Skip to main content

Ilia Mihály köszöntése

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

A Budapest–Szeged viszonylaton ellopták a hátizsákomat, noha nem is hagytam el a fülkét, az is lehet, hogy valaki egyszerűen felkapta leszálláshoz készülődvén, a többi csomaggal, könnyen el tudom képzelni, nekem a csomagok szörnyű idegenek, viszonylatokból kiszakított, de semmilyen más viszonylatba nem rendeződő holmik, bőröndök gettójába zsúfolt, háztartások közt vergődő száműzöttek, hontalanok.

Soha nem tudtam úgy érezni, hogy egy csomag hozzám tartozik, a tulajdonhoz való viszonyom lényegében mindig megbocsáthatatlanul laza volt, sajátoméhoz és másokéhoz egyként, másnak pedig, mint tulajdonnak, csomagjaimat soha nem tudtam tekinteni, bármilyen közel voltak hozzám a tárgyak, melyeket beléjük gyömöszöltem. Ami a tulajdonhoz fűződő laza viszonyt illeti, elsősorban a töltőtollak folyamatos cirkulációjára gondolok, ami szerintem természetes folyamat, amit ha elősegíteni nem is kéne, de akadályozni semmiképp. Képtelen vagyok szomorkodni, ha egy-egy tollat elhagyok, egyrészt azért, mert fájjon annak, akitől eredetileg eltulajdonítottam (ámbátor a derrideánus szkepszis azt súgja nekem, hogy a tollaknak lényegében nincs eredetük), másrészt mert mély intuitív bizonyossággal rendelkezem arról, hogy egyszer még viszontlátom, mint Efrájim Kishon krokijában a bonbont, ami protokollajándékként cirkulál éveken keresztül a tág baráti kör tagjai között. Tagjai vagyunk egymásnak, a közös bonbonok és töltőtollak testvérisége, így képzelem utópikus álmaimban. A bonbon közösségegyesítő szerepének, persze, az individuális önzés és birtoklásvágy vet véget, valaki óvatlanul felbontja, noha használati értéke már rég nem volt, csak csereértéke, ellenében bebocsáttatást lehetett nyerni az összejövetelekre. A hátizsákban különben valóban legszemélyesebb holmijaim voltak, úgymint Illyés Gyula válogatott drámái (a Fáklyalángot studíroztam), még továbbá Németh Lászlóéi (Galilei) és Füst Milánéi (IV. Henrik), előbbi kettő könyvtári. Még továbbá a pénztárcám, amit kevésbé éreztem közel magamhoz. Nem emlékszem már, hogy nézett ki, szegény, elmémben csak első pénztárcám mentális reprezentációja jelenik meg, rögzült és minden mást kizárt, na de hol van az a nyár, legkevesebb öt-hat elhagyásnyira. Ha visszakerülne, alighanem felismerném, és újból észrevétlenné válna. Annyira képtelen vagyok viszonyt létesíteni az engem a bürokrácia gépezetébe soroló objektumokkal, a papírjaimmal, hogy kénytelen vagyok mindig, amikor ezen gondolkozom, a következőket magam elé mormolni:

„Az úton, mely a Dob utcán át a Nagykörútig elvezet
Felöltőm, melyet vállon hordtam, rejtélyes módon elveszett.
Lehet, hogy tán a szél lekapta, s én nem figyeltem, ez borzalom.
          s egy csillag a bal oldalon. (szövegromlás)
A nemes megtalálót kérem, ha szíve jó s a lelke tiszta,
hogy a csillagot tartsa meg, csak a kabátot küldje vissza.”

Benedek Miklós szavalta a Budapest Orfeumban. Hasonlóképp vagyok én is ezzel, új irataim már vannak, tartsa meg őket az illető, csak az Illyés Gyula hiányzik.

Az adókártyám ügyében fáradtam (ez egész mást jelent hivatalnoknyelven, mint a hétköznapi szóhasználatban, nagyjából az akadékoskodik ige felel meg neki) úgymond, mikor összefutottam a bácsival. Biztonsági őr, kora hetvenes, apró bajuszkával, még némi huncutság nyomaival kissé vizenyős szemeiben. Pontban nyitáskor meg­jelent az ajtóban, és rövid, kedvesen ironikus szózatot intézett azokhoz, akik a mai napon még úgy döntötték el a hamleti dilemmát, hogy jöjjenek még ez egyszer inkább a hivatalnak packázásai. (Elveszett könyvemben Füst Milán felteszi a kérdést, hogy vajon milyen tapasztalatai lehettek erről a dán trónörökösnek.)

– Hát, szépen egybegyűltünk, kérem – szólt a felütés, aztán elkezdte mondani, ki hová álljon, mit tegyen, a vonatkozó rendelkezések mely esetre mit írnak elő. Tévedhetetlenül precíz volt, szelíd és udvarias, rezignált és bölcs. Természetesen nem hitt, régen nem hitt a dologban, tudta, ha valaki, ő aztán tudta, harminc éve ülök itt, kérem, hogy nem segít igazán semmi, legfeljebb csak rövid időre, lemondása már-már derű volt, az emberi életakarat végtelen, komikus szívósságán csodálkozó, részvéttel, tán némi elismeréssel színezett derű. Öngúny és irónia volt minden gesztusában, végtelen szkepszis és makulátlan udvariasság. A két gyerekével érkező, legfeljebb 19-20 éves kislánynak kisztihanddal köszönt, és ebben sokkal több volt az őszinte, minden olyan emberi lénynek kijáró tisztelet, aki beleáll, napra nap beleáll a fennmaradás végső soron reménytelen harcába, mint a viccelődés. A kislány aligha értette, de örült neki. A gyerekek kint kórusban, megállíthatatlanul üvöltöttek, ezt nem szokta még meg, egyedül ezt nem, rájuk tehetetlen sajnálkozással nézett, erre nincs hivatalszolgai rutin. Az ő kiszolgáltatottságukban még ott a döbbenet, hogy őket ott lehet hagyni, hogy senki és soha nincsen végleges biztonságban, hogy lényegében bármi megtörténhet. A csecsemősírás ismerteti fel velem, újra meg újra felébresztve a létfeledésből, hogy egyszer tényleg meg fogok halni.

Ezután kezdünk el beszélgetni, az anya kiszalad a gyerekekhez, megérinti, csitítja őket, elhiszik, megnyugszanak. Lassan mesél, egy hétköznapian tiszta élettörténetet, egy tömbből faragott ember. A gyerekkoráról beszél, a legmegrázóbb tapasztalat, hogy nincs miről, hogy látszik, úgy tudja, valahogy nincs individuális élettörténete. Grecsó Krisztián mondta egyszer, hogy kamaszként faggatta a nagyapját a családról, az ő nagyapjáról. Az öreg nem értette, dühös lett, végül, hogy béke legyen már, kivágta: paraszt volt, mint én. Sírni lett volna kedvem ettől, de éppen beszélgettem egy rendezvényen, és illetlen lett volna átvennem a főszerepet. Nagyanyám emlékezetével kezdődött a mi családunkban is a történelem, ő még – ezért hasonlított a Száz év magány Ursulájára – félig a mítosz idejébe tartozott, mindőjük ő lehetett számomra – az őssejtig, ahogy a költő mondja. Az öregember meséje alatt végig azon gondolkoztam, kire emlékeztet. Egy ponton megjelent előttem (pedig igazán nincs képi memóriám) a szegedi Bölcsészkar hátsó lépcsője – az egykori cselédlépcső. Amit Ilia Mihály nagyapjának testvére, név szerint Ilia Mihály használt, amikor az épület még nem egyetem volt, Ilia Mihály pedig, az akkori, nem oktató, hanem fűtő. Ezt az emlékeimben meglehetősen pontatlanul élő történetet előbb tudtam, mint hogy személyesen megismertem Miska bácsit. El sem tudtam gondolni különben, hogy megismerhető, éppen a megismerhetetlenség, a rejtőzés volt a lényege. Nem is tudom, van-e még ilyen kivételes jelenség a magyar irodalomban egyáltalán, aki ennyire komolyan vette volna Babits eszményét, hogy csak posta volt, posta lehetett, „pictor ignotus”. De Babits alkalmankénti szikársága nélkül. Inkább úgy mondhatná, ahogy Karinthy beszél, szelíd gúnnyal „a reformnemzedékhez” a rábízott tálentumról:

                                                                                „csináltam belőle
Százannyit és ezerannyit mintahogy a Gazda kívánja figyelő szemmel
Csakhát nem vertem rá képmásomat mindegyikre külön s az évszámot
A szabadalmi jogvédelem és a copyright sose volt erős oldalam
Még a „scripta manens” se volt szent néha a „verba volans”-t többre becsültem
Elmulasztottam ügyelni hogy a megtalált szó nevemhez fűzve maradjon
Többet mondok számomra ez a tulajdon név se volt oly szörnyű jelentős…
Igy hát előfordulhat sokszor bizony hogy nem is tudom igazolni magam
S ó mily rettenetes megeshet hogy a kor történelmiből szépen kimaradok
S eljövendő évszázadok késő unokáinak unokája a reményteli ifjú
Szipogva nem szurkol a vizsgán miattam mert elfeledte első szeretőmet
Se azért voltam bíz én és leszek is lexikonon s anyakönyvi kivonaton túl
Attól a perctől hogy hunyorogva először nyilt ki barbár szemem a csudára
Hogy e művelt régi világnak ezúttal úgy tetszett éppen velem megreformálni magát
Onnan kezdve vagyok én s leszek is s ott leszek köztetek bármi csekélymód
Bármily kicsiny mértékben név nélkül és névtelenül akár tudtok róla akár nem
Ott leszek valahol a szavában és a szívében annak is ki rólam sose hallott
Nem is sejtve talán hogy engem idézvén szép régi igéket
Vagy kevély-szelesen holmi spanyolviasz-gondolatot amiről elhiszi szentül
Most lelte meg éppen holott régporlódó koponyámból indult el koponyája felé
Hogy eljusson s egy szikrát villantson benne valami titokzatos úton
Itt vagyok én köztetek máris hiába nem láttok vagy látni nem is akartok.”

Ahogy eddigi utolsó közvetlen – és megindítóan hűséges – tanítványa, Bíró-Balogh Tamás, a legalaposabb fiatal magyar filológus írja róla ragyogó kis könyvében: „számos, Ilia Mihálynál kisebb formátumú és kvalitású »szakember« valós könyvei sokkal kisebb hatást gyakoroltak a magyar irodalomra, mint az ő nemlétező kötetei”.

Az jutott eszembe, hogy mindennek – hogy nem verette rá a megsokszorozott aranypénzekre gondosan a képmását Ilia tanár úr – lehet valami köze tápéi paraszti származásához, ahhoz, amiről eszembe jutott. „A földmíves élete rövid, mint a gazdasági év. A tavasz már kimossa az emlékezetből a telet, a tavaszt a nyár. A falu kis házaiban nem marad jel, hír, emlék azokról, akik előbb lakták” – idézi Grecsó, Ilia másik fontos harmincas tanítványa az Életem regényét. A tápai ősök magukról nyomot hagyni nem kívánó munkája dolgozott tovább Miska bácsi 52 éve kezdődött életművében is. Mások élete, a falu és a város – Szeged – emlékezete, mindaz, aminek nélküle nem vagy nem bizonyosan maradna nyoma, nagyon érdekli.

Soha nem világirodalomról gondolkodik, az ködös absztrakció volna, regionális és régióközi kapcsokról, személyes érintkezésekről, valós terekről. Úgy gondolkozik, hogy mesél, mint az a derűsen rezignált hivatalszolga, akinek az arcát most már mindig hozzá tudom képzelni ama régi Ilia Mihályéhoz. (A dokumentálás igénye alatti apróságok jelentőségébe vetett hitet és – ettől elválaszthatatlanul – a lokálpatriotizmust Bíró-Balogh tőle tanulta el és viszi tovább.) Az ilyen ember nem lázong hangosan, nem ordít, nem csapkod, nem veri az asztalt, mert nem hiú, nem akarja mutatni ellenállói teljesítményét, de nem is törik meg, ugyanezért. (Én – sajnos – az ellenkező fajtából vagyok.) És makulátlannak marad meg anélkül, hogy akárcsak gondolna is bármit heroizmusról, bátorságról. Nacionalistaként tartották számon, megfigyelték, mert komolyan vette, amit Kossuth, Ady (magyar, oláh, szláv bánat mindigre egy bánat marad), Jászi, József Attila, Németh László mondott, a régió népeinek összetartozását, „tejtestvériségét”, és figyelt a kisebbségi magyar irodalomra, arra többek között, mit tanult a környezetétől, mi az, amiben épp ezért mást tud, mint az etnikailag nagyjából homogénné vált anyaország irodalma. Ha mást nem tudnánk a rendszerről, csak ezt, Miska bácsi anyagát, elegendő kéne legyen, hogy undorral legyintve térjünk napirendre felette, felfoghatatlan és rosszindulatú, gyanakvó és fojtogató korlátoltsága felett. Adná pedig az Isten az ilyen nacionalizmus virágzását, tombolását, egekbe szökését. És hogy a tanítványai is jelentettek róla, erről mindig rájövök, hogy hiába minden, semmit nem értek erről a korról, erről az elviselhetetlen, fullasztó lábszagról, ami minden ízében átjárta a béketábor gigantikus börtönét. „Hogy itt szerettünk nőket: hihetetlen”, ez a sor érteti meg talán a legtöbbet. Ezért írhatta le Miska bácsi, hogy „a politikát, az emberiségnek ezt a génhibáját nem lehet sehonnan kiiktatni”. Ez, persze, nincs így, de felettébb érthető. Hiszen politika nem volt, mert nem lehetett a Kádár-rendszerben, és azóta sincs, pedig már éppen intézményesen lehetne. Akárhogy is, Miska bácsi pontosan érzi, hogy a politika ma még mindig nadrágos urak dolga, akiknek minden mondata, mozdulata gyanús, akiktől valóban jobb, ha minél távolabb van az ember. Pedig éppen ő volt a nagyon kevesek egyike, aki közösséget fogott össze, problémáikat megvitathatóvá tette, szóval igazi politikát csinált, mintegy a rendszer mellett. Tőle tudtam meg még azt is, mi volt az, ami jó volt Király Istvánban, akit egy időre leküldtek Szegedre „rendet tenni”, mit lehetett tőle tanulni. Még erre is volt szeme. Folyóirat nélküli szerkesztő, tevékeny, nagy irodalmár titkos életművel, pictor ignotus, aki kivált a mitikus parasztlétből, és nyomok összegyűjtője lett, a maga nyomainak eltörlője, aki látja még 52 év elteltével is a nagyapja testvérét felfelé jönni az egyetem hátsó lépcsőjén.

Egy Bíró-Baloghtól idézett pársoros je­gyzete mintha Móricznak felelne: „Hol az én hátországom? A falu, ahol születtem, ahol a rokonok és az ősök pihennek. Abban a néhány ezer tanít­vá­ny­ban, akik iskolákban, szerkesztő­sé­gek­ben, a tudomány asztalainál munkálkodnak, és néha tán föltűnök emlé- ke­ze­tükben. A családban, amelyet oly korán megdézsmált a halál. A jó könyvekben, az író és nem író barátokban itthon és a világban. Abban a nyelvben, amelyen az első jajt kimondtam és az utolsó sóhajt is ki kell mondanom. Ez mind a hátországom, gazdag vagyok.

Az ő hátországa, hála neki, az én földemmé is vált, nem csak akkor, amikor kiballagva velem a Mars térre (először voltam Szegeden felnőttként, nekem volt ott dolgom, ő kísért el) Lukács és Déry családjának szegedi kötődéseiről mesélt.

Akárhogy is, nehéz ilyen szerény embernek hálásnak lenni.

Isten éltesse Miska bácsit!

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon