Várkonyi Gábor

Nyomtatóbarát változat

Bár nem túl eredeti és nem is túl szellemes, mégsem elfogadhatatlan, ha egy bevallottan propagandacélú, felvilágosító műalkotás a gyógyítást egy gép megjavításához, a beteg testet pedig a meghibásodott géphez hasonlítja. Így tesz a jelenlegi kormányzat nagy ívű reformkoncepcióit népszerűsíteni hivatott Modern Képmesék című rajzfilmsorozat 21. része is. Azzal érvel a központi/súlyponti kórházak rendszere mellett, hogy az elromlott autót sem az első ezermesterhez visszük javíttatni, hanem a szak­szervizbe, még akkor is, ha az messzebb van, mint a szomszéd Mekk Elek. Hiszen – mint a film zárómondata leszögezi – kórházba nem azért megy az ember, hogy otthonához közel haljon meg, hanem hogy életben maradjon. Amivel maradéktalanul egyetérthetünk.

A film azonban – még ha didaktikus is – érzéki műfaj; nem beszélhet általánosságokban. A különösség, ugyebár, ahol az esztétikum tanyáz, az egyes és az általános egysége: jelen esetben tehát az alkotóknak az ő mondanivalójuk művészi közvetítéséhez tudatniuk kell, konkrétan milyen gépjárműről is van szó. Megteszik: Trabantról.

„Elromlott az öreg Trabant. Hová menjünk szervizbe? Vihetjük a legközelebbi műhelybe. Lehet, hogy már láttak ilyen autót. Talán javítottak is, valamikor a nyolcvanas években. Ha szerencsénk van, meg tudják csinálni. De érdemesebb elvinni ahhoz a mesterhez, aki világéletében Trabit szerelt. Ismeri minden porcikáját, nem jön zavarba a szövődményektől, nem teszi még jobban tönkre” – ezekkel a mondatokkal kezdődik a narráció.

Mint tudjuk, a műalkotás immanens univerzumában nem lehetségesek véletlenek. Ahogy József Attila írja az Irodalom és szocializmusban, „a véletlen mint indítóok, mint valamely művészi történésnek, mozzanatnak alap­oka azért nem szerepelhet, mert a véletlennek társadalmi tartalma, értelme nincsen”. Éppen ezért, ha komolyan vesszük a filmet (s miért ne vennénk, hiszen komoly do­log­ról van szó benne), akkor fel kell tegyük a kérdést: miért pont Trabant? A mű készítői nyilván nem valami száraz statisztika alapján döntöttek épp e márka mellett, hiszen – egyfelől – az ilyen primitív naturalizmus idegen lenne az egész rajzfilmfolyam magas fokú stilizáltságától, másfelől pedig tény, hogy a Trabantok mára törpe mi­noritást alkotnak hazánk közútjain. Hasonlóan elfogadhatatlan volna a filmbéli autó épp-így-létét (Trabant voltát) azzal magyarázni, hogy az alkotók az idősebb gene­rációt óhajtották volna megszólítani: a Trabant az öregek szemében éppúgy nem az autó szimbóluma, mint a fiatalabbak számára. A Trabant ugyanis egyes-egyedül a Trabant szimbóluma. Valóságos rejtéllyel állunk szemben vol­ta­képpen: miért kellett az alkotóknak pont a Trabant? Miért ragaszkodtak hozzá még annak árán is, hogy a ha­sonlat kifejtésében a „nagy intézményekhez” érkezvén óhatatlanul el kellett vetniük az addig használt kedélyes „Trabant-szaki” kifejezést, hogy a köz­pon­ti/­súly­ponti kórházakat a film végén a „Trabant-márka­szer­viz” képzetével illusztrálják, amit – alig egy csepp rossz­indulattal – akár a kórházreform egésze ellen irányuló tudatos szabotázsnak is tekinthetnénk.

Nem tesszük. Sőt – visszaparancsolva a jonhunkban haragra gerjedő kurucot és/vagy tébémentő operabáli fantomot – ki sem köpünk magunk elé, hogy ezeknek mi csak Trabantok vagyunk. Ehelyett megnézünk még néhányat a Modern Képmesékből, s látjuk, hogy a trabantos epizód korántsem kivételes. Az internethasználat fontosságát subás juhász illusztrálja: „Nyergeljük fel és sarkantyúzzuk meg azt a számítógépet, amíg nem késő.” A felsőoktatás és a termelés együttműködésének jelentőségét a film azzal érzékelteti, hogy „ha a gyár fő­mérnöke bejáratos az egyetemre, akkor szólhat a tan­könyvíróknak, hogy bocs, ma már nem kurblival indul a gép, hanem kattintásra”. S akad itt tornászgúla csíkos trikós erőművészekkel (alul az erősebbek: aki többet keres, fizessen több adót), szomszédvár, igric, sőt még „aranytojást tojó fa” is. És persze Doktor Agy, minden mennyiségben.

Igaz, a Modern Képmesékben Doktor Agy már rég nem az a bizonyos Doktor Agy, aki egykor az új gazdasági mechanizmust magyarázta – itt csak jelzésszerűen tűnik fel, hol mint „a tudós”, hol mint konkrét agysebész. De jelen van, s a sorozat képi világa, a narráció hanghordozása mind-mind a hatvanas éveket idézi. Persze ironikusan, ha úgy tetszik, „posztmodernül”. De mit jelent a posztmodernitás egy modernizációs propagandafilmben?

Vagyis: miért a Trabant?

Irónia ide, posztmodern oda, ez a filmsorozat mé­gis­csak az eredeti Doktor Agy fehér köpönyegéből bújt elő. Ami nem csoda, hiszen mint mindennek, a mo­der­nizációnak és a modernizáció kommunikációjának is mindig vannak (kellenek, hogy legyenek) hagyományai; és úgy tűnik, itt és most ez – az egykori „új gazdasági mechanizmus” – a modernizáció legkézenfekvőbb hagyo­mánya. Csakhogy ez a hagyomány a némileg megváltozott körülmények között már reménytelenül inadekvát, arról nem is beszélve, hogy – egy legeslegújabb kori klasszikust idézve – eredetileg sem volt túlságosan „jövőképes”. Stí­lu­sosan, mármint a Modern Képmesék stíljéhez illeszkedve, Trabantból nem lesz szalonna. Így aztán a filmfolyamban láttatott ország imázsa leginkább az egzotikus kifejezéssel jellemezhető; csupa észak-fok, titok, idegenség, valamint digitális juhász (más néven villanypásztor). A nézőben óhatatlanul felmerül a kérdés, vajon hol éltek eddig az al­kotók, hogy ennyire elcsodálkoznak azon, amit látnak. Sőt: hol élnek most, hogy azt látják, amit?

A dolgozatunk tárgyát képező filmecske végén amúgy a Trabi – „halálos kétütemben” – átszáguld a Ki­lenc­lyukú hídon: egy messzi, de minden bizonnyal jól felszerelt megakórház várja valahol a Hortobágyon. Ami csak azért aggályos, mert arrafelé gyakori a délibáb.

• Vendégkönyv

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges