Vári György

Nyomtatóbarát változat

„így próbáltam megtalálni a szépséget, ahol sose kerestem volna, a legmindennapibb dolgokban, a »csendéletek« mélységes légkörében”.
(Marcel Proust)

Kedélyemet – újabban – két dolog tölti el egyre fokozódó, hát, érdeklődéssel legalábbis. Az egyik – Proustot olvasok éppen – az a felfedezésem, hogy várakozásommal ellentétben nem Marcel nagymamája, hanem Francoise, az idős szolgáló bizonyul lépten-nyomon zavarbaejtően hasonlatosnak a nagymamámhoz. Annak a mindeddig sikertelennek bizonyuló erőfeszítésnek ugyanis, hogy figurákat tudjak teremteni, mozgatni, hogy bármi más, mint teoréma megszülessen a tollam alatt, első számú inspirációja az volt, hogy valamit meg tudjak fogalmazni a nagyanyámról. Azt tapasztaltam, hogy a banalitást, közös időnk zajlásának módját, alig lehet elbeszélni. Proust éppen ezt tudja. A banalitás váratlanul művészi, végleges és örök megmutatkozása, az esetlegesség váratlan átlényegülése nyűgöz le benne a legjobban. Valahogy így kéne elmesélni a nagyanyámról valamit, de ő alighanem túl lényeges nekem ehhez. Mindig alatta maradnak a mondatok a szándékomnak. Túlzottan tömbszerű, nagyon sűrű, másrészt meg túlzottan szétfolyó, amit mondandó volnék. Az arcok el­beszélhetetlenek. Valószínűleg ambícióm nem is irodalmi természetű, de azért nem pusztán lélektani. Megnyugtat, ha valamit felismerni vélek belőle, mint Swann, aki régi festők képein rendre kortársai, futó vagy közeli ismerősei egyes vonásait fedezte fel (újra művészet és élet, lényegi és esetleges összekeverése). Az ember minden pillanatban kissé átalakuló, átrendeződő vonások, mozdulatok, gondolatok csomópontja, mindenki hordoz belőlünk és mindenki másból is valamit, ezek a vonások néha fedésbe kerülnek. Például Ursula alakja a Száz év magányban nagyanyám mater familiarisi törhetetlenségét mutatta, a család fölé magasodó túlélőét, akit még a Buendiákat sújtó végzet is csak üggyel-bajjal képes magába nyelni. Ezt, valamiféle illuzórikus bizonyosság foglyaként, nagyon sokáig próbáltam megírni belőle.

„Ma – Sára halála kapcsán, és mert a közösségnek amúgy is halottja volt – a gyász háláháit (a gyászolásnak a vallástörvény által előírt szabályait) beszéltük át. Soroltuk a rendelkezéseket, valaki, aki már gyászolta édesanyját és édesapját is, közbeszólt, tudjuk-e, hogy a halott mosdatásakor az Énekek Énekét kell olvasni. Hozzátette, hogy ebben van valami furcsa, hiszen – ha minden jól ment, a dolgok, a teremtés rendje szerint – akkor egy idős emberi test van előttünk. Hogy is hangzana hát, hogy az, aki ott fekszik »a Sáron rózsája és a völgyek lilioma?« Hát nem múlt el már régen minden? Hát nem igaz, hogy ami volt, annak más távlatot ád a halál már? Mi dolga van a ravatalon a szerelemnek?

Emlékszem haldokló nagyanyám, egy még utolsó éveiben is mosolygós, gyorseszű, bottal, fájós lábbal is fürge asszony utolsó napjaira. Nem volt már benne semmi mindebből, túl volt az elhasznált test és lélek az életen. Egy nap, amikor kérdeztük, mit hozzunk holnap enni, legyintett. Addig soha semmi nem volt neki mindegy. Másnapra meghalt. Így legyintett a nagyapám is, amikor nem tudott felállni, hogy kimenjen a folyosóra, legyintett, és meghalt ő is. A legyintés még ők voltak, a lemondás nagyvonalúsága volt az utolsó igazi gesztusuk, ez a kérges tenyerű, proletár grandezza. Itt van előttem a kép, haldokló nagyanyám a pótágyon, máshol nem volt hely, a nővérke tanácsa, hogy még időben húzza le az anyám a gyűrűit, mert könnyen eltűnhetnek, ne várja meg, míg meghal, és próbálom mondani, próbálom elképzelni, hogy »a Sáron rózsája vagy és a völgyek lilioma«. Látta-e őt így addigra már 33 éve halott másik nagyapám, a férje annak idején? Hol lehet most az eltűnt időben az a tekintet? Vajon megszólal-e halottmosás közben az „ének”? El­kezd­tem olvasni, és ráleltem a sorra, azért van ez, »mert erős a szerelem, mint a halál, kemény, mint a sír a buzgó szerelem«. Akkor a nagyapám elképzelt szerelmes tekintete örök, csak meg kell pillantanom bottal tipegő nagyanyám arcára emlékezve. Akkor már újra látták egymást, vele volt, miután a legyintéssel elbúcsúzott és ő mondta neki az Énekek Éneke sorait. Mert annak a széthulló testnek az elmosódó vonalaiban mégiscsak ott van minden mozdulat és érintés, minden sóhaj, a megemelt krumpliszsákok emléke a kérges tenyerekben, a megtalált idő, ahonnan még nem tért meg utazó. Az a 33 év kilátástalan hűség is egy kényszerű házasság emlékéhez, az egymásnak maradt két túlélő beletörődő, tán szemérmesen boldog választásához. Mégis­csak megmaradtak, és megmaradt bennük az élet – az anyám. Mikor legyintett, még aligha láthatták egymást, az igazi, teljes lemondás volt mindenről, nem korrumpálta semmi. De utána rögtön megszólalt a hang, az örök élet hangja, mely tudatta, hogy a nagyanyámnak, aki lassan megtalálta emlékeiben botladozva az otthonról hozott, elfelejtett imák szavait, része van az eljövendő világban. A hang – úgy érzem – ezt mondta: »kelj fel én mátkám, én szépem, és jöszte, mert íme a tél elmúlt, az eső elmúlt, elment. Virágok láttatnak a földön, az éneklésnek ideje eljött, és a gerliczének szava hallatik a mi földünkön. A fügefa érleli első gyümölcsét, és a szőlők virágzásban vannak, jóillatot adnak; kelj fel, én mátkám, én szépem, és jöjj hozzám.«

A bomló test mellett az Énekek Énekét szavalni dac és megértés egyszerre. És – azt hiszem – istenbizonyíték. Minden vértelen platonizmus tagadása. Mélységes bizalom és lázadás. Halál, hol a te fullánkod?”

Így szólt az egyik kísérlet, tulajdonképpen pontos volt, csak túl sűrű megint, mintha egyetlen pillanatban bármi kifejeződhetne vagy visszavonathatna, mintha innen lehetne visszamenőleg megérteni az egészet, mintha az „egészet” bárhonnan is meg lehetne érteni. Még mindig – mindig túl filozofikus. Ursula jó ötlet, de csak egy vonás. Ő mitikus ősanya, nekem meg egy személyt kéne megírnom.

Évtizedek óta, a legváratlanabb pillanatokban jut eszembe a banalitás megszüntetve megőrzése, egy jelenet a Szomszédokból. Magenheim Julcsi és édesapja tesznek-vesznek otthon, a Nagy Fehér Főnöknek, úgy tűnik, nemsokára mennie kell, amikor megcsörren a telefon. Kulka felkapja, darab ideig kissé elfelhősödött arccal hallgat, majd azt mondja, téves. Kevéssel utána pedig: semmi gond, ezt inkább valami fáradt rutinnal, társalgási panelként egy olyan társalgási helyzetben, amelynek elvileg nem is lehetne forgatókönyve, hiszen a felek nem ismerik egymást, és eszük ágában sem volt beszélgetni. Téves – veti oda magyarázatképpen Ábel Anitának. Hetekig gondolkodtam a dolgon, az világos volt, hogy a szomszédok újramondják az életünket, szólnak, mire vigyázzunk (nekem főleg Magenheim Julcsi alakján keresztül, aki a legközelebb volt hozzám korban, ha nagylánynak tűnt is), továbbá felháborodnak, ha nagyon általánosan is, néha a nevünkben. Az élelmiszerárak növekedésének felelőse Lenke néni, Komlós Juci volt, ő dolgozott a boltban, a benzinárakért, hasonló dramaturgiai megfontolásokból Taki bácsi, a Tenkes kapitánya felelt. Azt gondoltam, biztos ezzel is akarnak valamit, mármint a téves telefonnal. De hát mit lehet üzenni egy téves hívással az okulni vágyó magyar lakosságnak? Hogyan lehet, hogy egy akármilyen, de mégiscsak megkomponált, célra tartó munkába hirtelen valami előzmények és következmény nélküli elem kerülhet? Valami, ami nem mond, mutat, tanít semmit, nincs lényege, értelme, funkciója.

Roland Barthes utolsó, életében megjelent könyve a fényképezésről szól, és a halált ezzel, a véletlenszerűséggel hozza összefüggésbe. A fényképben mindig megérezhető esetleges, véletlenszerű nem más, mint az elkapott, örökké tett pillanatszerűség, hogy valami valóban volt, és hogy már nincsen, jelenvalóságának és hiányának együttes bizonyossága. A véletlenek egymásra montírozódása egyetlen pillanatban, a világ apró rebbenései, ahogy a száz éve született költő mondja. Kardos Sándor híres fotói ilyenek még, a hibásan exponált fényképek, ezek mutatják igazán a fotográfia lényeg nélküli lényegét, ittlétünk esetlegességének bizonyosságát, a kontingencia csodáját. Ezért akartam megírni nagyanyámat halála után, nagyanyámat és a halálát egyszerre. Ezért tűnt minden kép szoborszerűnek, legfőképpen a paraszti ősanya képe, amit idéztem, lemondása is, a grandezza, persze. Sokat aggódtam akkoriban, vajon tényleg megbocsátott-e Magenheim doktor a telefonálónak, vagy csak úgy mondta, volt valami pikírt és rezignált a hangjában mindenesetre, és ez aggasztott. Neki is eszébe juthatott volna, milyen végtelenül kegyelemszerű egy találkozás véletlene. A jelenet – innen a fényképszerű érzés – azt engedte gondolnom, hogy Kulka nem csak egy kitalált szereplő: valami kitalálás alattit is mutatnak belőle, akkor is látjuk, amikor nem történik vele semmi dramaturgiailag fontos, amikor csak úgy él. Azt szoktam mondani, hogy engem Pascal és Kierkegaard tett vallásos zsidóvá, egy üldözött mozgalommal szimpatizáló, „janzenista” katolikus és a dán államegyházzal csúnyán összekülönböző protestáns. Lehet, hogy ennél valójában rosszabb a helyzet, Horváth Ádám az oka. Minden olyan világmagyarázattól, ami mindenek összefüggését, a kozmosz rendjét, zárt világtörvényt feltételez, irtózom ugyanis. A sztoicizmus mély bölcsessége különösen taszít. Minden olyan tanítás, amelyik azt kéri, kerüljek a kozmosszal harmóniába, rám akarja zárni a világbörtön döngő vasajtaját. A kozmoszon kívüli Isten, akinek a számára bármikor felfüggeszthetőek e világ törvényei, a világon kívülről érkező Megváltó, a minden kalkuláción túli Esemény hite lényegében az esetlegesség hite számomra. A véletlenszerűé, a Barthes-féle punctumé. A levezethetetlen kegyelemé, egyszeri életünké és halálunké, melynek bizonyossága és hiánya a fényképben mindig jelen lévő véletlenszerű. A Kozmosz rendje elleni lázadás az, amit a legpontosabban Istenként tudok megnevezni.

Ugyanakkor – ez lehet az oka, hogy nem sikerült, alighanem sohasem sikerül majd regényt írnom – a bizonyosság iránti vágy, valamiféle szörnyű morális szenvedély. A végigvitt és végigélt gondolatok tisztaságának esztétikája. A hősiessége. A végső reduktivitásé.

Puskás bal lába például, Esterházy valahol megjegyzi róla, hogy Puskás nem annyira focizni tudott, ki ezt, ki azt csinálta nála jobban, viszont az a bal láb. Az a bal láb és semmi más. Önmagában, tisztán, mindentől függetlenül. Maga a tiszta, minden zavaró akcidenstől mentes lényeg. De valamiért mégis a morális gesztusok tiszta esztétikumában lelni meg az igazit. Az erkölcsi határhelyzetekben rejlő erőt, és úgy tűnik, éppenséggel a rugalmatlanság, a dogmatizmus a leghatékonyabb, ami a mindennapi szituációkban ormótlanul elviselhetetlen és veszélyes. Három példám van, nem tudok tőlük szabadulni. Három határhelyzet. Torma Gedeon, a református lánykollégium igazgatója. Akinek a merevsége pokollá teszi az Abigél kislányainak életét. A protestantizmus szikár puritaniz­musa, kép- és luxusellenessége az árkodi gimnáziumot börtönné változtatja, a bűn keresése lépten és nyomon, amit gyónás nem enyhíthet, a komor munkaetika csak vastagítják ezeket a börtönfalakat. A falakon kívül azonban nem a munka, hanem a rablógyilkosság „etikája” tombol, nincs bűn és nincsen bűntudat, az ember úgy elaljasul, hogy önként, kéjjel öl, nemcsak parancsra, így adja szánkba a szavakat a százéves költő. Ez a két világ ütközik meg a szöveg végén, a merev és gátlásokat termelő erkölcs a gátlástalan aljasság világával. Torma Gedeon a megszálló birodalommal és csatlósaival néz szembe. Ott áll, mert, tudja, mást nem tehet. Mérlegelni nem képes és nem is akar. A kézfogására hivatkozik. Nem arra, mi történne a kislánnyal, ha kiadná, nem arra, mivel áll szemben. A kézfogására, becsületszavára, ami szent, amin a pokol kapui sem vehetnek erőt. Ezzel szemben erőtlen minden földi hatalom. Nekem, mondja Kuncz Ferinek, a maga parancsnoksága nem parancsol. Nekem mindössze két fölöttesem van, itt, a földön az árkodi püspök, az égben pedig a megváltó Krisztus. A korlátoltság apoteózisa a jelenet, ugyanaz a Torma, aki képtelen volt emberi szót szólni árva unokahú­gához éveken át, a szerencsétlen, érzelmileg béna vénlegény, aki csak a halai iránt mutatott némi gyengédséget, most, miközben éppúgy viselkedik, mint mindig, hőssé, óriássá magasztosul. Erkölcsi szerencséje a kinti helyzet, az ország történetének egyik legsötétebb mélypontja.

A másik figura, furcsa pár, Lukács György a Lubjankán. Lukács minden kérdésre pontosan a színtiszta igazságot feleli, mindig csak és kizárólag a kérdésre válaszol, ha nem, akkor előadást tart a vallatótisztnek a munkásmozgalom történetéről. Látszólag szituációidegenül viselkedik, kérdeznek, ő pedig legjobb tudása szerint informál. Rudast, akit utál, aki sokszor megtámadta, és aki majd a Lukács-pörben készségesen támad ellene, védi, egyetlen rossz szót sem mond róla. Nem mondhatja, hogy Rudas elvtárs kém volt, azért, mert a Rudas elvtárs nem volt kém, ilyen egyszerű. Ezen a faktumon nem tudnak visszame­nőleg változtatni az NKVD kihallgatótisztjei. Nincs az a jól megalapozott személyes ellenszenv, nincs az a csekista pribék, akinek a kedvéért le lehetne mondani az igazságról. Ezt lehetne akár szolidaritásként is értékelni, ha nem tudnánk, hogy Lukács épp ugyanilyen kíméletlenül ragaszkodott az igazsághoz akkor is, amikor ez nem megóvta, hanem bajba sodorta azokat, akikről szólt. A lubjankai történet párdarabja Az ember tragédiájáról szóló Lukács esete, a véleménye ugyanis nagymértékben járult hozzá a Tragédia betiltásához. Amikor számon kérték rajta, azt válaszolta, hogy: „Miért vesszek össze Rákosival épp ebben az egy kérdésben, amiben egyetértek vele”, továbbá hivatkozott arra, hogy ő már a tízes években is pont ugyanazt gondolta a Tragédiáról, mint amit Rákosi megrendelésére írt róla. A körülmények nem számítanak, csak az igazság. Zavarbaejtően hasonló sztori. Mondhatnánk, persze, hogy azért itt egy szövegről van szó, amott meg eleven emberi lényekről, de Lukács, bizony, egzisztenciák megroppantásához, legalábbis roppant hosszú megnehezítéséhez is jócskán hozzájárult. Meg aztán ott vannak a kivégzettek is, ha igaz, ’19-ből. Nem tudok szabadulni attól az elképzeléstől, bár ez már az én rendezésem, hogy Lukács a lubjankai vallatás alatt eljátszhatta a maga tragédiáját, ahogy A tragédia metafizikájában elgondolta. A hős minden körülményt, minden esetlegest levet magáról, önnön lényegére csupaszodik, kilép az élet kontingenciájából, hogy eggyé váljon az igazsággal. Hebbel Lukács által idézett Juditja sem tesz mást, mint ezt, minden esetleges mérlegelést, mások halálát, a polgári erkölcs megfontolásait ledobja, így válik mezítelen egzisztenciává. Ennek a döntésnek az állandó ismétlése, megerősítése Lukács élete és pályája, legalábbis az én rendezésemben, így szeretném elképzelni Lukácsot. Miért nem hat mégsem meztelen egzisztenciának, mint Torma Gedeon, amikor megrendelésre megírja az igazságot a Tragédiáról Rákosinak? Miért tűnik úgy, hogy ez az egzisztenciális döntés lényegileg mégis egy esztétikai egzisztencia döntése, a nagyszabású tragédia visszanyerésének kísérlete egy oly prózai korban? Esz­té­tikailag élt élet, ami a Lubjankán eléri saját esztétikai lehetőségeit, ’55-ben, hiába játssza ugyanúgy a szerepét, nagyon messze marad mögöttük. A többi esetről nem is beszélve.

És végül egy harmadik történet.

Történetünk hőse egy elszegényedett, kálvinista kisnemes család sarja, a családban erős ’48-as, kurucos függetlenségi nemzettudat hagyományai élnek, és tradíciója van az antiszemitizmusnak is. Mindeme tra­díciókat ő, hősünk is továbbviszi, gyerekorvos lesz Pesten, gyakran, sűrűn, kedvvel zsidózik. Német­el­lenes is, hiszen a Harmadik Birodalom veszélyezteti azt, ami számára a legfontosabb érték, a magyar nemzeti függetlenséget. Veszélyezteti, majd elveszi. 1944 márciusától minden dühe a megszállók ellen fordul, Bajcsy-Zsilinszkyt tartja, mindvégig, egész életében, a legnagyobb magyar hazafinak. Októberben, a nyilas puccs bejelentése után elindul, végigjárja a praxisához tartozó zsidógyerekeket, a szülőknek azt mondja, hogy próbáljanak gyerek nélkül elbújni, úgy könnyebb, a gyerekekre ő vigyáz majd. Amikor hazaérkezik fél tucat kisgyerekkel, feleségének azt mondja magyarázatképp, hogy a gyerek az nem zsidó, a gyerek az gyerek. Az ostromot együtt csinálják végig, megosztják velük a kaját, ami hatalmas érték, mert nincs az ostromlott városban. Ülnek a pincében mind, és az orvos reménykedik, hogy nem jön a nyilas razzia, és nem végzik ki mindüket. Imádkozik, és várja a gyűlölt bolsikat, várja az országát megszálló Vörös Hadsereget, túlélésük zálogát. Februártól folytatja a rendelést és a zsidózást, nem beszél a nyilasuralom idejéről. A ’48-as fordulattól kezdve, bár nem hisz, rendszeres templomjáró lesz. Lánya orvosnak tanul, ez fontos, tovább kell vinni minden családi tradíciót, ezek nem vehetnek el tőlünk semmit, semmit, soha. A lány megismerkedik az egyetemen egy fiúval, akit a papa már ránézésre is utál. Egyből felismeri. Igen, azt. Van szimata az ilyesmire, régóta és pontosan tudja. „Érezni az ilyesmit.” Amikor a lánya bejelenti, hogy férjhez megy hozzá, néhány kurta szóval kitagadja, évekig nem beszél vele. Az unokája születéséig. A gyerek az nem zsidó, a gyerek az gyerek. Unoka az unoka. Neki is orvosnak kell lennie. Ezek nem vehetnek el tőlünk semmit. Sokat beszél utána a férjjel orvosi szakkérdésekről, ha eszébe jut, zsidózik. Bőven a rendszerváltás után, késő öregségben hal meg. A nagymama sokkal-sokkal előtte. A család, amikor számba veszi, mi maradt utána, megtalálja a nagymama feljegyzéseit. És a feljegyzések között a zsidó gyerekek történetét.

Nem tudta senki, soha nem beszélt erről. Szé­gyellte volna? Vagy úgy gondolta, nincs erről mit beszélni, minden jó magyar ember ezt csinálná a helyében?

Én a történetet az unokájától tudom, nem a lánya, hanem a fia gyerekétől, akit tanítottam.

A szélsőséges helyzetekben remekül, a mindennapi helyzetekben irtózatosan viselkedő ember típusa ez is. Miért rendít meg, miért tölti el kedélyemet meg-megújuló csodálkozással mindez? A konok törhetetlenség és a szabadító véletlen?

• Vendégkönyv

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges