Skip to main content

Levelek

Vissza a főcikkhez →


„1933 februárjában mint párttagot s volt vöröskatonát kineveztek a Pologa-Janyenka falu Molotov-kolhozának elnökévé, 1932-ben az összes gabonát elvitték, az utolsó szemig. 1933-ban, a gabonabetakarítás megkezdéséig az 1932. évi lakosságnak mindössze 47%-a maradt életben. A többiek éhen haltak. Éhen halt feleségem atyja, fivére, nővére, és mi semmivel sem tudtunk segíteni, hogy életben maradjanak. Volt a falunkban egy Zrazsevszkij nevű férfi, aki megölte a feleségét, hogy ne haljon éhen. Még a szülei is ettek meggyilkolt menyük, Odarka húsából. Odarka fejét iskolás gyerekek találták meg a temetőben, egy zsákba dugva elásva, és elvitték az iskolaigazgatónak, aki aztán felvitte a „leletet” a községi tanácsházára.

Én magam épp akkor ott voltam, s a községi elnökkel együtt elmentem Zrazsevszkij tanyájára, és megkérdeztem tőle: „Hol a feleséged?”. Mire az csak ennyit válaszolt: „Elment a testvéréhez a szomszéd faluba”. De ekkor sült hús szaga csapta meg az orrunkat, s a feleséghússal teli fazekat húztam ki a kemencéből.

Bevittük Zrazsevszkijt a hússal együtt a községi tanácsra, kihívtuk a járási rendőrséget, ekkor vallotta be, hogy megölte a feleségét, és az egész család evett a húsából. Még a szomszéd családnak is adtak belőle.”

(P. L. Szujatyenko, a nagy honvédő háború veteránja)






„Elég gyakran megfordultam a szomszédainknál. Heten voltak. A férj, a feleség meg öt gyerek. A legnagyobb 14 éves volt, a legkisebb még a kettőt se töltötte be, sokszor játszottam velük. Egyikük, Szása, az osztálytársam volt. Először az apjuk halt éhen, aztán az anyjuk. Szása kimaradt az iskolából. A tanítónő engem bízott meg, hogy tudjam meg, mi történt. Átmentem hozzájuk, ott feküdtek egymás mellett, dérlepte lópokróccal letakarva. Kilátszott alóla a fejük. De öt fej helyett csak három. Hiányzott a két legkisebb, egy lány meg egy fiú. Kérdem, hol vannak. Szása, meg a legöregebb, Anatolij, szemlesütve hallgattak. Aztán Anatolij ordítani kezdett rám, és elzavart.

Amikor ezt elmeséltem a nagybátyámnak, aki a szomszédban lakott, megtiltotta, hogy még egyszer odamenjek, és megsúgta, hogy igen, Szásáék megették a két kisgyereket.”

(Ny. Sz. Nyezsivenko, 1933-ban Azovszkoje falu lakosa)













Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon