Majtényi György

Nyomtatóbarát változat

„A villa ki volt világítva lampionokkal, és színes selyempapírokkal volt díszítve. A bejárat előtt jobbra vadászok álltak díszegyenruhában, balra pártifjúság kék inggel és vörös nyakkendővel. Az ünnepelt ugyanis nemcsak pártember, hanem természetesen vadász is volt. Oldalt a parkolóban állt néhány amerikai limuzin, két szovjet katonai kocsi, több motorkerékpár és néhány hintó. Egy rendőrségi autó is jelen volt…”1 – visszaemlékezés-kötetében Merán Fülöp tudósít egy emblematikus, 1946-os eseményről, a csákberényi párttitkár születésnapjáról. – „Egy hosszúkás asztalon sült malac, kaviár, pulyka. És vaddisznóhús, fácánsült és töltött liba. Ólomkristály kancsókból töltögetik a poharakba az erős Merán-borokat csókakői és orondi elkobzott szőleinkből. Hölgyek is jelen vannak, részben csinosak és az új divat szerint öltözve. A háziasszony nagyon elegáns és szép.” A leírásban szerzőnk a házigazdáról is megemlékezik: „A pártvezér ezen a napon 40 éves lett. Jó kedve van, és elég szimpatikus.” 2

Az idillikusra rajzolt pillanatkép is jelzi, hogy voltak interakciók a régi és az új elitek között. Életformájuk találkozását természetesen a kulturális-társadalmi folyamatok dinamikájában kell elképzelnünk: ahogyan az egyes életformaelemek beáramlanak a régi életformába, átalakítják, magukba szívják és feloldják a régi viselkedésmintákat. Feltételezhető, hogy nemcsak egyes emberek bizonyos szokásai, de a társadalmi csoportok életformája sem tűnt el nyomtalanul a hatalomváltással, az államszocialista rendszer kiépülésével. Az életforma csak lassan változott, az embe­rek szokásait, mentalitását nem lehetett egyik napról a másikra megváltoztatni. Egyetlen példát említve, a Zsolnay család „kései” leszármazottja, visszaemlékezése szerint, akkor sem tette a lábast az asztalra, amikor a Nagytétényi Gumigyárban volt óvszerperemező.3 S míg a régi társadalmi csoportok tagjai őrizték a hagyományaikat, új emberek, csoportok indultak el a régi fogyasztási szokások, életformák irányába.

A harmonikásról, aki a csákberényi fogadáson még A határtól nem messze van Prága… kezdetű nótát is eljátszotta, Merán Fülöp könyvében nem mulasztja el megjegyezni: „Bár Bandi annyi akkori hatalmassággal jó viszonyban látszott lenni, bensejében talán »reakciós« volt.” Az objektivitás jegyében a történet­író csak annyit mondhat „Bandiról”: nem tudjuk, lelke mélyén kivel rokonszenvezett, de visszaemlékezések szerint virtuózan játszott mind a két rendszerben, s egyaránt harmonikázott Mind­szen­ty­nek és Rákosinak – nagy megelégedésükre.4

Ebben a tanulmányban a különbséget és az azonosságot, az újrakezdést és a folytonosságot, a II. világháború után a történelem színpadára lépő új elit szokásait és a hagyományos elitcsoportok életformájának a továbbhagyományozódását, áttűnését vizsgálom. Az uralmi elit fogalmát egy kiváltságai alapján elhatárolható, a társadalomban uralmi pozíciója révén elkülönülő csoport megjelölésére alkalmazom, amelyet az életformája, -stílusa, az uralmi viszonyok nyújtotta lehetőségek maximális kihasználása jellemez.5

„Ide fognak járni fürödni a felsőbb pártvezetés tagjai is” – A „káderdűlő”

A fokozatosan kiépülő új rendszer hierarchiájában megszerzett pozíció sajátos, megkülönböztető életvitelt s ennek megfelelően kiemelkedő egzisztenciát jelentett. Kiváltságok sora kovácsolta egybe az új elitet, amelynek létszámára a kinevezések rendje alapján is következtethetünk. A legfontosabb politikai pozíciók ellenőrzését az uralmon lévők számára a „nómenklatúra-jog”, korabeli nevén a „káderhatásköri jog” biztosította, az a kiváltság, hogy a legmagasabb tisztségek betöltőit közvetlenül ők nevezhették ki. A politikai szempontból legfontosabbnak tartott pozíciók száma az ún. hatásköri listákat alapul véve 1950-ben 2700-3000 körül volt.6 A hatalomszociológiai elemzések azt mutatják, hogy ebbe a körbe csak a legszűkebb, néhány fős pártvezetés bizalmi embe­rei és az ő bizalmasaik tudtak bekerülni. A korabeli elittársaságon belül létezett tehát egy szűkebb, informális csoport, a kiválasztás (a bekerülés) rendjét is ellenőrző, irányító belső mag. Hasonló kör (20-40 fő) volt az, amely bizonyos kiváltságokban, így a villakiutalásokban vagy a térítésmentes vadászjegyekben részesült.

A káderek magas fizetésük mellé7 jelentős anyagi juttatásokat kaptak,8 és ennek következtében szinte egzisztenciális kényszerré vált a számukra, hogy a „pályán” maradjanak.9 E juttatások természetesen különböztek a funkcionáriusok rangja szerint. Az elsődleges kedvezmény körükben a házkiutalás volt. Míg valamikor a századfordulón a gazdagság jelképe az Andrássy út és a környékén elhelyezkedő villanegyed volt, a villaépítők és -vásárlók célpontjává a harmincas évekre Buda, közelebbről: a Rózsadomb és Pasarét vált.10 Az elit és a középosztály ekkor már saját kényelmes luxuskörnyezetét kívánta megalkotni, a reprezentáció másodlagos volt a számukra: így új lendületet kaptak a Pasaréten és a Rózsadombon az építkezések. Ez a hagyomány folytatódott a II. világháború után, mikor is az uralmi elit a Hegyvidékre költözött. A budai hegyek városi forgalomtól félreeső tágas telkein, az ősfák árnyékában bontakozhatott ki az új elit nyilvánosság elől rejtett életvitele. A Rózsadombot és a Pasarétet az ötvenes években a köznyelv Káderdűlőként emlegette.

A párt- és állami vezetők korábbi lakásaikat elhagyott vagy elkobzott (a háború előtti elit és középosztály tagjaitól elvett) luxusvillákra cserélhették. Ezeket a házakat kezdetben az elhagyott javak kormánybiztosa kezelte,11 utóbb a villákat – Vas Zoltán felügyelete és irányítása mellett – az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) foglalta le és osztogatta. A menekülő családok az államvédelmisektől 250­–800 ezer Ft közötti összegért vásárolhattak maguknak útlevelet, s emellett a sza­badság fejében rendszerint még a lakásukat, vil­lá­ju­kat, bútoraikat és egyéb vagyontárgyaikat is át kellett adniuk az „államnak”.12 Az ÁVH így a kor „reprezentatív ingatlankezelőjévé” lépett elő. Az államvédelem vezetői lakást biztosítottak a barátnőiknek is: az Államvédelmi Hatóság Csapó Andor által vezetett osztálya a város különböző részein nagy számú üres villát, lakást tartott fenn „konspirációs célokra”, s ezekből kaptak a vezetők szeretői.13

Az ötvenes évek – a rendszer ideológiájából kö­vet­kezően – nem teremthetett hagyományt a villaépítésben.14 Jellemző azonban, hogy az, aki tehette, milyen épületet választott magának;15 az államosított házak ugyanis széles választékot kínáltak.16 A harmincas években több modern villa épült a régi klasszicista, romantikus vagy svájci stílusú épületek mellé, amelyek a kortárs európai építészet jegyeit hordozták magukon, ugyanakkor hódított egy magyarosnak, nemzetinek gondolt,17 a német Heimatstilhez hasonlító irányzat is. Érdekesség, hogy a háború után a funkcionalizmussal, a modernnel szemben a historizáló stílusvilág tovább őrizte a népszerűségét. Ezek az épületek – a dór, ión vagy korinthoszi oszlopfőkre támaszkodó portikuszokkal, a tornyokkal vagy a faoromzatokkal – nyilván elegánsabbnak, „szebbnek” tűntek a modern művészet iránt kevés fogékonyságot mutató pártvezetők szemében.18 Volt mégis, aki modern épületbe költözött. A Hankóczy utcai, Kozma Lajos19 által tervezett Havas-villában az ötvenes évek elején Vas Zoltán, az Országos Tervhivatal elnöke lakott. Mégsem nevezhetjük őt a modern építészet elkötelezett hívének, hiszen – miután a szerkesztőség Kozma-emlékszámot adott közre – 1949-ben ő szüntette meg az Új építészet című lapot, és szintén egy tollvonással felszámolta a mások mellett Kozma Lajos által alapított Új Építészet Kört. Az Orsó utca 43. sz. alatti, ugyancsak Kozma Lajos által tervezett, hatszobás épületbe 1949-ben Nagy Imre költözött a családjával.20 Forrásaink tanúsága szerint a Nagy család a villa eredeti, modernista berendezését antik darabokkal egészítette ki.21

A villákat az ötvenes években az új vezetők igényei szerint alakították át. Csapó Andor a Péter Gá­bor-­perben a következőképpen számolt be arról, miképp építtetett a főnökének kerti úszómedencét: „Ez a me­dence már ki volt ásva, és a betonmunkákhoz előkészítve voltak a vasvázak is. Ekkor a pártőrség parancsnoka kifogás tárgyává tette, hogy oda belátnak, és én ekkor szereztem tudomást arról, hogy ide fognak járni fürödni a felsőbb pártvezetőség tagjai is. Utasítást adtunk, hogy a föld emelkedését fi­gye­lembe véve úgy helyezzék el a medencét, hogy oda belátni ne lehessen. Ekkor azonban Péter Gábor még olyan utasítást is adott, hogy a medencét egyben fordítsuk is meg. Így az egész vasvázat és a kiásott gödröt át kellett fordítani és a medence azután így épült meg.”22  Péter Gábor vallomása szerint a me­den­cét Kádár János megirigyelte tőle, és rendelt magának egyet, holott ahogy fogalmazott: „Anya­giak­ban Kádár nálam külömb (!) volt, […] persze Kádár is szerette a szépet és jót…”23

Az új elit lakhelyeit is fegyveresek védték. E túlzott szigorúság például odavezetett, hogy amikor a Rákosi Mátyás szomszédságában lakó Kónya Lajos költőt meglátogatta idős édesapja, az őrök lábon lőtték a nagyothalló öregembert, mivel nem állt meg a felszólításukra. A Rákosi-titkársághoz címzett levelében az Írószövetség elnöke a következőképpen panaszolta el az esetet: „Én az Írószövetségben voltam, feleségem telefonált értem, hogy azonnal menjek haza. Mire hazaértem, már gépkocsiba ültették [Kónya Lajos apját – a szerző], hogy kórházba viszik. Nem mondták, hová, nem engedtek vele senkit kísérőnek. Én megmondtam, hogy helytelenül cselekedtek egy ilyen öreg emberrel szemben.”24

A funkcionáriusoknak nem kellett fizetniük a kiutalt villa számláit, sőt a párt még a bútorok és a festmények beszerzésében is támogatta őket.25 A berendezést külön erre a célra fenntartott köz­ponti bútorraktárakban válogathatták ki, és lakberendezőnő segédkezett nekik a megfelelő darabok kiválasztásában.26 A központi raktárakból beszerzett elegáns tárgyakkal, rekamiékkal, fésülködőtükrökkel rendezhették be a házaikat. A bútorok közül, úgy tűnik, elsősorban az antik – fényezett vagy festett – darabokat kedvelték. Hódított körükben a márványlapos bútor és az arany díszítés, s szintúgy nagy népszerűségnek örvendtek a súlyos perzsaszőnyegek és a dí­szes ólomkristály csillárok.27

A kor uralmi elitjébe szorosan nem tartozó, de a kedvezmények többségéből – így az általuk lefoglalt, illetőleg kezelt ingatlanokból és ingóságokból – részesülő államvédelmis tisztek közül többen az Andrássy úton vagy a környező utcákban, „munkahelyük” közvetlen közelében utaltattak ki maguknak villát vagy nagypolgári bérházi lakást. Ők így közvetve és nyilván (ön)tudatlanul a századforduló világához, lakáskultúrájához nyúltak vissza. Az ÁVH osztályvezetője, Csapó Andor28 bútorainak elkobzásakor készült jegyzőkönyv neobarokkos lakásbelsőt sejtet: a bútorok hagyományos, historizáló elrendezést mutatnak, bárminemű modernista vonás nélkül; a négy helyiségben például összesen huszonkét perzsaszőnyeg borította a padlót.29 Helyettese, Komendó János a lakberendezés kérdését huszárvágással oldotta meg: ő egy külföldre menekült bútorkereskedő Dohány utcai lakásába költözött be. Az államvédelmis tiszt lakásán lefoglalt könyvek jegyzéke azt mutatja, hogy az antik könyvespolcon sorakozó könyvek nem illettek a gondosan kialakított (ez esetben: átvett) polgári enteriőrhöz: Komendó Marx, Engels, Lenin és Sztálin művei mellett még birtokolta díszkötésben Petőfi összes verseit, a Pallas Nagy Lexikonának tizennyolc kötetét, valamint az Ember tragédiáját és huszonegy további díszes borítójú könyvet.30

Az állami kezelésbe vett „elhagyott javak” közül a nagyobb értéket képviselő festményeket, szobrokat elvileg átadták a múzeumoknak, de ezek közül is nyilván több vándorolt magánkézbe. A kor neves műgyűjtői ebben az átmeneti időszakban alapozták meg műtárgygyűjteményüket. (Balogh István katolikus pap például a külföldre irányuló állami mű­tárgykivitelt lebonyolító vállalat, az Artex egyik alapítójaként és vezetőjeként, illetőleg az elhagyott javak kormánybiztosaként államtitkári rangban gyarapította és alakította kollekcióját.31)

A pártvezetők a részükre fenntartott boltokban hiánycikkeknek számító élelmiszereket vásárolhattak, például déligyümölcsöt, téliszalámit, borjúhúst.32 Lakásaikat modern luxuscikknek számító hűtőgéppel („jégszekrénnyel”) is felszerelték.33 A korban, ha va­la­kinek az irodájában közvetlen városi vonal volt, az már önmagában is rangot jelentett. A legfelsőbb vezetők irodáit és lakásait emellett „K” vonallal látták el, melyen keresztül a vidéki párt-, tanács-, vállalati vezetőkkel és a rendőrséggel is kapcsolatot lehetett teremteni. „M” vonalnak a miniszteri vonalat nevezték, amelyen a legfőbb pártállami vezetők kommunikálhattak egymással, a közvetlen nemzetközi vonalon pedig a szövetséges államok vezetőit hívhatták.34 A kor viszonyai közt a legjobbnak számító orvosi ellátást a Kútvölgyi Kórház biztosította az elit tagjai számára. A korban 4K-ként is emlegették ki­vált­ságaikat: a kocsihasználatot, a K-telefont, a külföldi utat, illetőleg a Kútvölgyi-jogosultságot.35 A köznyelv a mondás egy másik változatát is megalkotta, eszerint a 3K körébe tartozott: a Kékestető – a kiváltságos üdülés, a Kútvölgyi Kórház – a kiváltságos orvosi ellátás, és végül a harmadik kiváltság: a Kerepesi temető – ahol még halálukban is elkülönítették őket.36

Péter Gáborról háztartási alkalmazottai úgy vallottak, hogy „olyan embernek ismerték, mint aki lebecsüli a munkájukat, nem szereti maga körül látni őket. Fényűző életmódot folytatott, több mint 40 öltöny ruhája volt […] nem engedte, hogy Sza­bad­sággal köszöntsék őt alkalmazottai.”37 Péter Gábor részére az államvédelem keresett „szakácsnőt” az ország egész területén, miután megadta, hogy milyen magas, milyen hajszínű és alakú hölgyet képzelt el magának.38 A korban is volt azonban gátja a hatalmasok túlkapásainak. 1950-ben például – egy feljelentés és az azt követő KEB- (Központi El­len­őrző Bizottság) ellenőrzés nyomán – az akkori pénz­ügy­minisztert lemondatták miniszteri posztjáról és PB-tagságáról39, majd kizárták a Központi Veze­tő­ségből is, mivel Rákosi Mátyás és az ő nyomában járva a Politikai Bizottság tagjai úgy ítélték meg, hogy „magánélete és nemi élete méltatlan egy vezető kommunistához”.40

A pártvezetők többnyire Balatonaligán kaptak nyaralót, a magánhasználatra kiutalt és a káderek személyes igényei szerint átépített villáknál valamivel kisebb rangot jelentett az őszödi üdülőbe szóló be­utaló, amelyet a Minisztertanács tagjai vehettek igénybe. A párt- és állami vezetőknek fizetett szabadságuk időtartamára ingyenes külföldi út járt; igaz, kezdetben csak a népi demokratikus országok üdülőhelyeire utazhattak, például Zakopanéba, Karlovy Varyba. A közvetlenül az uralmi elitbe sorolhatók közül az első, aki – talán, mert nem bízott a hatalom örökkévalóságában – családja jövőjét magántulajdona révén kívánta biztosítani, Darvas József volt. Ő ahelyett, hogy egy aligai házat rendezett volna be magának, a hegyi levegő gyógyító hatására hivatkozva magánvillát építtetett, vállalva a formabontó cselekedetért járó kritikákat.41

A pártvezetés körében is egyre inkább felerősödtek a tulajdonszerzési törekvések. Az újravagyonosodás folyamatából kapcsolati tőkéjük révén a káderek is jelentős mértékben kivették a részüket. A vagyonfelhalmozás elsődleges formái a pénzbeli megtakarítás mellett természetesen az ingatlanszerzés, a lakás- és a nyaralóvásárlás, valamint a nagy értékű ingóságok felvásárlása volt. 1967-ben alkották meg a személyi földtulajdon intézményét. Ezekre a földterületekre nem vonatkoztak a magántulajdont érintő korlátozások, aminek az eredményeképpen több fürdőmedencés „tanya” épült.42 A kormány 1971-ben vetett gátat az „új földbirtokosok” terjeszkedésének, ettől fogva egy családnak (valójában egy személynek) a birtokában csak egy lakás/lakótelek és egy üdülő lehetett. Az állami és pártvezetők számára azonban könnyen kijátszhatónak bizonyult e jogszabály, mint ahogy a „nemesfémbirtoklás” 1974-ig tartó korlátozása is (egy magánszemély ekkor legfeljebb 500 gramm aranyat birtokolhatott).43 Gyorsan kiviláglott, hogy a hatalmi pozíció nemcsak átmeneti előnyöket jelent, hanem elősegítheti az egész család boldogulását, vagyonosodását.44

Az ötvenes évek bezárkózó világa múló pillanatnak bizonyult a Hegyvidék történetében is. A hatvanas évektől emeltek Budán ismét a kor viszonyai között elegánsabbnak mondható családi házakat, s a kor állami- és pártbürokráciája ugyancsak a budai hegyekbe, az uralmi elit közelébe, új társasházi laká­sokba költözhetett.45 A reprezentatív villaépítkezés a nyolcvanas évektől kapott új lendületet – nosztalgikus, esetenként atavisztikus stílusjegyekkel. Az uralmi elit életformáját mintaként követő vagyonosodó társadalmi csoportok képviselői indítottak ekkor ellenállhatatlan rohamot a Hegyvidék beépítetlen területei ellen.

„Nagyon belevaló emberke volt a maga módján” – Chevik és a Kádár-merci

Az elegáns villalakás és a fényűző enteriőr mellett a korban a hatalmi reprezentáció egy másik fontos eszköze volt az automobil. Magyarországon már az első autótulajdonosok előkelő társaságot alkottak (többségükben arisztokraták, gyárosok), s a gépkocsi-tu­laj­donlás presztízse a későbbiekben is megmaradt. A Horthy-korban az automobil, az autózás beépült az uralmi elit életvitelébe. A lovak-autók paradigmaváltás a kormányzó családjában is megtörtént. (Horthy Miklós nemcsak a lovak iránt rajongott, hanem magával ragadta a motorizáció szenvedélye is. Jogosítványt szerzett, és 1936-tól egy Maybach Zeppelin DS8-assal közlekedett, a patinás autót a német Rolls-Royce-nak is nevezték. Fia, Horthy István a motorizáció lelkes magyarországi úttörőjévé vált.) Bár az autótulajdonlás a századfordulón még az elitbe tartozás egyik ismérve volt, később fokozatosan bővült a tulajdonosok köre. A harmincas években gyorsan gyarapodott az autósok létszáma: mind többen vásároltak gépkocsit a felső-középosztálybeli státust jelentő foglalkozások képviselői közül.46 A második világháború azonban megtizedelte az autóállományt, és elsorvasztotta az autóséletet. A háború után az olcsó népautó forgalomba hozatalának, ill. a törpeautó gyártásának ígérete jelentett reménysu­garat a gépkocsi után vágyakozók számára. Az új ideológia jegyében a politikusok azt hangsúlyozták, hogy korábban „láthatólag a dolgozó középosztály esett legmesszebb az automobiltól [...] Az autóversenyzés a múltban az arisztokrácia és az iparmágnások sportja volt.”47

1947-ben az automobilizmus demokráciájáról Tildy Zoltán nyilatkozott az Autó Motor Sportnak. A lap az első oldalon hozta az interjút, a kisgazda politikus arcképével, aki előtt az asztalon az Autó Motor Sport egyik száma hevert. Tildy leszögezte: „Mindenekelőtt köztudatba kell vinni, hogy az autó nem luxus. [...] Olyan olcsó autókat kell forgalomba hozni, amelyeket a legkisebb jövedelmű dolgozók is meg tudnak vásárolni [...] nemcsak munkaeszköz az autó, hanem a szürke hétköznapok után a dolgozók megérdemelt hétvégi pihenőnapjait teszi szebbé és emberibbé. És ez, ismétlem, nem luxus – ha ez nem csak egy kiválasztott rétegnek jut osztályrészéül.” A lap kiemelte, hogy az „elnök úr” milyen „lekötelezően közvetlen modorban” válaszolt.48

Az ígéretek ellenére az autóhasználat mindinkább egy szűk elit, az állami és a pártfunkcionáriusok monopóliuma lett. Az autók szabadpiacának beszűkülésével, majd megszüntetésével gépkocsit magánhasználatra csak magas rangú funkcionáriusok, néhány esetben pedig tudósok, művészek, sportolók kaphattak. Jellemző, hogy Rákosi Mátyás sofőrjének a kiválasztásakor az elsődleges szempont a megbízhatóság volt. Először a rendőrség állományából kerestek megfelelő kádert a miniszterelnök-helyettes mellé. Egy tüdőlövéses partizánt választottak ki a feladatra, akinek nem volt jogosítványa, és ráadásul az egészségét aláásta háborús sérülése.49 Ugyancsak az autósélet átpolitizáltságát érzékelteti egy másik epizód: Koch Hugó, a Meinl Gyula Rt. műszaki igazgatója éppen a vállalat egyik alkalmazottjának az esküvőjére igyekezett, amikor karambolozott a Rákosi Mátyást szállító autóval. Őt a baleset helyszínéről rögtön az Andrássy út 60.-ba vitték, majd azzal vádolták meg, hogy „szabotázs cselekmények elkövetésére szövetkező csoport beszervezett tagja”, és Recskre internálták.50

1950-ben minisztertanácsi rendeletben sza­bályozták, kik jogosultak köz-, illetve magáncélú autóhasználatra. Személyi használatú gépkocsi igény­bevételére a rendelet a minisztériumok csoportfőnökeit és az országos hivatalok vezetőit, a törvényhatóságok első tisztviselőit, Budapest polgármesterét és alpolgármestereit, a kiemelt bérezésű („A” munkabér-kategóriába sorolt) vállalatok vezetőit jogosította fel, illetőleg mindazokat a „vezető állású alkalmazottakat”, akiknek a részére az illetékes miniszter ezt engedélyezte. 1955-ben kis mértékben, de tovább szűkítették a jogosultak körét.51 Az ötvenes években a hivatali ügyeket többnyire Skodákkal, Pobjedákkal intézték, amelyeknek a műszaki állapota 1956 végére igencsak leromlott. Ellenben a magas rangú funkcionáriusok kényelmét jobb műszaki állapotú – számos esetben nyugati gyártmányú – autók szolgálták, amelyeket ők a párt- és állami szervek de­vizakeretéből vásároltattak meg maguknak. A mi­nisz­tertanács és a minisztériumok felső tisztviselői az ötvenes években főleg BMW-ket, elsősorban a 340-es típust, esetenként Chevrolet-ket használtak, a pártvezetők többnyire Chevrolet Bel-Airekkel és Chevrolet 57-esekkel jártak, de szovjet luxusautók, ZIM-ek és ZIS-ek is futottak protokollautóként.52

Míg a személyre szóló autóhasználat az uralmi elit életformájának szerves részévé, sőt a közvélemény szemében annak jellemzőjévé vált, addig magánszemély csak elvétve juthatott gépkocsihoz. Egy munkástanács-küldött, aki 1956-ban kereste föl Gáspár Sándort, a SZOT főtitkárát, a következőképpen emlékezik a szakszervezeti vezetőre: „köztudott dolog volt, hogy kocsikat tart magának, egyébként ezt aztán én is láttam személyesen, a székház udvarán ott álltak a hatalmas nagy kocsik, ragyogó csinos titkárnői voltak neki, az is köztudott volt, hogy nagyon szerette a szépnemet, meg jókat szeretett inni. Szóval ő egy nagyon belevaló emberke volt a maga módján...”53

A forradalom leverése után, a lakosságnak tett gesztusként, a kádári pártvezetés 1957-ben döntött az autók kereskedelmi forgalmának a megindításáról. 1964 januárjában alakult meg a MERKUR; a települések utcaképét mind több gépkocsi: Skoda, Wartburg, Moszkvics, Zsiguli, majd Trabant (P70-es) színesítette. A hatvanas évek végétől az, akinek volt megfelelő mennyiségű valutája, a Konsumextől Renault-kat, Fordokat, Peugeot-kat, sőt később még Mercedeseket is beszerezhetett.54

A Kádár-korszakban tombolt Magyarországon a Mercedes-őrület. A 70-es évek elejére a protokollautó a Mercedes 280-as lett, körülbelül három évig használtak egy autót az elit tagjai, utána lecserélték.55 A Csajka (sirály), a szovjet luxusautó ritka volt, mint a fehér holló.56

Kádár Jánost a közvélemény puritán embernek könyvelte el,57 a legenda szerint kedvenc ételét, a grí­zes ­­tésztát a legszívesebben hokedliról kanalazta rózsa­dombi villájában. (Házvezetőnőjük – sokat idézett – visszaemlékezése szerint a Kádár házaspár még tyúkokat is tartott a rózsadombi ház udvarán.58 Igaz, nemcsak tyúkól, hanem úszómedence is volt a kertjükben.59) Természetesen utólag sem láthatunk át a Cserje utcai villa falain, hétköznapi szokásait így tüzetesebben nem ismerjük, megállapítható azonban, hogy a pártfőtitkár élvezte a pozíciójával járó előnyöket, követte az elit szokásait, és kötelezte őt a protokoll. Nem rajongott az autókért, leginkább a kor reprezentatív különvonatán (az „ezüstnyílon”) szeretett utazni,60 de amikor mégis gépkocsiba ült, őt is S-osztályú – golyóálló ólombetétekkel ellátott – Mercedes szállította. (Az uralmi rendet is szimbolizáló S-osztályú Mercedesre az utókor a rendszer reprezentánsa, névadója után találóan a Kádár-merci címkét ragasztotta.)61

Gondot okozott a korban, ha elromlottak a pártvezetők „magánhasználatú” luxusautói. Amíg nem volt megoldott az alkatrészellátás, addig a kormányőrség a Mercedes-gyár bécsi kirendeltségétől a Külkereskedelmi Minisztérium engedélyével vámmentesen rendelt alkatrészeket, illetőleg ami ott is hiánycikk volt, azt egyenesen a Német Szövetségi Köztársaságból hozatták be, és ez elvileg csempészésnek minősült. Annak érdekében, hogy Nyugat-Németországban ne sejthessék: valójában kinek a megbízását teljesíti a Mercedes cég, a MOGÜRT nevében jártak el. Az illetékes magyar vámhivatal így viszont nemcsak, hogy vámkezelte, de még zárolta is a szállítmányt. Végül a Kormányőrségnek a Vám- és Pénzügyőrség Országos Parancsnokságától kellett kérnie az alkatrészek kiadását és a vámmentességet, hogy ne vesztegeljenek tovább a garázsban a politikai bizottsági tagok autói.62

„1710 keltetett fácánt, kakast és tyúkot vegyesen” – A „munkásvadászok”

Az elit életformájának hasonlóan markáns, bár a közvélemény előtt sokáig titkolt eleme volt a vadászat, amely korábban főúri, illetőleg dzsentri szokásnak számított.63 A háborús években a kormányzó vadászszenvedélyének sajátos megnyilvánulása volt, amikor medvéskertet létesítettek a koronauradalom szini birtokán, hogy ezzel pótolják a trianoni szerződéssel elvett erdélyi medvevadász-területeket. Kiala­kí­tá­sához 1940-ben fogtak hozzá:64 ekkor a Minisz­ter­ta­nács határozott a rezervátum megálmodott területén fekvő Derenk község – többnyire rapsickodásból élő – lakóinak a kitelepítéséről.65 (A háború alatt az intézkedés nem keltett különösebb feltűnést.66) Először cirkuszi medvéket hozattak ide, az „első generációs” vadak azonban nem váltak be; „nekimentek a lakosságnak”, és „nagyon sok kárt csináltak”.67 1946-ban Szinpetri község68 elöljárói és valamennyi párt helyi szervezete együttesen javasolták Dobi István földművelésügyi miniszternek a vadak, főképp a „nagyvadak” által okozott károk miatt a szini vadászterület határainak a módosítását. A mi­niszter, aki maga is vadászott, azonban nem mutatott hajlandóságot erre, és döntését a vadgazdálkodás szempontjaival indokolta meg.69 A történetnek szimbolikus jelentőséget tulajdoníthatunk, hiszen érzékelteti a vadászszenvedély és a hagyomány erejét, a mindenkori elitek szokásainak, életformájának hatalomváltáson, politikai, gazdasági változásokon túlmutató folytonosságát.

A politikai változások ellenére a vadászat szervezete a háború után is erősen kötődött a Horthy-korszak hagyományaihoz. Értelemszerűen elsőként azok alakítottak társaságot, akik korábban is vadásztak, területtulajdonosok, nagybirtokosok voltak, vagy akik a vadászathoz mint passzióhoz kötődtek. Az első vadásztársaságok így az ő neveik alatt alakultak meg. Nyomukban a formálódó új elit tagjai is a vadászok soraiba léptek;70 Nagy Imre például belügyminiszterként az egyik újonnan alapított vadásztársaság elnöke lett.71 Az ötvenes években fenntartottak ún. minisztériumi vadászterületeket, rezervátumokat, ezeken térítésmentes vadászjeggyel a legfelsőbb párt- és kormánykörök vadászhattak (ez az ötvenes években egy szűk, kb. harmincfős kört jelentett, Rákosi pl. legtöbbször Gyulajon, Farkas Mihály Gemencen, Horváth Márton Galgamácsán vadászott).

Jóllehet a „munkáshatalom” ideológiájának jegyében alakították a vadászat szervezetét, a régi vadászok szakértelmét nem lehetett nélkülözni. Sokan közülük így megmaradhattak a vadászat berkein belül. 1949-ben vadászati alkalmazott volt Kittenberger Kálmán, gróf Széchenyi Zsigmond, gróf Teleki József, gróf Esterházy László, báró Dudinszki László, Lelovics György vagy Ajtai Emil, aki korábban Horthy Miklós fővadásza volt.72 A vadászatban mindig jelentős szerepe volt a személyes kapcsolatoknak, a bizalomnak. Nagy Endre, egykori csendőrszázados, egy Hatvany bárólány férje például az ötvenes években Horváth Márton és Rákosi vadászatait sikerrel szervezte, így a pártvezetők köreikbe fogadták. Naplójában a következőképpen ír erről: „Felfoghatatlan, de mint volt csendőrszázadost, báró Hatvany Ferenc vejét, Rákosi Mátyás, Kádár János, Horváth Márton, a Népszava főszerkesztője, Donáth Ferenc, Farkas Mihály, Rajk László komájának tekint engem.”73 Ahogy a róla jelentő ávós jelenté­sében éles szemmel megfigyelte: „Kétségtelen, hogy magas állásban lévő egyénekkel van jó viszonyban, és kapcsolatai révén igen jó üzleteket csinál.”74 E kapcsolatainak köszönhette, hogy az államvédelem elől utóbb külföldre menekülhetett.75 Később tanzániai fővadászként – fennmaradt jegyzeteinek tanúsága sze­rint –, hogy ne szakadjon el végleg Ma­gyar­or­szág­tól, és segíthessen a rokonain, a Kádár-rendszer prominenseivel is jó viszonyt alakított ki.76

Kádár János kezdeményezésére – egy 1963-as politikai bizottsági állásfoglalás nyomán – 1964-ben alakult meg az Egyetértés Vadásztársaság, a pártvezetők zártkörű klubja. Az ő számukra az erdő- és vadgazdaságok közül többen ún. elsődleges vadvédelmi területeket jelöltek ki, így pl. Gemencen, Gyulajon, Telkiben, Gyarmatpusztán, Lovasberényben és Visegrádon. Tizenhat volt az alapító tagok száma, és ez a kör 1974-re hatvan főre bővült.77 Kádár Jánost, visszaemlékezések szerint, bosszantották a jó hangulatú, de fegyelmezetlen családi vadászatok. Ennek következménye volt, hogy utóbb külön vadászatokat szerveztek a gyermekek és a nők számára. Meg­ala­kult az Ifjú Nimród Vadász­társaság, illetőleg kísérletet tettek a „nimródhölgyek összefogására”. Majd új társaságot alapítottak a „körön kívülre” került nyugdíjasok számára az eufemisztikus „Barátság” elnevezés alatt, amelyet az Egyetértés-tagok csak „elfekvőként” emlegettek.78 Mivel a legmagasabb pozíciók birtoklói közül sokan vadásztak, és akinek módja volt rá, ezt az Egyetértésben tette, az itteni tagság a szűkebb pártvezetésbe – mai fogalmaink szerint az uralmi elitbe – való „bekerülés”, elvesztése a „kirekesztődés” szimbólumává vált.

A vadászat mindig is rituálészerűen folyt, és szertartásszerű keretei között lehetőséget kínált a céllövőtudomány versenyszerű gyakorlására.79 „Béla vezetett: napi hat-, hétszáz vadat – nyulat, fácánt – ejtett” – emlékezik Odescalchi Eugénie emlékiratában a Pallavicini Alfonz pusztaszeri birtokán rendezett egyik vadászatra, s férje ott mutatott nagyszerű lőteljesítményére.80 Néhány évtizeddel később az Egyetértés vadásztársaság egy tagja a következőképpen idézte fel Gáspár Sándor egyik vadászatát: „Egyéni fácánrekordját méltán hozzá lehet fűzni az ismert és nyilvántartott apróvadas rekordok sorához [...] 1986. december 21-én Lenesen lőtt 1710 keltetett fácánt, kakast és tyúkot vegyesen.”81

Versenyhelyzetet teremtett a vadászok között az is, hogy ki milyen trófeás vadat ejtett el, ami nagyrészt a lehetőségeken múlott. A trófeakatalógusokban így a szerencsés kezű vadászok felsorolásában szép számmal találunk ismerős neveket. A hazai vadászok arany- és ezüstérmes trófeái között ott szerepelnek a pártvezetők rekordzsákmányai is.82 A Me­ző­gazdasági Múzeum trófeakiállításán például az 1969. év kiállított szarvasagancsai között az első és a harmadik helyre Kádár János által elejtett vad trófeája került.83 Az 1971-ben Magyarországon nagy csinnadrattával megrendezett Nemzetközi Vadászati Kiállításon84 hasonló esetben a vadász neve helyett már a vadásztársaság elnevezését szerepeltették. En­nek egyik oka a rendezvény nagyobb nyilvánossága lehetett, a másik talán az, hogy az új rezsim vezetői nem akartak a Horthy-kor prominens személyiségeivel, mint ahogy Rudolf Hess-szel sem egy tablón szerepelni, és ez még a vadászbüszkeséget is legyőzte, elfojtotta bennük. A kiállításra megjelentett kiadvány mindazonáltal az „új vadászok” teljesítményének is emléket állított. „Európa vadászai előtt Magyarország mindig ismert volt erős agancsú szarvasbikáiról, dámjairól, őzbakjairól, megtermett vadkanjairól. Különösen szép trófeákat eredményezett az elmúlt 26 esztendő tervszerű vadgazdálkodása” – szólt a diplomatikusan, de nem kevés büszkeséggel fogalmazó közlemény.85

Nyilván az új elittársaságnak a nyilvánossághoz való viszonyán is múlott az, hogy a pártvezetők miképp viszonyultak az uralmi elitet korábban jellemző szenvedélyekhez. A vadászatnál kisebb népszerűség övezte körükben például – talán a versenyek nagyobb nyilvánossága miatt – a lóversenysportot, amely szintén elit (főúri) szórakozásnak indult, de már a századforduló idejére népőrületté vált. Az ötvenes évektől a leváltott felső tízezer tagjai és pénznyereményben reménykedő kisemberek szorongtak a versenyeken.86

„Sokat foglalkozott a csapattal” – A pártvezetők és a foci

A munkásétosz megnyilvánulásának tekinthetjük viszont a pártvezetők futballőrületét. Tény, hogy a rendszer korifeusai ott bábáskodtak az Aranycsapat bölcsője fölött; legendás például Puskás Öcsi és Farkas Mihály közvetlen kapcsolata. Az elitnek a tömegekhez (pontosabban: a nyilvánossághoz és saját társadalmi szerepéhez) fűződő viszonyát jellemzi a pártvezetők és a futballisták szimbiózisa. (A „tömeg” természetesen nem leíró társadalomtörténeti kategória, a mindenkori elit kutatói azonban előszeretettel és gyakran hivatkoznak rá, mint az elit ellenpólusára. E dichotómiában jelenítik meg az uralmi, hatalmi viszonyok által szabdalt, kettészakított társadalmat.) Jellemző, hogy a korabeli elit tagjai esetenként – saját társadalmi pozíciójuk, szerepük igazolása érdekében – miképpen próbálták meg átlépni és általában is lát­ha­tatlanná tenni az elitet a társadalom többi csoportjától elválasztó határokat. A korban az uralom alapjának tekintett, de a rendszer ideológusai által elképzelt formájában bizonyosan nem létező munkásosztály, ipari munkásság volt az a „tömeg”, amelyhez a rendszer képviselőinek minduntalan viszonyulniuk kellett.

Az új rendszer megkísérelte átalakítani, újrafogalmazni a sportegyesületekhez kötődő jelentéseket, társadalmi identitásokat. A korban átszervezték és átnevezték a klubokat: a futballpályán különböző szakmák, szakszervezetek csapatai (például a bányászok és a vasutasok), valamint a hatalmat megtestesítő erőszakszervezetek focistái (a honvédség, a rendőrség és az államvédelem) csaptak össze.87  A bajnokságot rendre az utóbbiak nyerték. A látszat azt mutatta, hogy a munkásosztály a társadalom legfőbb szereplője, „vezető ereje”, s szilárd az őt „képviselő” állam hatalma. A futballhoz és az egyes csapatokhoz kapcsolt szimbolikus jelentéseket, lokális és csoportidentitásokat azonban – természetesen – nem lehetett egyik napról a másikra megváltoztatni, sőt ezekhez még a rendszer korifeusainak is viszonyulniuk kellett valamiképp.88 A pártvezetők régi és új ideológiák vonzásában formálódó társadalmi identitását is jellemzi az, hogy ki melyik csapat mellé állt. A nómenklatúra képviselői 1948-tól helyet foglaltak az egyesületek elnökségében. Ez a pozíció azonban állandó lobbizásra késztette őket, sokszor kiestek felügyelő-ellenőrző szerepükből, így 1950-től a Politikai Bizottság visszavonta őket a közélet eme színteréről.89 Münnich Ferenc, aki 1948 márciusától 1950. januárig vezette az FTC-t, elnöki székfoglalójában a következőképpen fogalmazott: „Az FTC valósággal nemzeti intézmény Magyarországon. Vigyáznunk kell rá. Helyesen kell vezetnünk, építenünk, hogy valóban szilárd pillére lehessen a magyar népi demokrácia sportjának.”90

A pártvezetők előszeretettel mutatkoztak együtt a méltán népszerű focistákkal. 1949-ben például a jó eredmények (győzelem az osztrákok, a bolgárok és a svédek ellen) jutalmaként a magyar labdarúgó-válogatott tizenegy játékosa haladhatott át elsőként – Gerő Ernő minisztert követve – az újjáépített Lánc­hídon.91 Kétségtelen, hogy a korban a foci nagy mobilitási esélyeket kínált. A nép egyszerű fiaiból ünnepelt világsztárok lehettek, s a focisták – népmesei figurákként – saját példájukon keresztül a rendszer demokratikus voltát is jelképezték. Eszerint viszonyultak hozzájuk az uralmi elit tagjai, mint a király az egyszeri szegénylegényhez, aki – ha kiállja a próbát – a mese végére elnyeri a lánya kezét meg a fele királyságát. És a mese sokszor valóság(os)nak tűnt. Amikor Puskás Öcsi 1953-ban ötvenedik válogatottságát ünnepelte, visszaemlékezése szerint a mérkőzés előtt Farkas Mihály megkérdezte tőle: „No, Puskás, milyen ajándékot szeretne?” Ő szerényen válaszolt: „Mondtam, én másoknak szívesen kérek, de magamnak nem rendelek! Jó, válaszolta, bízza csak rám.” Tizenkét személyes ezüst evőeszközt és perzsaszőnyeget kapott végül a legendás balösszekötő a Honvédtól a „svábhegyi ünnepségen”, amelyre a többi egyesület is meglepetésekkel készült.92 Puskás később, az emigrációban így emlékezett a nagy hatalmú honvédelmi miniszterre: „Farkas Mihály miniszter sokat foglalkozott a csapattal. Most miért szidjam, ha egyszer segített?”93

Az egyéneknek az élsport lehetőséget kínált arra, hogy kitörjenek hétköznapi környezetükből, és a sportsikerek – a remények szerint – a „tömegekkel” is feledtetni tudták a hétköznapi gondokat. Érthető így az a széles körű állami támogatás, amelyet a korszakban az élsport, kivált a világbajnokságon végül ezüstig jutó „aranycsapat” kapott. Szabó Lőrinc Vereség után című versében a következőképp örökítette meg a magyar futball szimbolikus eredményeit a későbbi katartikus csalódás távlatából: „A diadalát / már-már jelképnek hitte a nemrég / hadvert nép (s vele talán a világ).”

A futball társadalmi legitimációs szerepét érzékelteti, hogy Budapesten a fordulat éveit követően az első nagyobb szabású utcai megmozdulások éppen a berni döntő elvesztésének az estéjén robbantak ki. 1954. július 4-én az emberek felháborodása tüntetésbe torkollt; a pesti humor a tüntetést utóbb „focialista forradalom”-nak keresztelte el. Az utcán először még a „Vesszen Puskás, vesszen Sebes” jelszavak hangzottak fel, később a tüntetők már „rendszerellenes” rigmusokat skandáltak. Felfoghatatlan volt, hogy a labdaművészekkel felálló Aranycsapat miként veszíthetett a szürke, ámde szorgos iparosokat felvonultató nyugatnémet válogatott ellenében. A vereség olyan döbbenetes volt, hogy többen azt gondolták, a játékosok, a sport- vagy a pártvezetés adta el a meccset a németeknek. Egyesek szerint a pártvezetők ötven Mercedest kaptak a német győzelem fejében (ekkor jelentek meg ugyanis a főváros utcáin az első Mercedes Benz gépkocsik), mások tudni vélték, hogy a németek borsókombájnokat adtak a magyar államnak.94 Miközben az utcán felháborodott szurkolók tüntettek, a csapat a kormánytagokkal vett részt egy protokollfogadáson. A szakvezető, Sebes Gusztáv – vissza­emlékezése szerint – itt szerzett tudomást a tüntetésekről, Piros László belügyminiszter pedig odafordult hozzá, és megkérdezte: „Izgulsz? Ne félj. Megvédtük és megvédjük a lakást.”95 Az utcai zavargásokat valóban elfojtották, és az élet hamar visszatért a rendes, hétköznapi kerékvágásba. Az emberek látszólag ezt a vereséget is tudomásul vették. „De valamit nem felejtettek el. A tüntetést” – olvashatjuk Aczél Tamás és Méray Tibor Tisztító vihar című könyvében.96

A magyar futball megreformálásának, megváltásának kérdése a rendszer fennállása alatt mindvégig visszatérő témája maradt a különböző párttestületek üléseinek.97 Kádár János maga sohasem rejtette véka alá, hogy ő hű maradt a gyökereihez, és egy „munkáscsapatnak”, a Vasasnak szurkol. Szimbolikus gesztus volt a kádári hatalom részéről, hogy a Ferencváros és az MTK 1957-ben visszakapta a régi nevét. És amikor végül, 1963-ban a Fradi ismét bajnokságot nyerhetett, szurkolói a futball-legendárium szerint boldog mámorukban a pártfőtitkár nevét skandálták: „Bajnok lett a Ferencváros / fasza gyerek Kádár János.”98

A tanulmány második részét a Beszélő októberi számában közöljük.

Jegyzetek

1   Merán Fülöp: A vadászat megmaradt. Nimród Alapítvány, Bp., é. n. [2000], 53. o.

2   Némi elfogultsággal hozzáteszi: „Később megállapítjuk, hogy a kövérebbek az újgazdagok és a pártemberek kísérői, a karcsú szépségek inkább a hajdani osztályokból származnak. Az orosz tisztek láthatólag visszatartják magukat. Van köztük ezredes is, aki igen jól nevelten viselkedik.” Merán i. m. 2000, 54. o.

3   Jávor Kata: Életmód és életmód-stratégiák a pécsi Zsolnay család történetében. Bp., Akadémiai, 2000, 272. o.

4   Merán i. m. 2000, 53–54. o. „Játszott Rákosinak, tudta Farkas Mihály nótáját, és nemegyszer részt vett az egyházi ünnepeket követő majálisokon, ahol összejött Mindszenty, Shvoy és Czapik püspökökkel is. Hihetetlen szabadságot élvezett, mert nyíltan játszotta a legreakciósabb, »indexen« levő nótákat is. De hogyan játszotta!” Merán Fülöp: Az emlékek nem hazudnak. Bp., Nimród, 2006, 71. o.

5   Többen az elit fogalmát nem tartják alkalmazhatónak az államszocializmus korszakára az elit hagyományos társadalmi szerepéhez kapcsolt jelentéstartalmak miatt. Ebben a tanulmányban azonban az elit fogalmát nem egy mintaadó, értékteremtő és értékhordozó közösség történelmi szerepének érzékeltetésére, hanem leíró-elemző kategóriaként egy, a társadalomban elkü­lö­nü­lő-elkülöníthető csoport elhatárolására alkalmazom. Az elit fogalmához, fogalomtörténetéhez lásd: Bottomore, Tom: Elites and Societies. London, Routledge, 2. kiadás, 1993. Magyarul összefoglalóan: Takács Károly: Az elit szociológiai fogalmáról. Szociológiai Szemle, 1998. 1. sz., 139–148. o.; Kovács Gábor: Elitek és társadalmak. A globalizáció és az információs forradalom korában. In: Nyíri Kristóf – Palló Gábor (szerk.): Túl az iskolafilozófián. A 21. század bölcseleti élménye. Bp., Áron, 2005, 355–371. o.

A kérdéskör szakirodalmában a hatalmi és az uralmi elit megjelölést egyaránt alkalmazzák, de nem azonos jelentéssel. A különbségtétel Max Weber fogalom-meghatározásán alapul, miszerint hatalomnak nevezzük a központi akarat másokkal szembeni feltétlen érvényesítését, uralomnak pedig a valamely szempontból elfogadott parancsnoklást. Weber, Max: Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai. 1. Budapest, 1987, 77., 221. o. E tanulmányban az uralmi elit megjelölést alkalmazom, mivel ezáltal érzékeltet­hető, hogy a hatalomgyakorlás lehetősége még a diktatúrában sem volt korlátlan.

6   T. Varga György – Szakadát István: Íme, a nómenklatúrák! Az MDP és a volt MSZMP hatásköri listái. Társadalmi Szemle, 1992. 3. sz., 73–95. o.; T. Varga György: Adalékok és szempontok a Magyar Dolgozók Pártja hatalmi helyzetéhez. Múltunk, 1998. 2. sz., 175–182. o.

7   A miniszterek 1950 januárjában 3850 Ft illetményt kaptak, és emellé még 3000 Ft reprezentációs költségkeretet, amellyel nem kellett elszámolniuk. MOL (Magyar Országos Levéltár) M-KS 276. f. 53/43 ő. e.

A Politikai Bizottság tagjainak a fizetése 1963-ig gyakorlatilag megegyezett a miniszterek bérével. Az uralmi elitbe tartozók fizetése (az illetmény és a költségkeret együttesen) 1950-ben több mint a tízszerese volt az átlagkeresetnek és több mint tizenhétszerese a legrosszabbul fizetett mezőgazdasági munkások és alkalmazottak 406 Ft-os havi keresetének. Honvári János: A hatalmi „elit” jövedelme az 50-es években. Archivnet, 2006. 1. sz. www.archivnet.hu. (Utolsó letöltés: 2007. június 15.)

8   „Péter Gábor, aki a vádbeli időben magas állami funkcióban volt, élvezte mindazokat a különleges juttatásokat, amelyben a vezetők ekkor általában részesültek, illetve részesülhettek. Így egy gyönyörűen berendezett villát biztosítottak számára a Rózsadombon. A perújítási tárgyaláson felmerült bizonyítékokból megállapítható, hogy abban az időben a vezető párt- és állami funkcionáriusok nem fizettek lakbért, közületi díjakat, ellenszolgáltatás nélkül kapták a tüzelőt és az élelmiszert. Olcsóbban jutottak hozzá textilneműkhöz is” – szól a Legfelsőbb Bíróság Péter Gábor ügyében hozott ítélete. ÁBTL (Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) 2.1. V-150028/3. VI/1-b. A Legfelsőbb Bíróság ítélete (1-47.) 19–20. o. 1953-ban a politikai bizottsági tagok fizetésként a miniszteri fizetéssel megegyező, 5750 Ft-os összeget kaptak, juttatásként emellett még „élelmezési költségek”-re havi 3–10 000 Ft-ot vehettek fel a háztartás nagyságától függően. Fizették részükre a lakbért, a közüzemi díjakat (a villanyt, a gázt, a telefont), biztosították tüzelőszükségletüket, a „kertfenntartás” költségeit (az erre meghatározott norma négyzetméterenként 2 Ft volt évente), a háztartási alkalmazott, a gondnok vagy a házmester fizetését a közterhekkel együtt (a háztartás méretének megfelelően legfeljebb három háztartási alkalmazottat alkalmazhattak), a háztartással kapcsolatos külön kiadásokat, vagyis a belső javításokat (a víz-, a gáz-, a villanyszerelést stb.). Ha költöztek, akkor az állam állta a költözködés, valamint a lakás berende­zé­sének egyszeri költségeit, a helyreállítási vagy az át­ala­kítási munkálatok árát 50 000 Ft-ig (ennél na­gyobb kiadás esetén a Titkárság határozott a felhasz­nálható pénzkeret nagyságáról). A házak külső karbantartása és tatarozása az Ingatlankezelő Vállalatot, illetőleg a pártot terhelte. Az élelmiszereket és az italköltségeket személyenként naponta 70 Ft-ig fizették ki nekik. MOL M-KS 276. f. 53. cs. 131. ő. e.

9   Hegedűs András: A történelem és a hatalom igézetében. Bp., Kossuth, 1988, 169., 188. o.

10  Gábor Eszter: Budapesti villák a kiegyezéstől a második világháborúig. Bp., Fővárosi Önkormányzat, Főpolgár­mes­teri Hivatal, 1997, 38. o.

11  MOL XIX-A-83-a 221/20. Az Elhagyott Javak Kormánybiztosságának felszámolása és az elhagyott javak leltározása. 1800/1948. Korm. sz. r., MK RT február 14., 37. sz.; 224/10. Az Elhagyott Javak Kormánybiztosságának megszűnése, Molnár Jenő kormánybiztos felmentése. 236/3. Az Elhagyott Javak Kormánybiztossága felszámolási határidejének meghosszabbítása. 5260/1948. Korm. sz. r., MK RT május 16., 111. sz. 245/5. Az elhagyott javak kérdésének rendezéséről szóló 1948. évi XXVIII. Tc. végrehajtása. 8920/1948. Korm. sz. r., MK RT augusztus 27. 192. sz.

12  ÁBTL 3.1.9. V-150238. VI/6. Érsek Tibor. Vas Zoltán, a párt gazdasági osztályának vezetője a „legmagasabb párt- és állami funkcionáriusok” részére villákat állíttatott helyre és rendeztetett be az ÁVH VII/4. majd X/4. számú gazdasági osztályával. Az osztály vezetője Csapó Andor, helyettese Komendó János volt. De az ún. „útlevélakcióból” újították fel, alakították át a Korvin Ottó Kórházat, a gyermeküdülőket és a külföldi vendégek elszállásolására szánt villákat is. ÁBTL 2.1. V-150028/1. V/1-a.

13  Péter Gábor barátnője a Normafa úton, majd a Mártonhegyi úton lakott, Péter „különleges étkezést” biztosíttatott a számára, és állami személygépkocsit bocsátott a rendelkezésére. Alkalomszerűen pedig kisebb ajándékokban részesítette, amelyeket Csapó Andor reprezentációs pénzből fizetett ki, így a fehérneműket is abból vásároltatta. Barátnője édes­anyját Péter szintén új lakáshoz segítette. Nemcsak Péter Gábor tett így, hanem például Komendó János is, aki lakást rendeztetett be barátnőjének, a Vasas kultúrgárda táncosnőjének (ÁBTL 3.1.9. V-150244 VI/9. Komendó János), s Csapó Andor is hasonlóképp cselekedett. (ÁBTL 2.1. V-150028/1 VI/1-a Péter Gábor)

14  A Béla király út 28. sz. alatti, 13 hektáros területen építettek Rákosi Mátyásnak (ő soha nem költözött ide), valamint Gerő Ernőnek, Révai Józsefnek és Farkas Mihálynak szocreál stílusú rezidenciát. 1953-ban az MDP Titkárságának ülésén arról döntöttek, hogy az eufemisztikusan „szabadsághegyi lakótelepnek” nevezett épületegyüttesből három villát a Központi Vezetőség és a Politikai Bizottság üdülőjévé alakítanak át, a negyedik pedig a külföldi pártvezetőknek fenntartott vendégház lesz. (MOL M-KS-276. f. 54/280. ő. e.) A telken 1985-ben négyszintes kormányszálló épült. A rendszerváltás után a terület valóságos „közjogi skanzenné” változott, hiszen az ötvenes években emelt – rossz emlékű – épületekben lakott a köztársasági elnök és az Országgyűlés elnöke mellett 1998-tól a miniszterelnök is (a negyedik épület a személyzet használatába került). Az épületegyüttes sorsáról tudósít: az Állami Számvevőszék 2002. szeptemberi, 0235. sz., „a Kormány által a miniszterelnök részére állandó szálláshelyként kijelölt ingatlan személyi védelemmel összefüggő átalakítási költségeinek ellenőrzéséről” című jelentése.

15  A levéltári források alapján bizonyítható, hogy az új vezetőknek és feleségeiknek igenis voltak igényeik, előzetes kívánságaik, és válogattak a rendelkezésre álló épületek között. Gábor Andor például a következőképpen emlékezett vissza az egyik esetre: „Vas Zoltán utasított, hogy Czottner miniszternek egy villát szerezzek, de ez nem ment gyorsan, mert Czottner felesége bizonyos típushoz ragaszkodott. Erre Gerő a következő utasítást küldte: »Péter e.! Intézzék el soron kívül a Czottner villa ügyét. Miért késedelmeskednek? Gerő.«” Gábor Andor levele a Gyűjtőfogházból Kiss Károlynak, a KEB elnökének. (1954. augusztus 13.) ÁBTL 2.1. V-150028/1 VI/1-a.

16  A villaépítészet Magyarországon mindvégig megőrizte viszonylagos függetlenségét az egyes korszakokat uraló építészeti stílusoktól, mivel a tervezőknek nagymértékben alkalmazkodniuk kellett az építtetők egyéni ízlésvilágához, értékrendjéhez. (Sármány-Parsons Ilona: Villa és családi ház. In: Polgári lakáskultúra a századfordulón. Összeáll. és bev. Hanák Péter. Bp., MTA Történettudományi Intézete, 1992, 179–223. o.) A megrendelésre dolgozó építészek mindazonáltal igyekeztek érvényesíteni egyéni stílusukat, esetenként úgy, hogy félrevezették a tehetős, ámde naiv építtetőt. Rácz György például, akinek illegális kommunista múltja miatt nem volt lehetősége arra, hogy önálló építési gyakorlatot folytasson, 1940-ben egy iroda nevében úgy tervezett „svájci stílusú” villát, hogy „svájci” tetővel leplezte valójában modern épületét. Parmer György: Magyar építészet a két világháború között. Bp., Terc, 2001 (Második, bővített kiadás), 109–111. o.

17  Ekkor a nemzeti stílus megteremtésének igényével értelmeztek újra, ill. vegyítettek korábban is használt stíluselemeket, és ez meglehetősen eklektikus épületeket eredményezett. Parmer i. m. 2001, 212. o.

18  A Hegyvidék villái a XIX. század első évtizedeiben általában klasszicista stílusban épültek, bejáratukat többnyire dór, ión vagy korinthoszi oszlopfőre támaszkodó portikusz díszítette. Az 1840-es években megjelentek a budai hegyekben az ún. romantikus stílust képviselő épületek. A század ötvenes, hatvanas éveiben az ún. svájci stílusú favázas, többnyire két­szintes, fatornácos, faoromzatos házak hódítottak. Gál Éva: A Hegyvidék betelepülése a török kiűzésétől a XIX. század közepéig. In: Hegytörténet. Hegytörténeti konferencia. Szerk. Noéh Ferenc. Bp., XII.k.-i Önkormányzat – Tarsoly Kiadó, 2001, 19–27. o.

19  Megjegyzendő, hogy művészetének „modern fordulata” előtt Kozma Lajos maga is a neobarokk ihletett képviselője volt. Parmer i. m. 2001, 30–31. o.

20  Horányi Éva: Kozma Lajos modern villái. In: Uő (szerk.): Kozma Lajos modern épületei. Bp., Terc, 2006, (120–173.) 112. o. A családi legendárium szerint az utca (voltaképpen a 2-es villamos) zaja indította arra Nagy Imrét, hogy azt a többszobás polgárlakást, amelyet még földművelésügyi miniszterként a Kossuth Lajos tér 13–15. sz. alatti – Élysée-palotának is nevezett – épületben kapott, a pasaréti villára cserélje. Rainer M. János: Nagy Imre. Politikai életrajz, 1896–1953. Első kötet. Bp., 1956-os Intézet, 1996, 345. o.

21  Lásd a Nagy Imre Orsó u. 43. sz. alatti villájában 1957. április 30-án felvett leltárt. MOL XX-5-b 1. k. 12. d. 19–22. o. Megjegyzendő, hogy a ránk maradt fényképek jelentős részén Nagy Imre kedvelt ülőalkal­matosságában, egy historizáló stílusú füles fotelben látható, amely ma a villában megnyílt Nagy Imre Emlékház kiállítási darabja.

22  ÁBTL 2.1.V-150028/1 VI/1-a. Péter Gábor-per. Jegyzőkönyv Csapó Andor kihallgatásáról. (1957. április 3.)

23  „Azért Csapónak azt mondta, »csináljon nekem is egy olyan gödröt, mint Péternek van, hadd áztassam ki benne a lábam«. Meg azt is, hogy »a szomszéd kert jó lenne, ha idetartozna, hadd tudjak én is úgy sétálni, mint a Péter«.” ÁBTL 2.1. V-150028 I/1-e Közreadja: Kis-Kapin Róbert: „Úgy éltem itt, mint a bugyborék a vízen…” Péter Gábor börtönben írt feljegyzései, 1954. május–augusztus. Betekintő, 2007. 2. sz. www.betekinto.hu (Utolsó letöltés: 2007. június 15.)

24  Levelében a történéseket így összegezte: „1950. október közepe óta lakom a XII. ker. Lóránt út 9. sz. házban, ahová Tatabányáról költöztem fel, mivel az Írószövetség lektorátusának vezetője lettem. A tegnapi napon meglátogatott bennünket apám, ki még Budapesten nem volt nálunk, 77 éves kora miatt nehezen szánja rá magát ilyen utakra. Mielőtt meghal, még látni akar bennünket, ezzel jött most el. Apám (Koncser István, szabó, anyja: Zámoly Rozália, sz. éve 1877) kb. 4-5 éve nem dolgozik, öregségére megsüketült, rosszul is lát, beteges, megrokkant ember. A mai napon a kertben játszott és beszélgetett unokáival. Úgy déltájban kiment az utcára is körülnézni. Átment a keskeny utca másik oldalára is, nézelődött. Itt történt, hogy az ÁVH őr belelőtt. Nem a lezárt területen volt. Valószínűleg az őr szólt neki előzőleg, de ezt nem hallotta, mert, mint említettem, süket. Elfutni nem akart, mert nehéz mozgású öregember, meglepetésként érte a lövés. Feleségem kirohant az utcára, de nem engedték ki, apámhoz közel sem engedték. Apámat ott leültették a hideg kőre, megnézték a sebét. Feleségem oda akart menni bekötözni, de durván kiabáltak vele, és nem engedték oda.” MOL M-KS-276. f. 65. cs. 379. ő. e.

25  Az otthonkultúra, amellett, hogy nyilván a művészettörténettől is figyelmet érdemel, a társadalomtörténész számára jól jellemzi az individuum személyiségét, értékrendjét, társadalmi kapcsolatrendszerét. (Gyáni Gábor: Polgári otthon és enteriőr Budapesten. In: Polgári lakáskultúra a századfordulón. Összeáll. és bev. Hanák Péter. Bp., MTA Törté­net­tudományi Intézete, 1992, [27–59.] 51. o.) Ez esetben érzékelteti a továbbélő hagyományok személyiség- és csoportformáló erejét.

26  Hegedűs i. m. 1988, 168. o.; Pünkösti Árpád: Rákosi a csúcson. Bp., Európa, 1996, 326. o. A Mexikói út 4. sz. alatt, ill. a Mártonhegyi úton is volt egy bútorraktár.

A Katona József utca és az Újpest rakpart sarkán található épületben páncélszekrényeket és bútorokat tároltak. A Liszt Ferenc tér 4. sz. alatt volt Péter Gábor „személyi” raktára, a Személynök utca 27.-ben Radnai Pálnénak (az államvédelem egyik könyvelőjének) volt egy szobája, amelyet raktárként kezelt, a Személynök utca 21.-ben pedig Vándor Ferenc (a másik könyvelő) felügyelt egy nagyobb raktárt, ahol bútorszöveteket, szőnyegeket, függönyöket, pokrócokat, lepedőket stb. tároltak. Ugyanebben az épületben volt egy másik raktárhelyiség is, ahol öltönyök, télikabátok, bakancsok, félcipők, ingek, fehérneműk és esőkabátok sorakoztak. A Dembinsky u. 58. sz. alatt egy másik lakásban ugyancsak ruhaneműket, ill. még edényeket, ágyneműket stb.-t tároltak. A Damjanich és a Dózsa György utca sarkán volt állítólag a „könyvtár”, ahol a lefoglalt könyveket gyűjtötték össze. A Gyorskocsi utcában cipőtalpakat, bőranyagot és építkezési anyagokat raktároztak be. A Sztálin út 81.-ben élelmiszerraktár volt. A Rózsa utcában egy raktárban porcelánvázákat és étkészleteket tároltak. ÁBTL 3.1.9. V-150244 Jegyzőkönyv Komendó János kihallgatásáról. (1953. febr. 4.)

27  ÁBTL 3.1.9. V-150262 VI/28. Csapó Andorné

28  Csapó Andor az ÁVH X/4. sz. gazdasági osztályának volt a vezetője.

29  ÁBTL 3.1.9. V-150262 VI/28. Csapó Andorné. (Rostás Péter művészettörténész segített az állam­vé­delmi leltárak elemzésében. Köszönettel tartozom neki a kutatáshoz nyújtott önzetlen baráti segítségért.) Megjegyzendő, hogy a „stíluspluralizmus”, a különböző stílusú bútorok vegyítése már a századforduló lakberendezési szokásait is jellemezte. Sőt, miként Sármány-Parsons Ilona megállapítja: „A sok drapéria és az egyre szaporodó, temérdek dísztárgy, emléktárgy, keleti szőnyeg lassan minden felületet elborított.” (Sármány-Parsons i. m. 1992, 189. o.) A mindenkori villatulajdonosok – a kötelező reprezentáció miatt – elsősorban a szalon, ill. a fogadószoba bebútorozására fordítottak nagy figyelmet, itt vetettek be minden eszközt annak érdekében, hogy a látogatóikat lenyűgözzék.

30  ÁBTL 3.1.9. V-150244 VI/9. Komendó János

31  Mravik László: „Hercegek, grófok, naplopók, bur­zsoák...” Száz év magyar képgyűjtése. In: Modern ma­gyar festészet, 1892–1919. Bp., Kieselbach Tamás, 2003, (10–33.) 28. o.

32  Hegedűs i. m. 1988, 167–168. o. A Népakarat 1956. november 2-án tudósított arról, hogy két újságírója bejutott a Rákosi-villába: „De nemcsak a berendezésen álmélkodhattunk. Megcsodáltuk a »Hoenson«-féle vastag holland szivarokat, az előttünk eddig még soha nem látott és ízlelt francia, spanyol és még ki tudja hány más országból származó likőröket, borokat, pezsgőket, konyakokat és más italféleségeket.” Baranyai György – Nógrádi Gábor: A Rákosi-villa rejtelmei. Népakarat, 1956. november 2., 1. o. Kálnoky László Ballada egy balladáról című versében a következőképpen regéli el Kuczka Péter (Koczka Péter) állítólagos, legendássá vált hőstettét, látogatását Rákosi Mátyásnál (Mátyási Rókus): „…egy ízben a nagy Mátyási Rókus / vacsoravendége volt, a protokoll / más előkelő íróinak társaságában, s amikor már / búcsúztak a vendégek, Koczka Péter vagányul, / mondhatni, kihívóan belenyúlt az asztal közepén álló / gyümölcsöstálba e szavakkal: „Ha Mátyási elvtárs / megengedi, / elcsórok egy-két banánt, és megmutatom / otthon a gyerekeimnek.”

33  ÁBTL 3.1.9. V-150244 VI/9. Komendó János

34  Hegedűs i. m. 1988, 167–168. o.

35  Huszár Tibor: Az elittől a nómenklatúráig. Az intéz­mé­nye­sített káderpolitika kialakulása Magyaror­szágon (1945–1989). Bp., Corvina, 2007, 101. o.

36  Kornai János: A gondolat erejével. Rendhagyó önéletrajz. Bp., Osiris, 2005, 62. o.

37  ÁBTL 3.1.9. V 150305 VI/59. Szatmári Józsefné

38  Péter Gábor letartóztatása után egy ÁVH-s tiszt 1953-ban kelt jelentésében felidézte, hogy fél évvel korábban „az ÁVH Békés megyei osztályán megjelent egy Dalmi nevű hadnagy (műlábú), és közölte a következőket: Péter elvtárs bizalmas utasítására szakácsnő után kutat. A szakácsnő Péter részére kellene. Kért, hogy segítsek neki ebben. Dalmi ezután ismertette a feltételeket, illetőleg a vonásokat, amilyen alakú szakácsnőt Péter e. elképzelt. Tekintettel arra, hogy az elképzelt szakácsnő (emlékszem, hogy meg volt adva a magasság, hajszín, teltség és megbízhatóság) felderítése nem volt biztató, lépéseket nem tettem ennek érdekében.” Kő András – Nagy J. Lambert: Levelek Rákosihoz. Bp., Maecenas, 2002, 153–154. o.

39  MOL M-KS-276. f. 53/46. ő. e.

40  MOL M-KS-276. f. 54/11. ő. e. 4. o. (A Központi Vezetőség 1950. április 25-ei ülése.)

41  Hegedűs i. m. 1988, 169. o.

42  Az 1967. évi IV. földjogi törvénnyel hozták létre a személyi földtulajdon intézményét. Ennek értelmében 6000 m2-ig belterületen, tanyaterületen és zártkertben az állampolgárok földje személyi tulajdonban volt, mivel ott „személyes szükségletre” termeltek. E tulajdonformát megkülönböztették a magántulajdontól – bár lényegében annak szocialista metamorfózisa volt –, így külterületen bárki személyi tulajdont szerezhetett. Az 1987. évi I. törvény megszüntette a személyi földtulajdon intéz­mé­nyét, ez követően ezekre területekre is a külterületi földekre vonatkozó jogszabályokat kellett alkalmazni.

43  Valuch Tibor: Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében. Bp., Osiris, 2001, 289. o.

44  E visszaélések megtörténtére utalt Brutyó János, a KEB (Központi Ellenőrző Bizottság) vezetője, a „párt ökle” A közéleti morálról, moralizálás nélkül címmel közreadott beszédében: „Mindenkinek állampolgári joga például, hogy telket vásároljon, hétvégi házat építsen, ha erre pénze van. De ha valaki kihasználja azokat a lehetőségeket, előnyöket, kedvezményeket, amelyek esetleg funkciója révén nyílnak számára (előnyös parcellázás, fuvar, bontási anyagok szerzése stb.), akkor ez már nem az állampolgári jog körébe, hanem az er­köl­cs­telen előnyszerzés, a funkcióval való visszaélés körébe tartozik.” Brutyó János: A választott úton. Bp., Nép­szava, 1983, 199. o.

45  E társasházakról is közöl leírást, fényképeket: Szendrői Jenő – Arnóth Lajos – Finta József – Merényi Ferenc – Nagy Elemér: Magyar építészet, 1945–1970. Bp., Corvina, 1972, 40., 46. o.

46  Az autózás Horthy-kori társadalomtörténetéről összefoglalóan: Majtényi György: Életstílus és szubkultúra. Az autózás története (1920–1960). Korall, 2000. 1. sz., (101–118.) 101–109. o.

47  Autó Motor Sport. 1/5. sz., 1946. november 1., 71. o.

48  Uo.

49  PSZL (Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár) 274. f. 26/45. ő. e.

50  ÁBTL 3.1.9. V-107373 Koch Hugó és társa

51  65/1950. (III. 2.) M. T. számú rendelet a közületi gépjárművek üzembentartásával kapcsolatos kérdések szabályozásáról; 66/1955. (XII. 1.) M. T. számú rendelet a közületi gépjárművek üzembentartásával kap­csolatos kérdések szabályozásáról szóló 65/1950. (III. 2.) M. T. számú rendelet módosításáról.

52  MOL XIX-H-12 1. d.

53  Bácsi József-interjú. 1956-os Intézet. Oral History Archívum. 214. 158. o.

54  Az a körülmény, hogy ki milyen típusú és korú autóval járt, mindinkább jellemezte az egyének vagyoni és társadalmi helyzetében megfigyelhető különbségeket.

A hetvenes évekre az olcsó népautó a Trabant lett, a Warszawa, Wartburg, Zaporozsec, Zasztava, Moszk­vics, Skoda, Polski Fiat modellek már kétségkívül nagyobb rangot kölcsönöztek tulajdonosaiknak. Bár a szeren­csé­sebbek ekkor már nyugati autókat is beszerezhettek, nem szabad lebecsülni a keleti tömb országaiból érkező autók presztízsét sem. MOL XIX-G-4-ggg 58. d.

55  A KPM Autófelügyelet évről évre kimutatásokat készített az országos gépjárműállományról és külön a járandósági személygépkocsi-állományról. MOL XIX-H-11 1-40. d.

56  1976-ben például reprezentatív, a korabeli szóhasz­nálattal élve: járandósági személygépkocsiként csak egy ilyen modell futott: a Minisztertanács tartalékautója, tehát ha valakinek elromlott a Mercije, akkor ő kényszerült átmenetileg a „fekete sirályba”. MOL XIX-H-11 40. d.

57  Kádár János állítólagos, viszonylagos puritanizmusáról: Huszár Tibor: Kádár. A hatalom évei, 1956-1989. Bp., Corvina, 2006, 248–253. o. („A főnök nagyon szerette a zsíroskenyeret is…” A puritanizmus valósága és mítosza c. alfejezet.)

58  Huszár i. m. 2006, 251. o.

59  ÁBTL 2.1. V-150028 I/1-e.

60  A kor reprezentatív különvonata ma a Vasúttörténeti Parkban tekinthető meg, a látogató megszemlélheti a vonat utasterének díszes kárpitjait, igényes belső kialakítását. A vonat rendészeti biztosításához lásd a következő dokumentumot: A „K”-vonat (kormányvonat) biztosítási tapasztalatai. (1963) OSA (Open Society Archives) 357-2-1 7. d.

61  Kiss Tibor: Talált tárgyak országa, avagy az „Öreg kocsija”. Szoc.reál, 2006/8. sz. www.szocreal.hu (Utolsó letöltés: 2007. június 15.)

62  MOL XIX-L-3-a 004/1969.

63  Amikor a ’45-ös választások előtt a sajtó megkérdezte a politikusokat, mivel töltik a szabadidejüket, Nagy Ferenc említette egyedül, hogy szeret vadászni. Rákosi ellenben azt válaszolta, hogy ő a szabadidejében is politikával foglalkozik. Hajdú Tibor: Kérdőjelek R. M. hiányzó portréjához. Élet és Irodalom, 1983. 6. sz., 5. o.

64  Pitlik József miskolci ingatlanközvetítőt bízták meg azzal a feladattal, hogy a derenki lakosok részére „megfelelő ingatlanokat szerezzen, és azokra az összes derenki ingatlantulajdonosokat” áttelepítse. MOL K 27 1940.05.24. (46.)

65  MOL XIX-K-I-y 342-343. d. A kitelepítés törté­ne­té­nek regényes megformálása: Szűts László: A kormányzó úr medvéi. Bp., Kossuth, 1965.

66  Derenk község korábban elnyerte a „leghűségesebb település” címet, mivel Trianon után a falu lengyel származású lakói népszavazáson döntötték el, hogy Ma­gyar­országhoz akarnak tartozni, és nem Cseh­szlo­vákiához.

67  Utóbb sikeresen telepítették le Szederjei Ákos vezetésével a szaporulatot. A szakértelem időtállóságával kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy ő 1945 után a Földművelésügyi Minisztérium Vadászati Osz­tályán dolgozott, majd 1948-tól a MÁLLERD osztály­vezetője lett. Pápai Gábor (szerk.): Gyökerek és lombok. Erdészportrék. Bp., Országos Erdészeti Egye­sület, 2003, 263. o.

68  A község a vadászterület határán feküdt, miként a ma­gyar oldalon még Bodvaszilas és Szögliget is.

69  MOL XIX-K-1-ii 4. d. 161.280/1946. A rezervátum alapját a második bécsi döntés értelmében Cseh­szlo­vá­kiától visszakapott területek és a szini birtok képezték. A párizsi békével húzott új határvonal azonban a terület egy részét elvágta Magyarországtól. A rezervátum szakértői 1947-ben javasolták a magyar minisztertanácsnak, hogy lépjen kapcsolatba a csehszlovák kormánnyal az ott élő három medve érdekében. Ez a kezdeményezés azonban a lakosságcsere idején nem volt „időszerű”, így az állatokat nem tudták megvédeni a csehszlovák vadászok golyóitól. MOL-XIX-K-1-ii 8. d. 125.725/1947; Dr. Tóth Sándor: Nyitány a hír­név­hez. Vadászat és vadgazdálkodás Magyaror­szá­gon, 1945–­1951. Bp., Nimród, 2007, 182., 191–192. o.

70  Az átalakítások, átalakulások ekkor a demokrácia, a társadalmi igazságosság jelszavával történtek. Sas Árpád, a Szakszervezeti Tanács titkára, aki 1946-ban került a Földművelésügyi Minisztérium vadászati osztályára, felvételi kérelmében például a következőképpen fogalmazott: „A munkásság részére rendkívül megnyugtatólag hat az a tudat, hogy az SZT [Szakszervezeti Tanács] részéről is van az FM vadászati osztályán egy olyan egyén, ki a szervezett munkásság bizalmát bírja.” Dr. Tóth Sándor: A hírnév kötelez. Vadgazdálkodás és vadászat Magyarországon. Bp., Nimród, 2005, 41. o.

71  A Magyar Közalkalmazottak Szabad Szakszervezete Sportszakosztályának KASE néven alakult társasága választotta elnökéül Nagy Imrét. Tóth i. m. 2007, 138. o. Nagy Imre feltehetőleg később is vadászott: a lakásán az 1957. április 30-ai házkutatás során lefoglalt tárgyak jegyzékében szerepel: „1 drb. kétcsöves kakasos vadászfegyver”, „36 drb. vadászpuskatöltény”, „2 drb. arcképes fegyverviselési engedély”, „2 drb. lőszer­vásárlási engedély”. MOL XX-5-h 12. d. 1. k.

72  MOL XIX-K-1-ii 11. d.; Tóth i. m. 2005, 65., 343. o.

73  Beretz Katalin: Puskák, pajzsok, fohászok. Bp., Zeusz, 2001, 27. o. (A fennmaradt jegyzeteket, naplótöredékeket Nagy Endre özvegye, Beretz Katalin szerkesztette egyes szám első személyű elbeszéléssé.)

74  ÁBTL 3.2.4. K-2248 „Szarvas”

75  Naplótöredékeiben élettörténetének erre a fordulatára, illetőleg megmentőjére a következőképpen emlékezett: „Horváth Márton nemcsak a magyar vad, a magyar vadászat, de a politikailag megbélyegzett régi szakemberek érdekében is nemegyszer vetette latba politikai súlyát...” Beretz  i. m. 2001, 33. o.

76  Tanzániában utóbb a „Bwana mkubwa Masharabu”, a szakállas nagyúr címmel illették. Élettörténetéhez lásd még: Sáry Gyula: Akivel nem bírt a kafferbivaly. Nimród, 1994. 9. sz., 9. o. Magyar kapcsolatai sohasem enyésztek el, Tanzániában őnála vendégeskedett és vadászott például Földes László MÉM-miniszterhelyettesként. ÁBTL 3.2.4. K-2248 „Szarvas”

77  Interjú dr. Tóth Sándorral. 2005. szeptember; Tóth Sán­dor i. m 2005, 126. o. Az Egyetértés alapító tagjai Apró Antal, Balassa Gyula, Benkei András, Biszku Béla, Cseterki Lajos (titkár), Czinege Lajos, Fehér Lajos, Fock Jenő, Földes László, Gáspár Sándor, Kádár János, Losonczi Pál, Nezvál Ferenc, Németh Károly (elnök), Pap János, Szabó Zoltán (orvos), Szücs Ferenc és Tompa István voltak. Fácán Matyi 1964. (A Fácán Matyi c. vicclap az Egyetértés Vadásztársaság életének eseményeit örökítette meg. Az újságot a Ludas Matyi karikaturistái készítették az Egyetértés Intéző Bizottsága intencióinak megfelelően a társasági tagok számára.) A vadászat 1945 utáni társa­da­lom­tör­ténetéről részletesebben: Majtényi György: „Nem me­het akárki vadásznak.” Az elit és a vadászat a má­sodik világháború után. FONS. Forráskutatás és Történeti Segéd­tudományok, 2006. 1. sz., 3–20. o.

78  Tóth i. m. 2005, 91–92., 132–133. o.

79  Kövér György – Gyáni Gábor: Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig. Bp., Osiris, 1998, 200. o.

80  Odescalchi Eugénie: Egy hercegnő emlékezik. Bp., Gondolat, 1987, 170. o. Idézi: Gyáni Gábor in: Kövér–­Gyáni i. m. 1998, 201. o.

81  Dr. Zoltán János: Legenda és valóság. Bp., Dénes Natúr Műhely, 1996, 46. o.

82  Vadászati kiállítások és trófeabemutatók. Bp., MÉM Vadászati és Vadgazdálkodási Főosztály, 1970. MOL XIX-K-9-aj 44. d.

83  Trófeakiállítás. A hazai vadászok 1969–1970. évi arany- és ezüstérmes trófeái. 1970. VI. 20–30. Mező­gaz­dasági Múzeum. Szarvasagancs 1969. aranyérmes: 1. Kádár Já­nos, 2. Kárpáti Ferenc, 3. Kádár János, 4. Dr. Hor­váth Béla, 5. Kovács István, 6. László Andor, 7. Csémi Károly, 8. Gáspár Sándor, 9. Földes László, 10. Mátyás László, 11. Timár Mátyás, 12. Borbándi János, 13. Fock Jenő, 14. Czinege Lajos, 15. Cseterki Lajos. Vadászati kiállítások és trófeabemutatók. 62. o. (MOL XIX-K-9-aj 44. d.) Az ugyan­ebben az évben megrendezett győri Vadászati Kiállí­táson Horst Gerlach, Witzl Jürgens, Rudolf Hess és Helga Hess által elejtett szarvasok agancsai vezették az örökrangsort. Uo. 132. o.

84  Az esemény honi rangját és a vadászat korabeli nép­szerűségét mutatja, hogy a kiállítás megnyitóján többek között részt vett Fehér Lajos, a minisztertanács el­nök­helyettese, Gáspár Sándor, a SZOT főtitkára, Németh Károly, a Budapesti Pártbizottság első titkára, a Politikai Bizottság tagjai, továbbá Óváry Miklós, az MSZMP KB titkára, Timár Mátyás és Vályi Péter, a Minisztertanács elnökhelyettesei. MOL XIX-K-9-aj 40. d.

85  A Vadászati Világkiállítás, Bp., 1971. Tájékoztató. MÉM Kiállítási Iroda. 11. o. MOL XIX-K-9-aj 40. d.

86  A munkáshatalom mítoszának árnyékában a lóte­nyész­tés mégis olyan szenzációkat produkált, mint Imperiál (már a név is beszédes), aki egykor Európa sztárja volt, vagy az ügető Kabala, aki Bécsig verhetetlen volt. Gál László: „Csak a szépre…” Budapesti életképek az 1950–­60-as évekből. Bp., Fekete Sas, 2005, 194. o. A ló­ver­senysport történetét Lóversenyzés – a mágnások sportja alcím alatt foglalta össze: Zeidler Miklós: A modern sport a nemzet szolgálatában a 19. századi Magyar­országon. Századvég, 2006/4. sz., (71–104.) 76–83. o.

87  Az Országos Sporthivatal javaslata szerint „a Szov­jetunió példája nyomán” kellett kialakítani „a sportegyesületek új rendszerét”. MOL M-KS 276. f. 54/116 ő. e.

88  Hadas Miklós – Karády Viktor: Futball és társadalmi identitás. Adalékok a magyar futball társadalmi jelentéstartalmainak történelmi vizsgálatához. Replika, 1995. 17–18. sz., 89–121. o.

89  Miként az ügyben készült feljegyzés megállapította: „Vezető elvtársaink nevével takarnak visszás dolgokat. Politikai Bizottságunk tagjainak a különböző fanatikus egyesületi drukker-táborokban történő sajátságos osztályozása is végső fokon hátrányos Pártunk tekintélyére.” Hegyi Gyula leszögezte továbbá: „sokszor az érintett elvtársak személyiségét rossz irányban hasz­nál­ják fel az egyesületek.” MOL M-KS 54/85 ő.e.

90  Nagy Béla: Ki kicsoda a Ferencvárosi Torna Club törté­ne­tében? Bp., FTC, 1987, 54. o.

91  Sebes Gusztáv: Örömök és csalódások. Egy sport­ve­zető emlékei. Bp., Gondolat, 1981, 132. o.

92  Hámori Tibor: Puskás. Legenda és valóság. Bp.,  Sport­pro­paganda, II. kiadás, 1982, 149. o.

93  Hámori i. m. 1982, 148. o.

94  Ember Mária: A kis magyar „focialista forradalom”. Eső, 2001. 1. sz., 40–45. o.

95  A válogatott elé kiküldött fogadó bizottságot Vas Zoltán vezette. Sebes Gusztáv visszaemlékezése szerint Vas közölte vele: azzal a hamis hírrel irányítják majd rá az emberek haragját, hogy Tóth Mihály a veje, és ezért játszatta a döntőben. Sebes i. m., 267–269. o.

96  Aczél Tamás – Méray Tibor: Tisztító vihar. München, Griff Kiadó, 1982, 216. o.

97  1974-ben például az Országos Testnevelési és Sport­hivatal készített tervezetet az MSZMP Titkársága szá­mára, mely a bajok okait kereste, s egyben gyógyírt is kínált azokra. A Titkárság határozatát utóbb eljuttatták a Rádiónak, a Televíziónak, és később nyilvános ta­nács­kozást is rendeztek róla. A válogatott és a klubok „eredményeit a közvélemény nagy figyelemmel kí­sérte”, ezért a pártvezetés számára úgy tűnhetett, hogy határozott fellépésük a párt iránti „bizalmat” is erősít­heti. MOL M-KS 288. f. 7/445. ő. e.

98  Hadas–Karády i. m. 1995, 104. o. Jellemző epizódja még a magyar futball Kádár-kori történetének Puskás Ferenc hazatérése. Puskás 1981-ben tékozló fiúként Magyarországra érkezett, s az angolok elleni válogatott meccset megelőző gálamérkőzésen ismét pályára léphetett nemzeti színekben. Jelképes mozzanat, hogy a mérkőzés végén az egész csapat odavonult a dísz­tri­bün elé, ahol a pártvezetők és kormánytagok foglaltak helyet, és Puskás – miként az az egykorú fel­vé­te­leken látható – meghajolt Kádár előtt, aki ezt főhajtással viszonozta.

• Befejezetlen múlt

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges