Botcsinálta közéleti újságírói ténykedésem lényegében Révész Sándor figyelmének köszönhető. Annak idején a Szombat szerkesztői, barátaim rábeszéltek, hogy írjak blogot, amit ők a folyóirat oldaláról elérhetővé tesznek. Ebben a blogban kezdtem először hitközségpolitikai, majd országos politikai kérdésekről beszélni.

Az idegenség furcsa otthonossága nagymértékben összefügg a nyelvismeret teljes hiányával, úgy tapasztalom. Spiró legutóbbi regényének – amiről tudtommal csak én és a feleségem, a családunk írt jót a magyar kritikai nyilvánosságban, meg a Könyvesblog, valamelyest még a Szegő János, aki amúgy sem barátja az érdes kritikai ítéleteknek, meg kis engedékenységgel a családhoz is számítható –, szóval Spiró legutóbbi regényének legszebb jelenetében egy amerikai a teljesen szétzüllő Budapest hétköznapjait, pusztán azért, mert nincs otthon bennük, elragadóan poétikusnak találja, könyvet is ír erről.

A Nyugati-aluljáróban, a város egyik legzsúfoltabb pontján, a keresztbe-kasul szaladgáló, zaklatott emberek közt, a föld alatt, soha nem tudom megállni, bármennyire sietek különben, hogy be ne szaladjak a kis újságosboltba. Megnyugtat. Valami furcsa külvilágiszony vesz rajtam erőt ugyanis az aluljáróban, meg persze valami átmenetiség tudata.

A Budapest–Szeged viszonylaton ellopták a hátizsákomat, noha nem is hagytam el a fülkét, az is lehet, hogy valaki egyszerűen felkapta leszálláshoz készülődvén, a többi csomaggal, könnyen el tudom képzelni, nekem a csomagok szörnyű idegenek, viszonylatokból kiszakított, de semmilyen más viszonylatba nem rendeződő holmik, bőröndök gettójába zsúfolt, háztartások közt vergődő száműzöttek, hontalanok.

Feleségem keresztapja, Naftali Kraus egyik legutóbbi blogbejegyzésében leszögezte, hogy a magyar állami intézmények (tudniillik a Holokauszt Emlékközpont) meggyalázzák a holokausztban meggyilkolt zsidóság emlékét, ha megünneplik a holokausztban zsidóként meggyilkolt Radnóti Miklós születésnapját.

A bensőséges semmitmondás közösségformáló légkörében szokásos társasági kérdések egyikére, hogy tulajdonképpen miért váltunk azzá, amivé lettünk, mi volt az első impulzus (mintha valóban így épülnének fel az élettörténetek), nekem egy egészen különleges eset szokott az eszembe jutni. Az első biztató mondatok, amikor először megakad valakinek a szeme rajtunk, az ilyen elbeszélések kötelező kelléke. Urám, mágá költő, mondotta a fiatal Vas Istvánnak Kassák, mikor elvitte hozzá, nagykamaszként, ügyetlenül modoros „avantgard” költeményeit.

A sűrű munka vagy intenzívvé teszi a szellemi figyelmet, vagy teljesen szétszórja. A Solness építőmester előadására menvén a villamoson még Poszler Gyuri bácsi könyvét, összegyűjtött munkáinak második kötetét olvastam, aztán viszont, belefeledkezve az öregedő, önimádó pozőr Solness önmaga által előidézett tragédiájába, ottfelejtettem a könyvet a ruhatárban.

Anyai nagymamámnak volt egy sógornője, Fried Emmi néni, akit még én is ismertem. Az ő anyjának volt unokatestvére Erhard Alfred Richard Oskar Milch altábornagy, náci államtitkár, a Harmadik Birodalom légierejének tényleges parancsnoka és megteremtője, a norvégiai hadjárat hőse.