Majtényi György

Nyomtatóbarát változat

Ebben a tanulmányban a különbséget és az azonosságot, az újrakezdést és a folytonosságot, a II. világháború után a történelem színpadára lépő új elit szokásait és a hagyományos elitcsoportok életformájának a továbbhagyományozódását, áttűnését vizsgálom. Az uralmi elit fogalmát egy kiváltságai alapján elhatárolható, a társadalomban uralmi pozíciója révén elkülönülő csoport megjelölésére alkalmazom, amelyet az életformája, -stílusa, az uralmi viszonyok nyújtotta lehetőségek maximális kihasználása jellemez.1

„csak a kávéház miatt” – Vendéglátás, boltok, fogyasztási szokások

Az új társadalmi rend képviselői nemcsak egyes jelenségek átfogalmazására, újraértelmezésére törekedtek, hanem deklaráltan bizonyos életformák eltüntetésére, felszámolására is. A háború után a vendéglátás reprezentatív helyei a háború előtti „bűnös” polgári értékek szimbólumainak minősültek az új rendszer ideológiájának doktrínái szerint, és a Horthy-rendszer társadalmának miliőjét jelképezték.2 Az államhatalom erőteljesen lépett fel ezekkel szemben: az államosítások során a kávéházakat, lokálokat bezárták vagy eszpresszóvá alakították át. Az iparengedélyek felülvizsgálatára hivatkozva, de valójában az üzletvezető egyik irigyének feljelentése okán 1946-ban például vizsgálatot rendeltek el a Bagdad kávéház tulajdonosával szemben. Az ellenőrök jelentései a kávéház olykor giccsbe hajló szecessziós stílusát alig leplezett ellenszenvvel erkölcstelennek minősítették. Az ellenőri jelentés megállapította: „Az étterem bejárata egy tükrös ruhatár helyiségbe nyílik, ahol az érkezőket egy falra mázolt erotikus festmény fogadja; egy estélyi ruhás pajzán hölgy felfedett combjait fitogtató pózban. [...] A személyzet között két néger pincér is van.” Az eljárás végül – hiába tiltakozott a Bagdad „szervezett munkássága”, a ruhatárosok, a zenészek és a „néger” piccolo pincér – a kávéház bezárásával zárult.3

Bár az államszocializmus időszakában, amint azt a legtöbb, a korszakkal foglalkozó elemzés kiemeli, a jövedelmi különbségek csökkenésével, az árak és a szolgáltatások egységesülésével mérséklődtek a korábban az egyes társadalmi csoportok életformájában megfigyelhető különbségek, e változások, átalakítások korántsem szüntették meg a társadalmi egyenlőtlenségeket. Az államosított vendéglők üzletvezetői is gyakorta szembesültek azzal a ténnyel, hogy nem minden vendég egyforma, s nem minden helyet ugyanaz a vevőkör látogat. Mint ahogy ebből következően a kávéházak, az éjszakai bárok és a kocsmák funkciója sem ugyanaz. Szimbolikus jelentőséget tulajdoníthatunk annak az eseménynek, hogy 1953-ban a Reprezentatív Vendéglátóipari Vállalat megkapta a New York kávéház – addig sportszerközpontként hasznosított – épületét, és ismét kávéházat rendezett be ott (Hungária kávéház). Az asztalok mellett ekkor már nem a Nyugat szerkesztői vagy „borszínű” kalmárok ültek; de az mindenki számára látványos kifejezést nyert, hogy a kávéházakat Budapest utcáiról ezúttal sem sikerült eltüntetni.4 A legenda szerint a Lapkiadó Vállalat vezetője, aki sajtópalotát akart (kávéházzal), nehezen győzte meg Vas Zoltánt, mikor azonban megemlítette, hogy a kávéházat is vissza akarják állítani, a funkcionárius rögtön rábólintott, majd megjegyezte: „De csak a kávéház miatt.”5

Az egyes éttermek, kávéházak, büfék látogatói körének eltérő arculata mutatja, hogy a különböző társadalmi csoportok tagjai hagyományos szórakozási formáikat – ön- és csoportazonosságukat jelképező – szokásaikat a nyilvános terekben megtartották, s ezáltal újrateremtették a régi vendéglátást és az éjszakai életet. A jelek szerint az éjszakai mulatók fülledt levegőjére is volt igény; a Bagdad például az ötvenes évek végén már ismét éjszakai szórakozóhelyként működött.6 Fokozatosan éledt újjá a vendéglátásban a fogyasztói igények szerint differenciáló szemlélet.7 A fővárosban a minőségi kiszolgálást, az „elit” vendéglátást az 50-es évek közepétől újra megnyitó Múzeum, ill. az Astoria kávéház és a Gundel képviselte, amelyek formavilágukban őrizték a háború előtti hagyományokat. A legnívósabb vendéglőknek is kötelezően biztosítaniuk kellett üzemi étkezési lehetőséget, legalább kétfajta menüvel. A korabeli panaszokból kitűnik azonban: mindent megtettek annak érdekében, hogy ezt a szolgáltatást minél kevesebben vegyék igénybe.8

A korban élesen elvált egymástól a vendéglők, eszpresszók, kocsmák, mulatók nyilvános világa és az uralmi elitnek ugyancsak a háború előtti hagyományokhoz igazodó, de a nyilvánosság elől elzárkózó életvitele. Az Egyetértés Vadásztársaság minden évben évadzáró vacsorát rendezett – általában a Tiszti Házban. A társaság rendezvényeire ismert parodistákat, színészeket is meghívtak, hogy fellépésükkel a hangulatot kötetlenebbé, oldottabbá tegyék: ők „enyhén malac varieté számokat”, hazafias verseket, karcolatokat, paródiákat adtak elő.9 A többnapos vadászatokat pedig közös vacsorák, kártyázások, fröccsözések színesítették.10 Onódy Lajos a Kádár-korban – a szolgáltatások területén monopolhelyzetben lévő állami cég, az Éttermi és Büfévállalat vezetőjeként – a nekik tett szívességek révén vált az állami és pártvezetés bizalmasává. Legendák szóltak, sokszor alaptalanul is, a hétköznapi emberek számára láthatatlan világról, az Onódy felügyelete alá tartozó mulatóhelyeken és vadászházakban tartott orgiákról.11

A vendéglátóiparnak a gazdaságpolitika korifeusai kitüntetett szerepet szántak az államnak jelentős devizabevételt hozó idegenforgalom felvirágoztatásában. Szocialista vendéglátásunk történetének egy jellemző epizódja, amikor két bohém latin művész, Miguel Angel Asturias és Pablo Neruda egy békekongresszusra Magyarországra érkezett. Feleségeik a világhírű budapesti Clara Salonban akarták feltölteni a ruhatárukat. A férfiak először utánanéztek annak, hogy Magyarországon mennyi szerzői jogdíj illeti őket – ez az összeg azonban közel sem lett volna elegendő. Végül úgy döntöttek: felajánlják a kormánynak, hogy népszerűsítik az országot, pontosabban annak vendéglátóhelyeit.12 Így született a Meg­kós­toltuk Magyarországot című propagandakiadvány.13 Asturias és Neruda mulatott, evett, ivott, prózát írt és verselt, s mindeközben a magyar konyha és Ma­gyar­ország dicséretét zengték.14 Lelkesen méltatta a két gourmand a továbbélő hagyományokat: „Ősi és boldog normák szerint működnek a fogadók, kocsmák, éttermek és kávéházak.”15 A könyv végén egy mézeskalácsszív-rajzzal mondtak köszönetet a „barátoknak”, akiktől „ízes tanácsokat” kaptak, például a költő-műfordító Somlyó Györgynek vagy a kultúrpolitikus Aczél Györgynek.16

A jelek szerint a vendéglátás és a kereskedelem irányítói hamarabb felismerték, felismerhették a továbbélő régi struktúrákat, a társadalmi egyenlőtlenség meglétét és sokrétűségét, mint a hatvanas évektől újjáéledő, a rendszer ideológiájával, az egységes munkásosztály, parasztosztály, értelmiségi réteg sztálini modelljével viaskodó szociológia. A korban – a szolgáltatások minőségét szem előtt tartva – határozták meg az egyes vendéglátóhelyek és szállodák rangsorát, és hasonló szempontok alapján osztályozták a boltokat.

A vendéglátás honi teoretikusa, Schnitta Sámuel először 1962-ben megjelent könyvében a következőképpen írta le a vendéglátóegységek hierarchiáját: osztályon felüli üzemek, első osztályba sorolhatók, másod-, harmad-, ill. negyedosztályúak.17 A szállo­dáknál az osztályon felüli szállók fölé még egy kategóriát emelt, a luxusszállókét.18 Ezeket követték az A, a B és a C osztályú szállodák. Berendezésük nem annyira a kor eszményét, mint inkább az uralmi elit historizáló, avítt ízlésvilágát, az általa közvetített min­tát tükrözte. Schnitta kézikönyvében a követ­kező­képpen összegezte a luxusszálló jellemzőit: „A luxus-szálló típusát világviszonylatban is a budapesti Gellért-szálló fejezi ki. Palotaszerű, oszlopos homlokzat, hatalmas szárnyépületekkel, erkélyes szobák, impozáns főbejárat, felette a járda szegélyéig érő esővédő üvegtetővel, kocsifelhajtó, előtte autó parkírozóhely.” Külön figyelmet szentelt az apróbb kényelmi, dekorációs elemeknek: „A főbejárat előtt süllyesztett lábszőnyeg, a szállodába vezető bejárati lépcsőn megfelelő színű szőnyeg, gyakran a főbejárat mindkét oldalán örökzöld fák, mindez együtt adja a szállodának a luxusjelleget.”19

A hatvanas évektől felállították a boltok hierarchiáját is,20 amelyek ellátását a fogyasztási szokások figyelembevételével szabályozták, ellenőrizték. S mindinkább törekedtek rá, hogy a megújult üzlethálózat alkalmas legyen a luxuscikkek iránti kereslet kielégítésére. Az ötvenes években a budapesti és a magyarországi divatot két Váci utcai szalon uralta, akárcsak száz évvel korábban: a Clara Salon (Kü­lönlegességi Szabóság) és a Budapest Szalon (Fővá­rosi Mértékutáni Szabóság). Az előbbi üzletvezetője, Rotschild Klára a párizsi divatot követte és pestiesítette, ruhái megpezsdítették a honi divatot. Ve­télytársa, Arató Ferencné valamivel konzervatívabb, angolos stílust képviselt; ő a szolidabb eleganciát honosította meg az elitkörökben.22 Rotschild Klára még apja, Ábrahám mellett tanulta ki a divatszakmát. 1934-ben önálló üzletet nyitott, és az államosítások után állami alkalmazottként – művészeti vezetőként – vitte tovább az üzletet. Ruháinak a legfelsőbb körök, az uralmi elit igényeit kellett kielégíteniük, így Klára asszony mindvégig figyelemmel követte a nyugati divatot, és amikor csak akart, külföldre utaz­hatott.23 1957 augusztusában az Ez a divat hasábjain lelkesen számolt be kéthetes párizsi tanulmányútjáról: „Csipke és szőrme, a két klasszikus divatalkatrész újból elfoglalta méltó helyét. Divatban van a muszlin, estére a brokát.”24

A ruházkodás, az öltözet megválasztása minden korban társadalmi üzenetközvetítő szereppel bír(t), a korabeli elit tagjai ennek révén is hangsúlyozhatták megkülönböztetett, kiváltságos helyzetüket.25 Jel­lem­ző epizód a divatüzlet – és az államszocialista elitek – történetéből az, amikor 1970. november 14-én Rotschild Klára szalonjába érkezett Budisavljevic Nada barátnőjével, hogy Titóné részére ruhákat csináltasson. Az Astoria Szálló előtt parkoltak le a Citroënjükkel, szobát foglaltak, s megvacsoráztak a szálló éttermében. Az autót azonban időközben feltörték, és poggyászaikat ellopták. A bőröndökkel együtt megfosztották őket (valójában Titónét) a Klára asszony szalonjába szánt értékes ruhadaraboktól, -anyagoktól is (többek között egy fekete színű perzsa turbántól és egy nercstólától). A rablásért bebörtönzött férfi felesége utóbb kegyelmi kérvényt fogalmazott férje szabadulása érdekében.26 Leírta, hogy férjével miképpen próbáltak kitörni a nyomorúságból. A férfi – aki marxista egyetemet végzett – egy este elkeseredésében azt mondta, hogy „a büdös burzsujokat nem kell sajnálni, az nem bűn, ha egy kicsit megrövidítjük őket”, magyarázta a feleség kérvényében a tettet. Még ekkor sem sejtette, hogy valójában ki volt a károsult.27

„fehér gipszmintás mennyezet alatt” – Hagyomány­tiszte­let, protokoll, etikett

Hiába képviselte például Rotschild Klára rendíthetetlen hivatás- és küldetéstudattal a hagyományokat, s népszerűsítette továbbra is a párizsi divatot, időbe telt, mire az új elit megismerte és elsajátította a régi szokásokat, öltözködési-viselkedési mintákat. Forrásaink tudósítanak arról, hogy a kádereken olykor lötyögött a frakk, és esetenként viselkedésük is nélkülözte a kellő eleganciát.28 Az új államhatalom képviselői azonban tanulékonynak bizonyultak, s igyekeztek ellesni a diplomácia apró fortélyait. Sík Endre29 memoárjában leírja: amikor 1948-ban diplomataként megérkezett Washingtonba, egyik első dolga volt, hogy illően rendezze be a magyar követséget. Visszaszerezte így egy ottani bútorraktárból azokat a tárgyakat, amelyeket az amerikai állam még első világháborús hadba lépésekor foglalt le a Monarchia követségétől: antik bútordarabokat, perzsaszőnyegeket, drága függönyöket. „Néhány héttel később a követségre látogató angol diplomaták elragadtatásuknak adtak kifejezést afelett, hogy milyen csodálatos antik bútoraink vannak” – emlékezett vissza utóbb követi ténykedése első lépésére.30 Hasonló elégedettséggel nyugtázta, hogy egy pesti szabónál varratott frakkja elnyerte a brit nagykövet tetszését, s egyúttal biztosította számára a rokonszenvét is, melyet állítása szerint még a „Mindszenty-ügy” viharai alatt is sikerült megőriznie.31

A hagyományok továbbélése és újraértelmezése kapcsán érdemes megvizsgálni a korabeli protokoll- és etikettirodalmat, amely sajátos – sajnálatosan elhanyagolt – történeti-szociológiai forrásegyüttest alkot. A protokoll regulái továbbra is szabályozták a vezetők és a diplomaták viseletét, az ún. „félig ünnepélyes öltözet” ruhadarabja nappalra a zsakett, estére a szmoking volt, ünnepélyesnek pedig a frakk számított.32 A hazai etikettirodalom még a vezetés körében oly elterjedt bajuszviselet vagy a pecsétgyűrűk divatja ellen is fellépett. Egy 1961-es kiadványból idézek: „A legtöbb férfi borotvált arccal, bajusz és szakáll nélkül éli ma napjait nálunk. Higiénikusabb, megszokottabb.”33 Vagy: „Az egyetlen férfiékszer a kézen a családi közösséget fémjelző jegygyűrű.”34 A dolgozó nő otthon című tanácsadó könyv pedig külön fejezetben foglalkozott a szépségápolással, szólt a „felesleges szőrszálakról” s „az esti szórakozás kozmetikájáról”.35Az etikettirodalom óvatosan bár, de igyekezett korlátozni az „elvtárs” szó használatát. „Ha az a bántó mellékíz, amely az »uram« megszólításhoz akaratlanul is fűződik, eltűnik majd – akkor bizonyára nem lesz akadálya, hogy ezt a szép és eredeti, magyaros és megtisztelő megszólítást alkalmazzák, hiszen az országban valójában ma mások az »urak«, mint ezelőtt kétszáz vagy akár húsz évvel” – olvasható egy viselkedési tanácsadó könyvben.36

A lakberendezési útmutatók amellett, hogy ki­tértek a modern bútorok előnyeire, külön(ös) figyelmet fordítottak az antik darabok méltatására, és tanácsokat adtak ízléses elhelyezésükre. „A mai bútorokat nyugodtan tehetjük »stílus«-bútorral egy szobába, nem hat zavaróan. A biedermeier és a neobarokk stílusú bútorok illenek a legjobban a »modernekhez«; de egy empire szekrényke vagy egy barokk asztal két karosszékkel is igen kellemesen hat mellettük” – olvasható Simon Blanka Házi mindentudójában.37 Miként szerzőnk felhívta a figyelmet arra is: „A jó kép a lakásban művészi ízlésünknek fokmérője, bizonyítéka a szép iránti fejlett érzékünknek. Járjunk kiállításokra, tárlatokra, tanulmányozzuk a képeket, szobrokat. Tanuljunk, képezzük magunkat ezen a téren is. S ne gondoljuk, hogy csak a nagynevű, elismert mesterek műveivel díszíthetjük lakásunkat.”38 Ugyancsak ellátta olvasóit az olajfestmény, a drágakő vagy a márvány tisztításával kapcsolatos praktikus ismeretekkel is.39 A kor lakberendezési tanácsadói szinte kívánalommá tették, hogy a modern lakások berendezését egy-egy antik bútordarabbal kell kiegészíteni, díszíteni.40 Ennek egyik oka az volt, hogy a kor bútorgyártása nem tudott megfelelni a kortárs igényeknek,41 a másik pedig, hogy a hagyományos ízlésvilág továbbélt, sőt virágzott. Jellemző mozzanat a hazai bútorgyártás történetéből, hogy az egykori Lingel-gyárból alakult Budapesti Bútoripari Vállalat (BUBIV) az ötvenes évek végén ismét gyártott neobarokk bútorokat, még szovjet exportra is.42 Romhányi (Rímhányó) József Egy szú végrendelete című tréfás verse – remek rímekkel – találóan jellemzi a kor érzületét, ízlésvilágát: „Végül az anyósom, – megérdemli nagyon; / rá a vadonatúj szép csőbútort hagyom.”

A háborús pusztítást követően a politikusok szintén a hagyományos ízlésvilág jegyében tettek erőfeszítéseket arra, hogy megteremtsék a hatalmi reprezentáció új színtereit, szimbolikus helyeit. Többszörösen is kötelezték őket a korábbi elit hagyományai, hiszen alkalmazkodtak új szerepükhöz, és többnyire olyan társadalmi csoportokból érkeztek, amelyek már eleve a régi elit életvezetési mintáit követték – igaz, szerényebb körülmények között. Értékvilágukat így valamiféle kispolgári mondénség jellemezte: a szép számukra továbbra is egyenlő maradt a stílbútorral, a historizmussal és a neobarokkal. Köztársasági Elnöki Palotának 1946-ban például a volt Esterházy-palotát rendezték be. Többek között a Kiscelli Kastélyból (Schmidt Miksa lakberendező és műgyűjtő hagyatékából) szállítottak oda bútorokat, illetőleg cserépkályhákat.43 Az enteriőrt a királyi várból átszállított festmények, szobrok egészítették ki. A várpalota más képzőművészeti alkotásait a miniszterelnökségnek adták át, és végül a maradékot, döntően azokat a darabokat, amelyek a korban vállalhatatlan történeti konnotációkat hordoztak (így a Habsburg uralkodókat ábrázoló festményeket vagy Horthy Miklós mellszobrait), a Nemzeti Múzeum kapta meg.44

A kommunista párt korifeusai a királyi palotát párt- és államigazgatási központtá kívánták átalakítani. A krisztinavárosi szárnyépület fogadta volna be a központ hivatali egységeit, így az MDP Titkárságot és Rákosi Mátyás hivatalát.45 1951-ben a Középülettervező Iroda (KÖZTI) neves belsőépítészek, Janáky István és id. Kotsis Iván vezetésével készítette el a terveket.46 Rákosi Mátyás dolgozószobáját a neobarokk ihletettségű tervek összekötötték a Várpalota „kétszint magasságú” tróntermével, amelynek fogadóterem funkciót szántak.47 A Vár rekonstrukciójáról összehívott értekezleten Rákosi élesen kritizálta a tervdokumentációt, s szerényen amellett érvelt, hogy inkább modern helyiségeket alakítsanak ki, és erre a Kremlt hozta fel példaként.48 Végül a főtitkár mégis kiegyezett a neobarokk stílusjegyeket mutató felújítási tervvel, és az erről szóló határozatok közé az ő javaslatára került be az a tétel, hogy „a rondellára ágyúkat is lehet állítani és kiskertet létesíteni”.49 A funkcionáriusok általában is meglehetősen határozottnak és olykor, mint láttuk, „innovatívnak” bizonyultak a művészeti kérdésekben.50 Id. Kotsis Iván, aki közel három évig dolgozott a helyreállítás tervein, emlékiratában keserűen jegyzi meg: „a bolsevista kormányzat üldözni kezdte a korszerű felfogást az építészetben, és hivatalos stílussá tette »az elmúlt építészeti formákat«, méghozzá ázsiai variációban.”51

A neobarokk a fordulat éveit is túlélte: a kezdetben határozottan elutasított hagyományos ízlésvilág fokozatosan hatotta át az új elit szokásait, életvitelét, és tört át az ideológusok által vont kordonokon. Bár a stílust hivatalosan mindvégig a legszigorúbb elutasítás övezte az elmúlt korszakban, a „neobarokk tár­sa­­dalom” bizonyos hagyományainak átvételével mintha a stíl maga is polgárjogot nyert volna a „szo­ci­aliz­musban”. A magyar szocreál képviselői elviekben a leghatározottabban utasították el a két világháború között uralkodó neobarokk és historizáló stílusvilágot (megjegyzendő, hogy hasonlóképp viszonyultak a modern funkcionalizmushoz). A hagyományos stíluselemek azonban rendre felbukkantak a régi-új mesterek tervein, különösen, amikor a reprezentatív épületek díszítésén, berendezésén gondolkodhattak el. Ilyenkor előszeretettel nyúltak vissza a hagyományos formanyelvhez, saját korábbi terveikhez.

1953–1955 között készültek el végül a Vár­pa­lota berendezésének bútortervei. A Hunyadi Mátyás-­termet a tervezők hivatali elitszobának szánták. (Szinte bizonyos, hogy ez lett volna Rákosi Mátyás dolgozószobája.52) „A szigorú vonalvezetésű neo­klasszicista bútorok copf és empire elemeket dolgoznak fel, általában a nehézkedést, a stabilitását hangsúlyozó arányokkal és felépítéssel” – ekként jellemzi Rostás Péter művészettörténész tanulmányában a Flach János által készített bútortervek szellemiségét, historicista ihletettségét.53 Flach (korábban a Lingel-gyár alkalmazottja) a berendezés több darabját is ötágú csillaggal díszítette volna, a kor szellemiségéhez igazítandó a nemes, ódon stílt.54 A palota átalakításának belsőépítészeti terve historizáló stílusirányával nemcsak, hogy igazodott a miliőhöz, az egykori királyi palota atmoszférájához, hanem egyes helyiségekben még a történeti enteriőrök helyreállítására is javaslatot tett.55

Nemcsak a protokoll, az etikett és a hagyományos ízlésvilág élt tovább, hanem az egykori szokások, szerepek is. Így míg a társas összejöveteleken a férfiak államférfiúi beszélgetéseket folytattak vagy fraternalizáltak, a nők jótékonykodtak, és igyekeztek latba vetni befolyásukat. Szakasits Árpád lánya a következőképpen emlékezett az egyik fogadásra, amit apja adott: „A Múzeum téri Elnöki Palota kivilágított ablakai mögött gyülekező vendégek árnyéka látszott a függönyön. A fogadó szobák ajtói tárva-nyitva. A nagyteremben a régi és újabb garnitúrák mintha különböző pontokba tömörültek volna a magas, fehér gipszmintás mennyezet alatt. Az étkészletek ezüstje és porcelánja ragyogott a nehéz damaszt­abroszon. Olyan előkelő volt minden, ahogy azt a protokoll megkövetelte. [...] Anyám pedig – ezt pontosan tudtam – a már befejezéshez közeledő »Hóvirág« gyermekotthonra gondolt, arra, amit József főherceg Tapolcsányi utcai palotájából óvodás korú gyermekek részére építettek át Szabó Anna tervei alapján. [...] Figyeltem, amint éppen ígéretet csikar ki Olt Károly népjóléti minisztertől, azután Ortutay Gyula közoktatásügyi minisztert faggatta, és végül Darvas József építésügyi miniszterhez fordult. Felhasználta az alkalmat, hogy adományokat csikarjon ki tőlük a gyermekotthon számára.”56

Kucsera bácsi – identitás és életforma

Az új elit tagjait természetesen szoros informális kapcsolatok fűzték egymáshoz. Kezdetben gyakoriak voltak a fehér asztal melletti megbeszélések, a baráti, családi összejövetelek.57 Rákosi Mátyás valamiféle tágan értelmezett családfői szerepre törekedett. Kakaózni hívta a gyerekeket, és előszeretettel mu­togatta nekik a relikvia-gyűjteményét. (Az emléktárgy-gyűjtés Rákosi által diktált korabeli divatja egy kispolgári biedermeier szokás továbbéléseként is felfogható.) Ignotus Pál jegyezte fel Rákosiról: „Nem szerettem a sznobságát, ami elég gyakori tulajdonság mind a kommunisták, mind pedig a forradalmárok körében. Jómódú vidéki kereskedő fiaként sokat szenvedhetett szociális háttere miatt, mely sem elég magas, sem elég alacsony nem volt ahhoz, hogy büszkélkedni lehessen vele.”58 Shifferné Szakasits Klára visszaemlékezésében örökített meg egy jellemző epizódot: „Este tíz óra tájt a Rákosi-gyermekotthon egyik hálótermében, ahol 10-12 gyermek aludt. Ganzel Irén [a Rákosi gyermekotthon vezetője] felkattintotta a villanyt, majd így szólt: – Rákosi pajtás jött látogatóba! [...] Egyenest odament Palkó ágyához, a többi gyermekre ügyet sem vetett. Megállt az ágynál: – Na, kis Schiffer, büszke lehetsz – mondta a gyereknek –, mert a nagyapád lesz a köztársaság elnöke.”59

Bár a mindenkori pártfőtitkárnak a hatalom monolitikus természetéből következő családfői szerepe a szűk elitközösségen belül mindvégig megmaradt, kialakultak a klikkek a különböző társadalmi, kulturális hátterű kommunista politikusok között. Általánosságban megállapítható, hogy nem volt olyan ideológia, sem olyan társadalmi azonosságtudat, amely az elitcsoportba, egy zárt kiváltságos helyzetű közösségbe való tartozás érzetét erősíthette volna a pártvezetőkben. A rendszer ideológiája és az a körülmény, hogy ők a „munkáshatalom” képviselői, a vezető funkcionáriusokban valamiféle munkás-öntudatot és -identitást is kialakíthatott – ez azonban inkább hivatkozási alap volt, semmint összetartó erő.60 Sőt, az eliten belüli törésvonalak mintha a régi, hagyományos identitások ütközése mentén rajzolódtak volna ki. A mártír miniszterelnök például snagovi jegyzeteiben a nemzeti kérdéshez való viszonyában különböztette meg magát más kommunista vezetőktől, megemlítve ellenfelei zsidó származását is.61 Érvelése jellemző példája annak, hogy a kommunista identitáson belül megmaradtak, továbbéltek az egyéni szociális identitás hagyományos elemei.

Az életforma, a szokások közössége volt az az erő, amely mégis egységbe, egyetlen közösségbe forrasztotta a párt különböző irányzatainak eltérő társadalmi gyökerű képviselőit, bizonyos attitűdök, életvezetési minták egyaránt jellemezték Rákosi Mátyás, Kádár János vagy Nagy Imre életvitelét. A szokások azonosságát egy fogalmilag artikulálatlan identitásként (be nem vallott, de nyilvánvalóan létező azonosságtudatként) foghatjuk fel, amely segített nekik abban, hogy minél könnyebben és gyorsabban azonosuljanak „államférfiúi” szerepükkel, új társadalmi helyzetükkel és a korabeli uralmi elit közösségével. Jellemző például, hogy a Nagy Imre-csoport sorsa körüli viták egyik sarkalatos pontja volt a számkivetett politikusok ellátása.62 Ez amellett, hogy mutatja a kádári pártvezetés kisszerűségét, érzékelteti, hogy a részükre engedélyezett életvitel a honi pártvezetés szemében uralmi, politikai helyzetüket jelképezte, ti. azt, hogy végérvényesen kiszorultak-e a párt vezetéséből, és erről ők maguk is hasonlóképpen gondolkodhattak.

– „Kucsera bácsi, nem tetszett látni a macskákat?” – állítólag ezt kérdezte Vásárhelyi Pisti a snagovi-­tó partján 1956 novemberében Szántó Zol­tán­tól, s a kommunista mozgalom veteránja igencsak felháborodott, hogy fogolytársai a háta mögött a rendszer parvenüjének címkézik őt.63 Az Irodalmi Újságban október elején Háy Gyula Miért nem szeretem? című, nagy port felvert írásában támadta meg a műveletlen, vaskalapos funkcionáriusokat, kifigurázva a kor káderrétegét, amely mereven ragaszkodott az előjogaihoz. (Korábban az író maga is részesült azokból a kedvezményekből, amelyeket csak a hatalomhoz közel állók élvezhettek. Írását mégis érdemes felidézni, s nemcsak mivel a kiváltságokat közelről ismerhette, hanem mert a sértett funkcionáriusok, úgy tűnik, sohasem tudtak neki megbocsátani emiatt. Részben legalábbis ezzel magyarázható, hogy a Kádár-rendszer éveiben mindvégig kegyvesztett maradt.64) Háy „Kucsera elvtárs” képzelt, de valós személyiségjegyekkel felruházott alakjában jelenítette meg a kor közutálatnak örvendő pártfunkcionáriusait: „Kucsera: parvenü. És a parvenük, az újgazdagságukban, most szerzett hatalmukban tetszelgő újgazdagok, mindig gusztustalanok. Nem tudom, volt-e már a világtörténelemben olyan fokú és annyira tömegjelenségként felburjánzó parvenüség, mint a Kucseráké.”65

E megfogalmazás, a kortárs felháborodása is jelzi, hogy a pártállam elitje nemcsak felügyelte az államosított javak szétosztását, hanem – a rendszer ideológiájával homlokegyenest ellenkező módon – nagymértékben részesedett is azokból. De mit jelenthet számunkra, hogyan érthető, értelmezhető a társadalomtörténet nézőpontjából ez a parvenüség? Bizonyos magatartási szabályok betartásával, illetőleg az attól való eltéréssel az egyén valamely csoporthoz való tartozását, attól való elhatárolódását is kifejezheti. A társadalom által előírt magatartásformák változó tartalommal és kiterjedtséggel, de egyaránt jellemzik a különböző korok uralkodó csoportjait, uralmi elitjét, s néha olybá tűnik, mintha tértől és időtől függetlenül kapcsolódnának össze. A ha­gyo­mányozódó viselkedéselemek nemcsak egyszerűen meghatároznak és összetartanak csoportokat, hanem a történelem folyamatában újra is teremthetik azokat. A kor uralmi elitje az életformák hagyományozódása szempontjából valamiféle közvetítő szerepet töltött be: száraz szivacsként szívta magába mindazt, amit a régi hagyományból befogadhatott, és így a Horthy-kori tradíciók egyik letéteményesévé, sőt a folytatójává vált. (Szokásait, életvezetési mintáját vették át utóbb a mellé felzárkózó, vagyonosodó társadalmi csoportok képviselői.) Az örökségen, amelyet képviselt és közvetített, a történelem viharai hagytak jól látható nyomokat.

Merán Fülöp – már idézett – visszaemlékezésében leírja, hogy 1944-ben a front miként hullámzott át Csákberényen. Egy alkalommal szalonkázni voltak a testvérével, és amikor beléptek a szalonba, hogy felmutassák szüleiknek a vadászzsákmányt, három német repülőtiszt ült a díványon. Egyikük szenvedélyes vadász volt, így izgatottan tanulmányozta az elejtett madarakat: „Közben vér csöpögött a kék díványra, nem vette észre senki, és a vér beszívódott a kék szövetbe, maradandó foltot hagyva ott, mivel senki sem mosta le. Akkor vettük észre a vérfoltot, amikor 1944. december 11-én utolsó ebédünk után, a szalonban vettük magunkhoz az utolsó csákberényi kávét. Ugyanaznap délután végleg elhagytuk szülőfalunkat.”66 A hetvenes években a csákberényi kastély régi vadászvendége egy vértesi disznóhajtás után az újonnan berendezett vadászházban az ebédlő egyik sarkában pillantotta meg a kék díványt. Szépen kitisztítva, egy eltüntethetetlen folttal a kék huzaton.67

A tanulmány első része a Beszélő 2007. szeptemberi számában olvasható.

Jegyzetek

1   Többen az elit fogalmát nem tartják alkalmazhatónak az államszocializmus korszakára az elit hagyományos társadalmi szerepéhez kapcsolt jelentéstartalmak miatt. Ebben a tanulmányban azonban az elit fogalmát nem egy mintaadó, értékteremtő és értékhordozó közösség történelmi szerepének érzékeltetésére, hanem leíró-elemző kategóriaként egy, a társadalomban elkü­lö­nü­lő-­elkülöníthető csoport elhatárolására alkalmazom. Az elit fogalmához, fogalomtörténetéhez lásd: Bottomore, Tom: Elites and Societies. Routledge, London, 2. kiadás, 1993. Magyarul összefoglalóan: Takács Károly: Az elit szociológiai fogalmáról. Szociológiai Szemle, 1998. 1., sz. 139–148. o.; Kovács Gábor: Elitek és társadalmak. A globalizáció és az információs forradalom korában. In: Nyíri Kristóf – Palló Gábor (szerk.): Túl az iskolafilozófián. A 21. század bölcseleti élménye. Bp., Áron Kiadó, 2005, 355–371. o.  A kér­­déskör szakirodalmában a hatalmi és az uralmi elit megjelölést egyaránt alkalmazzák, de nem azonos jelentéssel. A különbségtétel Max Weber fogalom-meghatá­rozásán alapul, miszerint hatalomnak nevezzük a központi akarat másokkal szembeni feltétlen érvényesítését, uralomnak pedig a valamely szempontból elfogadott parancsnoklást. Weber, Max: Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai. 1. Budapest, 1987, 77., 2. o.  E tanulmányban az uralmi elit megjelölést alkalmazom, mivel ezáltal érzékeltethető, hogy a hatalomgyakorlás lehe­tősége még a diktatúrában sem volt korlátlan. 

2   Havadi Gergő: Az új „népi szórakozóhely”. A „hosszú” ötvenes évek Budapestjének életvilága a szocialista vendéglátásban. FONS. Forráskutatás és Történeti Segéd­tudományok. 2006/3. sz., 320. o.

3   MOL XIX-G-5 480/1946. 2. d.

4   Ruffy Péter: Húsz év históriája. In: A New Yorktól a Hungáriáig. Szerk.: Konrádyné Gálos Magda. Bp., Minerva, 1965, 226–227. o. A New York történetéhez l. Csapó Katalin: A százéves irodalmi kávéház, a „New­york”. Budapesti Negyed, 1996/2–3. sz., 177–198. o.; Vadas Ferenc: Belsőépítészet és térhasználat a New-Yorkban. Budapesti Negyed, 1996/2–3. sz., 199–4. o.

5   Saly Noémi: Törzskávéházamból zenés kávéházba. Séta a budapesti körutakon. Bp., Osiris, 2005, 47. o.

6   Budán ekkor a Bagdadban, a Sanghaiban és a Zöldfa étteremben nyílott lehetőség esti mulatozásra. (Gundel Imre – Harmath Judit: A vendéglátás emlékei. Bp., Közgazdasági és Jogi, 1979, 48. o.) A negyvenes-ötvenes évek fordulóján a legnépszerűbb éjszakai kávéházak közé tartozott az Andrássy úti Savoy és az Abbázia. Erki Edit: Pest-Budától Budapestig. Képek egy város életéből. Bp., Officina, 1996, 59. o.

7   Havadi i. m. 2006, 347. o.

8   Havadi i. m. 2006, 338–339. o.

9   Dr. Zoltán János: Legenda és valóság. Bp., Dénes Natúr Műhely, 1996, 40. o.

10  Dr. Zoltán i. m. 1996, 34–36. o.

11  Tischler János: Az Onódy-ügy, 1964. In: „Hatvanas évek” Magyarországon. Tanulmányok. Szerk.: Rainer M. János. Bp., 1956-os Intézet, 2004, 251. o.

12  Szentgyörgyi N. József: Megkóstolták Magyar­or­szágot. Az irodalom visszavág, 2005/3–4. sz., 76–82. o. Szent­györgyi, aki tolmácsként tartott velük a körútjukon, megjegyzi: „A két nagy fellengzősen »latinos« elokvenciával és praktikus »kispolgári« alapossággal állt hozzá a munkához.” Szentgyörgyi i. m., 79. o.

13   Asturias, Miguel Angel – Neruda, Pablo: Megkóstoltuk Magyarországot. Bp., Corvina, é. n. [1968].

14   Magyarországét, „hol keverik a világ paprikáját, borsát”. Asturias–Neruda i. m., 20. o.

15   Asturias–Neruda i. m., 22. o.

16   Asturias–Neruda i. m., 109. o.

17   Schnitta Sámuel: Felszolgálói ismeretek. Bp., Köz­gaz­da­sági és Jogi, 1965. Második változatlan kiadás. 16. o. (Első kiadás: 1962.)

18   Schnitta i. m., 285–286. o.

19   Schnitta i. m., 285. o.

20  Belkereskedelmi szervezeti dokumentáció. (1964. január 1.) MOL XIX-g-4-xx 130. d.

21  Munkaterv a 10-32/49/1965. BK. M. sz. utasítás végrehajtásához; Jelentés a 10-32/49/1965. BK. M. sz. utasítás alapján elkészített munkaterv végrehajtásának vizsgálatáról. MOL XIX-g-4-xx 130. d.

22  F. Dózsa Katalin: Jó reggelt, búbánat! – Állami Áru­ház. In: Párizs és Budapest a divat tükrében, 1750–2003. Ki­állí­tás a Budapest Történeti Múzeum­ban. Szerk.: F. Dózsa Katalin – Hegyiné Déri Erzsébet. 2003. május 30. – szeptember 30. Bp., BTM, 2003 (109–112.) 110. o. (A Clara Salon a Váci u. 12. sz. alatt, a Budapest Szalon a Váci utca és Haris köz sarkán működött.)

23  F. Dózsa – Hegyiné Déri (szerk.) i. m., 155. o.

24  Rotschild Klára: Ez Párizs. Ez a Divat, 1957/8. sz., 4–5. o. Idézi: Valuch Tibor: A lódentől a miniszoknyáig. A XX. század második felének magyarországi öltözködés­története. Bp., Corvina Kiadó – 1956-os Intézet, 2004, 62–63. o.

25  Papp Barbara Nagy Imre titkárnőjének emlékeit idézve a következőket állapítja meg: „A kezén átmenő ak­tákról, az irodájában megforduló politikusokról viszont semmiféle előhozható emlékképet nem talált. Annál meglepőbbnek éreztem, hogy mint ahogy Horthy nagyszerű tulajdonságainak felsorolása a felesége ruhájának aprólékos leírásába fordult (az eucharisz­ti­kus kongresszuson viselt öltözetre ismerni a jellemzésben, melyet feltehetően ő is csak fényképről ismerhetett), Nagy Imréről vagy Vorosilovról is csak homályos »drága jó ember volt«, utóbbiról: »udvarias ember volt«-szövegei maradtak, de a társaságukban lévő hölgyek ruháit szinte tapintható közelségbe helyezte szavaival. »Jaj, hogy is hívják, Vorosilov úr, az egy udvarias úriember volt; mikor jöttek elbúcsúzni, volt vele egy fiatal orosz katonahölgy is, talán a lánya. (Felháborodva folytatja, mint aki már előre kikéri magának a rosszindulatú feltételezést:) De nem ám nadrágban, neeem! Szép kis kosztüm volt rajta…«” Papp Barbara: „Az a drága Nagy Imre” és „az Erzsi lány rémséges ruhája”. A történeti interjú lehetőségei. Sic Itur Ad Astra, 2006/1–2. sz., 6–7. o. (A szerző 2004-ben interjút készített egy 98 éves asszonnyal, aki egykor Nagy Imre titkárnője volt.)

26  Férje öt évet kapott, ő bűntársként másfél év szigorított börtönbüntetést. BFL (Budapest Főváros Levéltára) XX-41 (PKKB) 394. d. 964/1971. (A forrásra Horváth Sándor hívta fel a figyelmemet.)

27  BFL XX-41 394. d. 964/1971.

28  „A frakk, a szmoking és a zsakett – amelyek kapitalista országokban nélkülözhetetlen ruhadarabok és gyakran szükségesek – központunk szemében olyan kellékek, amelyeket alkalmanként kölcsön is lehet kapni. Ebből is fakad, hogy népi demokráciánk képviselői sokszor a legképtelenebb szabású és nagyságú ilyen ruhadarabokban jelennek meg hivatalos aktusokon, mivel egymástól vagy jelmezkölcsönzőtől kölcsönzik ki azokat. Megbízólevelem átadásakor hárman három különböző szabású és korból származó frakkban voltunk, ami aligha járulhat hozzá országunk tekintélyének öregbítéséhez. Egyikünk cilindere pl. olyan kicsi volt, hogy a fejére sem tudta tenni, a frakkja pedig legalább 40 évvel ezelőtt készült, és kétszer is belefért volna.” Olvasható Ráth Károly görög követ 1949-ben kelt, a külügyminiszterhez címzett levelében. MOL XIX-J-1-j Gör.-II-13 t.-0048-1957. Közreadja: Ku­recs­kó Mihály: Diplomaták cilinderben. ArchivNet, 2001/2. sz. www.archivnet.hu (Utolsó letöltés: 2007. június 15.)

29  Sík Endre, aki Vácott piarista novícius volt, majd jogi egyetemet végzett, természetesen nem tartozott a munkáskáderek közé. Diplomatapályája azonban ekkor, 1947–1948-ban indult: külügymisztériumi tanácsosként dolgozott. Sík 1948. júniustól 1949. szeptemberig volt washingtoni magyar követ.

30  Sík Endre: Egy diplomata feljegyzései. Bp., Kossuth, 1966, 239. o.

31  Sík i. m., 247. o.

32  Dr. Réczey Ferenc – Pekáry Dagmar – Gondi Ferenc: Etikett – társasélet – protokoll. A hazai és a nemzetközi érintkezés szabályai egykor és ma. Bp., Minerva, 2. kiadás, 1961, 226. o.

33  Dr. Réczey – Pekáry – Gondi i. m., 232. o.

34  Dr. Réczey – Pekáry – Gondi i. m., 234. o.

35  Almár György et al: A dolgozó nő otthon. (A kötetet kezdeményezte és szerkesztését megkezdte: Simon Blanka.) Bp., Táncsics, 1961, 152–163. o.

36  „Így az »elvtárs«, »elvtársnő« megszólítás is megmaradhat azoknak a politikai kapcsolatoknak kitüntető megnevezésére, ahol a politikai és pártmunka még jobban összekovácsolja az egyének érzelmeit.” Egyúttal felhívta a figyelmet arra is, hogy „ne használjuk ismeretlenekkel szemben a »kartárs«, »szaktárs«, még az »öregem« elnevezést sem”. Dr. Réczey – Pekáry – Gondi i. m., 60–61. o.

37  Simon Blanka: Házi mindentudó. Bp., Bibliotheca Kiadó, 1957, 19. o.

38  Simon i. m., 22. o.

39  Simon i. m., 157., 168., 173. o.

40  Koós Judith: A művészet otthon kezdődik. Bp., Magyar Nők Országos Tanácsa, 1959, 77. o. 38. kép; Koós Judith: Modern otthon. Bp., Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1960, 72. o.; Kovács Zsuzsa: A lakásberendezés ábécéje. Bp., Kossuth, 1968, 99., 103., 142. o.; 85., 87., 239., 240., 249., 361. kép.

41  Amiatt, hogy bizonyos bútorok hiánycikknek számítottak, mások rossz minőségben készültek, ilyen és ehhez hasonló megfogalmazásokat találunk a lakberendezési tanácsadókban: „A biedermeier szekreter célszerű író- és munkaalkalmatosság. A kissé előrehúzott felső fiók és a lehajtott eleje alkotja az írólapot. A belső fiókok iratok és értéktárgyak megőrzésére szolgálnak. Modern környezetben is megállja helyét.” Kovács Zsuzsa: A lakásberendezés ábécéje. Bp., Kossuth, 1968, 103. o., 249. kép. Jellemző, hogy 1961-ben mindösszesen három modern bútor volt forgalomban: a Varia szekrénysor, a Hangulat névre keresztelt szobabútor, ill. egy konyhabútor. Vadas József: A magyar bútor 100 éve. Bp., Fortuna, é. n., 179. o.

42  Fóris Zoltán – Kozári László – Németh Mihály – Tóth Tibor – Zohna György (szerkesztőbizottság): 100 éves a Budapesti Bútorgyár (1864–1964). Bp., k. n., 1964.

43  1947-ben az Elnöki Hivatal a Nemzeti Múzeumból utaltatott ki még hatvan darab letétben lévő cotillon széket, amelyekre a palotában a fogadások alkalmával volt szükség. Rostás Péter: Schmidt Miksa hagyatéka. In: Egy közép-európai vállalkozó Budapesten. Schmidt Miksa bútorgyáros tevékenysége és hagyatéka. Bp., BTM, 2001, 36., 74–75. o. (A bútorok 1949 végén, az intéz­mény megszüntetését követően nem kerültek vissza eredeti helyükre, egy részük elkallódott.)

44  Az átadott műtárgyak jegyzékét a tanulmány függelékben közli: Szvoboda Dománszky Gabriella: Az újkori Budavári Palota belső díszítése. In: A Budavári Királyi Palota évszázadai. Tanulmányok Budapest múltjából. XXIX. Szerk.: F. Dózsa Katalin – Szvoboda Domán­sz­ky Gabriella. Bp., Budapest Történeti Múzeum, 2001, 447–453. o.

45  Prakfalvi Endre: Adatok a budavári palotaegyüttes 1945 utáni építéstörténetéhez. In: F. Dózsa – Szvoboda Dománszky i. m., 348. o. MOL M-KS-276. f. 65/276. ő.e. Közreadja: Kókay György: Doku­mentumok a volt Királyi Palota háborús veszteségeiről és újjáépítésének előzményeiről. In: F. Dózsa – Szvoboda Dománszky i. m., 327. o.; MOL M-KS-276. f. 54/191. ő. e. Közli: Prakfalvi i. m., 352. o.

46  Prakfalvi i. m., 345–348. o.

47  MOL M-KS-276. f. 65/276. ő. e. Közreadja: Kókay i. m., 327. o.

48  MOL M-KS-276. f. 65/276. ő. e. Közreadja: Kókay i. m., 328–329. o.

49  MOL M-KS-276. f. 65/276. ő. e. Közreadja: Kókay i. m., 330., 331. o.

50  Lásd például Gerő Ernő határozott álláspontját a palota rekonstrukciójáról: „Véleményem szerint ugyanolyannak kell lennie a helyreállított várpalotának, mint amilyen a régi volt. Ez nem jelenti persze azt, hogy a díszítésnél nem lehet egyszerűsíteni, felesleges cirádákat elhagyni stb. A Margit-hidat is lényegileg ugyanúgy állítottuk helyre, mint amilyen régen volt, de a sok barokk díszítést elhagytuk, és az egészet egyszerűbbé s ezáltal szebbé tettük.” Gerő Ernő feljegyzése a Budai Várpalota újjáépítéséről. MOL M-KS-276. f. 65/276. ő.e. Közreadja: Kókay i. m., 325. o.

51  Kotsis Iván: Életrajzom. (Kézirat.) Idézi: Prakfalvi i. m., 345. o.

52  Vö. MOL M-KS-276. f. 65/276. ő. e. Közreadja: Kókay i. m., 327. o.

53  Rostás Péter: Egy helyiség helye. A Budavári Palota Hunyadi Mátyás-termének története. In: F. Dózsa – Szvoboda Dománszky i. m., 511. o.

54  Ha megvalósul a terv, akkor a teremben a rózsafa mennyezeti borítású 24 karú díszes csillár fényében szikrázott volna a márványborítás, az arany és a sárgaréz. Flach a dolgozószoba asztalaira pálmatörzset imitáló, aranyozott fa és sárgaréz kombinációjával készült, pergamenernyős lámpákat tervezett. Rostás i. m. 2001b, 511–513. o.

55  Rostás i. m. 2001b, 513–514. o.

56  Schifferné Szakasits Klára: Fent és lent. 1945–1950. Bp., Magvető, 1985, 284. o.

57  Schifferné i. m., 228. o.

58  Ignotus Pál: Fogságban. Bp., Cserépfalvi, 1993, 62. o.

59  Schifferné i. m., 261–262. o.

60  Érdemes felidézni Sheila Fitzpatrick tételét, amely szerint a „szocialista” rendszer természetesen nem valósította meg a munkásosztály uralmát, ugyanakkor azok az egyének, akiknek a számára biztosította a társadalmi előrelépés lehetőségét, a saját szempontjukból mégis megvalósulni látták azt. Fitzpatrick, Sheila: Education and Social Mobility in the Soviet Union, 1921–1934. Cambridge, Cambridge University Press, 1979; Fitzpatrick, Sheila: Stalin and the Making of the New Elite. Slawic Review, 1979/3. sz., 377–402. o.; Fitzpatrick, Sheila: The Russian Revolution and Social Mobility: a Reexamination of the Question of Social Support for the Soviet Regime in the 1920s and 1930s. Politics and Society, 1984. Fall, 119–142. o.

61  Nagy Imre: Gondolatok, emlékezések. In: Nagy Imre: Snagovi jegyzetek. Gondolatok, emlékezések, 1956–1957. Felelős szerkesztő: Vida István. Szerk.: Szántó László – Vida István. Bp., Gondolat Kiadó – Nagy Imre Alapítvány, 2006, 93. o.

62  Nagy Imre és felesége részére a román párt kezdetben a „vendéglátás feltételeinek megfelelő ellátást” biztosított; januártól azonban, amint kilátástalanabbá vált a csoport politikai jövője, ez is megromlott. Nagy Imréék ekkor már ugyanazt az ellátást kapták, mint a csoport többi tagja. „Megvonták [tőlük – a szerző] a csokoládét, a bonbonokat, a dzsemet, a szalámit, a kekszet, a mazsolás kekszet (török kenyér), a kalácsot, a sós stanglit, fehér kenyeret, a tejet, a tejszínt, a kakaót, a baromfihúst, az almát, narancsot és gyümölcsöt, az ásványvizet, a bort, a sört, a konyakot, vermutot stb.” Vida István: Bevezető. In: Nagy Imre i. m. 14–15. o. Kállai Gyula az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának ülésén úgy vélekedett, hogy „a csoport fejedelmien van ellátva. Romániában, de még Magyarországon sem élnek úgy az emberek, ahogyan ezek el vannak látva [...] A fejedelmi szintet polgári szintre kell leszállítani.” A snagovi foglyok. Nagy Imre és társai Romániában. Iratok. Összeállította, a jegyzeteket és a bev. tanulmányt írta: Baráth Magdolna – Sipos Levente. Bp., Napvilág Kiadó – Magyar Országos Levéltár, 2006, 411. o.

63  A történetet ismerteti: Murányi Gábor: Kucseráék Snagovban – Akik cserbenhagyták Nagy Imrét. HVG. 2006/24. sz. (június 17.), 75–77. o.

64  Standeisky Éva: Az írók és a hatalom, 1956–1963. Bp., 1956-os Intézet, 1996, 320–326. o.

65  Háy Gyula: Miért nem szeretem? Irodalmi Újság, 1956. október 6. Míg Háy Gyula idézett cikkében úgy vélte: „Kucserának egyáltalán nincs osztályhelyzete, mert az az osztálytársadalom, amelybe ő beleillenék, nem tud létrejönni,” addig Szelényi Iván egy, a rendszerváltás évében írt tanulmányában a következőképpen jellemezte a káderbürokrácia helyzetét: „A magyar káderbürokráciának ereje se, igazán kedve sincs a visszarendeződéshez. Ő maga is túlságosan »elpolgárosodott«. Villákat épített magának, antik bútorokkal rendezte be lakásait, gyerekeit angol nyelvű iskolába járatta... Mindennek alapján úgy gondolom, a kommunizmus kísértete, a monolitikus államgazdasághoz s az azzal adek­vát társadalmi és politikai struktúrához való vissza­térés veszélye már nem fenyegeti Magyar­or­szágot.” Szelényi Iván: A magyar polgárosodás esélyei. Szá­zad­vég, 1991/2–3. sz., 205. o. A tanulmány alapjául szolgáló szöveg a Magyar Szociológiai Társaság Falu­szo­cioló­giai Szakosztályának Polgárosodás­tanács­kozására készült, és megjelent a Hitel 1989. évi 16. számában is.

66  Merán Fülöp: Az emlékek nem hazudnak. Nimród, Bp., 2006., 62. o. Szerzőnk felvillantja a kárpit apróbb foltjainak a történetét is: AntateIle például beleült egy szendvicsbe, a fiatal tanító nem bírta a whiskyt..., és a háborús erőszak is pecsét­nyo­mokat hagyott rajta. Merán i. m., 61–65. o.

67  Merán i. m. 2006. 65. o.

• Befejezetlen múlt

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges