi: i. m. 1968. 13. o.

95        Uo. 118. o.

96        Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember. Ford. Tandori Dezső. 3. köt. Kalligram, Pozsony, 274–275. o. Idézi Nyíri Kristóf: Hálózat és megismerés. In:

A kreativitás mintázatai. Magyar tudósok, magyar intézmények a modernitás kihívásában. Szerk. Békés Vera. Áron Kiadó, Bp., 2004 (22–33.), 23–24. o.

97        Földes László: A második vonalban. Kossuth, Bp., 1984, 290. o.

98        Földes László: Vadászkalandok vad tájakon. Nép­szava, Bp., 1987, 57. o.

99        Fekete István: Lutra. Ifjúsági, Bp., 1955; Fekete István: Kele. Magvető, Bp., 1955. 1955-ben megjelentek még Dékány András velencei-tavi karcolatai (Dékány András: Náderdőben vadmadár. Magvető, Bp., 1955) és Bástyai Lóránt solymászkönyve (Bás­tyai Lóránt: Vad­ma­dár­ból vadászmadár. Művelt Nép, Bp., 1955). Majd Széche­nyi Zsigmond írásait is sorra kiadták: Nahar. Szép­iro­dalmi Kiadó, Bp., 1958; Afrikai tábortűzek. Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1959; Nahar I–II. Szép­irodalmi Kiadó, Bp., 1960; Alaszkában vadásztam. Gondolat, Bp., 1960; Csui. Szépirodalmi Ki­adó, Bp., 6. jav. kiadás, 1962; Ünnepnapok. Szép­iro­dalmi Kiadó, Bp., 1963; Hengergő homok. Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1964. A vadászirodalom történetéről összefoglalóan lásd Dr. Nagy Domokos Imre: A vadászirodalom. Terra­­print, Bp., 1996, 74. o. (Az írással egy kiadásban, kötésben jelent meg: Zsindely Ferenc: Debrecennek van egy vize.)

100      Földes: i. m. 1984. 290. o. Földes László vadászkönyvének kiadója e tényt a következőképpen adta az olvasók tudtára: „A szerző azt a két könyvét, amelyből most válogatást tart kezében az olvasó, Szuhai István névvel jegyezte. A majd’ húsz évvel ezelőtt megjelent írások kiállták az idő próbáját. Bővelkednek érdekességekben, izgalmakban. S megismerhetünk belőle egy igazi vadászt… Ezért ajánljuk ezt a könyvet olvasóink szíves figyelmébe.” Földes: i. m. 1987. 6. o.

101      Földes: i. m. 1987.

102      Dénes: i. m. 1961. 101–102. o.

103      Rácz Antal: Kwa heri Tanzánia. Magvető, Bu­da­pest, 1973, 9. o.; Sebes Tibor: Jambó, Kili­man­dzsáró! Tán­csics, Bp., 1967 (Útikalandok 65.), 185. o

104      Dr. Zoltán János: Hatvan év vadászpuskával. Nim­ród Alapítvány, Bp., 2. bőv. kiad., é. n. [2005], 186–­187. o.

105      Sebes: i. m. 1967. 186. o.

106      Beretz: i. m. 2001. 95. o.

107      Földes: i. m. 1987. 7. o.

108      „Levett kalappal állok a kő előtt, leróva a magyar vadászok kegyeletét. Egy kis csokor virágot és egy névjegyet helyezek el az emlékkő mellé.” Földes: i. m. 1987. 120. o.

109      Uo. 28. o.

110      Uo. 12. o.

111      Uo. 13. o.

112      Rácz: i. m. 1973. 11. o.

113      MMM (Magyar Mezőgazdasági Múzeum) Vadászati Világkiállítás (1971, Budapest) iratai (1966) 1968–1972. III. 9000-9467. lelt. sz. Nagy Endre szerepéről és a tanzán kapcsolatról részletesen szól: 11. d. 9162-9165. l. sz.

114      Földes: i. m. 1984. 290. o.

115      Földes László a következőképpen számolt be könyvében Fülöp herceg látogatásáról: „Fülöp herceg egy saját maga vezette repülőgépen érkezett. Piló­ta­ru­hában, pilótaszemüvegben lépett ki a gépből. Nem ismertük fel mindjárt, az angol nagykövet jött segítségünkre. Meglepő volt számunkra közvetlen, egyszerű magatartása. Fülöp herceg egyébként nemcsak a lovassportban, hanem vadászati és a természetvédelmi kérdésekben is otthonosan mozgott. Em­lék­szem egyszer szégyenben maradtam; valamit kérdezett tőlem, majd a kiállítás térképén hamarabb megtalálta a keresett helyet, mint én. Elnézően mosolygott. Örömmel fogadta a Herendi Porcelángyár gyönyörű ajándékát, egy magyar lovas vitéz szobrát.” Földes: i. m. 1984. 296. o.

116      Interjú Hajba Nándorral. Budapest, 2008. április 16.

117      Dr. Tóth: i. m. 2005. 322. o.

118      Beretz: i. m. 2001. 195. o.

119      1922 és 1944 között a koronauradalmi birtokok fővadászmestereként a vadászat és a vadgazdálkodás irányítója volt.

120      Beretz: i. m. 2001. 198. o.

121      Uo.

122      Bányai József: Adatolt trófeák a Vadászati Gyűj­te­ményben. In: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum köz­leményei. Főszerk. Fehér György, szerk. Estók János. 2005–2007. MMM, Bp., 2007, (201–211.) 204. o.

123      ÁBTL 2.8.1. 14101 Besétál János 12. o.

124      HU OSA (Open Society Archives) 357-2-1 13. d. [25] A Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékérem odaítélésének szabályozása. (Eredetiben: Az 1956. évi ellenforradalom elleni harc során a törvényes rend helyreállításáért Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékérem alapítása), 1957.

125      A KEB 1954. március 14-ei ülésén visszaadta párttagságát. Dénes anyagi kárpótlásként 80 000 Ft készpénzt és egy kétszobás lakást kapott. ÁBTL Zárt. 2.1.9.

126      ÁBTL 2.8.1. 14101 Besétál János 6. o.

127      Jelentés. Budapest, 1957. május 18. ÁBTL 2.8.1. 2703 Besétál Jánosné

128      ÁBTL 2.8.1. 14101 Besétál János 12. o.

129      ÁBTL 2.8.1. 14101 Besétál János

130      Előbb iparitanuló-iskolában szerszámkészítő szakmát tanult, majd 1971-ben levelező tagozaton érettségizett. Csak rövid ideig dolgozott a szakmájában. 1972–1974-ig sorkatonaként szolgált, majd az Utasellátó Válla­lathoz ment gépkocsivezetőnek. 2.8.1. 14101 Besétál János

131      A III/III. Belső Reakció Elhárító Csoportfőnökségen belül a B alosztály végezte az ún. „elemző, értékelő és tájékoztató” munkát.

132      Környezettanulmány. Budapest, 1975. július 16. ÁBTL 2.8.1. 14101 Besétál János

133      ÁBTL 2.8.1. 14101 Besétál János 22. o.

134      ÁBTL 2.8.1. 14101 Besétál János

135      Nem akartam e történettel megzavarni a nyugalmukat, így az elbeszélésben inkább megváltoztattam a család nevét.

136      Beretz: i. m. 2001. 206. o.

137      Uo. 207. o.

138      Uo. 209. o.

139      A bérlet díja jelképes összeg, 10 Sch (1,5 $) lett volna havonta. A közvetlen költségek éves összege, 2-3 kutató kint állomásoztatása esetén azonban előzetes számítások szerint évi 15-20 ezer dollárra rúgott vol­na. „Dr. Nagy E. nagy segítséget nyújtott az Afrika-ex­pedíciók szervezéséhez, a Vadászati Világ­ki­állí­tás­sal kapcsolatos ügyek bonyolításához. Aján­lata újabb gesztus felénk” – fogalmazott a minisztérium főosztályvezetője. (Bp., 1971. okt. 7.) MOL XIX-­K-9-b 11. d.

140      Magyarország tanzániai nagykövete a következőképpen számolt be erről a belügynek írt jelentésében: „Egy beszélgetésünk során utalt arra is, hogy hozzá járhatnának vadászni annak az állítólagos, szigorúan zártkörű vadásztársaságnak a tagjai, amelynek saját külön lapja is van, és amelynek a magyar társadalom legkiemelkedőbb politikai és társadalmi személyiségei lehetnek a tagjai.” ÁBTL 3.2.4. K-2248 244. o.
(A magyar nagykövet levele. 1972. március 24.)

141      Nagy Endre erről a mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszternek címzett levelében így számolt be: „Kádár János főtitkár úr ez ügyben magához kéretett, és alkalmat adott arra, hogy terveim megvalósítását személyesen is előadhassam. Kádár János főtitkár úr megbeszélésünk végeztével felhatalmazott arra, hogy ezt a kérdést Miniszter Úrnak előterjesszem, és fel­kér­jem, hogy ezzel az üggyel érdemben foglalkozzék.” (1971. szept. 29.) Nagy Endre levele a mező­gaz­dasági és élelmezésügyi miniszternek. ÁBTL 3.2.4. K-2248 234. o. Nagy Endre levelének az eredetije megtalálható az alábbi jelzet alatt: MOL XIX-K-9-b 11. d. 49055/1972. (486 t.)

142      Az 1962-ben létrehozott Tesco Külkereskedelmi Vállalat tudományos és technológiai transzferrel, műszaki szakemberek kiutaztatásával foglalkozott, és a külkereskedelem egyik meghatározó szereplője volt.

143      Konkrét megoldási javaslatként felmerült, hogy a szükséges devizakeretet a Chilében folytatott kukoricakísérletekhez hasonlóan a Magyar Tudományos Aka­démiához helyezik ki. MOL XIX-K-9-b 11. d. 49055/1972. (486 t.)

144      Memorandum. 1971. dec. 20. A vadgazdálkodási együt­t­működésről szóló memorandum a következőképpen kezdődött: „Őexcellenciáik R.M. Kawawa úr, Tanzánia alelnöke és Fehér Lajos úr, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnökhelyettese között 1971. december 9-i találkozó során többek között a vadgazdálkodás területén való együttműködés lehetőségei is megtárgyalásra kerültek.” MOL XIX-K-9-e 485. d. 403/C t. 6192/1973.

145      Godfriend J. Kileo levele Földes Lászlónak. (1971. dec. 23.) MOL XIX-K-9-e 485. d. 403/C t. 6192/1973.

E vadászat históriájához tartozik még, hogy Fehér Lajos visszautasította azt, hogy Nagy Endre szervezze meg afrikai vadászatát (mint fentebb olvasható, nem is lőtt végül elefántot): „Fehér et. Tanzániai útjával kapcsolatban meg kívánom jegyezni, hogy a tanzánok vadászatot készítettek elő Fehér et. részére, és ennek megszervezését Nagyra bízták. Fehér et. a vadászatot lemondta, de később máshová [sic!], nem túl messze Arushától, mégis vadászott. Ez feltételezhetően Nagy tudomására jutott.” Czékus Sándor r. hdgy. jelentése. Budapest, 1972. február 12. a Bánk fn. tm. beszámolója alapján. ÁBTL 3.2.4. K-2248 224. o.

146      MOL XIX-K-9-e 485. d. 403/C t. 6192/1973.

147      MOL XIX-K-9-b 486. t. 11. d. 49055/1972.

148      Rácz Antal Feljegyzése a Magyar–Tanzán közös Állami Vadgazdaság szervezéséhez (1972. június 20.) MOL XIX-K-9-b 11. d.

149      A tanzán utazást követően, 1974. január 29-én tárgyalta a Politikai Bizottság Fehér Lajos felmentését. Kádár János és Fehér Lajos kapcsolatának megromlásáról lásd: Huszár Tibor: Kádár. A hatalom évei, 1956–1989. Corvina, Budapest, 2006, 239–240., 256–257. o.

150      A tanzániai magyar nagykövet levelében erről így írt: „Meg kell jegyeznem, hogy e tervének legfőbb akadályát Fehér et. személyében látja, aki állítása szerint gyűlöli őt, s ezért az ajánlatot el fogja utasítani. Fehér et. – állítása szerint – ezen a nyáron is felhívta őt, és felelősségre vonta, mert egy cikkben elismerően nyilatkozott Földes elvtársról.” ÁBTL 3.2.4. K-2248 245. o. (A magyar nagykövet levele. 1972. március 24.) Az ekkor nála vendégeskedő Tarcsai fedőnevű ügynök jelentése szerint „megkérdezte, hogy igaz-e, hogy Földes miniszterhelyettest leváltották, mert az ő vendége volt, és dícsérőleg írt munkájáról, tevékenységéről a vadásztémájú könyvében, mert Földes a kinttartózkodási ideje alatt írással is foglalkozott.” Jelentés (1972. május 30.) ÁBTL M-37530 161. o.

151      Földes: i. m. 1984. 297. o.

152      Beretz: i. m. 2001. 254. o.

153      Uo. 296. o.

154      Uo. 247. o.

155      Uo. 259. o.

156      A több mint három évtizeden keresztül „nyitva tartott” államvédelmis aktába is bejegyezték, hogy 1986-ban Nagy Endre „két évi tartózkodási engedélyt kért a Veszprém megyei Rendőr-főkapitányság Igaz­ga­tás­rendészeti Osztályától”. ÁBTL 3.2.4. K-2248 256. o.

157      Interjú Beretz Katalinnal. Balatonederics, 2008. február 23.

• Befejezetlen múlt

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges