Skip to main content

Van-e pokol?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Anyai nagymamámnak volt egy sógornője, Fried Emmi néni, akit még én is ismertem. Az ő anyjának volt unokatestvére Erhard Alfred Richard Oskar Milch altábornagy, náci államtitkár, a Harmadik Birodalom légierejének tényleges parancsnoka és megteremtője, a norvégiai hadjárat hőse. 1933-ban Frau Clara Milch, az ekkor még nem marsall, csupán légiszakértő, Lufthansa-igazgató, majd reichsluftfahrtministeriumi államtitkár Erhardka édesanyja meglátogatta szeretett vejét, Fritz Heinrich Hermann későbbi SS-tábornokot, és bizalmas nyilatkozatot adott át neki, amelyben kijelentette, hogy öt gyerme­kének apja valójában nem zsidó férje volt, hanem önnön néhai nagybátyja, Carl Bräuer. A különös nyilatkozat 1935-ben, hogy, hogy nem, Hitler elé került, aki, mivel nagyra becsülte Milch szakmai képességeit, azonnal tudomásul vette az affidavitot, és utasította beosztottjait, hogy haladéktalanul árjásítsák Milchet. Mindez Bryan Mark Rigg: Hitler’s Jewish soldiers (Lawrence, University of Kansas, 2002) című könyvében olvasható, a 29. oldalon. Annyit azért még hozzátennék – az érdekesség kedvéért – az ügy eme rövid ismertetéséhez, hogy Clara Milch (geb. Rosenau), vagyis az echt árja édesanya szintén zsidó családban született egykor – amiről Hitler is nyilván tudott.

Történetünk azonban e kedvező fordulattal sajnos még korántsem ér véget. 1944 tavaszán a németek ugyanis megszállták Magyarországot. Emmi néni Komáromban élő szüleinek – a Magyar Királyi Bel­ügyminisztérium utasítására – meghatározott terjedelmű és tartalmú csomaggal, zavaros okokból a helyi gettóba kellett vonulniok. Emmi néni édesanyja ezt mélyen nehezményezte, így azonnal írt kedves unokatestvérének, a drága Erhardnak, hogy segítsen rajtuk, mentse ki őket szorult helyzetükből. Milch altábornagy természetesen, úriember módjára – tekintettel a szoros rokoni kapcsolatra és az unokatestvérével ápolt bensőségesen jó viszonyra – a lehető legrövidebb időn belül, hosszú és udvarias levélben válaszolt is Friedéknek. Levelében sajnálkozását fejezte ki, hogy nem segíthet, hiszen magyar állampolgárokról lévén szó, ehhez neki nincsen megfelelő jogköre, különben is a független magyar kormány döntését egy német tisztnek, mint a szövetséges haderő alkalmazottjának, feltétlenül akceptálnia kell. Friedéket – miután próbálkozásukról, illetve a kedves Erhard válaszáról levélben részletesen beszámoltak Pesten élő lányuknak – hamarosan Auschwitzba deportálták.

Milch úr 1947-ben, a nürnbergi törvényszék előtt őszinte megbánást tanúsítva kijelentette, hogy a de­por­tálásokról, pontosabban a deportálások során el­követett érthetetlen atrocitásokról neki semmi tudomása nem volt. Őszinte, feltáró jellegű vallomása ellenére háborús bűneiért a törvényszék életfogytig­lani fegyházra ítélte, amelyet a landshuti börtönben kellett – volna – letöltenie. Az ítéletet utóbb 15 esz­ten­dőre mérsékelték, majd 1954-ben a derék marsallt, jó ma­ga­viseletére tekintettel a hatóságok szabadon is en­gedték. Erhard Alfred Richard Oskar Milchet 1972-­ben, Düsseldorfban, 80 esztendős korában, NSZK-nyugdíjasként érte a halál. A komáromi Fried családot ugyanakkor sajnos nem lehetett szabadon engedni, mert Auschwitz-Treblinkába való érkezésük után, Ciklon-B gáz alkalmazásával azonnal meggyilkolták őket. Néha reménykedünk benne, hogy létezik túl­világ, Pokol, Mínósz és Rhadamantüsz, Plútó meg ilyesmik. De a remény egyre haloványabb.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon